Ebben a posztban János evangéliumáról és a hitről lesz szó. Ez az evangélium a szinoptikusokkal szemben célzottan a hitről szól, így remekül példázza az azzal kapcsolatos problémákat. Márk evangéliumának az elején a hegyi beszédet olvashatjuk, amely ugyan teljesen zavaros, erkölcsi követelmények tekintetében önellentmondásos, praktikus életvezetési tanácsként használhatatlan, de legalább létezik, és ha mást nem is tesz, de a látszatát fenntartja annak, hogy Jézusnak van valamiféle mondandója a számunkra.
Jánosnál viszont semmi ilyesmiről nincs szó. Jézus nemigen beszél másról, mint arról, hogy ő azonos az Atyával, ő az Atyában van, az Atya őbenne, és mindenkinek az a legfőbb feladata, hogy ezt elhiggye neki. Eszébe jut ugyan a szeretet, de ez igencsak a szöveg vége felé történik, és mintegy mellesleg dobja oda a hallgatóságnak (13, 31.).
A fő érték itt a hit. El kell hinnünk Jézusnak, hogy ő azonos az Atyával. Jézus tanítása mindösszesen ennyi, és nem több. És ez a sovány információ harminc sűrű oldalon keresztül ismétlődik anélkül, hogy bármiféle fogalmazásbeli változatosság színesítené azt. Ezen az egyszerű kijelentésen viszont igencsak sok múlik: ezen áll vagy bukik ugyanis az üdvösségünk, vagyis az egész, az idő végtelenségébe nyúló létünk. Jézus itt csakis a hithez, és nem máshoz köti mennybéli előmenetelünket: 3, 18.; 3, 36.; 5, 24.; 6, 40.; 6, 47; 6, 54; 8, 24,; 10, 36-28; 11, 25. Jézus tehát eléggé erőteljesen sulykolja ezt a parancsot ahhoz, hogy lássuk: a hit központi jelentőségű ebben az evangéliumban. A hitnek ezzel a különösen üres és semmitmondó verklijével kapcsolatban viszont felmerül néhány probléma, nézzük ezeket sorban.
Mindenekelőtt ki kell fejeznünk, mennyire kiábrándító az egész szöveg. Jézus üzenete az az egyetlenegy mondat, hogy ő azonos az Atyával. Nos, tanításnak, útmutatásnak ez bizony igencsak kevés. A mondanivaló teljes hiányát érezzük, Jézus egy kényszerbeteg groteszk megszállottságával ismételgeti örökké ugyanazt a szánalmas mondatfoszlányt; az olvasó már az első oldalakon elborzad a monotóniától és a lelki sivárságtól, a derű, a stílus, az érvelés teljes hiányától. A János evangéliumában szereplő Jézus a világirodalom legunalmasabb, legszellemtelenebb figurája De ettől eltekintve, még ha el is hisszük, hogy Jézus azonos Istennel, mit változtat az a mi életünkön? Hogyan tovább? Mit kezdjünk ezzel, mit kezdjünk magunkkal azután, hogy elékezdünk hinni benne?
Másodszor nem világos az, hogy ha Isten a mi teremtő Atyánk, és Jézus azonos vele, mi közünk nekünk ehhez. Ha ez így van, miért nem elég, hogy így van, miért nem tudnak nélkülünk létezni és tevékenykedni, miért olyan fontos nekik a mi hitünk? Ha Jézus megvált minket, akkor miért kell ehhez a mi elismerésünk? Ha egyszer a megváltás megtörtént, akkor annak egy objektív esemény jellegével kell bírnia, amihez viszont nincs szükség semmiféle hitre. Egy megtörtént esemény létét és hatékonyságát ugyan mennyiben befolyásolja az, hogy hisznek-e benne?
Harmadszor pedig az is elgondolkodtató, hogy Jézus ennyire agresszívan és rögeszmeszerűen ismételgeti a hitről szóló tételét. Az a gyanúnk támad, hogy valami nincs rendben a hittel. Az ember akkor bizonygat valamit ennyire, ha az kevéssé hihető, ha nem szól mellette semmi, esetleg ha maga sem hisz benne, és ő maga is azok közé tartozik, akiket szeretne meggyőzni az igazáról. Ahol a hit ennyire nagy küzdelmet kíván és ennyire az elhatározáson és az akaraton múlik, a jutalma pedig annyira extrém, mint az örök élet, ott bizony valami deficit sejthető a hit tárgyával kapcsolatban.
