Mostanában a vallások létjogosultságán morfondírozom. A velük kapcsolatos eddigi liberális álláspontomról lassan kezdek elmozdulni a keményebb vonalas ellenérzések felé - éppen ezért bennem is fokozottabban felmerül a kérdés, hogy, noha a vallások ma is az egyéni és társas élet részei, de ugyan minek...
A kérdést két, egymásra következő szempont szerint tudnám körüljárni. A primer szintet azok a vágyak jelentik, melyek az emberek egy jelentős részében a túlvilági életre irányulnak. Hogy miért ez az elsődleges szempont, azt az emberi igények hierarchiájának elméleteivel tudnám alátámasztani: prózaian szólva tehát azzal, hogy az emberek mindenekelőtt élni akarnak (akár a halál után is), és fontosságban csak ezt követően jelenhet meg az az óhaj, hogy igazuk legyen. A túlvilági, halál utáni élet szempontjából szemlélődve nagyon is komoly problémának tűnik, hogy vallási-világnézeti szempontból helyes döntéseket hozunk-e; különös súlyt ad a kérdésnek az, hogy a jelenleg elérhető vallási rendszerek egy jelentős része túlvilági ígéreteket is magába foglal. A mai világnézeti opciókból kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy, amennyiben jól választunk, a jutalmunk akár az örök, boldog élet is lehet; rossz választás esetén ugyanakkor egy örökkévalóságig szívhatjuk a fogunkat.
Igen ám, de hogy lehet itt jól választani? Előrebocsátom: a túlvilági kedvező helyzetre bazírozva sehogy. A lehetséges világmagyarázatok száma, mint arra korábban már sokszor utaltam, rendkívül magas. Csupán a ma létező és gyakorolható vallások is olyan mennyiségben ontják a lehetséges magyarázatokat, hogy azokkal (szó szerint) könyvtárakat lehet(ne) megtölteni; ha ehhez még hozzávesszük a nem-vallásos lehetséges világmagyarázatok rendkívül gazdag tárházát, végül átláthatatlan bőséghez jutunk. Ezen magyarázatok mindegyike - már amennyiben nem nyilvánvaló blődségről van szó, noha egyes esetekben ez sem jelent akadályt - legalábbis elképzelhető, nem kizárható. Bökkenő, persze, mindenhol van: a valamilyen hitet magukba foglaló nézetek mind valamely fantazmagória igazként való elfogadásán alapulnak; a hittől mentes, tisztán tudományos eredményekre épülő magyarázatok pedig még nem képesek minden felmerülő kérdést megválaszolni. Az opciók közötti választáson, amennyiben a halál utáni tudatos létezés lehetőségét figyelembe vesszük, rendkívül sok múlik. A gond csak az, hogy ott, ahova a mai tudásunk még nem lát el, bármi lehet. Gondolhatjuk úgy, hogy saját halál utáni életünk "bebiztosítása" érdekében megéri valamely vallást követni, sőt, ilyen alapon elfordulhatunk minden ún. materialista, a transzcendenciával nem foglalkozó világmagyarázattól is. De mi a biztosíték arra, hogy így téve képesek leszünk megtalálni azt a világmagyarázatot és a rá épülő vallási rendszer, amire a túlvilági boldogság érdekében szükségünk van?! A választási lehetőségeink száma még így is óriási - ahogy a mellényúlásé is.
Ezen a ponton csúszik félre az az érv, ami rám (és sok más emberre) érdekes módon sokáig bizonyos vonzerővel bírt: a pascali fogadásé. Azé a gondolaté, hogy, bár nem lehetünk biztosak Isten létében, legjobb, ha követjük őt: ha ugyanis Isten létezik, ilyen módon biztosíthatjuk a magunk számára az üdvözülést; ha pedig nem létezik, akkor egyrészt úgyis minden mindegy, másrészt legalább erkölcsösen éljük le az életünket. Ha az érvelés utolsó szakaszának szembekiáltóan hibás volta ellen most nem is szívesen emelném fel külön is a szavamat, a teljes érvelésre mégis adnék egy, a fentiek értelmében már sejthető tartalmú választ. Ugyan hogyan kövessük az Istent? Melyiket? Miért pont Istent, nem pedig más (fantázia)lényt? A pascali fogadás nagyon kellemesen és logikusan hangzik mindaddig, amíg figyelembe nem vesszük azt a számtalan választási lehetőséget, melyekkel akkor szembesülünk, ha valamilyen tanokat követni akarunk. A kérdés, valós tartalmán kissé elgondolkodva, végső soron ugyanoda vezet vissza, ahonnan elindultunk.
Megtehetjük persze, hogy a számtalan lehetőség közül (véletlenszerűen, érzelmi megfontolás alapján vagy máshogy) kiválasztunk egyetlen lehetőséget, és "lesz, ami lesz", illetve "hátha" alapon ezt követjük egész életünkben. Azt hiszem, ha a vallásoknak egyáltalán lenne létjogosultsága, azt ez a rendkívül vakmerő és komoly rizikókat is vállaló magatartás adná. Itt is szembe kell azonban néznünk néhány kis bibivel: egyrészt a bizonytalanságból egy ilyen döntés által még nem tudunk kitörni, csupán a lelkiismeretünket hallgattatjuk el azzal, hogy mi legalább megpróbáltunk tenni valamit magunkért; másrészt ki mondta, hogy az esetleges Isten, ha van, nem pont a hitetlen élet- és gondolkodásmódot preferálja? Ha így van, halála után valamennyi vallás hívei meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, miközben a "hitetlenek" vidáman lóbálhatják a lábukat a napsütötte bárányfelhőkön...
A fentieket figyelembe véve pedig talán nem indokolatlan, ha a vallások létjogosultságával kapcsolatos másik megfontolással is megismerkedjünk. Ez az egyszerű igazságigényből táplálkozik: abból a vágyból, hogy helyes tudásunk lehessen a világról, vagy legalábbis ne vagy minél kevesebbet tévedjünk. Így szemlélve a dolgot, azt hiszem, nem sok magyarázatot igényel, miért állok ki - immáron kb. ezredszer is - a (gyenge vagy erős, de a magam részéről inkább gyenge) agnoszticizmus mellett. A rendelkezésünkre álló hihetetlenül nagy számú világnézet közül választani úgy, hogy korántsem vagyunk minden szükséges információ birtokában, vastag szemellenzőre és/vagy (az előbbiek értelmében) végletes félelemre vall - ez motiválhatja például azt az elszánt döntést is valamely vallás mellett, amire az előző bekezdésben utaltam. Valamely kész magyarázatrendszer után nyúlni végső soron annyit jelent, hogy nem vagyunk képesek elfogadni a tudásunk (jelenleg) korlátos voltát és az abból mindenki számára (a vallások hívei számára is, ld. fent) elkerülhetetlenül fakadó kockázatokat, sem megbékélni azzal a rendkívül komolyan veendő lehetőséggel, hogy ez a helyzet a saját életünkben már nem fog megváltozni. A túlvilági élet bizonytalan "bebiztosítása" és az utóbbi felismerések tudatosítása közül számomra mindenképpen az utóbbi tűnik a valósággal nagyobb kompatibilitást mutatónak, indokoltabbnak, magunkkal szemben őszintébbnek.
