Ez a post nem arról fog szólni, hogy igazolt-e a halál utáni élet. Természetesen lehetne arról is írni, hogy miért nem igazolt, mi van a halál közeli élményekkel (az agy zavaros, oxigénhiányos, stresszes működésének következményei), vagy mi a helyes magyarázat Jézus állítólagos feltámadására (az evangéliumok eleve nem vehetőek komolyan, tehát az egész történet nem biztos, hogy egyáltalán megtörtént, de ha mégis, akkor Jézus vagy meghalt, és a feltámadása hazugság, vagy, ha Jézust később mégis élve látták, akkor bizonyára nem halt meg, igen, ez is lehetséges). De itt most nem erről akarok írni. A halál utáni élet nem igazolt, így a megismerés racionális szabályai szerint nem helyes hinni benne, mert általában az a szabály, hogy igazolatlan állításokban hinni buta stratégia. De minderről már írtam eleget.
Ez volna a dolog episztemikus megközelítése. Van ezeknek a kérdéseknek azonban egy másik vetülete is, amelyik pragmatikus. Az igazolatlan vélekedésekben hinni általában nem csak úgy, logikai szempontból hülyeség, hanem pragmatikai szempontból is. Például, ha valaki megfelelő igazoltság nélkül, sőt, ellenigazolás ellenében azt hiszi, hogy a koronavírus elleni, az EU által engedélyezett, a megfelelő teszteken, gyógyszerengedélyezési eljárásokon átment oltások hatástalanok, vagy károsak, és emiatt nem oltatta be magát, az nagyobb esélyt kockáztatott a betegségre, illetve a halálra. A gyógyszerengedélyezési eljárások, a tesztek ugyanis pont ezekről szóltak, és ezt igazolták. Ezek a tesztek jól dokumentáltak, jól tervezettek, és elég nagy populáción lettek végrehajtva ahhoz, hogy statisztikailag igen erősen és szignifikáns módon igazolják azt, amit mondtam. Egyébként az oltások bevezetése után számos ország számos statisztikája is visszaigazolták ezeket. Az episztemikus, logikai-jellegű megfontolás az igazolásról szorosan kapcsolódik a pragmatikus megfontolással: ami episztemikusan érdemes, az praktikusan is az.
A halál utáni, túlvilági életnél azonban más a helyzet. Ahogy mondtam, az episztemikus megközelítés itt is elég egyértelműen azt mondja, hogy a túlvilági életben hinni nem helyes, hiszen nem igazolt. Az a tény, hogy ha volna is halál utáni élet, akkor erről, a dolog jellegénél fogva nem feltétlenül tudhatunk, bár megnehezíti a tudományos kutatást, de nem teszi lehetetlenné. Ennek megfelelően van a témának tudományos megközelítése. Annál is inkább, mert akik a túlvilági életben való hit alátámasztására érveket hoznak, mint Jézus állítólagos feltámadása, vagy a halálközeli élmények, azok maguk megfigyelhető jelenségekről beszélnek. Még ha Jézus esete régi, eleve kérdéses, és önmagában is nehezen kutatható terület. A halál közeli élmények pedig ritkák, és jellegüknél fogva tilos szándékosan előidézni, hiszen az gyilkossági kísérlet lenne. Még ha nem is sikerül. De az előforduló esetek tudományos kutatása lehetséges, és itt is vannak fontos eredmények, összességében inkább a túlvilági élet ellen szólnak.
Mindezek csak kicsit teszik mássá a túlvilági élet kérdését, és nem alapvetően. Van azonban egy dolog, ami alapvető különbséget jelent: ha valaki nem oltatja be magát koronavírus ellen, és megbetegszik, az megéli, sút, akár túl is élheti tévedését, és meggondolhatja magát. Ha valaki bele is hal a téves döntésébe, akkor az maga ugyan már nem tud korrigálni, de mások legalábbis tudást szereznek róla. Így lehetséges az is, hogy erről statisztikus, komoly, tudományos igazolásunk van.