És lám, a szövegből világosan kiderül, hogy valóban ez a helyzet. Jézusnak ugyanis nem csupán a mi kételyeinket nem sikerül eloszlatnia, de a saját közvetlen környezetében élőket sem igen tudja a saját pártjára állítani. Talán éppen ebből a frusztrációból származik a dühe. Amikor a zsidó írástudókkal vitatkozik, sértettségének teljes keserűségével zúdítja rájuk a haragját:
23. És monda nékik: Ti innét alól valók vagytok, én onnét felül való vagyok; ti e világból valók vagytok, én nem vagyok e világból való.
24. Azért mondám néktek, hogy a ti bűneitekben haltok meg: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.
Fura itt az, ahogy Jézus szembeállítja magát a zsidó férfiakkal: egy ilyen szembeállítás lehetősége ugyanis azt sejteti, hogy talán mégsincs akkora különbség, és a felek valahogy mégiscsak ugyanannak a mérlegnek a serpenyőibe tehetők. Egy igazi Isten leállna vitatkozni a teremtényeivel, hogy saját istenségét bizonygassa? Nem, ezt még egy félisten, pl. Akhilleusz sem tette volna meg, a különbségnek annyira nyilvánvalónak kellene lennie. Jézus egy sértett ember, aki a saját frusztrációját a végtelenségig növesztett egójával próbálja kompenzálni. Tele van indulattal, nyoma sincs benne az isteni felsőbbrendűség nyugalmának. De nézzük tovább:
42. Monda ezért nékik Jézus: Ha az Isten volna az Atyátok, szeretnétek engem: mert én az Istentől származtam és jöttem; mert nem is magamtól jöttem, hanem ő küldött engem. (…)
44. Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.
Ez a szakasz végképp zavarba ejthet minket. Tehát Jézus Istentől való, a zsidók pedig az ördögtől. Mit jelenthet ez? Létezik külön két teremtő erő, amely egyensúlyban áll egymással? Istennek talán mégsem olyan nagy a hatalma, hogy az egész világot átfogja? Erre a szakaszra rímel egyébként a következő passzus a jó pásztor példázatából: De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül valók vagytok. (20, 26.) Akkor vajon kinek a juhai a többiek, kérdezhetjük megdöbbenve. Hát Isten nem az összes ember teremtője? Ahogy a juhnyájaknak több különböző pásztoruk van, úgy az emberek is több teremtő hatalma alá tartoznak?
Azt kell mondanunk, hogy Jézus hitető ereje bizony igencsak alacsony szinten áll. Nem képes meggyőzni a hallgatóságát semmiről, mivel képtelen érvelni, és írástudatlan emberként a szónoklattanhoz sem ért semmit, így nem tudja érzékletes szóképekkel felékesíteni a beszédeit, sem frappáns retorikai formákba önteni azokat (amilyen pl. a mindig hatásosnak tűnő chiazmus). Pedig tanulni már akkor is lett volna kitől. Jézus viszont nem tanult; semmi sincs belőle Arisztotelész éles eszéből és fogalmiságából, vagy pl. Platón költői fantáziájából.
Jézusnak egyetlen sajátos, de nagyon fals leleménye van, amivel megpróbál súlyt adni a szavainak. Szerinte azért kellene neki hinnünk, mert ő kijelenti önmagát, vagy esetleg valaki más jelenti ki őt. Ez a meglepő fordulat többször megismétlődik a szövegben, íme néhány példa.
És bizonyságot tőn János, mondván: Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot, és megnyugovék ő rajta. (1, 32.)
A ki az ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz. (3, 33.)
Felele Jézus és monda nékik: Ha magam teszek is bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem igaz; mert tudom honnan jöttem és hová megyek; ti pedig nem tudjátok honnan jövök és hová megyek. (8, 14.)
Akad szöveghely, ahol egy picit bonyolultabb a dolog: Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz. 5, 31. Vagyis az Atya az, aki bizonyságot tesz jézusról, az Atya bizonyságtételét viszont mi más, mint Jézus bizonyságtétele közvetíti nekünk.
Mint látható, a meggyőzés mechanizmusa körkörös: azt, hogy Jézus Istennel azonos, őtőle magától tudjuk. Itt a kijelentés megtételének aktusa és személye az, ami szavatol a kijelentés tartalmáért, és a tartalom az, ami autoritással látja el a kijelentés megtételének ágensét. Miért vagyok én Istennel azonos? Mert én mondom, és mivel én Isten vagyok, igazat mondok, amikor a saját istenségemről nyilatkozom. Nem meglepő tehát, hogy ez a stratégia már a közvetlen ismerősök számára sem bizonyult működőképesnek. Talán az sem véletlen, hogy Jézus nem lett védőügyvéd, és hogy kereszten végezte.
Mindezek fényében egyáltalán nem világos, vajon miért olyan nagy érték, miért erény a hit, és miért is kell egyáltalán hozzá kötni bármiféle jutalmat, és miért kell a hitet megkövetelni bárkitől.
