Mark Vernon Isten c. könyvére véletlenül bukkantam a könyvtárban, ahogy a vallási témájú kiadványokat nézegettem, amelyek az Egyetemes Tizedes Osztályozás alapján a 200-as jelzetnél találhatók, az etika- és esztétikakönyvek szomszédságában. Mivel a kötet címlapjára a National Geographic vonzó neve volt nyomtatva, elteltem reménnyel, és kikölcsönöztem a művet. (Mark Vernon, Isten. Geographia Kiadó, 2013.) A Nat Geo televíziós csatornán az utóbbi években lelkes követője voltam egy remek sorozatnak, amely a természetfeletti jelenségeket vette sorra és leplezte le tudományos szempontból (mint pl. szellemek, stigmák, különböző mitikus szörnyek, csí-energia stb.). Emiatt arra számítottam, hogy a vallás pszichológiájáról vagy kultúrtörténetéről olvashatok majd egy szórakoztató és információkban gazdag művet. Vernon munkája azonban igen szegényes produktumnak bizonyult, ami nem más, mint korlátolt, primitív és tartalmatlan propaganda a vallás mellett. 
Eléggé ijesztő, hogy ez a könyv a National Geographic címkéje alatt fut, mintha bármi köze lenne a tudományos ismeretterjesztéshez. Elrettentő pl. ilyen mondatokat olvasni benne: „Az mindenesete biztos, hogy dúl a háború néhány evolucionista tudós, valamint a kreacionizmus és az értelmes tervezés hívei között” (21). Ez a kijelentés úgy hangzik, mintha az evolúció és az intelligens tervezés legalábbis két egyenrangú fél lenne, két egyformán alátámasztott tudományos rendszer, amik között értelmes és tartalmas vita lehetséges. A könyvvel tehát talán nem is lenne érdemes foglalkozni. Itt mindenesetre az a célom, hogy ennek a nyomdaterméknek a kapcsán néhány szót szóljak azokról az üres fogalmakról, amelyekkel az ilyesfajta vallási diskurzusok szövegek dobálózni szoktak.
Ilyen fogalmak a „misztérium,” a „spirituális,” „szakralitás,” „megvilágosodás,” „holisztikus”. Ezek olyan szavak, amiknek nincs konkrét jelentésük, sőt az esetek többségében egyáltalán semmi olyan jelentésük sincs, amit ha máshogy nem, de legalább a kontextus alapján hozzávetőlegesen körvonalazni lehetne. Ezeket a kifejezéseket úgy használják, mintha eleve, a kimondásuk aktusa és a jelölő aspektusuk által önmagukból létrehoznának valamiféle transzcendenciát. Nagybetűs szavak, amiket átszellemülten, áhítattal mondanak ki abban a reményben, hogy majd másokban is kiváltják ugyanezt az elragadtatott révületet, bitorolva az értelmes és tartalmas kommunikációnak kijáró teret. Pontosan úgy használják ezeket a szavakat, ahogy a slágerszövegekben a kevéssé tehetséges szövegírók a fennköltnek gondolt, de egyébként üres és közhelyes szavak halmozásától várják a költői hatást, mint pl. „tűz,” „láng,” „szív,” „vágy,” „szenvedély,” vagy a jelzők közül a „tiszta,” „örök,” „ősi.” (Ákos dalszövegei egyébként élen járnak ennek a nem túl invenciózus eljárásnak a gyakorlásában.) Arany Jánosnak van is egy ironikus és szellemes verse, a Poétai recept, amiben pont ezt a szellemileg impotens elképzelést parodizálja:
Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.
TARTALMATLAN TÖTÉNETEK
Vernon azzal kezdi a könyvet, hogy néhány mondatban mesél két keresztény figuráról, akik a filozófusoknak is védőszentjei lehetnek (8-10), és példaképeink a vallás szempontjából, és ez már tökéletesen előrevetíti Vernon későbbi közlendőnek szellemét és színvonalát. Az első Jusztin, aki a Kr. utáni 2. században élt. Jusztint kivételes tudásvágy fűtötte, és sorra megismerkedett korának nagy filozófiai irányzatával, de nyugtalan elméje egyiket sem találta kielégítőnek, nem érezte meggyőzőnek, sem a sztoicizmust, sem az arisztotelészi hagyományt, sem pedig a püthagoreusokat. Végül találkozott a kereszténységgel, amiben felismerte az igaz vallást. És hogy miben más a kereszténység, mint az előbb említett filozófiai rendszerek? Vernon ezzel kapcsolatban William Jamesre hivatkozik, aki szerint „a filozófia kikalkulálja az életnek nevezett lakoma árát, és ki tudja állítani a számlát is – a vallás viszont magát a lakomát kínálja az embernek.”
