Ebben a posztban Előd István Dogmatika-könyvével kapcsolatban lesz szó a hit és a tudás viszonyáról (Dr. Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Bp., 1983.). Az írásom kapcsolható ahhoz a vitához, ami már folyt a blogon a teológiáról.A könyvet a napokban olvastam, és furcsán hangzik, de bizonyos értelemben pozitív csalódást okozott: helyenként egészen szórakoztató, sőt néhol vidám olvasmánynak bizonyult.

Ilyesfajta szórakoztató szövegrészek pl. az angyalokról vagy a szent háromságról szóló epizódok. Előd István úgy ír az angyalokról és a gonosz lelkekről (116-132), mintha személyesen tanulmányozta volna őket egy mennybéli szafarin. Megtudjuk, milyen szerepet játszanak a teremtésben, milyen a viszonyuk Istenhez, mik a képességeik stb. Ami pedig a szentháromságot illeti, ez „misztérium”, vagyis olyasmi, amit soha nem leszünk képesek megérteni a maga teljes valóságában, de azért elég sokat meg lehet tudni róla a könyvből. Korrekt leírást kapunk az egyes tagok identitásáról, egymáshoz való viszonyukról, aktivitásukról, „származásaikról”, egymásra való vonatkozásaikról. Nekem személy szerint Szent Ágoston elgondolása tetszett a legjobban (269). Ágoston szerint a Fiú nem más, mint az Atya önismerete, amely annyira intenzív, hogy külön személlyé válik. Hogy egy mentális fenomén intenzitását a különálló, animális létté való válás jelezné, azt eddig nem is tudtam, illetve csak fantasztikus könyvekben olvastam hasonlókat, de az ötlet mindenestre eléggé invenciózus. Az Atya és a Fiú annyira szeretik egymást (tehát önmagukat, vagy önmagukban egymást, ki tudja), hogy a szeretetük szintén különálló lényként jelenül meg, ez a Szentlélek. (Szent Ágoston a legötletesebb szerző a keresztény hagyományban azok közül, akiket eddig megismertem.)

Ezek a szakaszok rendkívül érdekesek voltak számomra, de persze nem abban az értelemben, hogy a valódi transzcendenciáról mondanának valami mély, megvilágító és megrendítő erejű igazságot, hanem olyan módon, ahogy a mitológia elbeszélései vagy egy fantasztikus történet ragadják meg az ember figyelmét, pl. a Harry Potter, amiben hasonló elképesztő ötletekkel és képzeletbeli lényekkel találkozhatunk (Harry Potterre még visszatérek). Ágoston elgondolása a külön lénnyé váló önismeretről egyfajta bizarr, színes metafizikai fantázia, ami meghökkentő voltával hat, ahogy egy szürrealista műalkotás vagy pl. egy latin-amerikai regény (mondjuk Asturias vagy Marquez). A kortárs magyar irodalomban Darvasi László remek novelláiban és regényeiben találkozhatunk ilyesfajta meglepő dolgokkal, pl. a szél emberré válik, a kuruc vitéz a csatában elhagyja saját nemi szervét, a kém ellopja az emberek fejéből a gondolatot, a vadállatok beugranak egy csillag fénysugarába, a török pasa szörnyű fejfájása miatt kővé válik stb. Így, és nem máshogy érdekes a dogmatika. A szentháromság paradox léte (egy szubsztancia három személyben) pedig Borges bizarr tárgyaira emlékeztet, amilyen pl. a korong, aminek csak egyetlen oldala van, vagy a végtelen számú lapból álló könyv.

