Nemrég elkezdtem hangoskönyvben meghallgatni Kantnak a Tiszta ész kritikája c. művét. Egy bizonyos ideig eljutottam benne, és aztán nagyon unalmasnak találtam. Bonyolult, nehezen érthető, számomra esélytelen okoskodásokból akar dolgokat levezetni. Hogy az egész miért esélytelen, és miért nem kell a részleteivel foglalkozni, az ki fog derülni a postból.

A mi kérdésünkhöz elegendő részt ismertem meg a bevezetésben és az első fejezetben, tehát azt gondolom, hogy viszonylag alappal vonhatok le konklúziót, feltételezve, hogy a könyv többi részében Kant nem hazudtolja meg teljesen magát, és csak azt a fajta okoskodást folytatja, amelyet én lényegtelennek, feleslegesnek és esélytelennek gondolok. Amit ugyanis hallottam tőle, az elég részlet a bírálatomhoz, amely a szintetikus a priori kérdéséről fog szólni.

Mielőtt a jobban belemennék, tisztázzuk, miért is érdekes nekünk ez a szintetikus apriori?! Mi köze isten kérdéséhez? A kérdéshez úgy van köze istennek, hogy léteznek ontológiai úgymond istenbizonyítások, amelyek bizonyos definíciókból, tiszta logikával próbálják meg bizonyítani isten létezését. Nem megfigyelésekből, hanem mintegy fotelből ülve. Ilyen Anzelm, Descartes és Gödel ontológiai istenérve. Ezekre pedig mi ateisták igen egyszerű módon válaszolhatunk: mivel nem létezhet szintetikus a priori, ezért ezek a bizonyítások nem lehetnek jók. És ezt már azelőtt, vagy ahelyett is mondhatjuk, hogy megtalálnánk, egész pontosan hol van a hiba a bizonyításban. Miközben persze ez utóbbit is hasznos lehet megérteni. Természetesen meg lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy nem mondjuk azt, hogy "szintetikus apriori", hanem azt, hogy nem lehet tiszta logikai levezetéssel valós dolgok létezését bizonyítani. A szakszavak használata annyiban jobb, hogy aki érti, rögtön látja, hogy ezt azért valószínűleg mélyebben is meggondoltuk, értünk a témához.

Na most Kantnál az a furcsaság, hogy ő megkritizálta Aznelm istenérvét, mégpedig azt mondta, hogy a létezés nem tulajdonság, azaz nem lehet a tökéletesség része. Ugyanakkor Kant szerint létezik szintetikus apriori. A hívők pedig ezt felhasználhatják, lerángathatják Kantot a könyvespolcról, és mutogathatnak rá, hogy "íme, ha a nagy Kant szerint is létezik szintetikus a priori, akkor lehetséges a metafizika, az ontológiai istenbizonyítás". Nekünk pedig egy fontos érvelési stratégia lehet, hogy továbbra is kitartunk amellett, hogy nem létezhet szintetikus apriori, a metafizika hülyeség. A metafizika ugyanis szintén egy olyan dolog, amikor valakik azt hiszik, ők a fotelből ülve, empiria nélkül, csak úgy rájöhetnek valós összefüggésekre, amelyek tehát szintetikus a priori dolgok, de nem empirikusak. A metafizika ellen is a szintetikus apriori képtelenségének tézise egy jó védekezés. De akkor meg kell mutatni, mi nem stimmel Kantnál.

Az első probléma, és itt nem is arról lesz szó, hogy Kantnak totál nincs igaza, inkább arról, hogy alkalom adódik egy kis félreértésre, az a "szintetikus" és az "apriori" szavak definíciója. Mindkét fogalomnál van ugyanis lehetőség a csúszkálásra, és Kant máshogy értelmezi őket, mint a modern filozófia.

