A képen "Szent Hubertusz" megtérését előidéző állítólagos csodát ábrázolták. A vadászó fiatal nemesnek a legenda szerint megjelent egy szarvas, az agancsa között kereszttel. Fogok beszélni erről az állítólagos csodáról is, de kezdjük az elején, az általános kérdésfeltevéssel: igazolhatják-e csodák isten létezését?
Az erről a kérdésről szóló tanulmányok klasszikusan Hume egyik könyvfejezetével szokták kezdeni, ez pedig "A csodákról" szóló X. fejezet az "Tanulmány az emberi értelemről", c. könyvben. Én sokat olvastam másodlagos irodalomban erről a fejezetről, de nem akartam volna erről addig postot írni, amíg el nem olvastam magam is az eredeti szöveget, ugyanis kétségem volt azt illetően, mennyire pontosan adják vissza mások Hume tézisét. Miután elolvastam, az nyilvánvaló, hogy Hume azt állítja, hogy:
1) A vallástörténelemből, vagy történelemből ismert csodák semmiképpen nem igazolják isten létét, vagy ama vallás igazságát, amelyhez kötik. Ha pedig nem vallásos csodáról van szó, akkor isten igazolása ugyan szóba sem jön, de akkor egyszerűen nem adhatunk hitelt a csodának.
2) Ha elvben tekintjük a kérdést, akkor Hume szerint mindenképpen nagyon nehéz volna odáig eljutni, hogy egy csodát elfogadjunk igaznak (megtörténtnek). Ennek különféle nehézségei vannak, amelyeket nyilván én is elemezni fogok.
Hume érvelésében egyébként lesz hiba, amit meg is fogok mutatni, továbbá nem eléggé letisztázott a fogalmazása, érvelése és szerkezete (Pont ezért sem teljesen világos, hogy Hume állítja-e, hogy a csodák elfogadása elvben abszolút lehetetlen. Sokan így interpretálják Hume végkövetkeztetését), mindazonáltal roppant élvezetes elolvasni mégis a szöveget, mert:
A) Maga a kérdés feltevése és megközelítése a tudományfilozófia legérdekesebb kérdéseihez visz el minket. Úgy mint, mikor igazolt, mikor cáfolt egy elmélet, mi legyen az elméletválasztás módszere, tényleg empirikus-e a tudomány, és ez mit jelent, bizonyosság-e a tudás, és ha nem, akkor mi a jelentősége és mik a kritériumai, mi egy ad hoc hipotézis, mik az ismereteink megbízható alapjai, van-e egyáltalán fundamentuma, lehetünk-e realisták, vagy relativisták, illetve teljesen szkeptikusoknak kell-e lennünk?
B) Hume láthatóan nagyon kiakadt a babonás emberekre, és a keresztény vallásra is, és rendkívül jól érvel amellett, hogy egy ókori könyvben olvasott állítólagos csodák mennyire gyenge hitelességűek, és, hogy még a különféle más csodákról szóló beszámolókhoz képest is nagyon gyengék. Tehát, hogy a keresztény vallásban emiatt hinni, nagyon eszement dolog, hiszen összehasonlításban és abszolút értelemben is gyenge lábakon áll.
Az egyik híresebb, és talán legfrappánsabb érve az, hogy ha a csodák igazolnák isten létét, és valamely vallás igazságát, akkor ugyanilyen mércével a többi vallás is igazolt lenne, de hát ezek a vallások ellent mondanak egymásnak. Itt észrevesszük, és felhasználjuk, hogy a különféle vallásoknak kb. azonos szinten és módon "igazolt" csodái vannak: általában szent könyveikben, más könyvekben, saját hagyományukban, saját egyházuk által elismert csodákról van csupán szó. Ez az érvelés általánosítható a vallás "módszerére", hiszen bármilyen "módszertani elv" (és itt valamely elv mellőzését, például az empirikus igazolás nem megkövetelését is elvnek tekintek), amely általánosan jellemző a vallásokra, nyilván nem lehet jó elv, hiszen egymással ellentmondó hipotéziseket eredményez. Erre alapoztam, "A hit eredendő hibája és ennek társadalmi kihatásai" c, írásomat.
