A pokol, ahová a Mennyei Gondviselés küldi a kárhozott lelkeket a test halála után, talán eléggé izgalmas és különleges hely ahhoz, hogy szenteljünk neki néhány bekezdést. Mielőtt azonban komolyan elmélkedni kezdenénk a témáról, engedjük el a fantáziánkat, és képzeljük el ezt a nevezetes helyet.

 Minden vörös. Halálsikolyok lármája és égő hús bűze tölti be a leget. A lángokban emberi alakok vonaglanak. Az ördögök körbe járnak, és tűhegyes vasvillákkal tuszkolják vissza azokat, akik menekülni próbálnak. A vasvillákon véres emberi húscafatok; az ördögök arca olyannyira torz, hogy rájuk nézni is maga a kimondhatatlan és elviselhetetlen borzalom. Vagy talán nem is. A pokol talán nem ilyen festői hely. A kárhozott lélek, miután átlép a halál ajtaján, egy pillanatra megtorpan a pokol peremén, aztán belezuhan a feneketlen feketeségbe, ahol nincsenek színek és hangok, nincs anyag és forma, csak a testetlen, elviselhetetlen fájdalom és rettegés.

Bárhogyan legyen is, egy mindenesetre biztos: a pokolbüntetés időtartama az örökkévalóság. Ez azért nem kevés idő. Gondoljunk csak bele: a világegyetem kora, vagyis a 13, 7 milliárd év csak egy múló pillanat az örökkévalósághoz képest. De nem, nem is. A kettőt valójában nem is lehet összehasonlítani, hiszen a 13, 7 milliárd év, mégha hosszúnak tűnik is, véges idő, ezzel szemben az örökkévalóság végtelen.

Tegyük fel, hogy miután ezt így elképzeltük, érdeklődésünk támad a túlvilág iránt. Nyugtalankodni kezdünk örökkévaló sorsunk miatt, és szeretnénk valami konkrétabbat megtudni arról, hogyan töltjük majd életünket a halál után, akárhova jutunk is. Legjobb, ha egy autentikus forráshoz fordulunk ezügyben. Legyen ez a forrás Jézus Krisztus. Jézus, az Atyával egylényegű lévén, igazán jól ismerheti túlvilági otthonát, úgyhogy joggal várhatunk felvilágosítást tőle. És valóban, Jézusnak központi témája a végítélet és Isten országának eljövetele. Az ítélet napja, Isten országa közeledik, és Jézus szerint erre a közeledésre való várakozásnak kell meghatároznia az életünket. Isten országa mag, mely rövidesen szárba szökken, az ítélet pedig karnyújtásnyira van tőlünk. Jézus ezt számos példázaton mutatja be, mint pl. a magvető, a mustármag, az elrejtett kincs stb. Ehhez képest viszont roppant különös, hogy Jézus lényegében semmit nem mond magáról a mennyről, csakúgy, ahogy a pokolról sem. A példázatok sosem Isten országának tényleges identitásáról szólnak, hanem csupán evilági közeledéséről. Hogy mi lesz azután, arról Jézus vonakodik nyilatkozni.

A pokolról sem árul el sokat, csak a sírást és a fogcsikorgatást emlegeti minduntalan. Hogy ez a szenvedés miféle büntetésből ered, azzal kapcsolatban meglehetős sötétségben tapogatózunk. A sírás és fogcsikorgatás kitételhez általában kétféle képzet kapcsolódik. Az egyik a tűz motívuma, de ez is különböző verziókban bukkan fel: szóba kerül pl. a Gyehenna tüze (Mt. 5. 22.), máskor a kárhozottakat jelképező konkolyt égetik meg (Mt. 13. 39-40;), aztán megjelennek az angyalok is, akik a bűnösöket tüzes kemencébe vetik (Mt. 49-50.) Akad olyan jelenet is, ahol Isten a bűnösöket saját kezűleg utasítja az örök tűzbe az ördögök közé (Mt. 25. 41.) János evangéliumában a szőlőtő az, ami megég: „Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad, és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek” (15. 6.).  A tűz tehát gyakori motívum a kárhozattal kapcsolatban, de látni kell azt is, hogy ezek a képek metaforák, ahol nem feltétlenül maga az ember lesz lángok martaléka, hanem az a dolog, ami az embert szimbolizálja, mint pl. a konkoly vagy a szőlőtő. Hogy ez a tűz az emberre vonatkoztatva mit jelent, az korántsem egyértelmű: lehet egy másfajta gyötrelem metaforája, de a megsemmisülésé is. A másik rendszeresen visszatérő motívum, ami a síráshoz és fogcsikorgatáshoz kapcsolódik, a külső sötétségre való kivetés képe (pl. Mt. 8. 12.;  22. 13; 25. 30.) Találhatunk még olyan esetet is, amikor az említett motívum a rossz szolga kettévágásakor említődik (Mt. 24. 51.)