A szintetikust úgy a legkönnyebb definiálni, hogy nem analitikus. Az analitikus definícióját könnyebb megadni. Kantnál az analitikus azt jelenti, hogy analitikus egy olyan állítás, amely olyat állít valamiről, ami már benne van annak fogalmában. Kant példája, hogy az az állítás, hogy "a tárgyak kiterjedtek" analitikus, mert a "tárgy" fogalmába beletartozik, hogy kiterjedt. Emiatt ez az állítás szükségszerűen igaz, nem lehet nem igaz. Mint látjuk, itt az állítás analitikussága attól is függ, mi a "tárgy" definíciója.

Nagyon hasznosak Kant könyvének értelmezésénél a matematikai példák, ezek ugyanis azóta egészen egyértelmű esetekké váltak. Kant szerint az az állítás, hogy "5+7=12"  nem analitikus, mert az 5, 7 és 12 fogalmában ez nincs benne. A modern felfogás szerint ez az állítás analitikus.

A modern felfogásban ugyanis minden olyan állítás analitikus, amely definíciókból és axiómákból logikailag levezethető. A modern matematika ugyanis rájött, hogy az axiómák implicit definíciók (M. Schlick A Generel Theory of Knowledge, 7. fejezet "Implicit definitions"). Nem csak a jó öreg ariszotelészi "genus proximum, differentia specifica" alapján lehet egy dolgot definiálni, például: "A háromszög egy olyan sokszög, amelynek három szöge van", hanem például az euklideszi axiómák a geometriai alapfogalmak definíciói. Vagy a Peano féle axiómák a természetes számok, és az alapműveletek definíciói. Kant számára ezek az axiómák nem analitikusak. Ami modern felfogásban teljesen következetlen, hiszen definíció szerepük van. Egy axióma és egy klasszikus definíció felcserélhető egymással.

A másik dolog, hogy Kantnál a "benne van a fogalmában" egy nem pontosan definiált dolog. A modern filozófia azt mondja, hogy mindaz benne van, ami logikailag következik belőle. Ennek megfelelően az 5, a 7, a 12, az összeadás és az egyenlőség fogalmában benne van, hogy "5+7=12". És ez az adott axiómarendszerben szükségszerűen így van, és nem lehetne másképp.

Az apriori azt jelenti, hogy az empirikus tapasztalatok előtti. Kantnál is, és a modern filozófiában is. Van azonban itt is egy jelentős mozgástér. Azt ugyanis nem szokták megmondani, hogy mi mindent értenek empirikus tapasztalaton. Az egyértelmű, hogy egy felnőtt ember, ha elvégez egy kísérletet, vagy csak tudatosan megfigyel egy jelenséget, az empirikus tapasztalat. De vajon az nem empirikus tapasztalat, hogy egy ember egész életében, születésétől fogva, vagy még azelőtt is, egy csomó érzékletet gyűjt, és tudattalanul is kiértékeli azokat, és elraktároz valamiféle ismeret-szerűséget az agyában?! Az nem empirikus, amikor egy embernek ilyen-olyan intuíciói, beállítódásai vannak?! Nem empirikus dolog, hogy az ember természetszerűen az euklideszi geometria szerint gondolkodik?!

Amikor Kant arról beszél, hogy a tiszta ész intuitíve belátja, hogy "5+7=12", akkor is valami olyasmiről van szó, hogy igen, a logikai levezetés mellett tapasztalatból is tudjuk, hogy "5+7=12". Ugyanis a modern értelemben vett analitikus állításokat lehet empirikusan ellenőrizni. Felesleges, de lehet. Továbbá felesleges, de ez is lehet a belátás útja. Kantnak egy olyan képe van a matematikáról, amely még nem a modern matematikának felel meg. Emlékeztetem az olvasót, Kant idejében csak az euklideszi geometria volt axiomatikus. Ezért annak kapcsán is úgy gondolkodtak az emberek, hogy az axiómái szükségszerűen igazak, és azt, hogy az euklideszi axiómák szükségszerűen igazak, hogy ezek a helyes axiómák, azt intuícióból tudjuk. Valahogy belénk van plántálva ez a tudás. Az aritmetika pedig még nem is volt axiomatizálva, így az "5+7=12" állításnak nem létezett axiómákból történő levezetése, arról tehát végképp azt gondolhatta Kant, hogy ezt csak úgy tudjuk valahonnan, intuícióból. Hogy a tiszta ész ezt valahogy belátja.