Hume emellett élvezetesen, érdekesen, olvasmányosan fejti ki, hogy a Bibliában szereplő csodákat konkrétan miért is nem fogadhatjuk el erősen igazoltnak: mert műveletlen embere írták, régen írták, hiszékeny emberek beszámolóiról van szó, nincs független megerősítése, egymásnak is ellent mondanak a tanúk. Kifejezetten tetszett, mert én is szoktam hangsúlyozni, hogy a tanúvallomások összevetése teljesen józan, és értelmes módszer, és én is azt szoktam emlegetni, hogy a bíróságokon is ezt teszik. A Biblia tanúvallomásai egy bíróságon úgy dőlnének meg, mint a huzat.
Ide kapcsolódik, és ez vezet át Hume fő érveléséhez az a klasszikus ellenvetés, hogy sok történelmi eseményt ennyi, és ilyen erős bizonyíték alapján elfogadunk. Bár ez az érv ott már mindenképpen bukik, hogy más történelmi eseményt sem fogadunk el, legalábbis a részleteit nem, ha a beszámolók ellentmondásosak. Ha azonban van pár nem ellentmondásos beszámoló, akkor valóban, a plauzibilis történelmi hipotéziseket elfogadjuk, mert ezek nem mondanak ellent a háttér-ismereteinknek. A vallásos csodák azonban általában ellentmondanak a tudományos ismereteink, ellent mondanak annak, amit természet-törvényeknek hívunk.
Hume alapvető érvelése az, hogy mivel minden ismeretünk empirikus alapokon nyugszik, a természettörvények is ilyenek. Amikor természettörvény ütközik egy csodáról szóló beszámolóval, akkor valójában egy beszámoló ütközik sok beszámolóval, illetve akár saját megfigyeléssel is. Na most a természettörvényt viszont azért fogadtuk el természettörvénynek, mert nagyon sok megfigyelés igazolta. Például azt, hogy minden ember halandó, és, hogy amikor tényleg meghalt, akkor nem támad fel, azt olyan iszonyatos mennyiségű élettapasztalat igazolja (és hozzáteszem, most már a biológiai háttérismereteink is, amelyet még több megfigyelés és kísérlet igazol), hogy ehhez képest egy feltámadásról szóló ellentmondásos beszámoló egy kis szekta tagjaitól, akik műveletlenek voltak, régen éltek, és a beszámolókat évtizedekkel később írták le, hát ez igen gyenge.
Hume nagyjából úgy érvel, hogy ha a természettörvényt N megfigyelés támasztja alá, akkor az annak ellent mondó csodát is N megfigyelésnek kell alátámasztania. És ez már hibás érvelés, Hume is felveti, hogy lehet olyan megbízható beszámoló, amely erősebb, de aztán, amikor arról van szó, hogy igazolható-e legalább a csoda megtörténte, akkor mégis másképp foglal állást.
Hume hibája egyébként egy hamis dilemma. Akkor lenne igaza, ha logikailag csupán két lehetőség közül választhatnánk:
A) Vagy a természettörvény igaz, és az azt igazoló N megfigyelés igaz, és a csodát igazoló M megfigyelés hamis.
B) Vagy a csoda igaz, és az azt igazoló M beszámoló igaz, és az természettörvényt igazoló N megfigyelés hamis.
Ha logikailag valóban csak ez a két lehetőség volna, akkor a B esetet csak akkor választhatnánk, ha M>N lenne, illetve még a megbízhatóságot figyelembe véve, az M beszámolós megbízhatósággal súlyozott összege nagyobb lenne az N megfigyelés megbízhatósággal súlyozott összegénél.
Hume pedig úgy érvel, hogy ez egyetlen állítólagos csodára sem teljesül. Ebben igaza is van. Továbbá Hume valami olyat mond, hogy ennek teljesítése nehéz. És lehet, hogy azt is akarja állítani, hogy praktikusan lehetetlen. Ebben pedig abszolút nincs igaza, mert ezzel analóg esetekben a történelem folyamán többször megtörtént, hogy a természettörvény elvetését választották a tudósok, és teljesen jogosan. De ne szaladjunk előre!
