A kép félrevezető illusztráció: ha az Univerzum tökéletes szimuláció, akkor éppen, hogy semmit nem veszünk észre. A tökéletes szimuláció valóság.
Az az elképzelés, hogy a világunk szimulált, nem új, a sci-fi egyik klasszikus témája, és az ötlet mestere volt például az a Philip K. Dick, akiről nemrég írtam. Mostanában azonban ugyanez az ötlet kezd becsorogni a tudományos elmélkedésekbe is, és azt kell, hogy mondjam, ezt kissé aggódva nézem.
Aggódva, mert azt látom, hogy tulajdonképpen metafizikai elképzelések mintha kezdenének tudományos elismertséget szerezni. Egyelőre komoly tudósok csak mellékesen vetik fel az ötletet, néhány tudós full komolyan veszi, de ezek szerencsére csak szenzációhajhász projecteknek látszanak, némi médiafigyelmet akarnak vele kelteni, aztán szerintem nem lesz ezekből semmi.
A szimulált Univerzum metafizikai elképzelés, és nem más, mint a 20-21. század korának antropomorf deizmusa. Egy olyan istent képzelnek el, ami a régi deizmushoz hasonló:
"Az Úr. Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát ujítni kell". Madách Imre: Az ember tragédiája
Annyi a különbség, hogy a 19. századi gép analógiát felváltotta a 20. századi számítógép analógia.
A finomhangoltságról szóló Paul Davies könyv bírálatáról szóló Magyar Tudomány cikkemben futólag kritika alá vontam az ő elképzelését, amely nem több, mint egy fejezet. Ez az az eset, amikor ismertebb, komolyabb ismeretterjesztő kapja fel a témát, de csak azért, hogy eljátsszon vele egy kicsit.
Most legutóbb az Origo tudományos rovatában került elő a téma. Nos nézzük:
Seth Lloyd becslése szerint a szimuláció több erőforrást emésztene fel, mint az Univerzum. Naná. Ebben mi a meglepő? Szerintem semmi. Ugyanakkor semmi nem következik belőle. A meta-univerzumban egy számítógép nyilván a meta-univerzum erőforrásainak töredékét használja. Hogy a meta-univerzum erőforrásait, például energiáját össze lehet-e hasonlítani a mi univerzumunk energiájával, arról vannak kétségeim. Például 5V feszültségen és igen kis áramerősségen egy számítógépen meg lehet jeleníteni egy olyan jelet, ami a programban, a szimulációban akármennyi, akár 20000V feszültséget is jelenthet, és akármennyi, mondjuk 3A áramerősséget is.
Ami mondjuk a "felbontást" illeti, annak értelmezése eleve kétséges, mert kétséges, hogy a mi univerzumunk analóg, vagy digitális-e. Ha valamilyen szinten digitális, akkor amögött lehetne az, hogy azért, mert digitális szimuláció. De tudtommal ez még nem dőlt el véglegesen. Azt, hogy a meta-univerzum digitális-e, illetve, hogy a szimuláció digitális-e, nem tudjuk. Az a tény, hogy a mi világunkban jelenleg a digitális számítógépek uralkodnak, csak a mi földi világunkra igaz, és csak jelenleg. Még azt se mondhatjuk, hogy a mi Univerzumunkban a digitális számítástechnika az egyeduralkodó az egész térben és időben.
No, de ha egy olyan durva összehasonlítást teszünk, hogy a mi univerzumunkban esetleg vannak tovább bonthatatlan részecskék, és a meta-univerzumban is vannak, és összehasonlítjuk ezek számát, akkor az jogos feltevés, hogy valószínű, hogy a meta-univerzum számítógépe legalább annyi részecskéből kell, hogy álljon, mint amennyit szimulálni tud. És akkor a meta-univerzum ilyen szempontból nyilván nagyságrendekkel nagyobb a számítógépnél, azaz a mi univerzumunknál is.
De mi ebben a meglepő, vagy a probléma? Ezt úgy nagyjából kapásból alapból így képzeli el. Viszont lehet a dolog egészen máshogy is, például analóg számítógépekkel, vagy valami olyan módon, ahol közel sem a mi számítógépeinkhez hasonló dolgok produkálnak valamilyen szimulációt.
Ebből is látszik, hogy az istenhithez hasonlóan csupán egy olyan antropomorf metafizikai elgondolásról van szó, amely több magyarázandót vet fel, mint amennyit megold. Hasonlóan Dawkins ultimate Boeing érvéhez, itt is azt mondhatjuk, hogy ez nem visz előre a megértésben. Rendben, lehet, hogy szimulációk vagyunk, de akkor a problémát csak odébb toltuk: honnan van a szimuláló meta-univerzum?
Nick Bostrom érvelése lényegében megegyezik Davies kritizált érvelésével: azt mondja, ha vannak szimulált Univerzumok, akkor bizonyára sok ilyen van, tehát nagyobb a valószínűsége, hogy szimulált univerzum vagyunk, mint annak, hogy nem. Hát már hogy a "jóistenbe" következne ez? Sem Nick Bostromnak, sem másnak, halvány lila fogalma nincs a szimulált és nem szimulált univerzumok arányáról.