Furcsa dolog az, amikor Kant azt mondja, az "x=y => x+a = y+a" analitikus állítás. Mert ez szerinte azonnal következik, ez látható, ez benne van a számok és műveletek fogalmában. Pedig ez az állítás az "5+7=12" állításhoz nagyon közel van. Ez jól illusztrálja, hogy Kant distinkciója arról, hogy mi van benne a fogalmakban, mi látható azonnal, nem rögzíthető pontosan. A modern felfogás a logikai levezethetőségről viszont pontos. Eszerint pedig mindkét állítás analitikus, az egész matematika analitikus, és nem szintetikus.

Kant elég nyilvánvalóan mindezt apriorinak veszi, hiszen amikor szintetikus aprioriról beszél, akkor pont ő is beszél arról, hogy ezeket a kérdéseket az intuíciónkból tudjuk tiszta ésszel levezetni. No de azt nem veszi figyelembe, hogy ez az intuíció a korábbi empirikus tapasztalatok leszűrődése, tehát kérdéses, hogy apriorinak nevezhető-e. Kant egy helyen beszél istenről, nem túl hangsúlyosan, de van egy olyan elejtett mondata, hogy eme intuíciók egy részét esetleg isten plántálta belénk.

Kant mit sem tudott az evolúcióról és a genetikáról. Így Kant azt gondolta, ha az emberek valamilyenek, akkor azért ilyenek, mert isten ilyennek teremtett minket. Kant számára tehát a szintetikus apriori feltárása egy jelentős részben annak a feltárása, hogy isten milyennek teremtett minket a gondolkodást tekintve. Kant ezt egy keretrendszernek tekinti, amelyen nem lehet túllépni. Amikor Kant például az euklideszi geometriát szintetikus a priorinak, és szükségszerűen igaznak mondja, akkor ezzel nem azt mondja, hogy a tér egész biztosan euklideszi, mert ez hozzáférhetetlen. A tér valódi szerkezete az a Ding an sichhez tartozik. Kant számára itt egyszerűen arról van szó, hogy mi nem tudunk máshogy gondolkodni, mint euklideszi módon.

Mi persze nem mondjuk, hogy azért, mert isten táplálta belénk, mi azt mondjuk, hogy ezt tapasztaltunk életünk során. És még az is igaz lehet, hogy vannak olyan dolgok, van a keretrendszernek egy olyan része, amely nem az életünk során rögzült belénk, hanem így születtünk. De ha így születtünk, akkor mi már tudjuk, hogy azért, mert genetikusan vagyunk ilyenek. Az evolúciót figyelembe véve pedig valahol ez is egy empirikus ismeretféleség. Ha mi euklideszi módon gondolkodunk, akkor vagy azért, mert a saját egyedfejlődésünk során ez alakult  ki bennünk, vagy még mélyebben van bennünk: a törzsfejlődés során ez alakult ki a homo sapiensben, és egyébként más fajokban is. Tehát ezekről a doglokról nyugodtan mondhatjuk, hogy szintetikus a posterioriak.

Kantnál a szintetikus apriori általában az érzékelés és a gondolkodás velünk született, vagy bennünk kialakult feltételeiről szól. Emiatt Kant szintetikus apriorija nagyrészt csak azokról a fogalmi és elméleti keretekről szól, amely az érzékelés előfeltétele, ha lehet ilyet mondani. És amelyeket szerinte nem tudunk átlépni. Kant szerint egyáltalán nem tudunk rajtuk túllépni. Sem a Ding an sich felé, sem úgy, hogy máshogy tudnánk érzékelni, gondolkodni. No de mindez látványosan  megbukott.