A harmadik, lehetőség ugyanis a következő:
C) Az eddig természettörvénynek tartott összefüggés részigazság, sok esetben érvényes az összefüggés, az N megfigyelés igazságában nincs okunk kételkedni, ugyanakkor az M beszámoló is igaz, mert a törvény alól van kivétel.
Így pedig az N megfigyelésnél sokkal kevesebb, sőt, talán egy megbízható megfigyelés is elég lenne annak igazolására, hogy a vélt természettörvény megsértésével van dolgunk. Ehhez a tézishez azonban sokkal könnyebben is eljuthattunk volna, és ez mutatja, hogy Hume azért itt egy elég nagyot tévedett, hiszen nagyon triviális, hogy nincs igaza, mert hát a vélt természettörvények megsértését a tudomány történetében többször láttuk, hiszen jó pár elmélet megdőlt a tudomány története során. A legjobb példa talán a newtoni fizikát megsértő megfigyelések és kísérletek voltak, nevezetesen a Merkúr perihéliuma, és a Michelson-Morley kísérlet. A részletekbe itt nem szükséges belemenni, elég talán, hogy az anomália a Merkúr perihéliumával kapcsolatban azt jelentette, hogy a Merkúr pályája olyan paraméterekkel rendelkezett, amely a newtoni mechanikának ellentmondott. A Michelson-Morley kísérlet pedig azt igazolta, hogy a fénysebesség nem adódik hozzá az alapsebességhez, ha mozgó inerciarendszerben vagyunk, és ez szintén ellentmondott a newtoni mechanikának. Miközben a newtoni mechanika nagyon sok esetben működött, bevált predikciókkal rendelkezett, sőt, már az ipari forradalom teljes technológiája nagyrészt azon alapult. Tehát itt van a klasszikus eset, amikor N igen nagy, M igazából csak pár megfigyelés és kísérlet, és mégis, a fizikusok elfogadták, hogy ezek a kísérletek valósak, és ellentmondanak a newtoni fizikának. Hume persze ezt a tudománytörténeti fejleményt nem ismerhette, mert korábban élt. És korábban nemcsak Hume, de például Kant sem tudta elképzelni a newtoni mechanika cáfolását.
Érdemes nagyon röviden kitérni arra, hogy a Merkúr perihéliumánál próbálkoztak ad hoc mentőhipotézisekkel. Korábban ugyanis egy hasonló esetben az Uránusz keringési anomáliájából sikeresen egy másik bolygó létezését jósolták meg, és ez a Neptunusz képében ez fényesen igazolódott. De a Merkúr esetében a mentőhipotézisek csődöt mondtak, és a newtoni fizika - ahogy Lakatos mondaná - degeneratív kutatási programmá vált. A Michelson-Morley kísérlet esetében az éter elmélet volt a segédhipotézis, amely Einsteinig még tartotta is magát. Tehát a csodákhoz nagyon hasonló jelenségek a tudomány történetében vannak: ismerünk híres anomáliákat, amikor a tudósok egyetértett abban, hogy egy korábban természettörvénynek hitt összefüggésnek egy anomália ellentmond, és nem tagadták az anomália jelenségének hitelességét, legfeljebb azt nem tudták, nincs-e valamilyen mentőhipotézis. Ha van, akkor az anomáliának vége, ha nincs, továbbra is fennmarad. Az igaz, hogy ha egy segédhipotézissel, vagy egy újabb, átfogó elmélettel sikerül megoldani az anomáliát, az még inkább megerősíti az anomália jelenségének hitelességét, de a Merkúr perihéliumánál például annyira egyértelmű volt az anomália, hogy a tudósoknak nem volt kétségük. Ennek oka nyilván az, hogy egy potenciálisan akárhányszor megfigyelhető jelenségről van szó.
