Egy levelezés során ismételten belefutottam a Russell teáskannája néven ismert gondolatkísérletbe. Az elképzelés részleteit itt elolvashatjátok; a lényege egyébként "mindössze" annyi, hogy ha azt mondjuk, hogy egy számunkra innen, a Földről észlelhetetlenül kis méretű teáskanna kering a bolygónk körül, azzal olyan állítást teszünk, amit sem igazolni, sem cáfolni nem tudunk - hiszen a dolog észlelhetetlen, ugyebár. Ezzel a gondolatmenettel egyébként én magam csupán néhány hónappal ezelőtt találkoztam először, és megerősített abban az elképzelésemben, hogy a világról, tág értelemben vett metafizikai szempontból, azt feltételezhetünk, amit csak akarunk. Most arról szeretnék írni, hogy Russell gondolatmenete miért is annyira kellemes számomra, mint agnosztikus gondolkodású ember számára.

Előrebocsátom, hogy a következő pár sor nem hivatott általánosságokat megfogalmazni valamennyi magát agnosztikusnak valló személy gondolkodására nézve. Sőt, a szubjektív tartalmakat (amik az alábbiakat igen erősen áthatják) tekintve bármit is megfogalmazni leginkább az én gondolkodásom kapcsán hivatott. Önelemzés, csak a szokásos.:)

Ami miatt tehát Russell gondolatmenete különösen kellemes és kedves a számomra, az a fantázia előtt általa (is) megnyíló végtelen játéktér. (Ez a játéktér természetesen akkor is végtelenül nyitottnak lenne képzelhető, ha Russell egy szót sem írt volna teáskannákról és hasonlókról; a teáskannás gondolatkísérlet csupán segítséget nyújt a témába vágó további elmélkedésekhez, újdonságot nemigen tár fel.) Ha, Russell-t követve, feltételezzük, hogy a világ egy bizonyos értelemben végtelenféleképpen működhet, azzal utat nyitunk a képzeletnek, az elme csapongó játékainak. Egyben a reménynek és a kétségbeesésnek is. A világot, a jelenlegi szellemi látóterünkön túl, tetszés szerint képzelhetjük jónak és/vagy rossznak, egyszerűnek és/vagy bonyolultnak, benépesíthetjük a nekünk tetsző vagy éppen nem tetsző entitásokkal (a világot tartó teknősbékákkal, láthatatlan rózsaszín egyszarvúakkal, istenekkel, démonokkal, a világ lényegét képező almacsutkákkal és bármi mással, ami csak eszünkbe jut), vagy, nemes egyszerűséggel, valamilyen leleményes furfanggal az egész világot beleágyazhatjuk a semmibe. A lehetőségek tárháza végtelen; mivel egy bizonyos, szellemi értelemben vett "távolságon" túlra nem terjed ki a "látásunk", az ezen kívüli tartományokat gondolatban éppen úgy alakíthatjuk, ahogy az adott pillanatban kedvünk van hozzá.

Ezekben az általunk alkotott képekben - nem kell hinnünk. Hiszen az egész csak játék, saját magunk vigasztalására, elszomorítására vagy egyszerűen csak szórakoztatására kieszelt fantáziavilág. De éppen ez a szabadság, az önfeledt játék lehetőségének a felfedése az, ami miatt Russell teáskannája figyelemreméltóvá válik, legalábbis számomra. Ha az ő gondolatmenetét következetesen követjük, hamar rájövünk, hogy játszhatunk. Ahogy arra is, hogy, bár csodás, de egyben nagyon is kemény, felnőtt játék ez. Hiszen a szabadság, a játszadozás lehetősége ott lesz adott, ahova a tudásunk, különböző okokból, (még) nem terjed ki, és ahova talán soha nem is fog. Végső soron tehát a játék, ami Russell gondolatmenete nyomán feltárul előttünk - édes, de keserédes. Azt teszi széppé és szórakoztatóvá, ami egyébként a legnagyobb fájdalmunk forrása is lehet: a tudás hiányát.