Ami viszont a tudományosságot illeti, az már egészen más tészta. Előd István lépten-nyomon közli velünk, hogy az adott témákban mely nézetek helyesek, melyek elfogadhatóak, és mik minősíthetők eretneknek. A hittudósok hosszas (olykor évszázados) disputák során döntenek a versenyben lévő elképzelések igazságtartalmáról. Egyáltalán nem világos azonban, milyen módon jutnak bizonyos kérdésekben összhangra a vallási bölcselkedés művelői, hogy aztán dogmaként fektessék le a konszenzus eredményét. Az egyértelműen kitetszik a könyvből, hogy súlyos és elhúzódó (sok esetben a vért vagy tüzet sem nélkülöző) küzdelmek eredményeképpen dolgoznak el vitatott nézeteket bizonyos homogénnak tűnő rendszerré. De milyen alapon utasítanak el nézeteket, és hogyan fogadnak el helyesként más tanokat? Hogyan tudják igazolni a meglátásaik igazságát, milyen mérce szerint döntenek a valóságnak való megfelelés mértékéről? Hogyan lesz valamiből eretnekség? Előd István erről sehol egyetlen szót sem szól. Itt a módszertani reflexió ordító hiányával találkozhatunk. Ha összehasonlításként az irodalomtudományra tekintünk, amely szintén nem egzakt tudomány, akkor elmondhatjuk róla, hogy ennek tudatában van, számot vet vele, így esetében a saját tevékenységére vonatkozó reflexió eléggé elmélyült és intenzív, és magába foglalja a tudományterület belső válságaira adott lehetséges válaszokat és az önmeghatározási kísérletek egész sorát. Emellett van empirikusan létező kutatási anyaga (pl. az irodalmi szöveg), és vannak olyan terminusai, amelyeknek a jelentése pontosan rögzíthető (pl. jambus, elégia stb.)

Ezzel szemben a dogmatika egyáltalán semmilyen módszertani reflexióval nem él. Nem létezik ilyen. A dogmatika-könyv nagy része a Biblia és az egyházatyák írásaiból próbál egy egységes rendszert összerakni. A probléma csak az, hogy erre a Biblia eleve alkalmatlan. Hans–Georg Gadamer, a (poszt)modern hermeneutika neves képviselője szerint az olvasó és a mű viszonya egyfajta dialógusként írható le: hogy a mű milyen oldalát mutatja számomra, milyen képet és milyen válaszokat nyújt, az attól is függ, hogy én hogyan, milyen elvárásokkal és kérdésekkel közeledem hozzá, másrészről az olvasónak is feladata, hogy a helyes kérdéseket, a megfelelő viszonyulást megtalálja az adott szöveghez. Nos, a teológia esetében úgy tűnik, hogy ez a dialógus valójában nem létezik. Ez csak egyfajta áldialógus. A Biblia egyszerűen nem rendelkezik érvényes válaszokkal a dogmatika kérdéseire, illetve inkább úgy helyes fogalmazni, hogy nem igazolja vissza ezeknek a kérdéseknek az adekvát voltát.

A dogmatika olyan dilemmákra keresi a megoldást, mint pl. Krisztussal kapcsolatban azok a felvetések, hogy megváltónk ember-e vagy Isten; hogy egy vagy két természet van-e benne; hogy emberként csak test-e Isteni lélekkel, vagy pedig különálló emberi lélekkel is rendelkezik-e. Vitatéma az is, hogy a hüposztaszisz, vagyis a két természet egyessége hogyan gondolható el: egyesek szerint Krisztus emberi természete önálló léttel rendelkezik, mások szerint léte isteni természetéből ered, egy köztes megoldás szerint pedig emberi természetének léte olyan potencialitás, amely aktualizálódhat, vagyis nincs önálló léte, de lehet (328.329).

Ezek olyan kérdések, amelyek feltevése eleve nem látszik jogosultnak az evangéliumokkal kapcsolatban. A dogmatika az ókori görög filozófiai hagyománytól örökölt teoretikus tudás, strukturált és rendszerezett metafizikai rendszer iránti igénnyel fordul egy olyan műhöz, ami ezt a fajta gondolkodást hírből sem ismeri. A Biblia történetekben, képekben fogalmaz, és semmi sem áll távolabb tőle, mint a végiggondolt elméleti/vallási rendszerekben való világlátás. Az irodalomtörténetben, főleg a modernségben gyakoriak az olyan művek, amik szándékoltan többértelműek vagy homályosak, és nem rendelkeznek azonosítható, parafrazeálható jelentéssel. Az ilyen művek esetében az irodalomtudós nem törekszik arra, hogy kierőszakoljon egy egyértelmű tartalmat a szövegből, hanem megvizsgálja és értékeli azokat a poétikai eljárásmódokat, szövegszervező elveket, amik létrehozzák ezeket a jellegzetességeket. A teológus viszont véres verítékkel próbál a kimazsolázott homályos jelentésű, metaforikus szövegelemekből valamiféle egységes értelmet szerkeszteni, ami útjelzőül szolgálhat neki a transzcendencia világában való eligazodásához. A hittudós nem a szöveget tanulmányozza annak poétikai jellegzetességeivel, kontextusával együtt, hanem csak felhasználja azt egy rajta túli önazonos valami megismeréséhez. Vagyis az irodalmi szöveget annak jellemző természete ellenében használja. Olyan ez, mintha József Attila verseiből, akinél gyakori motívum a vasút, a valóságos vonatok típusairól, működéséről, kinézetéről szóló információkat akarnánk gyűjteni.

