Richard Dawkins az Isteni téveszmében foglalkozik a vallással kapcsolatban a tekintély és a tisztelet témájával. A következőképpen fogalmaz: „Széles körben elterjedt feltevés, amelyet a társadalomban majdnem mindenki – a nem vallásos is – elfogad, hogy a vallásos hit olyan rendkívül sérülékeny, hogy a tisztelet szokatlanul vastag falával kell védelmezni, egészen más tisztelettel, mint ahogy az egyik ember fordul a másik felé.” (Richard Dawkins: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, Bp., 2007. 38).



De vajon a vallási nézetek miért nem vethetők alá ugyanolyan vitának, mint bármely más filozófiai nézet? Dawkins felvetése teljesen jogos: a marxizmus, freudizmus, strukturalizmus, posztstrukturalizmus, modernizmus, feminizmus, nacionalizmus, revizionizmus, nemzeti érzelem vagy éppen a liberalizmus egyaránt megkérdőjelezhető nézetrendszerek. Mindegyikük kritizálható és észérvekkel bírálható. Ám a vallás mintha fölötte állna az ilyesfajta kérdőjeleknek olyan megfoghatatlan és méltóságteli eszmerendszerként, ami nem belső koherenciájával és érveinek meggyőző erejével vívja ki magának a tiszteletet, hanem valamiféle nehezen meghatározható mentális szférából meríti az autoritását, például az örök erkölcsi ideák világából vagy a hívők lelkének mélyrétegeiből. Ha valaki a marxizmust ócsárolja Marx ismerete nélkül, vagy szexistának és korlátoltnak bélyegzi Freudot anélkül, hogy akárcsak egyetlen könyvcímet is tudna mondani a szerzőtől, azt senki nem fogja sértőnek érezni. Ám ha egy cikk a vallási nézetekben vagy a Bibliában fellelhető önellentmondásokról emel szót, akkor biztos, hogy pillanatokon belül elő fog állni egy olvasó a költői kérdéssel: miért kell az ateistának ezzel bíbelődni, miért nem lehet a vallást békén hagyni és tiszteletben tartani, mire jó mások meggyőződését háborgatni.

Dawkins példái eléggé elgondolkodtatóak. Igaz, hogy Amerikából valóak, de talán általánosan is jellemzőek. Utal pl. arra, hogy a szexualitással vagy más morális kérdésekkel kapcsolatos vitákban a vallás képviselőinek véleménye ugyanolyan súllyal esik latba, mint pl. egy orvos vagy egy morálfilozófus álláspontja. Dawkins megemlít egy esetet, amikor 2006. február 1-jén Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága engedélyezte a hallucinogén szerek használatát egy mexikói egyházi közösségnek, mert azt vallották, hogy ezen anyagok segítenek nekik közelebb kerülni Istenhez – miközben a kannabisz orvosi használata szigorúan tiltott, holott bizonyított a jótékony hatása bizonyos betegségekre (40-41). Dawkins hozzáteszi: a hívőknek nem kell bizonyítaniuk, elég hinniük, hogy az említett szerek eljuttatják őket Istenhez.

Tehát a vallás olyan tekintélyt követel magának, ami eleve felülhelyezi az igazolás vagy az értelmes érvelés kényszerén. Mint a bokszoló, aki nem áll ki küzdeni, mondván, hogy ő úgyis eleve jobb, mint a partnere.

De vajon mi az a tekintély, és milyen fajtái vannak? Dawkins a fejezet címében tematizálja ezt a fogalmat, de bővebb meghatározást nem ad, úgyhogy én itt két másik szerzőhöz fordulok, hogy fogalmat alkothassunk a dologról. Thomas Gordon pedagógia-szakértő a pedagógiai szituációra vonatkoztatva szól röviden, de egyértelműen a témáról. Gordon szerint a tekintélynek kétféle megjelenése van, melyek élesen elkülöníthetők egymástól. Az első a feltételezett szakértelemből eredő tekintély. Ez főleg a kisebb gyerekeknél jellemző, akik hajlamosak nagyobb hozzáértést tulajdonítani a tanáraiknak, mint amivel azok a valóságban feltételezhetően rendelkeznek. Ehhez tartozik még a tanár büntető és jutalmazó szerepe is. A másik fajta tekintély a valós szakmai hozzáértésen alapul, és a konkrét szituációkban való bizonyítást igényel. Gordon szerint csakis ez a második értelemben vett tekintély nevezhető igazi tekintélynek: az első mindig leértékelődéssel jár együtt, ahogy a tanulók a saját tudásuk bővülésével párhuzamosan képessé válnak egyre inkább reálisan megítélni a tanáraik kompetenciáját. A tekintély tehát ismeretek, tapasztalatok birtoklásából származik, és teljesítményen alapul.  (Thomas Gordon: T. E. T. A tanári hatékonyság fejlesztése. Studium Effective Bp., 1994. 190-191).