Hogy a külső sötétség és a tűz hogyan függnek össze, nem világos. Jézus tehát nem mondott nekünk semmi kézzelfoghatót a kárhozat vagy a pokol témájáról. Sőt lényegében azt sem mondja ki, hogy létezne pokol mint önálló hely. Vagyis nem mond semmit. A tűz, a külső sötétség és a fogcsikorgatás metaforák, de hogy minek a metaforái, arról fogalmunk sincs. Ebben a beszédben nyoma sincs annak a bizonyos Logosznak, amivel János evangéliuma azonosítja Jézust. Ezt rendkívüli módon furcsálljuk, sőt helytelenítjük is. Ha ugyanis azt kérik tőlünk, hogy az egész életünket, minden döntésünket és gondolatunkat rendeljük alá valaminek, akkor talán nem nagy tiszteletlenség a részünkről, ha szeretnénk valami közelebbit megtudni erről a rejtelmes dologról, szeretnénk kissé konkrétabb képpel rendelkezni a túlvilágról.

Jézus tehát kétségek között hagy minket a pokoltémában. Amilyen az ember, szereti a nem tudás réseit a fantáziájával kitölteni. Akinek elég nagy képzelőereje van, egész világokat teremthet ezekben a résekben. Így tett Dante, aki az Isteni színjátékban rendkívül aprólékos gondossággal építette fel a pokol teljes és borzalmaiban is pompás architektonikáját – pontosan megadva annak méreteit, szerkezetét, a bűnök súlyosságának mértékét és büntetésük módját. Ez a pokol a legkevésbé sem metafizikus vidék, sőt kézzel foghatóbb már nem is lehetne. Dante leírásai olyannyira plasztikusak, hogy Péterfy Jenő, a XIX. század nagy irodalomtörténésze már egyenesen realistának nevezte. Minden érzéki benyomását gondosan rögzíti, és a valós fizikai világ dolgaihoz hasonlítja. Egyre panaszkodik, milyen fáradságos és nyaktörő az út a sziklás vidéken, egy ízben (21. ének) pedig olyan megfeszített erővel másznak keresztül egy törött hídon, hogy mikor átértek, Dante levegő után kapkodva rogy le a sziklára. A bűnösök szenvedése elborzasztó, és gazdag változatosságot mutat: az öngyilkosok pl. fává változtak, amin saját holttestük függ, az erőszakosokra tűzeső hullik, a korrupt pápák fejjel lefelé lógnak tüzes kútban. Vannak rühösek, akik szörnyű kínjukban tulajdon húsukat vakarják cafatokká, másokat kígyók marcangolnak, megint mások vértóban vagy forró szurokban fürdőznek. Danténak ezekről a horrorisztikus látványokról való leírása mindenesetre éppolyan szuggesztív és alapos, mint a saját testi érzeteiről tett megnyilatkozásai. William Blake és Gustave Doré virtuóz képsorozatokban jelenítette meg ezt a rendkívül hatásos szöveget, Blake színesben, akvarellel, Doré pedig fekete-fehér metszeteken.

 A Pokol tehát igencsak érdekes hely lehet – igaz, semmiképpen sem azok a számára, akik elítéltként tartózkodnak benne. Akadnak viszont a bentlakókon kívül olyanok, akiket érdekelnek az erőszak különböző megnyilvánulásai, szívesen foglalkoznak a kínzás témájával, és így kifejezett élvezettel gondolnak a pokolra – ezek közé tartozik pl. Tertullianus, akinek erre vonatkozó szövegét a rövidesen szóba kerülő Borges, illetve Nietzsche is idézi A morál genealógiájában:

„Ám vannak másféle látványosságok is: az utolsó ítélet napjának látványossága, amely váratlanul éri majd a pogány népeket, amelynek napján az egész világ és mindazok, akik ellen elhangzott az ítélet, a lángok martalékává lesznek. Micsoda látványok sora lesz az! Hogyan fogom majd csodálni! Mennyire fogok nevetni! Hogyan fogok majd örvendezni! Mennyire fogok ujjongani, amikor azt a sok királyt meglátom, akiről azt mondották, hogy a mennyek országába jutottak, hogyan fognak ezek majd magával Jupiterrel és tulajdon tanúikkal együtt az örök sötétségben nyöszörögni. Csakúgy, mint a tartományi helytartók, az Úr nevének üldözői, látom majd őket a dühöngő lángok között megsemmisülni, amelyekben a keresztényeket elpusztították.” (Friedrich Nietzsche: A morál genealógiája. Bp., Holnap, 1996, 51-52.).

