Tegnap az "I origins" (A szem tükrében) c.filmet néztem meg, és ez a bejegyzés erről fog szólni. A címben az egyik fő témát emeltem ki. Ezenkívül szó lesz még az ezotériáról, és a filmben szereplő egypár istenérvről.

Az elején mégis azzal kezdeném, hogy a filmről írok pár bekezdést, ha már ez az apropó. Szerintem nem egy rossz film, sok mondandója van, különösen azáltal, hogy elmond egy olyan élettörténetet, amelyet félig-meddig sok ember tudhat kötni valahova. Ebből a szempontból van a filmnek nem kevés tanulsága. Bár ez a tanulság nem tézisekben jelenik meg, inkább problémákban, és összefüggésekben.

Életvezetési szempontból a történet nagyjából arról szól, hogy egy Ian nevezetű tudós fiatal korában összeismerkedik egy modellel, aki karakterében nagyon különbözik tőle, de szerelmes lesz belé, és valahogy a modell, Sara is beleszeret, vagy elfogadja Iant. A kettőjük közötti legnagyobb ellentét, hogy Ian racionális gondolkodású, Sofi pedig ezoterikus. Ennek részleteiről még szó lesz, most ennyi is elég.

Ian munkája során együtt dolgozik egy Karen nevű gyakornokkal, akivel végül is egészen fontos tudományos sikert érnek el. Hogy mi a kutatás témája, az a címből kiviláglik, és később lesz még szó, egyelőre nem fontos. Karen a filmben szerintem nem olyan csúnya. Egy egészen attraktív filmszinésznőből próbáltak egy szürke egeret faragni, de nekem például ugyanúgy tetszik, mint Sofi. Karen tudós szintén racionális, valamennyire szarkasztikus jellemvonásokkal ruházták fel. Őszintén szólva, a filmet tekintve én kapásból Karent választottam volna, nem Sofit. Sofinál engem kapásból zavar az irracionalitása. De fiatalkorban az ember nem ennyire bölcs, és megértem, hogy egy fiatal férfi követhet el ilyen hibát, ha úgy vesszük, én is követtem el félig-meddig ilyen hibát. Nem ennyire éles módon.

Egy különös liftbaleset során aztán Sofi tragikus hirtelenséggel meghal, pont amikor meg akarnak házasodni, és amikor a tudományos áttörést érik el Ian és Karen. Ian nyilvánvalóan összetörik, de igen hamar Karen karjaiban vigasztalódik. Végül Ian és Karen összeházasodnak, karriert futnak be, gyerekük lesz, normális életet élnek.

Ha csak ezt a magánéleti vonatkozást vesszük, a történet nem annyira rendkívüli, bár Sofi és Ian összeismerkedése ötletes, karaktereik is érdekesek, és Karen azzal a szarkasztikus humorával is egy élő ember élményét adja nekünk. Ilyen szempontból a film nem is volna túl érdekes, talán még közepes szintet sem érne el. A közepes szintet az erre ráépített körítés adja.

A ráépített körítés első eleme, hogy Ian és Sofi érdekes véletlenek során ismerkedik meg. Először egy buliban van egy egészen fantáziadús jelenet, aminek során majdnem összejönnek, de aztán Ian elveszti Sofit. Azután különös egybeesések, számmisztikus mintázatok során Ian mégis megtalálja Sofit. Ebben szerepel olyan, mint a November 11. 11:11, mint dátum és időpont. Ezzel kezdődnek a különös egybeesések.

De ha csak Ian és Sofi összeismerkedését nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy tényleg van egy olyan mintázat, amely humán szempontból különös. Ugye objektív szempontból a fenti időpontban nincs semmi különös, az is egy időpont a sok közül, semmivel sem különlegesebb. De az emberek számára különleges, és ez is szerepet játszik Ian és Sofi szerelmében. Nem túlzás azt mondani, hogy Iant és Sofit csak ez a pár különös véletlen kapcsolja össze, semmi más.