A halál utáni élettel kapcsolatban azonban van egy alapvető különbség: amikor kiderülhetne, hogy tévedtünk, akkor azt már nem tudjuk meg, és mások sem. Ha kiderül, hogy igazunk van, akkor azt ugyan mi magunk, akik "meghaltunk", aztán mégis tovább élünk, megtudjuk, de már nem tudjuk elmondani az "evilági élőknek".
Pragmatikus szempontból tehát érvelhet valaki úgy, hogy a halál utáni életben hinni mégis érdemes, hiszen vígaszt ad nekünk a halál előtt. A halál után pedig vagy igazunk volt, vagy a tévedésünknek nincs következménye.
Ez hasonló, de nem tévesztendő össze Pascal mérlegével. Pascal érvelése az istenhitről szól, és nem pontosan a halál utáni életről. De hasonlóan azt mondja, hogy ha hiszünk istenben, akkor a tévedésünknek nem lehet káros következménye, míg, ha igazunk van, az hasznos. Pascal érvelése egyrészt ott bukik, hogy az egészet nem lehet ilyen szakszerű módon egy valószínűségi modellbe foglalni. Másrészt ott is, hogy a tévedésnek igenis lehet következménye. Senki nem tudja felmérni, hányféle negatív következménye lehet.
A különbség a túlvilági életbe vetett hit mérlegénél az, hogy itt tényleg ritkább, hogy a túlvilági életbe vetett általános hit, minden specifikum nélkül valahogy káros lehetne. A fenti linkben mondjuk pont egy olyan hír kapcsán írtam Pascal fogadásáról, ahol a túlvilági hit öngyilkosságra vitt egy kislányt. Az ehhez hasonló esetek azonban ritkák. Az öngyilkosság megkönnyítése lehet a túlvilági életbe vetett hit egy enyhe káros következménye, de a vígaszt mégis erősebb haszonnak gondolom.
Azt is el lehet képzelni, hogy egy isten például megbüntet egy másik istenbe vetett téves hit miatt. De csak úgy, általában a túlvilági életbe vetett "ökomenikus" hit miatt miért is büntetne egy isten? A mérleg itt tehát a túlvilági életbe vetettt hit számára egyértelműen pozitívnak tűnik. A halál előtt hasznos, a halál után pedig a tévedésnek nincs következménye. Az igaz hit pedig szintén nem lehet káros, sőt, talán hasznos is lehet.
A túlvilági életben való hit, amennyiben nem általános, hanem egy szigorú vallás keretében zajlik, akkor lehet káros még az "evilágban", amennyiben lemondásokkal jár. Ha például valaki a túlvilági élet, mennyország reményében tartózkodik bizonyos élvezetektől, az tényleg kár. De tételezzünk most fel csak simán egy teljesen általános, "ökomenikus" hitet, amely miatt a hívő nem korlátozza az evilági életét, csak szimplán hisz a túlvilági életben, ami vigasztaló lehet számára. Miért ne lenne ez praktikus?
Nagyon sokáig nem tudtam erre jó választ adni, és ez zavart. Pontosabban csak az episztemikus megközelítést tudtam adni: nem helyes igazolatlan dolgokban hinni, akkor sem, ha az érzések mellette szólnának. Ez "wishful thinking", vágyvezérelt gondolkodás. Tartottam magam tehát az elvhez, mert elvkövető ember vagyok. De a pragmatikus szempont zavart. Mit lehetne mégis erre mondani? Ez egy elég nehéz, nehezen megítélhető, nehezen végig gondolható kérdés. Most megpróbálom összefoglalni a válaszomat.
Tegyük fel, hogy követném a pragmatikus, mérleg-elvet, és azt mondanám, soha nem hiszek igazolatlan dolgokban, kivétel a halál utáni életben, amelyik nem igazolt, sőt, elég erős érvek szólnak ellene, de hogy vígasztaljam magam, mégis hiszek benne.