Ez a szövegrész elég szép példa arra, hogy a kereszténység pokolról alkotott elképzelését nem feltétlenül a szeretet motiválja, de itt számunkra nem is ez a legfontosabb. Az érdekes az, hogy a pokol Tertullianus szerint egyértelműen a fizikai, és nem pedig a metafizikai szenvedés helye. A legfőbb büntetési eszköz a tűz, nyilván azért, mert az ördögök, tűzálló és a lángokban otthonosan mozgó teremtmények lévén a hőkezelést preferálják leginkább a kínzás technikáinak ezerszín palettájáról. Pedig sokféle büntetési módszert lehetne alkalmazni, és a földi világban az emberiség erőszakban gazdag történelme során jópárat kidolgoztak és be is járattak is már (keresztre feszítés, karóba húzás, felnégyelés, megnyúzás, csonkítás, kibelezés, megkövezés, fenevadakkal való felfalatás/eltapostatás, vízbe fojtás; korbács, nyújtó, spanyolcsizma, harapófogó, satu stb.)

A hívő felvetheti ez ellen, hogy nem ilyen gyerekesen, ördögökkel és tűzzel teli helyként kell a pokolra gondolni. Erre azzal válaszolhatunk, hogy maga Jézus is hitt az ördögökben – sőt több ízben személyesen is találkozott velük, hogy kiűzze őket az emberekből; előfordult pl. hogy egyenest egy disznónyájba irányította a pokolfajzatokat (Mt. 8. 28-34; Mk. 5. 1-16.). János evangéliuma szerint pedig maga az ördög volt az, aki rávette Júdást, hogy árulja el Jézust (13. 2.). Tehát ördögök szerepelnek az evangéliumokban, méghozzá eléggé hasonló formában, mint pl. Danténál vagy a magyar népmesékben. De most mindenestre menjünk tovább, és folytassuk azzal, hogy vannak olyan elképzelések is, miszerint a pokol nem a fizikai, hanem a metafizikai szenvedés helye. A szenvedés Isten távollétének gyötrelméből ered. Nos, ez egy kissé problematikus nézet, hiszen az ateista nem hisz Istenben, és egyáltalán nem szenved ettől a hiánytól. Akkor viszont miért okozna ugyanez gyötrelmet a túlvilágon? Egy másik vízió szerint a pokol olyan hely, ahol a kárhozott lélek bánja a bűnét, és ezzel az elviselhetetlen bűntudattal, bűnének kitörölhetetlen emlékével kell léteznie az örökkévalóságig. Tehát a pokol egyesek szerint fizikai kínzással teli, mások szerint metafizikai szenvedéstől terhes hely. Valakinek akkor itt tehát nincs igaza.

De nem is ez a fő probléma, hanem az örökkévalóság elképzelése. Jorge Luis Borges argentin író egy rövidke esszéjében érdekes érvet hoz fel a pokol ellen.  (Jorge Luis Borges: Válogatott művei. Az örökkévalóság története. Esszék. Európa, Bp. 1999. 67.) Nem az ő saját érve, egy Rothe nevű evangelikus püspöktől vette át, aki 1869-ben tette közzé. Az érv igen egyszerű: ha a Pokol örök, akkor a Gonosz is örök. Márpedig az örökkévalóság, végtelenség Isten attribútuma – sokszor pedig már nem is attribútuma, hanem létének lényege, vagy nevének szinonimája. Ha a Pokol egy ördögök által benépesített hely, ahol Belfegor, Azazel, Lucifer és egyéb pokolivadékok sütögetik pecsenyeként az embereket, akkor ennek a gondolatnak az igazságát nem nehéz belátni. Ha viszont a pokol metafizikai létező, ahol a bűnösök örökké bánják a bűneiket, akkor a bűn az, ami végtelen: ha nem is fizikai, hanem mentális formában, de örökkévaló a léte. Ez ellentmond annak, hogy Isten az, aki örökkévaló. Ha a világ Isten alkotása, és Isten nem csak megteremtette, hanem folyamatosan létben is tartja a világot, akkor Isten a pokolban is jelen van, vice versa a pokol meg jelen van Istenben. 

Erre a hívő szokásos válasza az, hogy a pokol a szabad akarat eredménye, és az ember saját döntéseinek köszönheti az oda jutást. Csakhogy a rossz nem lehet következmény: szabad akarati döntés létezhetne akkor is, ha nem lenne rossz (pl. az ember szabadon választhatna különböző jók közül). Az ember csakis akkor választhat jó és rossz között, ha rossz már eleve létezik, még a döntés meghozatala előtt. Akkor viszont Isten alkotta a rosszat, és ő az, aki, ha az ember azt választja, a pokolra küldi az embert. Sőt János evangéliuma szerint maga Jézus az, aki ítélkezik az Atya nevében: „Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta” (5. 22). Ő az, aki ítéletet hoz. Végezetül idézem Borges találó szavait a szabad akarattal kapcsolatban: „Ez az érvelés nem logikus, sokkal több annál: teljességgel drámai. Egy iszonyú rendet kényszerít ránk, azt a szörnyű jogot, hogy elvesszünk, hogy szüntelenül rosszat cselekedjünk, hogy elutasítsuk a kegyelem közeledését, hogy a végtelen tűz martalékává legyünk, hogy Isten célját sorsunkban megbuktassuk, hogy testünket nem világítsa meg az örökkévalóság fénye.”