Nos, ez a költői kép elsőre talán hatásosnak tűnik – kiváltképp, ha éhesen olvassa az ember, vagy ha szeret gasztronómiáról fantáziálni. De mit jelent vajon? Miként lehet a metaforát lefordítani, mit fejez ki a kép? Hogyan kell azt érteni, hogy a vallás maga a lakoma? Milyen taralom az, amit érzékletessé tesz ez a kép? Nos, ilyen tartalom nem létezik. Íme egy jellegzetes esete az olyasfajta vallásos megnyilatkozásnak, ami mintha találó lenne, és amit nyilvánvalóan revelatívnak szántak, de nem mond semmit. Ahogy általában az egész könyv.
A másik történet a 300-as években élt Alexandriai Katalinról szól. Katalin különlegesen okos nő volt, aki nem akart magának olyan férfit, aki okosság dolgában nem képes őt felülmúlni. Ilyen férfit azonban nem talált. Végül felfedezte Jézus Krisztust. Ez ismét olyan történet, ami újfent nagyot akar szólni, közben meg egy üres bombaszt. Ugyan miféle okosságot fedezett fel Katalin Jézusban? Miben volt okosabb a tanulatlan, írástudatlan Jézus, mint pl. Arisztotelész? Arisztotelész természettudományos ismeretei ma persze elavultak, de a maga korában igen elmélyültnek számított, arról nem is beszélve, hogy pl. a retorikája ma is ajánlott olvasmány a bölcsészkaron. Mire jó azt mondani, hogy Jézus okosabb volt az akkori bölcseknél? Kit akar ezzel a szerző félrevezetni?
SZAKRALITÁS
Vernon a Mona Lisa kapcsán próbálja bizonyítani azt, hogy a szakralitás, illetve az iránta való igény a mai szekularizált társadalmukban is jelen van, és fontos szerepet tölt be az életünkben. Mint elmeséli, egy Vincenzo Peruggia nevű, egyébként jóravaló (!!??) képtári alkalmazott 1911-ben ellopta a képet a Louvre-ból (87). Az ezt követő időben nagy tömegek mentek el megnézni a kép hűlt helyét. Ez Vernon szerint azzal magyarázható, illetve inkább talán annak a bizonyítéka, hogy a Mona Lisa szakrális tárgy. Erre a csodálatos műre úgy tekintünk, mint valami szakrális képződményre, szent grálra vagy egyéb isteni jelenlétet közvetítő kegytárgyra, és nem is lenne helyénvaló máshogy viszonyulni hozzá: „Ezt a képet alázattal, szinte vallásos áhítattal kell megközelítenünk – már ha oda tudunk furakodni hozzá az előtte tolakodó tömegben” (88). Hasonló szakrális tekintélyt élveznek bizonyos értékek, pl. a gyermekünk élete, a barátaink vagy a hazánk is.
A gondolatmenet tehát eléggé egyszerű és könnyen érthető, bár meggyőzőnek és logikusnak semmiképpen nem mondható, sőt kifejezetten bárgyúnak tűnik. A műalkotás szakrális tárgy. Szakralitás tehát ma is létezik. A szakralitás Isten jelenlétére utal. Isten tehát létezik, vagy legalábbis elmondható az, hogy az ateisták számára is vannak szakrális dolgok, vagyis bennük is él az igény a szakralitásra, őket is hívja Isten. Ez a szokásos lemez, amikor a hívő megpróbálja rábizonyítani az ateistára, hogy ő szintén hívő, csak kicsit másképpen.
Ez a gondolatmenet persze totális értelmetlenség, csúsztatások és tudatlanságból eredő félreértések koncentrátuma. Először is, ha egy műalkotásnak kultusza van, és sokan zarándokolnak hozzá, akkor arra talán lehet azt mondani, hogy olyan, mint egy kegytárgy a hívők számára, ám nem szabad elfelejteni, hogy ez csak egy hasonlat vagy metafora. A két dolog hasonló bizonyos szempontból, de nem azonos. Nem igazán tisztességes eljárás az, hogy valamit összehasonlítunk valamivel, aztán megfeledkezünk róla, hogy a hasonlóságot mi magunk találtuk ki. Ha azt mondom Katinkának, hogy olyan, mint egy szép szál rózsa, az még nem ok arra, hogy másnap elmenjek hozzá megtrágyázni lócitrommal.
