Különös eszmerendszer a kereszténység. Attól olyan sajátos és furcsa, hogy minden egyes kijelentése, dogmája éles, feloldhatatlan ellentétben áll valamely más nézetével. Ezek az ellentétek a eszmerendszer alapjaiban figyelhetők meg, és olyan ordítóak, hogy értelmes embernek ezek közül egynek a végiggondolása is elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy kitérjen a hitéből, összezavarodva és megundorodva ettől a totális káosztól. Ám mindez furamód cseppet sem zavarja a keresztényeket. A teológiát hallgató papnövendékek éveket töltenek el úgy a szemináriumban, hogy fel sem tűnnek nekik a zavarok, szintúgy a hívek, akiket ezen teológusok vezetnek a szellemi nihil ösvényein botladozva a szellemi napfogyatkozás sötét és sivár vidékein.
Nézzünk ezek közül néhányat, tömör és könnyed módon, csak nagyon felszínesen, a teljesség igénye nélkül. Csak a legelképesztőbbeket és legszembetűnőbbeket, demonstrálva, hogy micsoda ősprimitív, barbár, skizofrén gondolatrendszer a kereszténység, képtelen agyrémek halmaza, amelytől elborzad az épeszű ember. Az alábbi lista semmi újat nem mond, csak röviden felsorol néhányat a legalapvetőbb és legközhelyesebb önellentmondások rengetegéből.
- Jézus a keresztény vallás központi alakja. Jelentősége az, hogy saját kereszthalálával megváltotta az emberiséget az eredendő bűn átka alól, amely Szent Pál találmánya (leginkább tételesen a Rómaiakhoz írt levélben fejti ki ezt a tant), és központi képzet ebben a vallásban. Az eredendő bűn az első emberpár, a hatnapos teremtéstörténet két főszereplőjének lelkét terheli. (És itt azt még szóvá sem tesszük, hogy miféle aljas elképzelés az, miszerint embereket felelőssé lehet tenni olyan vétek miatt, amit nem ők követtek el). Miután Darwin az evolúcióval megmutatta ennek a történetnek a képtelenségét, ma már a hívők hirdetik a leghangosabban, hogy a sztori nem szó szerint értendő, hanem csak metafora. Nomármost erre az ateista megkérdezi, hogy vajon egy metaforikus teremtmény hogyan tud olyan bűnt elkövetni, ami a valóságban létezik, és amit egy valóságos létezőnek (Jézusnak) kell helyrehozni. Ha azt mondjuk, hogy az első emberpár és az általuk elkövetett bűn nem létezett szó szerint véve, akkor abból eléggé logikusan következik, hogy a megváltó Jézus sem volt valóságos lény, hanem ő is csak mesefigura. Mellesleg szólva ha a hatnapos teremtéstörténetet az evolúció szó szerinti értelemben megcáfolta, akkor metaforikusan is megtette ezt: ahogy nem igaz, hogy Isten külön teremtette az embert és az állatokat, úgy nem igaz az sem, hogy az embernek metafizikailag kitüntetett helye van a világban.
- Még az első emberpárnál maradva szintén furcsa, hogy a jóságos és mindenható Isten olyan lényeket alkotott a saját hasonlatosságára, akik mihelyt előbukkantak a nemlétből, tüstént rosszak lettek, és rögvest elkövették az első bűnt. A mindenható és jóságos Isten ezek szerint a maga képmására megteremtette a jó embert, aki rossz. Aki ezt a képzetet akarja lenyomni más ember torkán, az a józan ész ellen követ el rémtettet. Kétféle feloldása létezik az ellentmondásnak: az egyik lehetőség szerint arról van szó, hogy Isten rossz és hitvány, és ezért gyarló az ő képmása, az ember is, a másik lehetőség pedig az, hogy Isten jó, de elrontotta az embert, tehát nem mindenható.
- Erre a teista válasz persze a szabad akarat. Ennek a feltételezése (azon túl, hogy pl. a Bibliában még csak említés sem esik róla) egy újabb égbekiáltó ellentmondás. Ha isten a szabad akarat kedvéért megengedi a rosszat, akkor isten számára nem a jó a legfontosabb, vagyis isten nem jó. A szabad akarat úgy is működhet, hogy az ember a különböző jók közül választ. Ha Isten viszont kimondottan a jó és rossz közötti választást akarta lehetővé tenni, akkor Istennek meg kellett teremtenie a rossz lehetőségét. Mivel Istenen kívül semmi nem létezik, és minden belőle származik, következésképpen a rossz ideája is tőle ered. Istenben tehát megvolt a rossz gondolata, amit választható lehetőségként realizált a teremtett világban. Isten tehát nem tökéletesen jó, nem mentes a rossztól. Vagyis a kereszténységnek az a tézise, hogy Isten jó és mindenható, szemfényvesztés, más szóval hazugság.
