Mostanában rájöttem, hogy nincs elég időm elolvasni nagyon sok filozófus eredeti könyveit, de még a másodlagos irodalmat, életrajzokat sem. Van viszont időm mp3-lejátszón munkába biciklizés közben hallgatni bizonyos dolgokat. Részben persze hangos könyveket is le lehet tölteni, de vannak a youtube-on előadások is, amelyek mp3 formába konvertálhatóak, hiszen a kép végül is nem érdekes. A youtube-on található anyagok megbízhatósága persze megkérdőjelezhető, de bizonyos egészséges szkeptikus vizsgálat után ki lehet hámozni, mi lehet a megbízható és az igaz. Össze kell vetni egymással előadásokat, figyelembe kell venni, ki, hol, milyen közönség előtt tartja, és hogy mennyire tűnik magabiztosnak és konzisztensnek. Persze még ezután sem lehetünk biztosak abban, nem vertek-e át minket, nem valami oltári összeesküvés-elmélet áldozatai vagyunk, esetleg mindenkit megvezetett valami trükkös dolog, vagy urban legend. És már helyben is vagyunk, hiszen ez a post pont a reasonable doubt, az egészséges és paranoiába vitt szkepticizmusról, valamint a vallásról fog szólni. Az előadások között a leginkább Peter Millican bevezetőjét tartottam hasznosnak.
Azóta egyébként olvastam Hume-ot eredetiben is, és ez a postom helytállónak bizonyult.
Hume a vallásfilozófiában arról ismert, hogy szkeptikus volt a csodákkal szemben. Nem azt gondolta, hogy nincsenek csodák, hanem amellett érvelt, hogy ha vannak csodák, akkor sem tekintenénk őket igaznak, hanem maradnánk a természettörvényeinknél. Ez a kérdés azért fontos, mert a fegyver kétélű: a hívők gyakran jönnek azzal, hogy mit vár az ateista igazolást istenre, amikor úgyse hinné el a csodákat?! Ezért fontos, hogy Hume-nak nincs igaza. Létezik olyan anomália, amelynél a tudósok képesek elvetni az elméletüket. A legjobb példa erre a newtoni fizika, és a Merkúr perihéliuma, vagy a Michelson-Morley kísérlet. A newtoni fizika olyan jól működött, annyira erősen igazolt volt, hogy Kant egyenesen szintetikus a priorinak, azaz szükségszerűen igaznak nevezte. Kant talán nem fogadta volna el az anomáliákat, de hát addigra már meghalt. A tudósok végül elfogadták, igaz, ehhez kellett a relativitás-elmélet is. A lényeg, hogy akármennyire is igazolt egy elmélet, van olyan anomália, amelyet nem vetünk el, hanem elhisszük, és komolyan gondolkodóba esünk a természettörvény igazáról. Akkor pedig lehetne ilyen csoda is, hiszen a csoda nem volna más, mint olyan anomália, amelynek vallásos töltése van, amely emberi szempontból fontos, pozitív eset. Ilyen azonban még sincs, ezek az anomáliák rendszerint fütyülnek az emberi igényekre. Juszt se olyan "csoda" történik, amely nekünk olyan marha jó lenne.
Hume arról is híres, hogy az oksággal kapcsolatban is szkeptikus volt. Megint nem arról van szó, hogy azt mondta volna, nincs okság, csak arról, hogy ezt nem tudjuk bizonyítani. Az oksággal külön nem foglalkozok, mert az indukcióval el van intézve. A modern tudomány valójában ugyan oksági, de nem egyedi ok-okozati összefüggésekkel operál. A modern tudomány természettörvényei általánosak. Például a Föld keringésének nem a Nap az oka, hanem a Földre számos erő hat, és vannak erőtörvények is, és mozgástörvények, és ezeknek eredője határozza meg a Föld mozgását. az más kérdés, hogy legtöbb esetben praktikusan a Napon kívül minden ignorálható ezekben az egyenletekben. De például ha az ár-apályról van szó, akkor a Holdat nem szabad elhanyagolni.
És akkor jöjjön a fontos kérdés: az indukciós általánosításról. Miről van szó? Az az állítás, hogy "holnap is felkel a Nap", figyelembe véve, hogy ugye ezt úgy kell érteni, hogy a Föld forog, a lehető legbiztosabb igazságnak tűnik. De egy szélsőséges szkeptikus, amilyen Hume volt, tud benne kételkedni. Hiszen az, hogy eddigi életemben megfigyeltem, hogy a Nap felkelt már pár ezerszer, nem garantálja, hogy holnap is felkel. Miről van itt szó? Hogy jön ide az indukció?! Érvelni ugye úgy lehet, hogy:
(i) A sok ezer megfigyelésből azt a törvényt általánosítom, hogy a Nap minden nap felkel.