Látványosan megbukott, mert mindaz, amit Kant szintetikus apriorinak gondolt, azt ma már legtöbbször  vagy analitikus apriorinak, vagy szintetikus aposteriorinak gondoljuk. A "5+7=12" állítást, vagy az euklideszi geometriát analitikusnak, a fizikai tér geometriáját pedig szintetikus empirikusnak. Ahogy Einstein fogalmazott: "amennyiben a matematika állításai a valóságra vonatkoznak, nem szükségszerűek, és amennyiben szükségszerűek, nem a valóságra vonatkoznak" (Einstein: "Geometry and Experience"). Ezt annyiban kell pontosítani, hogy a valóságra vonatkozó részt emiatt nem is szabad szigorúan véve matematikának nevezni, az fizika, vagy valamilyen más empirikus tudomány, legfeljebb alkalmazott matematika lehet, de nem matematika. Ez a felosztás Einstennél még nem volt szigorú.

Mert épp Einsteinnel az is megbukott, hogy szükségszerűen euklideszi a fizikai tér. Ugye más az, hogy az euklideszi geometrián belül a Pitagorasz-tétel szükségszerűen igaz, és más az, hogy vajon a fizikai tér egyáltalán euklideszi-e. Ma már tudjuk, hogy nem feltétlenül az. A relativitáselméletben biztosan nem az, hanem Riemann-geometriájú. Azóta az is kiderült, hogy bár intuitíve nehezünkre esik nem euklideszi módon gondolkodni - mert a homo sapiens élete alatt, és egy ember élete alatt általában lokálisan euklideszi térrel találkozik - de a tudomány tud így gondolkodni. Tehát a tudomány bizony túl tud lépni a gondolkodásunk és érzékelésünk biológiailag meghatározott szűkebb keretein, melyet Kant áthághatatlannak tartott. A tudomány több ennél. A tudománynak nagyon jó empirikus-logikai konstrukciója van arra, hogy olyan esetekben is elboldoguljon, amikor a józan tiszta ész megzavarodik, vagy olyat is levezessen, amely az intuíciónak abszurdumnak tűnik. Az egyik kedvencem a Banach-Tarski paradoxon.

A szükségszerű és kontingens distinkciója már Kantnál is együtt áll a szintetikus-analitikus és apriori és a posteriori distinkcióval. Sokszor segít eme kérdés eldöntésében. Tudjuk, hogy a Pitagorasz-tétel az euklideszi geometrián belül szükségszerűen igaz, tehát analitikus apriori. Tudjuk azt is, hogy a fizikai tér szerkezete nem szükségszerű, tehát az szintetikus aposteriori. Ennek eldöntéséhez "fel kell kelni a fotelből", és méréseket kell végezni. Kantnál, mint láttuk létezett egy biztos, szintetikus apriori kategória is, de a modern felfogásban ez nem létezik.

Kant maga is említi, hogy a tudásunknak csak két forrása van: a logika és az empíria. Ez a modern felfogás is. Ebbe pedig nem fér bele egy olyan intuíció, amely nem az empíriából vagy logikából táplálkozik. Az intuíció mindig az empíria vagy logika áttételes forrása. Ugyanakkor zavaros, megbízhatatlan forrás.

Kant Tiszta ész kritikája szerintem nagyrészt arról szól, hogy hogy tudunk intuíció útján, tiszta észből belátni dolgokat. Ez pedig azért nem túl érdekes dolog, mert a modern felfogásban analitikus állításokat nem tiszta észből kell belátni, hanem logikus bizonyítást kell adni rá. Itt az intuíció ezért felesleges. Ha pedig egy kérdés szintetikus, aposteriori, akkor bár lehet róla egy intuíciónk, de meg lehet és kell mérni. Miután intuitíve azt gondolnánk, és Kant nem is tudott mást elképzelni, hogy a fizikai tér euklideszi, megmérjük, és kiderül, hogy nem. Akkor meg dobhatjuk a kukába az intuíciónkat.

Az ismereteink forrása csak a logika és empíria lehet, az analitikus apriori és szintetikus aposteriori állítások között nincs rés, nincs hely egy harmadiknak, egy szintetikus a priorinak. Valójában annyira nincs rés, hogy részben átfedés is van. Mint említettem, az analitikus apriori dolgokat is meg lehet mérni. Meg lehet mérni, hogy ha összeöntünk 5 liter vizet és 7 liter vizet egy elég nagy tartályban, akkor az 12 liter víz lesz.