Csodák esetében szokták feltételezni, hogy azok ritkák, de valójában a ritkaságnak, vagy reprodukálhatóságnak nincs elvileg döntő szerepe a kérdésben. Egy reprodukálható jelenség természetesen azért jó, mert tényleg potenciálisan akárhány megerősítést kaphat. Tehát gyakorlatilag akármilyen nagy M elérhető. De egy egyszeri jelenség is lehet igazán erősen igazolt, és mégis anomália. Így például az 1054-es szupernóva, amely a Rák-ködöt hozta létre arról híres, hogy a világ több országában regisztrálták, és aligha lehetett ez összebeszélés, vagy kollektív hallucináció eredménye. Igaz, ez a megfigyelés jelenlegi tudományos ismereteinknek nem mond ellent.
Ezt a csodákról szóló postot egyébként Niholas Everitt: "The non-existence of God" c. könyve motiválta, ezt olvasom mostanában a strandon. A könyv végigveszi az istenről szóló érveléseket, és minden fejezetben tárgyal egy nagy csoportot. A szerző analitikus filozófus, ateista, és minden fejezet végén az a konklúziója, hogy az isten mellett szóló érv gyenge, az isten ellen szóló érveknek pedig van bizonyos erőssége. Nem mindenhol értek egyet azzal, ahogy Everitt érvel, sok fejezetben, az analitikus filozófia egyik túlzó jelenségét látom, nevezetesen, hogy Everitt teljesen feleslegesen túlragozza a dolgokat. Például az ontológiai istenérvnél végigveszi egy csomó filozófus teljesen hasonlóan rossz érvét, teljesen reménytelen érvek analízisébe megy bele, és szőrszálhasogató, miközben fontos érveket meg kihagy.
A csodákról szóló fejezetben például teljesen feleslegesen problémázik azon, hogy az, hogy egy természettörvény alól van kivétel, az logikai ellentmondás. Természetesen. Ezért a pontos fogalmazás az, hogy korábban természettörvénynek gondolt törvény cáfolatáról van szó, amely megmutatja, hogy a törvény csak korlátosan érvényes. Az istenhívők szokásos elképzelése szerint isten a világot és a törvényeit teremtette, tehát a természettörvények mindaddig tényleg teljesen érvényesek, amíg istennek eszébe nem jut beavatkozni, és természetesen csak ő tudja a természettörvényeket felfüggeszteni, ha akarja. Ennek igazolására pedig az tényleg logikus volna, ha tudnának mutatni olyan csodákat, amikor egy egyébként mindig érvényes törvény egy különleges esetben meg lett szegve, és akkor mondhatják azt, hogy a megszegés isteni csoda, a megszegő maga isten. A hívő számára rossz hír, hogy Hume-nak annyiban igaza van, hogy a történelemből ismert csodának tartott mesék ettől nagyon messze vannak. De abba nincs Hume-nak igaza (ha állított ilyet), hogy ilyenek igazolása teljesen lehetetlen.
Na most Everitt néhány mellékes, de mégsem felesleges dologra is kitér. Helyesen megjegyzi, hogy csodának azt is nevezhetjük, amikor egy esemény nem mond ellent kifejezetten egy természettörvénynek, csak nem tudjuk a tudományos magyarázatát, és azt hiszi a hívő, hogy soha nem is fogjuk tudni. Például az élet keletkezése nem mond ellent nagyon szorosan a fizika törvényeinek, csupán egy roppant különös jelenség, és jelenleg nem tudjuk a pontos magyarázatát. A hívő hiheti, hogy soha nem is fogjuk tudni, de hát honnan tudná a hívő, hogy soha nem fogjuk?! Everitt helyesen rámutat, hogy ezt a hívő nem tudhatja. Ha pedig a hívő minden jelenleg nem megmagyarázott jelenség mögött istent lát, az a fehér foltok istene, aki méltatlanul bujkál az egyre szűkösebb rejtekhelyén: a tudomány fehér foltjai között. Ezt a képet a hívők általában kikérik maguknak, egy ilyen istenhit roppant defenzív, és méltatlan volna.