(ii) Ebből pedig következik, hogy holnap is fel fog.
De vegyük észre, hogy miközben (ii) megfelelő, dedukciós következtetés, és emiatt tuti, addig (i) nem deduktív következtetés, azaz logikailag nem következik. Ha valaki logikai-empirista alapokon gondolkodik, akkor gondban van, hiszen az (i)-ben lévő indukciós általánosítást nem tudja megfigyelni. Nem tudjuk megfigyelni, hogy "a Nap minden nap felkel", de szigorúan véve logikailag következtetni sem tudjuk.
Hume szkeptikus volt, és azt mondta, hogy emiatt az indukciót nem tudjuk a tudásunkkal megalapozni. Hasonlóan az oksági elveket sem, amelyek maguk is indukciók. A csodákkal kapcsolatban egyébként következetlen, mert ott meg pont túlzásba viszi az indukcióban való bizakodást. No mindegy, Hume azt mondja, hogy csak azért hiszünk az indukcióban, mert ilyen a természetünk. Azért hiszünk az okságban, mert ez van belénk kódolva.
Hume filozófiájának nagy része erről a szkepticizmusról szól, és aztán általában ezzel az általános sémával oldja meg a kérdéseket: azért tudunk élni a szkepticizmus mellett, mert ilyen a természetünk, és ez a természet nem is hibás, hanem a múltbáli tapasztalatok miatt vált ilyenné. Azért hiszünk az okságban, mert bevált. De ez Hume számára nem logikai érv, hanem csapán praktikus magyarázat.
A hívők gyakran jönnek azzal is, hogy a tudománynak végül is nincsen alapja, a tudományhoz is hit kell. És eme megjegyzések magja szintén az indukciós általánosításokról szólnak. Vagy ha ritkán másról is, az a problematika jó mintapélda lesz. Tehát akkor Hume miatt ott állunk, hogy a tudománynak nincsenek alapjai?
De térjünk csak vissza az "ez bevált" megállapításra! Hume számára ez nem érv az indukció mellett. Neki ez csak arra magyarázat, miért vagyunk ilyenek. De van, akinek ez teljesen jó érv. Egy későbbi filozófiai irányzat, szintén angolszász, szintén empirikus, a pragmatizmus ezt az "ez bevált"-at tűzte zászlajára. Egy John Dewey-nak ez tökéletes érv, jobb érv nem is lehetne a tudomány mellett.
De szerintem még jobban is élesíthetjük ezt a dolgot. Nem csak arról van szó, hogy ez bevált, hanem létezik a lehetőségeknek egy tárháza, és ezek közül csak ez vált be. Létezhet a szkepticizmusnak egy skálája. A legszélsőségesebb szkepticizmus Hume szkepticizmusa. De ha ezt következetesen alkalmaznánk is, akkor nem tudnánk megmondani, holnap felkel-e a Nap. Ami pedig marhára fontos kérdés, mert ha nem kel fel, akkor sok mindenbe nem is érdemes belevágni. Nincs például értelme elmenni kirándulni, majd akkor kell elmenni, ha legközelebb kegyeskedik felkelni a Nap. De sok munkának sincs értelme: például a parasztnak nincs értelme kimenni a földekre, mert sötétben ő nem tud dolgozni.
A szkepticizmust kicsit csökkentve kapjuk a tudományt. Ez a tudomány megmondja nekünk, hogy holnap is felkel a Nap, azt is, hogy mikor. Ma már egészen megbízható időjárás-jelentést is tud adni, és még nagyon sok mindent tud nem csak megmagyarázni, de jósolni. Mindezek a lehetőségek a szkepticizmus kicsi csökkentésével nyíltak meg, de maradt még szkepticizmus, nem fogadunk el mindent csak úgy. A tudomány néha téved, és van benne annyi szkepticizmus, hogy ilyenkor korrigálni tudja magát. A korrekciók eredményeképpen egyre ritkábban téved, és egyre egzotikusabb kérdésekig tolta ki a gyakorlatilag biztos tudás határát. A tudósok ráadásul meg szoktak egyezni eme gyakorlatilag már megállapodott tudásban. A japán, az argentin, a kanadai és az ausztrál tudós nem négy külön szekta tagja, akik tök mást mondanak a világról. A tudományban létre tud jönni a konszenzus, a tudomány konvergál. A közepes fokú szkepticizmus tehát hasznos, működik.