- A rossz választás lehetőségével együtt jár a pokol létének feltételezése is, ami olyan kedves elképzelés a keresztények számára. Ha Isten úgy gondolja, hogy teremt egy örökkévaló, szenvedéssel teli túlvilágot az ember számára, és Isten számára elfogadható lehetőség, hogy oda kerüljenek emberek, akkor újfent oda lyukadunk ki, hogy Istenről nem mondható el a végtelen jóság, sokkal inkább Isten gonoszságról beszélhetünk, egy megtorló, aljas istenről. Másfelől ez a szabad akarat gondolatát is problematikussá teszi: miféle szabad választás az, aminek az eredményeként pokolra kerülhet az ember? Istennek tehát az a célja, hogy lehetővé tegye az ember számára az örök szenvedést? Ez a szabadság lenne a nagy adomány? Másfelől ha Isten mindentudó is, akkor előre tudnia kell, mely emberek fognak rosszat cselekedve a pokolra kerülni, így lehetősége lett arra, hogy egyszerűen ne teremtse meg, ne aktualizálja ezeket az embereket. Isten tehát nem mindentudó.
- A következő skizoid elem a monoteizmus és dualizmus fel nem oldott kettőssége a kereszténységen belül. A kereszténység egyfelől azt vallja, hogy csak Isten a legfőbb létező, aki mindenhol jelen van, és ő nem csupán megteremtett, hanem folyamatosan létben is tart minden egyes létező dolgot. Másfelől viszont a kereszténységben megmaradt a dualizmus mítosza is, amely a perzsa hitvilágból került át a zsidó vallásba a babiloni fogság idején. A dualizmus szerint a világban két alapvető erő, a jó és a rossz működik, ezek harca határozza meg a világot. A kereszténység azt is vallja, hogy Isten az egyedüli meghatározó erő, meg azt is, hogy van Sátán, aki Isten ellenlábasa. Ha Isten mindenható, akkor Sátán is az ő része, vagyis Istenben jelen van a rossz. Érdekes módon a keresztények hevesen üldözték a középkorban a manicheusokat, akik éppen azt a dualizmust vallották, amit ők is, csak egy kicsivel explicitebben (Szent Ágoston ír is róluk elég sokat a Vallomásokban, mint legfőbb tévelygőkről.) Ha meg Sátán istentől függetlenül létezik, akkor Isten nem mindenható.
- Szintén elég súlyosan beteg tézis a szentháromság és a megváltás elképzelése a kereszténységben. Isten teremtett egy világot, ami rossz, és egy embert, aki bűnös. A rossz létéért, mivel mindenható, Isten a felelős. Isten ezt jóvá akarja tenni, ezért a megváltásban emberré lesz, feláldozza önmagát önmagának, hogy kiengesztelje önmagát azért, amiért ő maga rosszat tett. Ez így azért eléggé bizarr. Kérdés az is, hogy a megváltást miért nem tudta valami derűsebb módon véghezvinni, pl. nem morbid öngyilkossággal, hanem a világ tényleges megjobbításával. A szadomazochista isten elképzelése minden, csak nem pozitív és életigenlő. A következmény az, hogy egy gyilkos kínzóeszköz lett a kereszténység jelképe (Pedig lehetne szivárvány, gyümölcs, nevető száj vagy valami hasonló kedves és örömöt sugárzó motívum). Az ember bűnös (ha nem követ el bűnt, akkor is!), de ezt a bűnt az ember nem tudja jóvá tenni, hanem ezt is csak isten kompenzálja a saját öngyilkosságával, hogy az embernek még amiatt is bűntudata a legyen, hogy megölte Istent. Az eredmény kisebbrendűségi érzés, szorongás, bűntudat, frusztráció. Kinek jó ez? A mindenkori hatalomnak, az egyháznak vagy más politikai erőknek, akik terrorizálják, elbutítják, kihasználják az embert, és, ahogy Nietzsche mondta, azt akarják, hogy az emberek kiskorúnak, szégyenletesnek érezzék és meggyűlöljék önmagukat.