Egy másik lehetőség a koincidenciák csodája. Itt sincs arról szó, hogy valami ellent mond a fizika törvényeinek, de furcsa egybeesésről van szó. Everitt olyan példát mond, hogy egy agyi stroke miatt egy mozdonyvezető eszméletét veszti, az automatikus fékezés megállítja a vonatot, és így az nem üt el a sínen egy gyereket. Ez egy roppant különleges egybeesés. Everitt szerint itt soha nem igazolódhat isten mert hát nincs szó a természettörvényeknek való ellentmondásról, nincs szükség istenre magyarázatként. Én azt mondanám, hogy ha statisztikailag túlságosan szokatlan egybeesések tömkelegeit látnánk, és mindegyik egy jóságosnak feltételezett isten vélhető céljainak megfelel, akkor ez egy erős igazolás lenne. De a valóságban ilyet nem látunk: a valóság nem jóságos. ld. erről a gonosz problematikáját.
Everitt itt le is zárja a fejezetet, és nem tárgyalja elég mélyen a kérdést. Pedig van még itt némi mondandó. Már láttuk, hogy a koincidenciáknál is van mit keresni, de azért az analízisem fő sodrában visszatérnék a klasszikus, természettörvényeknek ellentmondó csodák esetére.
Egy másik igen jó írás a csodákról John Stuart Mill könyvében található, amelynek "Three essays on religion" a címe. Ezt egyébként hangoskönyvben, a librivoxról töltöttem le. Mill is Hume írásából indul ki, és nagyon jól végigveszi a lehetőségeket, hasonlóan ehhez a posthoz. A csodákról "Revelations" címmel van szó, a "Theism" c. esszében.
Milt nem tartom a legzseniálisabb filozófusnak. Számos esetben van hiba a gondolataiban, elég gyakran nem elég határozott, vagy furcsa számomra az álláspontja. Például az istenhívővel, ateistával és agnosztikussal szembe állítja magát, és szkeptikusnak mondja magát. Na most az agnosztikussal szemben szkeptikusnak lenni, az már elég meredek dolog. Sokszor pedig azt a szöveget mondja el, amit várok, de nincs benne semmi meglepő.
De itt Mill mégis meglepett. Legalábbis félig. Mégpedig azzal, hogy azt mondja, a csoda és az anomália között az a különbség, hogy az anomáliához a tudomány előbb-utóbb találni szokott egy új elméletet. Amihez az is hozzátartozik, hogy mint a Merkúr perihéliumánál is, reprodukálható eseményről van szó. Már kifejtettem, hogy bár ez praktikusan fontos különbség lehet, de elvben nem. Mill azt is írja, hogy ez az új elmélet az, ami később visszaigazolja az anomáliát. Erről is írtam, hogy ez félig igaz, és itt már Mill hibásat is állít. Ugyanis például a Merkúr perihéliumát már akkor elfogadták, amikor még nem volt meg a magyarázata a relativitáselmélettel.
És mégis, érdekes, a Merkúr perihéliumánál komolyan nem vetődött fel, hogy ez egy csoda lenne. Miért nem? Hát azért, mert hiányzott az, hogy istennek ezzel ugyan milyen motivációja lenne?! A Merkúr perihéliuma társadalmi szempontból lényegtelen dolognak nézett ki, és máig nem zavar sok vizet. Ezzel szemben a legkisebb bibliai csodáknál is szerepel valamilyen motiváció. És ez a kulcskérdés.
Ugyanis a monoteista vallások hiténél egy olyan hipotézisről van szó, miszerint isten nemcsak fel tudja függeszteni a természettörvényeket, de istennek céljai vannak, ráadásul ezek az emberek nemes céljaival jól egybeesnek, legalábbis a hívők hite szerint. No de ezzel mégiscsak van egy bizonyos elméletünk. Igaz, isten motivációi nem adnak hatásmechanizmust a csodákról, és egész pontosan jósolhatóvá sem teszik a csodákat, de bizonyos szinten ad egy fél magyarázatot rájuk: "az anomáliát isten okozta, ezért és ezért a jó célért".