Árulkodó a követező mondat: „A dogmatörténeti fejezetben láttuk, hogy milyen hosszú időre és mennyi szellemi küzdelemre volt szükség, míg Egyházunk a kinyilatkoztatás forrásaiból kielemezte és a görög filozófia nyelvén megfogalmazta, hogy mit jelent Jézus istensége és embersége, és hogy a két elem milyen viszonyban áll egymással.” (321) Vajon mi szükség volt erre? Ha Isten úgy döntött, megtestesül, és közli magát velünk, miért választotta a kinyilatkoztatásnak ezeket a homályos és bizonytalan kerülőútjait? Talán direkt a teológusoknak kívánt munkát adni? Ha szükség van a hit filozófiai megfogalmazására, akkor miért nem eleve így szólt Isten? Miért nem választott egy olyan személyt a megtestesülésre, aki rendelkezik görög filozófiai műveltséggel? Miért egy másik, homályos és millió félreértésre okot adó nyelvi kódot választott a tételes nyelv helyett? Ha meg eleve homályba akart burkolózni, akkor mi értelme van „kutatni” őt a teológusoknak? És aki az első századokban élt, vajon hogyan üdvözült, amikor a hittudósok még nem „elemezték ki” a tudományt a mitológiából? És ha halálunk után úgyis istenben fogunk létezni, és közvetlenül tapasztaljuk majd, akkor ebben a vacak földi életben miért kell annyit kutakodni utána? Az ilyesfajta önreflexív kérdéseket a teológia nem ismeri.

A hittudósok tehát elszórt bibliai utalásokból, fantasztikus történetekből próbálnak tételszerű, koherens filozófiai tanokat kikerekíteni. A kiindulópontként felhasznált szövegek azonban ezt nem teszik lehetővé. Amikor egy adott kérdéssel kapcsolatban a Biblia semmilyen útmutatással nem szolgál, mert egészen egyszerűen nem tud az adott problémáról, akkor a kérdést nincs ételme feltenni. Mert amit válaszként megfogalmazunk, az puszta találgatás, a fantáziaműködésünk játékba hozása. Ezt lehet is gyakorolni bátran, hiszen az ember kíváncsi lény, csak éppen a fantáziát nem szabad tudománynak tekinteni, hanem fikciós műként kell megalkotni. Írjon belőle az illető regényt, vagy rajzoljon képregényt. Aki fantaszta, az nem mondja magát tudósnak. Aki képzeleg, nem beszéljen kutatásról.

A hittudósok nem így gondolkodnak. Amikor a Szentírásban nincs információ valamiről, ők akkor is nekiállnak elméleteket gyártani. Ilyen például az a kérdés, hogy milyen módon történik az eredendő bűn átöröklése: biológiailag, hajlamként, a kegyelem elvesztésével, esetleg rossz példa mutatásával (174-175). Mivel a Szentírás erről nemközöl semmi konkrétumot, nyugodtan lehet sakkozni az elméletekkel. Nem kevésbé fogas kérdés, hogyan zajlik majd a feltámadás, illetve hogy Krisztusban újjászületvén milyen testben fogunk tovább létezni. Egyesek szerint az adott pillanatig a lélek megszűnik, majd újrateremtődik, mások szerint álomba merül. Van olyan nézet, amely szerint a halálban megszűnik, majd a feltámadáskor újratemetődik a test és a lélek is, de olyan elgondolás is megfogalmazódott, hogy a halál pillanatában rögtön átlépünk az időtlen létezésbe. Lehet, hogy a halál után szellemi testünk lesz, de az is elképzelhető (Rahner), hogy lelkünk nem a saját testünk matériájával, hanem a kozmosz anyagával lép majd kapcsolatba (672-675). Nos, ezen válaszlehetőségek között semmilyen módon nem lehet igazságot tenni, és egyiket sem lehet igazolni. A kérdés emiatt tehát nem tartozik a tudomány területére. Ezért furcsák az olyan mondatok, amelyekkel gyakran találkozunk a Dogmatikában, és amelyek úgy kezdődnek, hogy „a mai hittudósok szerint”.

