Kosztolányi Dezső a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb életművét hagyta ránk. Novellistaként és regényíróként is remekelt, ám ebben az írásban csakis a költészetéről lesz szó, mégpedig ateista nézőpontból. A téma Kosztolányi kapcsán a teista és ateista embernek a halálhoz való viszonya.

Kosztolányi a nyugatosok első nemzedékének tagja volt, a három nagy nyugatos költő egyike. Ady költeményeinek, mint köztudott, tetemes hányadát képezik az istenes versek, Babits deklaráltan katolikus mézeteket vallott – amit egyébként olyan fontosnak tartott, hogy egy prózai hitvallásban külön le is szögezte azt az 1925-ös Sziget és tenger c. kötetének elején. Kosztolányitól viszont idegen volt mindenfajta metafizikai vonzalom, távol állt tőle a morális vagy individuális pátosz. Soha egyetlen szerelmét nem magasztosította eszménnyé, nem szónokolt fennhangon nemzetről és hazáról, nem ábrándozott misztikus-spirituális harmóniákról, nem tetszelgett heroikus pózokban. Nem hitt Istenben, és a l’art pour l’art szépség rajongójaként nem hirdette a morális értékek örökkévalóságát. Regényhősének, Esti Kornélnak (Kosztolányi alteregója) bohémsága és erkölcsi relativizmusa zavarba ejtette olvasóit. Rá is sütötték a nihilista jelzőt, amit később „mosolygó nihilistává” finomítottak.

Kosztolányinak mint költőnek két nagy érdeklődési területe volt: az egyik maga a költészet médiuma, a nyelv, a másik pedig a halál. Nyelvi érdeklődése elsősorban a nyelv hangzó aspektusára irányult, ezért is tarthatjuk számon poétánkat a rímek virtuózaként. A másik központi motívum a halál, az élet múlandóságának tapasztalata. Az, hogy az életünk véges, és kérlelhetetlenül halad a mindent lezáró pillanat felé, állandó téma Kosztolányinál. Az ezzel kapcsolatos mélységes egzisztenciális borzongás áthatja az egész életművet: verseiben állandóan számlálja az életéveket, állandóan csodálkozik saját öregedésén.

A téma tehát a halál. Mi mindannyian meghalunk. Meghalunk, és aztán már örökre halottak is maradunk. Nem fogunk többé létezni; a gondolataink, tapasztalataink és a személyiségünk, amin pedig annyit dolgoztunk, a halálunk pillanatában egy csapásra szertefoszlanak velünk együtt. Az emlékeink, melyek olyannyira egyediek, színesek és olyannyira a sajátjaink, könnyedén lobbanak el az őket hordozó tudattal együtt, akárcsak a tűzijáték tarka szikrái a téli ég feketeségében. Többé már (férfiként szólva) nem gyönyörködünk a nőkben, akik csodálatosak és titokzatosak, és vérzik a szívünk értük; nem szagolunk bele a könyvesboltban a kötetetekbe, hogy érezzük a frissen nyomtatott oldalak átható nyomdafesték-illatát, és nem eszünk többé reggelire hagymás-szalonnás rántottát, amit pedig olyannyira szeretünk.

Ez elég rettenetes gondolat, de nem menekülhetünk előle, viszont nem is érdemes menekülni, mivel ez az emberi lét alapkérdése. Heidegger megfogalmazása szerint az ember ’halál felé való lét’, vagyis olyan létező, aki tisztában van a saját végességével, és ennek a végességnek a tudatában vet számot az életével. A teista ember úgy gondolja, hogy ha nincs Isten és nincs túlvilág, akkor az életnek sincs semmi értelme. Az ateista viszont abszurdnak tartja ezt a vélekedést, és csodálkozik rajta: hogyan lehet az, hogy egy létező (ember) létének egy másik létező (Isten) az értelme? Az én életemnek csakis az én saját életcélom megvalósítása lehet az értelme, egy másik létező nem. Ez a teista nézet nyilvánvalóan képtelenség. De még ha egyet értenénk is azzal, hogy Isten nélkül nincs értelme az életünknek, ez akkor sem érv Isten léte mellett. Lehet, hogy nem akarunk meghalni, de ez mégsem elegendő indok arra, hogy képzeletben összetákoljunk magunknak egy csupafény túlvilágot, ahol éteri zene szól, és angyalok kara táncol Isten ragyogó jelenlétében, mint Gustave Doré (grafikailag egyébként lenyűgöző) Dante-illusztrációin.

Kosztolányi költészete ezzel kapcsolatban egy nagyon jellegzetes és megismerésre érdemes életszemlélet példáját nyújtja. Kosztolányit megszállottan foglalkoztatta a halál gondolata, ám ez nem az élet értelmetlenségének érzetéhez vezetett nála, hanem éppen az ellenkezőjéhez. Aki a saját végességének tudatával tekint szét maga körül, csak az képes igazán értékelni ezt a világot. Aki nem hisz felsőbb valóságokban, sem halál utáni létben, annak a számára a dolgok felragyognak, hogy feltárják igazi, megrendítő szépségüket. Kosztolányi költői világában a dolgok és a pillanatok csodaszerűsége éppen a tünékenységükből, létük törékenységéből és megismételhetetlen egyszeriségéből fakad. Ezért van az, hogy Kosztolányi lírája az apró dolgok, nem pedig a nagy eszmék költészete. Az ember, aki a saját elképzelt halála felől szemléli a világot, a legjelentéktelenebbnek tűnő, leghétköznapibb dolgokat is különlegesnek fogja találni, hiszen kifejezik saját létezésük varázslatát, a szemlélő pedig tudja, hogy nagyon kevés ideje van gyönyörködni bennük.