Na most, ha ezt az érzelmek, és az értelmes gondolkodás szempontjából nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a szerelem nyilván nem olyan, hogy patikamérlegen objektíven kiszámítható, hogy kinek ki a megfelelő párja, és akkor az úgy is lesz, szerelmesek lesznek. Ezt így nem lehet kivitelezni. Egyrészt a világon lévő sok milliárd embert nem lehet ténylegesen végigvenni, és kiértékelni. Másrészt a legjobban illő emberek közül egyáltalán nem egyértelmű a ténylegesen optimális személy. Annyira kis különbségek lennének a legjobban illő emberek között. Másrészt a szempontok változnak. Míg egyszer még fontos lehet az, hogy a lánynak barna haja legyen, vagy nagy melle, addig később ez lehet, hogy pillanatok alatt lényegtelenné válik. Lehet, hogy előbb még fontos, hogy a lány (fiú) ugyanazt a zenekart szeresse, később meg már én magam sem szeretem annyira azt a zenekart. És így tovább. Mindezek miatt a szerelemben mindenképpen jó, ha szerepet játszik az érzelem, és az ilyen véletlen egybeesések is. Ha Sofi illene Ianhez, akkor teljesen pozitív volna a véletlen egybeesések sorozata, amely élményként összeköti őket. Már csak azért is, mert a szerelem érzelem, és az érzelem mindenképpen olyan, hogy vagy kialakul, vagy sem, és az ilyen véletlen egybeesések sokat számítanak bennük, az objektív szempontok meg sokszor alig.

Ebben az esetben, Sofi és Ian között a szerelem az objektív szempontok ellenében mennek. Sofi túl irracionális Ian számára. Ian túl racionális szofinak. És van egy olyan elszólása is Sofinak, hogy "pure judgement", azaz hibás értékelés miatt jött össze vele a bulin. Ez nagyon arra utal, hogy Sofi számára Ian nem igazán vonzó.

El lehet képzelni, hogy a film valós történeten nyugszik, és a valódi Ian valódi kapcsolatairól szól, amelyben Sofi egy olyan szép modell volt, akinek Ian egyáltalán nem volt attraktív, Karen pedig még a filmbélinél is kevésbé volt szép. Most annak nem akarok utánanézni, hogy önéletrajzi történetről lehet-e szó, mert lényegtelen.

De a Sofi és Ian közötti óriási távolság mégiscsak szétfeszíti a szerelmet. Ez pedig azt demonstrálja, hogy hiába érzelem a szerelem, és az egyik vetület hiába teljesen szubjektív, az objektív elemeknek is ugyanúgy fontos szerepe van ebben. A szerelmi kapcsolat sem úgy nem tud működni, hogy objektíven minden rendben, de nincsenek érzések, sem úgy, hogy nagy érzések vannak, de objektíva nagy problémák. A liftbalesetben tűnik az ki, hogy Ian már eljutott odáig, hogy Sofi nagyon nem neki való, és szakítani kéne. Ezt utólag vallja be. Csakhogy Sofi ezután azonnal meghal, tehát erre nem kerül sor. Ebből fakad a történetben a nyitott probléma. Ian elmeséli Karennek egy nagyon kínos maszturbálós lebukás után, hogy az a baj, hogy nem jutottak el Sofival a szakításig, nincs lezárva a dolog. És ez tényleg gond.

Na most a ráépített elmélet elmondását kezdjük megint az elején: Ian biológus, a szem evolúcióját kutatja. Úgy talál rá Sofira, a party után újra, hogy van a szeméről egy fényképe, és egy hirdetésen meglátja újra a szemét, és felismeri, hogy ő az.

Ian a szem evolúcióját kutatja, amely egy kreacionista-evolúcionista vitatéma. Szerepel is a filmben, hogy a kreacionisták egyik közkedvelt érve, hogy a szem nem fejlődhetett ki mutációk során apró lépésekben, mert a tökéletlen, fékész szem semmire nem jó. Az evolúcionista válasz röviden az, hogy de igenis jó, mert "vakok között a félszemű is király". Azaz bizony a legkisebb fényérzékeny sejt is szelekciós előnyt képezhet. Ian mégis azt tűz ki célul, hogy konkrétan feltárja a különféle állatok feltérképezésével azt, hogy hogy alakulhatott a szem evolúciója, méghozzá ennek genetikus szintjét is fel akarja tárni. Pontosabban minden egyes mutációt rekonstruálni akar, és kísérletileg igazolni akarja azt, hogy az a mutáció előnyös lehetett.

Ez egy szép elképzelés, de szerintem szükségtelen is, és gondolom, nem reális. Vannak az evolúcióban nagyobb, nem pontszerű mutációk, ezek máris kilógnak a keretből. Másodszor, minden egyes stabilan létező fajnál valószínű, hogy a szemük viszonylag optimális az adott életmódjuk, és a környezetüket figyelembe véve. Hiába igazolja Ian a filmben, hogy egy bizonyos vak féregnek bizonyos mutációval fényérzékeny sejtjei lehetnek, hogy ez szelekciós előny-e, az nagyon kis életmódbeli és környezeti dolgoktól függ. Ezt szerintem nem lehet teljesen pontosan felmérni, és kísérletileg ellenőrizni. Legjobb esetben is potenciális szelekciós előnyt lehet kimutatni. Hogy az evolúció ezt mikor, és miért realizálta, az nehéz kérdés.