A súlyosabb probléma az, hogy a műalkotás még csak nem is olyan, mintha szakrális jelenléte lenne. Aki olvasott egy csepp művészetfilozófiát, az tudja ezt. Ahogy Vernon a művészet kérdéséről gondolkodik, az jellemző az egész könyvre és tágabb értelemben az egész vallásos agyműködésre is. A műalkotás mint a szentség metaforája rávilágít ennek a gondolkodásnak a korlátoltságára.
A műalkotások nem olyan immanens szépségű létezők, ahogyan Vernon azt tudatlanságában elképzeli. Vannak persze művek, amelyek rögtön és minden előzetes ismeret nélkül is lenyűgözik a befogadót, de általánosságban nem ez a helyzet. A műalkotás igenis rá van utalva az interpretációra; legtöbbször, még a legnagyobb művek esetében sem magától értetődő azok esztétikai értékének mibenléte. A megfelelő befogadáshoz igenis meg kell ismernünk az elemzéseket, értelmezéseket annak érdekében, hogy tisztában kerüljünk azzal, hogy miből is származik egy mű értéke.
A műalkotás sokféle komponens bonyolult és sokrétegű integrációja, mint pl. egy költői szöveg esetében a szó szerinti és metaforikus jelentésrétegek összjátéka, a hangulat, kompozíció, hangzás, műfajiság, prozódia és még más egyéb tényezők egész sora. Ezek vizsgálata értelmi munkát követel, és a műalkotás megértése összefügg ezen jellemzők megismerésével. Másfelől a műalkotás nem önmagában álló immanens képződmény, hanem mindig egy művészettörténeti folyamat része. Az értékét részben abból nyeri, hogy továbbörökít egy hagyományvonalat, miközben újat is kezdeményez, és inspirál más művészeket. Ezért fontos terminus a modern művészetelméletben a hatástörténet: egy egyedi mű vagy egy életmű jelentőségét többek között az is mutatja, hogy mennyire inspirált későbbi művészeket, mennyire nyitott új utakat a művészetben.
A műalkotás befogadása tehát nem közvetlen és szakrális jelenlétként, nem a befogadó és a mű közvetlen egyidejű kapcsolataként képzelendő el, hanem értelmi munkaként, amely erőfeszítést igényel, és aminek időbeli dimenziója van. Az a naiv nézet, hogy a műalkotásokhoz való viszonyulásnak csakis a néma áhítat és a szavak nélküli csodálat a megfelelő módja, szánalmas és szegényes elgondolás, ami inkább csak az egysejtű könyvtárlátogatóknak való, akik annak is örülhetnek, hogy beengedték őket oda. Ilyesmit az képzel, aki intellektuálisan rest, hogy értelmes véleményt mondjon valamiről és azt más megközelítésekkel szembesítse. Pedig ez lenne az, amitől gazdagabbá válnánk, és szélesebb perspektívánk nyílna a világra. Az áradozás és áhítat nem az értelmes emberekre, hanem a képmutató széplelkekre jellemző, akiket Nietzsche találóan „morális maszturbálóknak” nevezett A morál genealógiájában. Könnyebb ugyanis áradozni, eljátszani a lenyűgözöttet, mint értelmi energiabefektetéssel közeledni valamihez.
Ebből a leírásból viszont látszik, hogyan is kell elgondolni a szakralitást. A szakralitással való találkozás nem más, mint üres elnémulás és csodálkozás. Vagyis totális passzivitás, olyan esemény, aminek nincs valós tartalma, ami semmilyen értelmezhető, megfogalmazató, továbbadható vagy további fejlődésre alkalmas tapasztalattal nem gazdagítja az embert.
MEGVILÁGOSODÁS
A szakralitáshoz hasonló varázsszó a megvilágosodás is. Vernon ezt a kifejezést egy Buddhával kapcsolatos fejezetben dobja fel. Buddha az, aki hosszú lelki út után megvilágosodott, ezt jelenti a neve is. A megvilágosodás egészen más jellegű mentális esemény, mint pl. a tudósoknál az ötlet vagy a művészeknél az ihlet. Az előbbi kettő ugyanis kommunikálható, és eredménye van. A művész ihletéből születik valami, amiből más embereknek örömöt adhat, a tudós ötletéből pedig olyan megértés származik, ami mindannyiunkat hozzásegíthet egy közös tudásban való részesedéshez. Vagyis mindkettő gazdagítja a világunkat, illetve új perspektívákat tár fel számunkra, elvezet a létező dolgok gazdagságának és összetettségének felismeréséhez és csodálatához. Ezzel szemben a megvilágosodás valami végső, nagy igazsághoz igyekszik eljutni, amihez képest minden más lényegtelen vagy külsődleges, alacsonyabbrendű. A megvilágosodás iránti vágy nem más, mint szellemi-lelki tunyaság, a gondolkodás kihívásának, a folyamatos erőfeszítésnek az elutasítása. Aki nagy igazságokat keres, az elmulasztja a kis dolgokban való gyönyörködést.