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel

Egyszer fölébredsz és aztán sokáig

nem tudsz aludni. Nézed a szobádat

ott a sötétben. Lassan eltűnődöl

ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,

mint majd a sírban. Ez a forduló az,

mikor az életed új útra tér.

Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt

Éltél. (…)

(Ha negyvenéves…)

Ez a csodálkozás az, ami áthatja Kosztolányi egész költészetét. Az ateista ember nem nihilista: ő az, aki a végességének tudatában igazán képes értékelni az őt körülvevő világot.

Élni először itt e világon

s élni utolszor.

Látni a földet, látni csak egyszer

és soha többé.

Állni a fényben, inni meg enni,

Csókba fürödni.

Nézni a kék nefelejcset a szélben

Barna göröngyön.

(…)

Lélekzeni, fölkiabálni rajongva

az égre, a napra.

Aztán egyszerre vad zuhanással

összeomolni.

(Harsány kiáltások tavaszi reggel)

Utolsó kötetét, a Számadást már halálos betegen írta, vagyis itt a halál közelgő érkezése már nem költői fikció és nem filozófiai attitűd, hanem maga a könyörtelen valóság. Ebben a kötetben található egyik leghíresebb verse, a Hajnali részegség, amit a mi témánkkal kapcsolatban sokan félreértenek, mert a csillagok leírása és a végén felbukkanó „Úr” említése révén mintha valamiféle transzcendens tapasztalat fogalmazódna meg benne. Pedig a vers világosan fogalmaz, a szöveg teljességgel ateista szemléletű. A költemény leírása szerint a vers elbeszélője éjjel a sok feketekávé és cigaretta, nomeg az alkotómunka izgatottsága miatt nem tud elaludni. Kitekint az ablakon, látja maga körül a sötét épülettömböket, és lelki szemeivel elképzeli embereket, akik ott alszanak a falak mögött, lelkileg elnyomorítva a mindennapok robotjában. Ezután feltekint a csillagokra, amiknek parázsló fénye megihleti költői fantáziáját. Elképzel egy a csillagok közt folyó mesebeli bált, amit egy rímekben gazdag szövegben jelenít meg. Aztán arra gondol, hogy milyen szomorú, hogy ezt mindeddig nem vette észre.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily kopott regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Úgy néz ki tehát, hogy van valami, amit nem szabad szem elől téveszteni, és ezt a valamit a csillagok jelképezik. A csillagok, amelyek a föld és a város, vagyis az emberi élet színtere fölött világítanak, látszólag lehetővé teszik azt az értelmezést, hogy ez a figyelmen kívül hagyott, meg nem határozott valami a transzcendencia. A vers végén következik az Úr említése:

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy és ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

A „voltam” záró ige múlt ideje és a „porban” rímhívó itt egyértelművé teszi, hogy az Úr, akinek a vendégség köszönhető, nem az Ószövetség gonosz Jahvéja, nem is Szent Ágoston személyes istene, nem Szent Tamás absztrakt fantázialénye, hanem maga az emberi lét, méghozzá az evilági lét metaforája. Az evilági lét az, ami olyan, mint egy vendégség, amiből rövidesen vissza kell térni a nemlétbe. Ettől olyan szép: hogy véget fog érni. A csillagok, amiket észre kell vennünk, ennek a világnak a szépségei.

Az Ének a semmiről, ami talán az egyik legérdekesebb szöveg, a kötet utolsó verse, és ilyen módon az életmű záródarabja és egyben egy egész élet utolsó szava is, a halállal való nagy, végső, minden metafizikai vigasz nélküli szembesülés.

Amit ma tartok, az elejtem,

amit tudtam, elfelejtem,

az arcomat a kezembe rejtem,

s elnyúlok az üres sötétben,

a mélyen áramló delejben.

Annál, mi van, a semmi ősebb,

még énnekem is ismerősebb,

rossz sem lehet, mivel erősebb

és tartósabb is, mint az élet,

mely vérrel ázott és merő seb.

Az első versszakban meglepő a szöveg egyszerűsége és csupaszsága: a tagmondatok rövidek, a rímek ragrímek, a szóhasználat hétköznapi, leszámítva az utolsó kifejezést (delej). A szöveg egyszerűsége és metafizikai rettenete egyedülálló, és addig példátlan a magyar költészetben. Ehhez képest igencsak meglepő a második strófa, amely önmagában is egy kis remekmű, ugyanakkor nagyszerűen demonstrálja a Kosztolányi költészetében megfigyelhető különböző poétikai aspektusok értékeit. Folytatódik benne az első versszak számvetése, viszont az előző szakasz egyszerűsége után itt a Kosztolányira jellemző virtuóz rímtechnika és nyelvi játékosság is teljes pompájában mutatkozik meg. A mélységes megrendülés és az örömteli játék egyetlen versszakban – ez e kettősség teszi olyan elragadóvá Kosztolányit.. A négyes rímbokor az első kivételével három szótagos tiszta rímekből áll, amelyek közül az első három ragrím ugyan, viszont a negyedik, amely lezárja a szakaszt, nagyszerű lelemény: két különböző szó kapcsolata válaszol egy rímhívó szóra (ezt egyébként mozaikrímnek nevezzük, és Kosztolányinál eléggé sok példát találhatunk rá, többek között ebben a szövegben is). Végezetül az utolsó versszakot idézem, de már nem fűzök hozzá külön kommentárt:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szivednek és szivemnek

Caesar, Napóleon korában?