John D, Barrow azt mondja, a szimulációkban hibák lehetnek, és mi ezeket feltárhatjuk. Nos, ha vannak egy meta-univerzumban nálunk nagyságrendekkel fejlettebb, intelligens lények - ezt feltételezhetjük, hiszen szimulálnak minket - akkor ugyan már miért hibáznak a szimuláció programozásában úgy, hogy mi azt még észre is tudjuk venni?! Azért az olyan hibák, amelyeket mi észre tudunk venni, nekik elég triviálisak kell, hogy legyenek. Egyáltalán, miért kéne, hogy hiba legyen?! Nem lehet a szimuláció tökéletes? Egy egyszerű, newtoni alapon működő rendszert mi például tökélestesen tudunk szimulálni. Hiba nélkül.
Ami a csodákatt illeti, illetve a hibákat. Tegyük fel, hogy a szimulátorok be akarnak avatkozni a szimulációba, azaz megváltoztatják valaminek az értékét, és ez az érték más lesz, mint ami a szimulált fizikai törvényekből következne. Azaz más értéket vesz fel valami, mint ami a szimulációból normálisan kijönne. A szimulátorok egy utasítással képesek lehetnek ilyet átírni, ilyen beavatkozásra. Ezeket nevezhetjük anomáliáknak. Attól függően, hogy mi a céljuk, mit akarnak ezzel, lehet, hogy ezt el akarják rejteni előlünk. Ehhez esetleg további beavatkozások szükségesek. De lehet, hogy nem akarják elrejteni előlünk, azt akarják, hogy észrevegyük, vagy arra kíváncsiak, hogy észrevesszüke-e ezeket az anomáliákat.
Először is, nem nagy az esélye annak, hogy egy ilyen anomáliát észreveszünk. Az emberiség nem pásztázza folyton a teljes Univerzumot, és nem feltétlenül vesz észre egy ilyen anomáliát. Ha éppen figyeli is valaki azt a dolgot, amivel az anomália van, nem biztos, hogy észreveszi, hogy ez más, mint aminek kéne lenni. Nem mindenről tudjuk, hogy mennyinek kéne lenni. Amennyiben észrevesszük, hogy anomália történt, akkor sem rögtön gondolunk csodára, hanem először is azt gondoljuk, hogy rosszul figyeltük meg, rosszul mértünk. Vagy azt, hogy valamit nem vettük figyelembe. Számos esetben gondolják közemberek, hogy valami anomáliát vettek észre, például, hogy eltűnt a zoknim párja. Ilyen komolytalan esetekben még akkor sem vennénk ezt komoly érvnek, ha tényleg igaz lenne, azaz mondjuk tényleg a szimulátorok lopták el a zoknit tréfából.
Komoly esetnek eleve azt vesszük, ami komoly anomália. Például a Merkúr perihéliuma. Az nem valószínű, hogy ezt a szimulátorok (isten) szándékosan idézte elő, de el akarja rejteni előlünk. Ez esetben valószínűleg szándékos, nyílt anomáliáról lenne szó. De még ekkor sem tudnánk azt a konklúziót levonni, hogy ez egy csoda, mert gondolhatjuk azt, hogy a fizika törvényei mások, és van olyan fizikai elmélet, amibe ez pontosan beleilleszkedik. Einstein ezt gondolta, és sikerült neki egy kicsit furcsa, de aztán elfogadott fizikai elmélettel előjönnie: a relativitás-elmélettel. Bármilyen anomália, csoda esetében racionális lenne az ilyen hozzáállás.
Ahogy azt a csodákról szóló postomban megjegyeztem, akkor lenne szerintem helyes csodára gondolni, ha valamilyen erkölcsi szempont is szerepet játszana, azaz az anomáliáról azt is látnánk, hogy emberek életét menti meg, vagy hasonlóan célzott, intelligens beavatkozásnak tűnik.
De pont ilyeneket nem látunk. Akár istenről vagy szimulátorról van szó, úgy látszik, hogy még ha létezik is, egyáltalán nem törődik sem az emberiség sorsának elősegítésében, se azzal, hogy csodák útján igazolja magát, és elhiggyük, hogy létezik. Ez akkor már nem hit volna, hanem tudás, tehát a félreértés elkerülése végett pontosabb úgy fogalmazni, hogy ez esetben megtudnánk, hogy létezik.
Ha szimulációk vagyunk, akkor sem tudjuk, miért hoztak minket létre, lehet, hogy kifejezetten nem akarnak belenyúlni, és csodát csinálni. Ez esetben igazolhatatlan a szimuláció, és nem is túl fontos tudni róla. Akkor az egész Univerzum olyan, mint egy számítógépes játék, amelynek alkotói nem határoztak meg célt, azt csinálunk benne, amit mi jónak látunk. És ez esetben felesleges hiteket alkotni arról, hogy létezik-e ez a szimulátor, avagy isten.
Szerintem az egészséges életszemlélet az, hogy agnosztikusok vagyunk, akár szimulált a világ, akár nem, akár van isten, akár nem, akár van túlvilág, akár nem, mi erről nem tudunk, nincs igazolásunk. Addig meg nincs értelme ezt vagy azt hinni, inkább úgy kell élni, mintha nem lenne isten, ennek a világnak kell élni, és tök mindegy, hogy az Univerzum szimulált-e vagy sem.
Ha egy szimuláció tökéletes, akkor a szimuláció kérdése metafizikai kérdés. Ha a szimuláció metafizikai kérdés, akkor a szimuláció és a valóság ekvivalens, akkor a szimuláció valóság.