Az első probléma az, hogy az episztemikus elvet megszegném. Márpedig, egy egyszer megszegett elv már gyengébb elv. Ha csak magamat nézem, akkor is lehet ennek következménye. Ha azonban általánosan nézzük az embereket, akkor egy ilyen stratégia követése mindenképpen vezet káros következményekhez. Általában, azok az emberek, akik a túlvilági életben hisznek, szerintem szinte mindig hisznek más hülyeségekben is, és azok már károsak. A túlvilági életben hívők általában hihetnek a vallásuk más, ostoba előírásaiban, hihetnek az ima erejében, szentekben, mágiában, csodákban vagy csodás gyógymódokban. Ezek pedig már károsak. A túlvilági hitnek tehát nem feltétlenül az én esetemben, vagy minden egyes esetben, és nem közvetlenül, de kapcsolódóan és általánosan bizony jár káros következménnyel.
Ha pedig csak az én esetemre koncentrálok, és arra, hogy igen szigorúan, csak a pragmatikus szempontból, csak egyszer, csak a túlvilági életben tegyek kivételt az igazoltság elve alól, akkor meg kell mondjam, őszintén, ez nem működik. Ez a nagyon leszigorított, csak praktikus szempontból való "hit" egyszerűen nem működne. Mondhatom úgy is, hogy ilyen alapon egyszerűen nem tudok hinni a túlvilági életben, mert általában az, hogy mit tartok igaznak és valósnak, az igazoltság elvéhez olyan erősen kapcsolódik, hogy nem tudok kivételt tenni. Az "igaz" és a "valós" fogalmát, vagy általában a fogalmakat nem tudom ilyen önkényesen ráncigálni. Fogalomzavar lenne. Nem tudom az "igaz" és "valós" fogalmát minden más esetben az igazoláshoz kötni, csak a túlvilági életnél kötni a pragmatikussághoz. Ha pedig az "igaz" és "valós" fogalmát nem kötöm ilyen szorosan az igazoltsághoz, akkor más esetekben is ostobaságokat hinnék.
Amit az előző bekezdésben leírtam, az majdnem ugyanaz, mint, hogy elvszerűen tartom magam az episztemikus igazoltság elvéhez, és nem tudok elvtelenül kivételt tenni. Annyiban több, hogy itt nem csupán elvszerűségről van szó, hanem arról, hogy hogy működnek elménkben a fogalmak. Azt gondolom, ez másokban, sokakban is így van. Bár lehetséges, hogy egyes következetlen embereknél esetleg az "igaz" és "valós" fogalmában egy ilyen kognitív disszonancia is elmegy. De azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy ember annyira mindig elvszerű, hogy nem hisz igazolatlan dolgokban, azaz majdnem teljesen szigorúan elvszerű, de egyetlen egy kivételnél működik az elv megtörése.
Ami viszont végül is a pragmatikus szempontból is döntő, hogy egy ilyen mesterkélt, erőltetett konstrukció nem tudna bennem olyan hithez vezetni, ami vígaszt nyújt. A vígaszhoz ugyanis meglehetősen erős hit kellene a túlvilági életben. Azt gondolom, hogy ez másoknál sem működik, nem nagyon működhet.
Ismerek olyan hívőt, aki olyan erősen hisz a túlvilági életben, hogy elég meggyőzően mondhatta nekem, és én elfogadom, hogy bizonyára nem fél a haláltól, hanem komolyan csak egy "átköltözésnek" tekinti, ami esetleg átmeneti szenvedéssel és fájdalommal jár. Szerintem van sok gyengébben hívő is, aki valamennyire hisz a túlvilági életben, de igen nagy kétséggel, és ez szerintem már nem elég a vígaszhoz, lelki nyugalomhoz.
És természetesen ismerek ateistákat is, ismerek olyanokat, akik félnek a haláltól, mert nem hisznek a túlvilági életben. A fent leírt okokból olyan átmenetet nem nagyon tudok elképzelni, hogy valaki elvszerűen racionális, tartja magát az igazoltság elvéhez, és csak egy esetben tesz kivételt, annál az egy esetnél ebből viszont olyan erős hit származik, ami megnyugtatja, megvigasztalja őt. Az emberi psziché és gondolkodás egyszerűen nem így működik.