A világ összetett és bonyolult, és nincsenek nagy, végső igazságok, csak apró felfedezések és apró szépségek sokasága, melyek az egyes ember számára befogadhatatlan szövevénnyé rendeződnek el. A tudomány és a művészet ezt a bonyolultságot tárja fel; a tudományos felfedezés megmutat valamit, amit addig nem ismertünk, emellett viszont új kihívásokat és új kérdéseket is szül. A megvilágosodás viszont végső igazságokra vágyik. Vagyis a tudomány és a művészet új utakat nyit, a vallás lezár utakat. A tudomány igeneli a sokszínűséget a változást és a változatosságot, a vallás menekül tőle.
Vernon kijelenti, hogy a tudomány képtelen a tudat és a tapasztalat minden aspektusát elérni. Ilyen pl. a Buddha által megtett út, ami elvezetett a megvilágosodáshoz. De vajon mi is a tartalma ennek a megvilágosodásnak? Egyrészt az, hogy az élet csupa szenvedés. Nos, ez aztán igazán pozitív és értelmes megállapítás. Ezzel aztán sokat tudunk kezdeni. Ettől aztán bölcsebbek, többek lettünk. Másrészt pedig, ami jellemző a megvilágosodásra, az az, hogy nem lehet elmondani a lényegét. „De még így is marad valami, ami túl van a leírhatóságon; valami magában a megélt tapasztalatban, amit nem lehet szavakban megragadni. Ami kimondhatatlan.” (135)
Tehát a holisztikus jellegű megvilágosodás valami mélyebb és igazabb belátást tár fel, mint a korlátolt tudományos megismerés. Node mi is az, ami a tudománnyal szembeállítódik? A kimondhatatlan valami. Vagyis a semmi, ha már nincs rá szó. Hát, ez bizony nem sok, ezt nem fogjuk zsebre tenni. Nos, ezért igazán kár évtizedekig mantrákat mormolni meg a falat nézni ahelyett, hogy megpróbálna az ember valami szépséget keresni az őt körülvevő világban. Mintha egy olyan könyvet akarnának nekünk jó pénzen eladni, amibe nincs egy nyomorult betű se nyomtatva. Vagy mintha megennénk egy olyan ételt, aminek semmiféle tápanyagtartalma nincs, viszont az ízét sem érezzük.
A tudomány meglátásai vagy a filozófiai rendszerek jól kommunikálhatók különböző szinteken. A kvantummechanika felfedezéseit, Déscartes filozófiájának főbb gondolatait vagy Kosztolányi műveinek jellemzőit és értékeit el lehet magyarázni egyszerű módon néhány mondatban, ki lehet fejteni bővebben oldalakon, vagy be lehet mutatni részletekben menően vaskos kötetekben is. Ezzel szemben a megvilágosodásnak semmilyen tartalma nincs. Nagy, értelmetlen szó. Egy üres, szánalmas bombaszt.
Vernon többször is előhozakodik azzal a tézisével, hogy a tudomány redukcionista, mert a világot apró szeletekre bontja, és azokat vizsgálva szem elől téveszti az egészet. Ezzel szemben a holisztikus-spiritutális, megvilágosodáselvű vallásos szemlélet az egész univerzumot átfogja az Istennel, az emberrel meg az élet értelmével együtt. Végül azonban, mint láttuk, ez a szemlélet, amelyet a tudomány fölé helyez, nem jut el sehova, semmilyen értelmes tartalommal nem tud szolgálni.
Másfelől viszont a tudománynak igenis van egy olyan aspektusa, amit a Vernonhoz hasonló gyengeelméjű, imbecillis, misztikus ködökben bolyongó önjelölt látnokok nem hajlandók felfogni. Lehet, hogy a tudós tudományágának igazán alaposan csak egy apró részét, a saját kutatási témáját ismeri, ám ezen a részleten keresztül rálátása nyílik az egész területre, sőt magára a tudományosságra is. A tudományos tevékenység szemléletet, gondolkodni tudást, módszerességet ad, türelemre és kitartó munkára tanít. Az elméleti fizikus évtizedeket tölt a húrelmélet egy piciri részterületének egyenleteinek számolásával, ezen keresztül viszont a gondolkodásnak olyan csatornáit használja és sajátítja el, ami önmagában is átfogó tapasztalatot, képességet jelent. Lehet, hogy egy irodalomtörténész pl. csak egy adott nemzeti irodalom rövid időintervallumbeli regényirodalmával foglalkozik részletesen, vagyis látszólag korlátozott a tudása, ám ezen témakörön keresztül mindent megtanul pl. az elbeszélés lehetséges módozatairól, a stílusról, a jellemábrázolásról stb. A megvilágosodás viszont nem tanít meg semmire.