De szükségtelen is ezt az egész evolúciós sort feltárni. A film egyébként fikció, és tudtommal az evolúcióbiológusok közel sem járnak még itt. De az igaz, hogy a szem evolúciójának bizonyos kulcslépéseit, bizonyos mutációkat feltárni sokat jelenthet. Konkrétan, ha lehet azonosítani azt a mutációt,a mely egy vak féregnél fényérzékeny sejteket okoz, az azért nagyon is szép eredmény, és sokat számtana a kreacionisták meggyőzésében.

Persze egy csomó ember ilyenek nélkül is elfogadja az evolúciót, és sok kreacionista akkor sem fogadná el, ha az egész mutációs sorozatot teljesen konkrétan eléje tárnák. Az ugyanis, hogy ez tényleg így történt, mindig kétségbe vonható, ha valaki nagyon akarja. Az empirikus tudományos elméleteknek sosincs olyan bizonyítása, amely kikerülhetetlenül, deduktívan bizonyítja az elméletet. Mindig van egy olyan lépés, hogy az ember belássa, az evolúció az adott leleteket tekintve a legésszerűbb, legegyszerűbb, leggazdaságosabb, legvalószerűbb elmélet. Gyenge felfogású embereknek ez a lépés pedig mindig is nehéz lesz. A szem evolúciónak ilyen részletes elemzése persze egy pár kreacionistát meggyőzne, de alapjában szerintem a kreacionizmus problémáját megfelelő oktatással lehet csak megoldani. Az intelligencia növekedésével, az oktatás javulásával, a demonstratív eredmények felhalmozódásával el lehet jutni odáig, hogy majdnem mindenki elfogadja az evolúciót, kb úgy, ahogy a heliocentrikus világképet is. Tudjuk, hogy még ma is vannak lapos Föld hívő hülyék. És tudjuk, kell ahhoz némi intelligencia, hogy az ember felfogja, miért nem esnek le az ausztrálok, hogy miért nem érezzük, hogy mozog a Föld, és hasonlók. Hülye embereknek ezt nehéz elmagyarázni, de lehetnek olyan mindennapi demonstrációk, amik már elvisznek ide minden nem végzetesen elmebeteg embert.

 Ian kutatása sikerrel jár, és ezután először minden megállapodni látszik. A bonyodalom ott kezdődik, hogy Ianéknek gyereke lesz, és ezáltal bonyolult módon eljutnak odáig, hogy felfedezik, hogy az írisz alapú személyi azonosítás nem tökéletes: vannak olyan emberek, akiknek ugyanolyan az íriszük. És az egyik ilyen véletlen egyezés Sofi és egy indiai kislány között van. Az indiai kislány nevét nem tudják, és Ian a keresésére indul.

Ian végül megtalálja Salominát Indiában, akinek az írisze megegyezik Sofival. Iannek van egy hipotézise, hogy az írisz egyezése mögött azonos neurológiai struktúrák húzodnak meg, azaz "lélekben" is egyeznek. Sofival az egyik kedvenc témájuk, amiben Ian nem is ellenkezik annyira, az az elképzelés, hogy ők előző életükben összekapcsolódtak, és következő életükben is egymásra fognak találni. Ez a koincidenciák magyarázata Sofi szerint, és Ian is elkezdi ezt részben elhinni. Salomina esetében látjuk, eljut egy tudományos hipotézisig, amelyet azonban nem tud szignifikánsan igazolni. Egy egészen egyszerű képkiválasztós pszichológiai tesztben Salomina bár sok mindenben egyezik Sofival, de van, amiben különbözik. A film vége ezek után nemsokkal az, hogy Salomina, amikor a szállodából kimennének halálfélelmet érez a liftbe szállva, és ez a véletlen egybeesés Iant annyira meghatja, hogy mégis együtt maradnak. Vélhetően örökbe fogadják Salominát, akinek nincsenek szülei. Hogy ehhez Karen mit szól, és mennyire jó ötlet, az nem derül ki a filmből.