És akkor ott van a szkepticizmus teljes elhagyása. Amikor készek vagyunk bármit elhinni, és például simán elhisszük, hogy a Nap minden nap tízkor kel, függetlenül az empirikus megfigyelésektől, csak azért, mert tízig szeretnénk aludni. Igen, ez a hit, a vallás. És a másik vallás képviselője meg esetleg azt hiszi, hogy a Nap csak délután kettőkor kel, mert ő még lustább. A harmadik pedig, hogy reggel hatkor, mert ő ki akar menni a földekre dolgozni. Ez a vágyvezérelt "gondolkodás birodalma is egyben. És aztán ezek az emberek összevesznek, összeverekednek, vallásháborúba mennek egymással, ahelyett, hogy megfigyeléseket végeznének, és a tudományra bíznák a dolgot.
Persze a vallások leginkább olyan dolgokban hisznek, amelyekről nem lehet sehogy sem megfigyelésekkel dönteni, mert empirikusan teljesen elérhetetlenek. Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy rendben, a szkepticizmust ennyire letekerni veszélyes, de nem lehet, hogy szükséges? Ha a szkepticizmus letekerése ilyen gondokat szülne, de közben óhatatlanul szükséges lenne bizonyos dolgok elfogadásához, amelyek szükségesek az életben, akkor muszáj lenne mégis letekerni a szkepticizmust. Ehhez csak az kell, hogy fontosabb legyen hinni istenben, mint ami a különféle istenhitekből származó gond. Mivel ez utóbbi tetemes, elég fontos dolognak kéne lennie annak, amihez hit kell.
De nincs ilyen. Lehet hit nélkül élni. Mégpedig pont azért, mert a transzcendens per definicionem empirikusan elérhetetlen, tehát marhára nincs befolyása a világra, tehát tök mindegy. A mindennapi életbe isten a hívők szerint sem avatkozik be. Logikailag kizárt is, hogy beavatkozzon, de empirikusan elérhetetlen legyen. A bujkáló isten ma már közhely.
Lehet hit nélkül élni erkölcsi szempontból is, mert istennek semmi köze az erkölcshöz, van isten nélkül is erkölcs, és sokkal inkább a mi erkölcsünk. Az élet céljának sincs köze istenhez, mert a mi életcélunk a sajátunk. A társadalom szervezésének sincs köze istenhez, a közbiztonságnak sincs köze a valláshoz, és a boldogságnak sincs sok köze. Isten nem jó semmire, lehet isten nélkül élni, a szkepticizmus tudományos fokán lehet élni, az alatt pedig durván romlik az életminőség a háborúk és terrorizmus miatt. Ezzel szemben nem lehet bizonyos fokú szkepticizmus nélkül élni.
A szkepticizmus megfelelő szintjének kiválasztásának tehát az az indoklása, hogy ez működik, és az a még erősebb indoklása, hogy csak ez működik. Ez pedig elég erős logikai indok. Van olyan jó indok, mint kizárásos alapon bizonyítani, hogy csak a 2 lehet az egyetlen páros, pozitív prímszám.
Az ábrán az is világosan látszik, milyen az, amikor a hit jobbról akarja előzni a tudományt, az extrém szkepticizmus segítségével. Amikor a hívők, akiknek hite semmilyen módon nincs alátámasztva, a tudománytól jóval nagyobb szkepticizmusnak való megfelelést kérnek számon, mint amit ők teljesíteni (nem) tudnak.
Az extrém szkepticizmusról egyébként itt egy hasonló értelmű Wittgenstein idézet a Tractatus 6.51-ből:
" A szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyilvánvalóan értelmetlen, mert kétkedni akar ott, ahol nem kétkedhetünk. Mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés; kérdés pedig csak ott, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet."
Ami Hume vallásosságát illeti. sokan vádolták ateizmussal. Nem volt az. Úgy vélte, isten létére nincs semmi igazolás. A túlvilági életre sincs. De ugyanaz a megoldása volt, mint az okság kapcsán: azt mondta, egész egyszerűen ilyenek vagyunk. Természetes módon hiszünk istenben. Így ő is hitt. Ha nem hitt volna, talán máglyán végzi, soha nem tudhatjuk, nem csupán ezért volt-e óvatos. A tálvilági életben egyébként nem hitt. Úgy látszik erről az emberi rossz szokásról le tudott szokni. Azóta aztán látjuk azt is, hogy a homo sapiensnek egyáltalán nem valami felülírhatatlan szokása a hit, nem is biztos, hogy annyira természetes. Lehet hit nélkül élni, a megszokás ma már nem lehet indok.