Kant vizsgálódásának tehát emiatt nincs filozófiai jelentősége. Emiatt nem érdekelnek az intuíció kategóriái, és, hogy Kant mit süt ki ebből. Egyrészt Kant nem tud arról beszélni, hogy általában az emberek intuitív gondolkodása hogy működik, ő csak a sajátját írja le. És az én gondolkodásom máshogy működik. Kant könyve tehát pszichológiai leírásnak sem jó az emberek gondolkodásáról, mert szűkösen csak egy ember gondolkodásmódjára szorítkozik. Nem végez pszichológiai felméréseket arról, hogy hogy gondolkodnak ezekről a dolgokról az emberek.

Kant kategóriai a modern filozófiában lényegtelenek. Formalizált matematikai rendszereink vannak fogalmi konstrukciókra, ha kell egy ilyen, levesszük a polcról, ha nem, nem vesszük le. Nem kell, hogy a saját konstrukcióinkra szorítkozzunk, és nem egyfajta konstrukciós rendszer az, amire szorítkoznunk kell. Hát ez az, ami miatt ásítozok akkor, amikor Kant órákon keresztül értekezik arról, hogy neki éppen milyen fogalmi konstrukciók vannak a fejében. Mert nekem meg nem feltétlenül.

Rafinált, kötözködő emberek fel szokták vetni, hogy ha csak logikai és empirikus tudásunk van, ha a metafizika hülyeség, akkor a szintetikus apriori lehetetlenségének tézise, vagy az ehhez hasonló verifikációs tézis a logikai pozitivistáknál, az mi? Vajon szintetikus vagy analitikus? Apriori, vagy aposteriori? Nos, kérem analitikus apriori. Ugyanis belátható a szintetikus és apriori szavak jelentéséből, hogy lehetetlen. Vegyünk egy P állítást, tegyük fel, hogy szintetikus apriori! A szintetikus azt jelenti, hogy nem analitikus, tehát az állítás logikailag nem vezethető le a definíciókból és axiómákból. Az apriori azt jelenti, hogy nem empirikus. Emellett tudjuk, hogy a tudásunk csak empirikus és logikai alapon nyugodhat. Ezt meg onnan tudjuk, hogy egy ismeretforrást, amely nem logikai, tulajdonképpen mindig hajlandóak vagyunk empiriának mondani, ha egyáltalán van, és működik. Így definiáljuk tehát a dolgokat. Egy bármilyen ismeretforrást, amelyik működik, mindig az érzékelés valamilyen formájának vennénk. Ha például valaki fejből meg tudná mondani a lottószámokat, akkor azt hatodik érzéknek neveznénk. Ha lenne ilyen. Ha lenne, elfogadnánk, hogy ilyen érzékelés is van, így is meg tudunk tudni dolgokat. Akkor ez egy szintetikus aposteriori tudás lenne. Per definicionem. És emiatt a tézis analitikus apriori. Az más kérdés, hogy ha körbenézünk a világban, akkor ténylegesen sem tud senki szintetikus apriori tudást mondani, ténylegesen sem tud senki az empiriától és logikától független tudásforrást mutatni. De hát ez már csak így van, az analitikus apriori tézisek empirikusan is helytállónak bizonyulnak.

Végül, ami az istenbizonyítást illeti. Kant olyan fogalmakat és fejezetcímeket használ, amelyben szerepel a "transzcendentális" szó. De mint láttuk, Kantnál ez csak annyit jelent, hogy apriori. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy transzcendens, túlvilági dolgokról van szó. Bár Kant úgy veszi, hogy bizonyos gondolkodási minták belénk vannak táplálva, mert isten ilyennek teremtett minket, mi simán mondhatjuk, hogy azok a gondolkodási sémák, amelyek esetleg születésileg determináltak, azok genetikusak és evolúciósak.

Nincs tehát lehetőség Kant Tiszta ész kritikájában istenbizonyításokra támaszt lelni, Kant szintetikus apriorija nem túlvilági, hanem evilági, és ma már nem is tekintjük annak.