A film vége tehát így félig tudományos hipotézissel zárul, amelyet nem sikerül igazolni, de cáfolni sem. A hipotézis egyébként tudományos ismereteink alapján nem reális. Az írisz mintázata genetikai, és nem az agy neurobiológiai szerkezetét tükrözi. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy nem változik idővel, míg az agy igen sokat tud változni idővel. Amennyiben az írisz mintázata a retina neurobiológiai szerkezetét tükrözné (tudtommal azt sem tükrözi), az is igen messze volna az emlékek, preferenciák, érzelmek tükrözésétől, amelyek az agynak távoli, még a látóközponthoz képest is távoli területein vannak kódolva. ian hipotézise tehát igen valószerűtlen.

A hipotézis nem annyira egy lehet, hogy igaz hipotézis, mint inkább egy tudományosnak látszó fedőstory ahhoz, amiről a film szólni akar. Úgy látszik, a rendező sci-fit akart alkotni, és nem valamilyen vallásos filmet. Ha így nézzük, akkor ennyiben pozitívum, hogy megerőltette magát abban, hogy legalább valamilyen minimálisan tudományos-szerű hipotézist tegyen a film cselekménye mögé. Valamit, ami legalább materialista.

Ian valamiben mégis hisz a film végén, bár nehéz megmondani, miben. Tulajdonképpen ha erre a hipotézisre nem épít vallást, és csak annyiban merül ki, hogy Salominát örökbe fogadják, akkor rendben is van a dolog. Semmi nem szól az ellen, hogy akár teljesen véletlen egybeesés alapján fogadják örökbe, vagy teljesen véletlenül. Itt talán még a szerelemnél elmondott objektív szempontok sem számítanak annyira, hiszen el tudjuk képzelni, hogy Salomina beilleszkedik Ian családjába, és semmi különös probléma nem lesz. Salominának nehezen lehetnek olyan tulajdonságai, amik ezt teljesen menthetetlenül tönkre vágnák, hiszen egy gyerek félig mindenképpen a szüleihez idomul. Ez a nevelés szerepe.

Hátra maradtak azok az érvek, amelyek a filmben elhangzanak isten létezése, vagy a miszticizmus mellett. Ezek az érvek teljesen szokásos érvek, és nem igazán erős érvek, de a film apropóján érdemes végigvenni őket.

A) Sofi a miszticizmus vita során él egy olyan hasonlattal, hogy Ian úgy van bezárva a racionális világba, mint a szobába, ahol éppen vannak, de ahogy a szobának is van ajtaja, Ian a dobozból kiléphet, ha akar. A hasonlat hibája az, hogy a racionalitáson kívül az ember életében mindenképpen ott vannak az érzelmek. Ezek mindenképpen a dobozon kívül vannak. A szubjektív és objektív kérdésekben az értelemnek és az érzelemnek meg is van a maga szerepe. De ebből a szerepből az is következik, hogy az érzelmek soha nem illetékesek olyan objektív kérdésekben, mint "mi létezik", "mi igaz". Az érzelmek mindig a "mit szeretek", "mit válasszak" típusú szubjektív kérdésekben, döntésekben kapnak szerepet. Ezekben a kérdésekben nincs igaz válasz.

A miszticizmus, és Sofi javaslata vagy az, hogy a racionalitásból úgy lépjünk ki, hogy érzelmileg döntsünk el racionális kérdéseket. Ez egyszerűen hiba volna, aminek volna is hátránya. Így például amikor Sofi a liftben érzelmi alapon hisztizik, annak az a hátránya, hogy belehal abba, hogy nem sikerül időben kimenekülnie. Tizedmásodpercen múlik a dolog.

Vagy pedig a miszticizmus és Sofi állítása, hogy van egy harmadik dolog, egy harmadik "dimenzió" értelmen és érzelmen kívül: egy irracionális világ, vagy megismerési mód, amely azonban racionális kérdésekről szól mégis. Ez egyrészt szintén őrülten hangzik, másrészt nincs igazolása.

Sofi erre azt mondja, hogy az ajtón át kell lépni, és akkor meglátja az ember. Csakhogy ezzel két gond is van:

1) Értelmes ember az igazolás ígéretét nem fogadhatja el igazolásnak, és nem fogadhatja el azt sem, hgy minden ilyen ígéretnek utánajár, mert végtelen sok ilyen hipotézis lehet. A megismerés módszere csak úgy működhet, hogy azt fogadjuk el igaznak, amit igazoltak, és aki igaznak állít valamit, annak igazolást kell szolgáltatnia ahhoz, hogy elfogadjuk, az igazolás ígérete nem elég.