SPIRITUALITÁS
Nem rózsásabb a helyzet a spiritualitással sem. Az erről szóló fejezetből megtudjuk, hogy létezik a „perenniális filozófia”, amely manapság nagyon elterjedt az egész világon (!). Ennek az a lényege, hogy a világnak van egy mély hordozó alapja, az isteni realitás. Ezzel a realitással az emberek régebben szoros kapcsolatban álltak, a modernségben azonban „elvesztették a lelket,” és ettől olyan szomorúak, depressziósok, szenvedélybetegek, vagyis ennek köszönhető a modern kor válsága. Nagy kérdés persze, hogy a ma emberei valóban kevésbé boldogok-e, mint pl. azok a középkori elődeink, akik a falvakon végigsöprő járványokban vagy a keresztes háborúkban pusztultak el, esetleg halálra fagytak a hidegebb teleken.
Vernon mindenesetre Jung kapcsán arról beszél, hogy van az emberi pszichének egy tudatalatti rétege, ami még ma is egy a világlélekkel, vagy ha úgy tetszik, Istennel. Ebben külön felháborító az, hogy itt még csak meg sem említődik Freud neve, akitől a tudattalan koncepciója ered, és akinél ez a terminus persze egészen mást jelent - a tudattalan az elfojtott ösztönök tere, és a leghalványabb köze sincs Istenhez (sőt Freud nagyonis harcos ateista volt). Hiába, hogy Freud volt az igazi nagy gondolkodó, aki még az olyan kortárs filozófusoknak is inspirációval szolgált, mint pl. Lyotard, Derrida vagy Ricoeur, Vernon számára Jung a tekintély. Az igazi kérdés viszont az, hogy ha ezt el is fogadnánk, ha hajlanánk is annak belátására, hogy a lelkünk a világszellemben gyökerezik, mit kezdjünk vele? Mi van akkor, ha így van? Milyen tartalmakat fedezhetünk fel a világlélekben? Ahogy a megvilágosodás, úgy a spiriutalitás elképzelése is olyasmi, amitől nem lettünk bölcsebbek, ami nem jó semmire.
IMA
Nem tartozik szorosan az üres szavak közé az ima, hiszen ennek van valamiféle jelentése, viszont Vernon az imával kapcsolatban is ugyanolyan értelmetlenséget talál ki, mint az előbbieknél. Először is elismeri, hogy nem helyénvaló dolog a könyörgő ima, amely valamilyen segítségért folyamodik Istenhez. Talán azért is nem helyénvaló, mert hatástalan is, és ezt nem lehet titkolni – Vernon utal a Templeton Alapítvány 2006-os eredményeire, amely a hatástalanságot kettős vakkísérletek révén be is bizonyította (101-102). Nem szép dolog abban reménykedni Vernon szerint, hogy manipulálhatjuk Istent – meg aztán kínos helyzetbe is hozhatnák az emberek az Urat, ha egymásnak ellentmondó könyörgéseikkel bombáznák őmindenhatóságát.
Akkor tehát mire jó az ima? Vernon megfogalmazása szerint a következő az ima lényege: „Idővel azonban azt is felismerheti az ember, hogy minden mögött ott van és mindent áthat az isteni jelenlét, amely igenis jóindulattal viszonyul hozzá, és jó arányban változtatja meg az ő akaratát is.” (108) Tehát az imában felismerjük azt, hogy egy jóságos isten irányítja a világot. Segíteni ugyan nem segít, de azért nagyon jó. Ha valami fájdalmunk van, pl. súlyos beteg egy hozzátartozónk, akkor nem érdemes hozzá fordulni, de az imában mégis átélhetjük a jóságát. Isten jóságának nincs semmilyen konkrét megnyilvánulása, Isten csak úgy jó, mindentől függetlenül. Mint egy zeneszerző, akiről el kéne hinnünk, hogy ő a legnagyobb géniusz a muzsika történetében, holott még egy árva hangjegyet le nem írt. Egy feleség, aki nemhogy nem létezik, de még egy fénykép sincs róla a tárcánkban.
Nem tudom, kinek és miért van szüksége ilyen Istenre, ilyen szakralitásra, ilyen spiritualitásra, de nekem biztosan nincs. Én ugyanis nem értem, mit kezdhetnék velük.