Ha tehát van egy anomáliánk, amely elég erősen igazolt ahhoz, hogy feltételezzük, a régen természettörvénynek hitt összefüggés nem mindig igaz, akkor feltételezhetjük azt, hogy ez egy tudományos anomália, amire majd találunk tudományos magyarázatot egy átfogóbb elmélet által, gondolhatjuk azt, hogy soha nem lesz rá magyarázat, és gondolhatjuk azt, hogy csoda. De ez utóbbit csak akkor, ha a csoda motivációja következetesen látszik. A motivációkat sem dobálózhatunk ad hoc: nem hozhatunk fel minden csodára egy légből kapott hipotézist a motivációra. Néhány világos motivációval kellene tudni lefedni a csodákat. Ha tehát az Univerzum tele volna olyan természettörvény-sértésekkel, amelyek rendre az emberek, és a pozitívnak mondott erkölcsök érdekében történnének, akkor ez szerintem igazolása lehetne istennek. Tehát, ha rendre megmenekülnének az ártatlanok a természeti katasztrófákban, és ha a bűnösök csodálatos módon megbűnhődnének. Csak hát a valóságban ez nagyon nincs így, és ez már megint a gonosz problémájához vezet minket: a természeti katasztrófákban sok ártatlan hal meg, anélkül, hogy isteni csodák kimentenék őket. Az állítólagos csodák tekintetében megfigyelhető még két tendencia is, ami még abszurdabbá teszi azt a hipotézist, hogy egy jóságos isten beavatkozásai lennének:
A) A történelem folyamán egyre csökken a számuk. Ami azzal nem fér össze, hogy isten művei lennének jó ügyek érdekében, viszont arra a feltételezésre jól illeszkedik, hogy tanulatlanság, butaság okán született félreértések, tévedések.
B) A csodák abszolút nem fontossági sorrendben történnének. Egyik kedvenc példám erre "Szent" Hubertusz legendája, mely szerint egy az agancsai között keresztet viselő szarvas jelent meg neki, amitől megtért kereszténynek. Ez a legenda, ha egyáltalán adunk neki hitelességet, és nem mesének tekintjük, még mindig kézenfekvően magyarázható hallucinációval, optikai csalódással, vagy hasonlóval. Ez egy nagyon jó példa arra, hogy egy, a természettörvényekkel nehezen összeegyeztethető jelenségnek - ha nem ezeket a segédhipotézises magyarázatát vesszük - akkor az anomália valóságának igazolásához holmi régi, megbízhatatlan legenda közel sem elég. A legenda szerint "Szent" Hubertusz megtérése senkinek nem mentette meg az életét, de élete során nyilván tett sok jó dolgot, ám ez mindösszesen jelentéktelen a történelem nagyobb katasztrófáihoz képest. Például a Holokauszt megakadályozására isten nem tett gyakorlatilag semmi nagy dolgot, és semmi következetes dolgot.
Összességében az ilyen "csodák" túl ritkán történnek csak meg, pontosan olyan gyakorisággal, ahogy várjuk, amennyiben nincs isten. Mert ugye koincidenciák vannak, ezt már megbeszéltük.
Tehát az Univerzum szerintem nem tud felmutatni annyi, olyan erősen igazolt csodát, amely de facto igazolná isten létezését. Ugyanakkor azt a vádat is el kell utasítanom, hogy én, mint ateista lehetetlenül korlátolt lennék, és engem csodák tömkelegei sem győznének meg. Nem igaz, meggyőzhetnének, ha statisztikusan szignifikáns gyakorisággal fordulnának elő, és következetesen a legfontosabb jó célokért történnének. Ha a hívők jobb életet élnének, egészségesebbek lennének, ha az imák legalább statisztikusan szignifikáns mértékben működnének, ha a jó statisztikusan szignifikáns gyakorisággal elnyerné jutalmát, a rossz meg büntetését, és ez az emberi igazságszolgáltatás fölötti jelenség lenne, akkor ez meggyőzne istenről. A valóság viszont egy jóságos isten nélküli, közönyös Univerzumról győz meg. Azaz legfeljebb egy közönyös isten létezéséről lehetne elvben szó, de persze ez sem igazolt, és nem hiszek benne.