2) Igazolás hiányában az, hogy aki átlépi az ajtót, az mögötte valami értelmes világot talál nem különböztethető meg attól, hogy aki átlépi az ajtót, az valami őrült világba megy, és az ajtó átlépése az értelem feladása, és az őrület kezdete. Ha a priori pedig nem igazolhat, hogy nem őrületről van szó, akkor az a posteriori "igazolás" nem számít, mert az őrült természetesen ugyanúgy igaznak, értelmesnek, igazoltnak hiszi az elgondolását (ld paranoia).

B) Sofi egy másik hasonlata a vak féreggel kapcsolatos. Azt mondja, hogy ahogy a féreg vak, a racionális tudomány a klasszikus empirikus érzékelési módjaival is "vak". A féregnek is van két klasszikus érzékelési módja, de nekünk van látásunk is, és a kísérlet pont arról szól, hogy egy mutációval még a vak féreg is láthat. Hasonlóan - mondja Sofi - vannak, akiknek a misztikus világhoz van egy extra érzékszervük.

Ez a hasonlat hasonló az előzőhöz abban, hogy az ajtón átlépésről van itt is szó, de itt konkretizálva van, hogy ez egy új érzékelési mód. Azt Sofi nem konkretizálta, hogy megszerezhető-e ez a képesség azzal, hogy valaki akarja. Inkább arra utalt, hogy ez egy genetikus képesség, azaz, hogy ő tényleg mutáns, míg Ian nem. Ez viszont akkor ellentmond az ajtós hasonlatnak, ahol arról volt szó, hogy az ajtó pusztán elhatározásból is át lehet lépni.

Mindenképpen ugyanaz a baj ezzel a hasonlattal is, mint az ajtós hasonlattal: megint csak az igazolás ígéretét kínálja, nem az igazolást magát. Nem nyilvánvaló, hogy az extra érzékelési mód nem inkább őrületet jelent-e. Nem arról van-e szó, ami nagyon is plauzibilis, hogy a ráció mellőzésével természetesen hülyeségeket kezd el képzelegni az ember. Az extra képesség nem inkább kevesebb képesség.

Az extra érzékelési mód Wells "A vakok országa" c. novellájához kapcsolódik, és egy klasszikus érv, vagy probléma. És ahogy azt már kifejtettem, a többi érzékszerveket ismerve tudjuk, hogy eggyel több vagy kevesebb érzékszerv valójában nem számít, mert a világunk összefüggő, monista világ. Ha létezik valami, ami egy extra érzékszervvel érzékelhető, és annak hatása van ránk, akkor a klasszikus érzékszervekkel is feltárhatónak kell lennie. A "Vakok világa c." novella bár feltárja ennek nehézségét, de nem mondja ki, és nem is vonhatjuk le a lehetetlenségét. Ugyanis a ténylegesen vak emberek a valóságban nem hiszik azt, hogy kevesebb dolog van a világban. Ők is tudnak, és igazolt, empirikus tudással rendelkezhetnek minden létezővel kapcsolatban, akit mi ismerünk. Egy új érzékszerv tehát nem lehet olyan kapu egy másik világba, amelybe máshogy ne lehetne eljutni, ha létezne.

A címre visszatérve konklúziónak azt írhatom, hogy bár a véletlen egybeesések szubjektíven különlegesek lehetnek számunkra, semmi nem utal arra, hogy a világban a statisztikailag várhatónál több véletlen egybeesés volna. Az emberek általában alábecsülik azt, hogy mennyi véletlen egybeesés normális. Erre régen a Scientific American szkeptikus mellékletében olvastam egy jó példát. Képzeljük el, hogy egy ember reggelizik, és eszébe jut 30 éve nem látott barátja. Aztán meghozzák neki az újságot, elolvassa, és amikor a halálozások rovathoz ér, akkor azt olvassa, hogy épp az előző na halt meg a barátja. Ez ugye nem lehet véletlen? Na most a Sciam bemutatta, és kiszámolta, hogy az Egyesült Államokban minden nap nagy valószínűséggel történik legalább egy ilyen eset. Ha az illető ír egy újságnak, vagy egy tévének, akkor minden nap szerepelhetne valamelyik újságban vagy tévében, hogy csoda történt. Amilyen a mai média, ezt mindegyik másik tévé és újság át is venné. Aztán ha ismétlődik az eset, akkor értelmes emberek rájönnek, hogy ez normális. Talán ezért is nincsenek ezzel tele az újságok. No de vannak hülye emberek, akikkel ha ez megtörténik, mégis csodát kiáltanak, és hinni kezdenek. Talán jobb lenne, ha mégis minden újság minden nap lehozná ezeket az eseteket, hogy az emberek tapasztalják, mennyire normálisak a véletlen egybeesések.