A másik szerző Hans-Georg Gadmer, aki Igazság és módszer c. könyvében beszél a tekintélyről. Gadamernél ez a téma egy bonyolult bölcseleti kontextusban kerül elő, amivel itt én most nem foglalkozom, viszont a szövegből egy kicsit hosszabban fogok idézni, mert nagyon megfontolandónak érzem Gadamer gondolatait. Ahogy Gordon, úgy Gadamer is kétféle autoritásról tud, és itt is a második fajta a valódi tekintély. Az egyik a hatalomból és a pozícióból adódó, pl. az elöljáró személytelen tekintélye, ami a szolgálati szabályzatból adódik. A másik fajta tekintélyről a következőket olvashatjuk: „Az igaz, hogy tekintélye elsősorban a személyeknek van. A személy tekintélye azonban végső soron nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés és felismerés aktusán – tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben, s ezért ítélete előbbrevaló, azaz elsőbbséget élvez velünk szemben. Ezzel függ össze, hogy a tekintélyt voltaképpen nem lehet kölcsönözni, csak megszerezni, s meg kell szerezni, ha valaki igénybe akarja venni. Elismerésen alapul s ennyiben magának az észnek a cselekvésén, az észén, mely tudatában lévén határainak, másoknak jobb belátást tulajdonít” (Igazság és módszer, Gondolat, Bp., 1984, 200).


A valódi tekintély lényege tehát az, hogy soha nem a körülményekből és a pozícióból ered. Mindenki magának szerzi meg a saját teljesítményével, és az elismerés, vagyis a tekintély hitelesítése a másik fél oldaláról érkezik. Felismerjük, hogy partnerünket a tudása, ismeretei és tapasztalatai fölénk helyezik, és a kérdéseket a miénknél tágabb perspektívából látja, ahol a dolgok szélesebb összefüggésbe helyezkednek, és összetettebb képet mutatnak. Gadamer nagyon jól ragadja meg tekintély azon komponensét, hogy az nem helyettesíti a saját ítéletünket és saját belátásainkat, hanem éppenhogy a saját belátásunkból származik valakinek a tekintélyként való elfogadása. A tekintélytől nem kell semmit egyértelműen elfogadni, és nem kell mindenben követni, viszont mindenben érdemes odafigyelni rá, és az ő ítéleteinek a fényében is megvizsgálni a magunkéit.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy a vallás és az egyház milyen fajta tekintélyt követel magának, milyen autoritásra tart igényt, és milyen alapon. A második fajta, vagyis a valódi tekintélyre nyilván nem, hiszen eleve kívül helyezi magát mindenfajta diskurzuson, ami legitimálhatná őt. Ennek ellenére az egyház Magyarországon is bitorolja ezt a meg nem érdemelt tekintélyt. Az állam számos egyházi iskolát finanszíroz, mintha az egyháznak bármiféle erkölcsi irányadó funkciója lenne, vagy bármilyen más vonatkozásban példát mutatna, tekintélyként szolgálhatna a diákok számára.

Pedig az egyház nem tudja igazolni Isten létét, és a keresztény valláson belüli ordító ellentmondásokra sem képes semmiféle magyarázatot adni. Hogyan irányíthat, oktathat diákokat egy olyan intézmény, ami saját magában is képtelen tisztázni a saját nézeteit, és lépten-nyomon ellentmondásokba keveredik? A keresztény vallást képviselő egyház szerint Isten jó és mindenható, de a világ tele van gonosszal, amit Isten nem szüntet meg. Feloldhatatlan ellentmondás. Jézus Krisztus azért született és halt meg, hogy megváltson minket az eredendő bűntől, amit Ádám és Éva követtek el, miközben azt is állítják, hogy a hatnapos történet csak metafora, és az első emberpár nem létezett a valóságban. Tehát az egész kereszténység sarkpontja egy a valóságban nem létezett ember által a valóságban elkövetett bűn.

Sorolhatnánk még, menyi értelmetlenség és ellentmondás terheli a hitet. Miféle tekintélyre tart számot tehát a vallás? Miféle lelki érzékenység az, ami nem veszi észre mindezt?