A teológia tudományosságát én tehát valahogy a következőképpen képzelem el. Először felvetődik egy kérdés, amire a közösség választ keres. Megnézi, mit mond arról a Biblia. Kiderül, hogy semmit. Ekkor többféle elmélet születik válaszként a problémára. Egyik sem meggyőző, mert nem lehet sehogyan sem ellenőrizni, viszont mindegyiknek számos támogatója akad. Végül vagy egy köztes megoldást keresnek, vagy többségi alapon fogadják el valamelyik tézist. Ha a konszenzus megszületett, akkor a tant dogmává nyilvánítják, és kihirdeti a Vatikán. Ekkor felmerül egy másik vitás kérdés, amivel kapcsolatban ugyanúgy járnak el, mint az előbb, azzal a különbséggel, hogy már van egy dogmájuk, is, amit, ha már egyszer kimondták, nem lehet megmásítani, úgyhogy az új elméleteket ehhez igazítják. Csak a tudós olyan gyarló és bizonytalan, hogy időnként felülírja saját nézeteit, a teológusnak szilárd dogmái vannak. Az áteredő bűn A Dogmatika szerint pl. azért nem lehet reális módon jelen az emberben, mert az ellent mondana egy a krisztusi kegyelemmel kapcsolatos dogmának (174). Másik példa: az eredendő bűnnel kapcsolatos szituációs elméletnek vannak érdemei, ellene viszont „komoly kifogások is felhozhatók. Elsősorban az, hogy nem veszi szó szerint a trentói zsinat tévedhetetlen döntéseit” (177). Tehát a döntés, ha már megvan, tévedhetetlen, mindent ehhez kell mérni. A tudományos alap, úgy tűnik, a saját maguk által kimondott dogma.

Az is lehet persze, hogy a teológiai tevékenység lényege eleve az, hogy az igazolhatatlan elképzelések minél nagyobb tömegét alkossák meg. Ahogy Előd István dogmatika-könyvéből látszik, ilyenekből minden témában (szentháromság, krisztológia stb.) bőséges a választék, az elméletek valóságos mocsara terjeng az olvasó előtti lapokon, amiben maguk a teológusok is eltévednek. Így ha a hittudós vitába keveredik az ateistával, azt a jellegzetes és már unalomig ismert stratégiát alkalmazhatja, hogy minden az ateista által kifogásolt nézetre egy teljesen másik nézetet tud előhúzni a kalapból, ahelyett, hogy a vitatott elképelést megvédené.

Mindemiatt a teológia és a résztudományainak rendszere (szótérológia, krisztológia, szentségtan, szentháromságtan, kegyelemtan, eszkatológia stb.) összességében pont olyan benyomást kelt, mint azok a tantárgyak, amelyeknek anyagát Harry Potter és a varázslótanoncok igyekeznek elsajátítani a hét kalandokban gazdag iskolaév alatt: jóslástan, sötét varázslatok kivédése, mitikus állatok ismerete stb. Harry Potter az egyszarvúról meg a sárkányokról tanul Roxfortban, a papnövendékek pedig az angyalokról és az ördögökről a teológián. Még a szentháromságnak is megvan a maga párhuzama: a bűvös szekrény, ami több helyen létezik egyszerre, így átjáróként szolgálhat az egymással nem érintkező térbeli pontok között. Isten egy szubsztancia három személyben, a varázstárgy meg egy szubsztancia két szekrényben.

Harryék vonata a hat és feledik vágányról indul Roxfortba. Talán így lenne helyes a teológushallgatók esetében is. Aki olyan helyre igyekszik, ahol az igazolás nélküli hit a tudomány, menjen a feles vágányról. Ha hisz, nyilván megtalálja majd a pályaudvaron, keresse csak bátran.

Istennek semmi sem lehetetlen.