- Különös ellentmondások figyelhetők meg bizonyos értékek tekintetében is. Az egyik ilyen pl. a család. Az egyház ragaszkodik ahhoz, hogy csak egy férfi és egy nő alkothat egy párt, akik csak házasságban és gyermeknemzés céljából élhetnek szexuális életet. Ebben a koncepcióban az egyes pontban már említett teremtéstörténetre hivatkoznak, ahol Isten egy férfit és egy nőt teremt, és nekik adja az Édenkertet. Nos, ezután következően a Biblia fontosabb szereplői mind többnejűek, Jákob két házasságáról egy külön történetet is végigizgulhatunk (Ráchel és Lea), de több felesége volt Dávidnak és Salamonnak is. Van is egy regénye Jókai Mórnak, A két márványfej, amelynek szereplői megalapítják a dáviditák rendjét, akik több feleséget vehetnek magukhoz a Bibliai pátriárka példamutatásán felbuzdulva. De az Újszövetséget alapul véve úgy tűnik, mintha Jézus sem lett volna igazán híve az egyház által támogatott családmodellnek. Több helyen is beszél arról, hogy aki őt (és Istent) követni akarja, annak el kell hagynia, sőt meg kell gyűlölnie a családját, mert aki jobban szereti anyját és apját, mint őt, az nem méltő hozzá (pl. Mt. 10, 37.) Ebben Jézus példát is mutat, amikor elküldi anyját és testvéreit, akik őt szeretnék látni. Ez aztán minden, csak nem családbarát magatartás (pl. Mt. 12, 46-50.).
- Meglehetősen ellentmondásos a szeretet követelménye is, amit a kereszténység annyira hangoztat (Bővebben a szeretetről). Ebbe beletartozik az is, hogy az ellenségünket is szeretni kell, és aki kővel megdob, azt ugye kenyérrel kell visszadobni. Nos, ez nyilvánvalóan értelmetlenség, hiszen ez a parancs azt várja el tőlünk, hogy működjünk közre a saját magunk elpusztításában. Másfelől viszont Jézus azt is mondja, hogy nem azért jött, hogy szeretetet, hanem hogy gyűlöletet hozzon az embereknek (pl. Mt. 10, 34.). Emellett csak bizonyos cselekvéseket lehet megparancsolni az embernek, érzelmeket nem. És még ha rá is vehetnénk magunkat, hogy szeressünk másokat, ez sem biztos, hogy pozitív eredményre vezetne, hiszen lehet rosszul is szereti, és az ember tehet rossz dolgokat csupa szeretetből, jó szándékból is. Szintén elfogadhatatlan az is, hogy Jézus szerint mindenkit egyformán kell szeretnünk: aki egy idegent úgy szeret, ahogy pl. a közeli rokonait, anyját, férjét, gyermekét, az azokkal szemben igazságtalan, akik valóban kiérdemelnék a szeretetét. Ez így tehát értelmetlenség. Ahogy az is, amikor azt mondják, hogy azért kell másokat szeretnünk, mert Isten is szeret minket. Először is Isten nem szeret minket, hiszen poklot teremtett számunkra, másfelől pedig két fél közötti szeretetkapcsolatnak semmi köze egy harmadik félhez, még akkor sem, ha az történetesen Isten.
- Különös a viszony a keresztények elképzelésében az Ószövetség és Újszövetség között is. Az előbbi könyv ugyanis egyszer része a kereszténységnek, máskor meg nem. Ha valaki arról beszél, hogy a gonosz, undorító törzsi démon, Jahve milyen bűntetteket elkövetésére sarkallja a zsidóságot, illetve miféle szörnyűségeket tesz maga is (egyiptomi nép kínzása, gyerekek megölése, Jerikó, Ai és más városok elpusztítása stb.), vagy miféle képtelen törvényeket szab Mózes a népnek, akkor a keresztények azzal védekeznek, hogy ez nem a keresztény, hanem a zsidó vallás. Viszont az ilyen jellegű szövegrészek társaságában olvasható tíz parancsolatra mindig úgy hivatkoznak, mint az alapvető erkölcsi elvre.
- …A sort lehetne még folytatni. Pl. azzal, hogy elmondjuk: Isten olyan feltételezett tulajdonságai, mint a mindentudás és a mindenhatóság kölcsönösen kizárják egymást. Hiszen ha Isten mindentudó, akkor azt is tudja, mit fog tenni a jövőben, de ha ezt már tudja, akkor nem tud változtatni rajta, vagyis nem mindenható. Vagy lehetne pl. részletezni, hogy a kereszténységen belül a különböző istenképek mennyire különböznek egymástól, mint pl. a gonosz és önző Jahve, Szent Ágoston személyes Istene, Szent Tamás teljességgel absztrakt létaktus-Istene. Vagy pl. szóvá lehetne tenni, hogy Szent Pál, akitől a szeretet himnuszt szokás idézni, arról is beszél, hogy Isten bizonyos tetteket nem jóságból és szeretetből tesz, hanem csupán azért, hogy megmutassa a hatalmát: ezért történt, hogy Isten megkeményítette a Fáraó szívét, vagyis Isten tette a Fáraót gonosszá, és aztán úgy büntette meg az egész egyiptomi népet, mintha ők lennének a felelősek valamiféle bűnért. Tehát Szent Pál Istene egy aljas, igazságtalan Isten.
A felsorolást lehetne tehát folytatni, bárki megteheti. Probléma van bőven.