"...s mint egy hűvös hullám,/ a 2x2 józansága hull rám."
Valamiért csak érdemes volt végigülnöm azt a négy évet humán tagozaton, különben nem ugranának be időnként nagyon is a pillanathoz illő versrészletek. Ez a mostani Radnóti-részlet egy érdekes asszociációs lánc végpontjaként jutott az eszembe; mindjárt ki is fejtem, hogyan.
Nem hiszem, hogy meglepetést árulok el, ha azt mondom: az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban foglalkoztat a halál gondolata. Pillanatnyilag nem is csak az elméleti spekuláció szintjén, sőt: az elmúlt hetek során "sikerült" a kérdés számos részterületét körbejárnom, közel engednem magamhoz és - elborzadnom tőlük. Egyetlen gondolat volt csak, amit a korábbiaknál valamilyen okból jobban fogadtam: a tisztán, egyneműen fizikai jellegű létezését.
A közelmúlt fizikai felfedezései és a környezetemben történtek egybeesése végre komolyan elgondolkodtatott azon, mi is a helyzet akkor, ha mi, emberek, az összes élőlénnyel egyetemben, csupán fizikai létezők vagyunk. Ha a tudatunknak semmi köze a halhatatlansághoz; olyan jelenség csupán, mint a hang vagy a zene - nem megfogható, de fizikailag létezik és kikapcsolható. Ez a gondolat aztán továbbvezetett a kvantumfluktuáció általam egyébként vajmi kevésbé ismert fogalmához és mindahhoz, amit a nagyon kicsi dolgok világáról ma tudunk vagy tudni vélünk (és ami abból hozzám is eljutott). És itt jött az a pont, ahol elcsodálkoztam a semmi és a valami között emberi elme által húzott, mesterséges határon; a semmiből "csak úgy", különösebb ok nélkül fakadó létezés nagyon is elképzelhető és lenyűgöző vízióján. Életemben talán először éreztem azt, hogy, ha így van, az nem feltétlenül rossz. Egy tudattalanul pulzáló világ persze a legkevésbé sem embercentrikus, semmi köze a lélekhez és más illúzióinkhoz, de a maga nemében bizony elképesztő és csodálatos.
A fenti, korábban talán soha el nem ért megnyugvás csupán percekig tartott. Bár eddig sosem éreztem át ilyen világosan, hogy nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodnunk az antropomorf világ elképzeléseihez, nem kellett sokat várnom a posztnak címet adó "kétszerkettő" pillanatára sem. Arra, hogy rájöjjek: hiába szeretek bele bármely világképbe - épüljön az Istenre, a véletlen által megszabott ütemben a lét és a nemlét között táncoló részecskékre, szivárványt kilélegző zöldalmára vagy bármi másra -, az csupán egy érzelmi történés marad, és semmi köze sem lesz a bizonyossághoz. Az a típusú, hangsúlyozottan "végső" (tehát olyan, ami után már nem maradnak kérdések) tudás, amire én és talán még sokan mások vágynánk, alighanem elvileg lehetetlen az ember számára. Erre persze adható az a válasz, hogy a megismerésnek a racionális alapokon nyugvó tudás megszerzésén kívül számos más módja is elképzelhető (tehát például a hit, a megtapasztalás stb.). Én azonban egyrészt ezeket a módozatokat megbízhatatlannak tartom, másrészt pedig még akkor is igen zavarbaejtőnek érezném annak az egyetlen területnek - a racionalitásnak - a berzenkedését a többi terület által megszerzett ismeretek ellen, ha elfogadnám a megismerés ilyen módon többtényezős voltát.
Erre ráébredni - tökéletesen visszaadja a Radnóti idézett soraiban foglalt érzést. A józanságot. Azzal kapcsolatban, hogy az agnoszticizmus - a tudáshiány - nem választott vagy preferált állapot, hanem sors.
