Mint tudjuk, Írország népe a napokban úgy döntött, engedélyezni kell a melegeknek, hogy ugyanolyan módon köthessenek házasságot, mint a heteroszexuális párok. Én személy szerint nem érzek kitörő örömet a melegházasság elfogadása miatt, mivel nem mondhatnám, hogy nagyon intenzíven foglalkoztat a téma, de azért úgy gondolom, az írek helyesen döntöttek. Teljes mértékben egyetértek azzal a nézettel, hogy az egyneműek is a heteroszexuálisokhoz hasonló törvényes kapcsolatban élhessenek, és a szexuális beállítódásuk miatt ne érhesse őket semmilyen méltánytalanság. Szerintem a szerelmi élete mindenkinek a magánügye, intim dolog, amibe senkinek nem lehet beleszólása, mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy éljen úgy szeressen, úgy legyen boldog, ahogyan akar és ahogyan tud. Ehhez persze másfelől az is hozzátartozik, hogy a magam részéről azt is taszítónak találom, ha valaki az intimitásait reklámozza, pl. amikor a celebek és egyéb emberfajták kibeszélik a szexuális életüket, válásukat a showműsorokban, bulvárlapokban vagy akárhol. Engem mindenki kíméljen meg az intim ügyeitől. Belőlem az is ellenérzést váltott ki egyébként, amikor a napokban pár nő azért kezdett harcolni, hogy a McDonald’s-ban vagy a plazában szoptathassanak. Én egyáltalán nem vagyok kíváncsi rájuk, és méltatlannak érzem, hogy nekem kelljen elfordulnom, ha kigombolkoznak a közös térben.
Ám amiről valójában beszélni akarok a hír kapcsán, az a házasság intézménye és a kereszténységnek az ahhoz való viszonya. Egyáltalán nem vagyok házasságellenes, sőt úgy gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolat, amit a törvény is szentesít, valóban az élet legszebb adománya, és persze a gyermekeknek is az az ideális, ha teljes, szerető családban nőnek fel. Akinek jól sikerül a házassága, hálás lehet a sorsnak, és kívánok mindenkinek, hogy így legyen. Viszont nemigen tudom elfogadni azt, amikor a kereszténység képviselői a „hagyományos” házasságról beszélnek, ami szerintük Isten akarata, és az egyedüli út, ami elvezet a boldogsághoz és az abszolút erényhez. Ez az elképzelés így ebben a formában szerintem egész egyszerűen demagógia, ami tudatlanságból fakad.
A házasság, ha sikerül, jó és szép, de messze nem „természetes” társadalmi jelenség, nem az erkölcsös élet kizárólagos formája, és a boldogsághoz is sokféle út vezethet. Először is, semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki nem megy férjhez, nem nősül meg, vagy nem vállal gyereket. Sokféle lehetőségünk van arra, hogy hasznosak legyünk az emberiség számára, pl. akár olyan módon is, hogy a saját személyiségünket munkáljuk ki, hogy önmagunkon dolgozunk. Az is tagadhatatlan, hogy ha egy rossz házasság és a külön élés között kell választani, akkor az utóbbi a kívánatosabb. Ha a házasságot abszolút értéknek és erkölcsi kötelességnek tekintjük, akkor könnyen megeshet, hogy az embereket belekényszerítjük az elviselhetetlen emberi kapcsolat poklába. Amikor valaki megházasodik, nem láthatja előre a jövőt. Az emberek sokat változhatnak, pl. egy kezdetben kedvesnek és jólelkűnek látszó férfiból is lehet idővel agresszív, elviselhetetlen családfő, aki bántalmazza az asszonyt meg a gyerekeket. Nem hiszem, hogy egy ilyen férfi mellett a halálig ki kellene tartani.
Hasonlóképpen tudatlanságon alapul az elképzelés, hogy a házasság a ma ismert formájában valamiféle „hagyományos” vagy „természetes” társadalmi képződmény lenne. Én magam nem vagyok nagy szakértője a témának, úgyhogy akit ez bővebben érdekel, az olvassa el Niklas Luhmann vagy Michel Foucault könyveit – ezekből kiderül, hogy a házasság, ahogyan ma elgondoljuk, valójában egy hosszas társadalmi evolúció fejleménye. Ma a hazásságot két (és nem több) ember szabad választáson alapuló, bensőséges, érzelmi (szerelmi) és gazdasági kapcsolatának tartjuk. Ez azonban nem volt mindig így. A szerelem mint érték a középkor ínséges évszázadai után a provanszál trubadúrok okszitán nyelvű lírájában jelent meg az európai kultúrában, náluk született meg a nagy és reménytelen szerelem látomása, mely aztán Petrarca meg Dante közvetítésével évszázadokra az európai líra slágertémája lett. A trubadúrok köztudottan az „Úrnőhöz”, vagyis a hűbérúr feleségéhez címezték epekedő költeményeiket. Az Úrnő viszont házasságban élt, tehát a szerelem és a házasság ekkor még két különböző dolognak számított. Ami azt illeti, valójában a trubadúr szerelme sem volt azonos a mai szerelemmel, hiszen itt a szerelem a társadalmi hierarchiával függött össze (a trubadúr feudálisan alárendelt az Úrnőnek), ráadásul ebben a kódrendszerben a szerelemnek megvoltak a maga szabályai, előírásai, volt mértéke is – tehát ez a szerelemfelfogás eltért a mai lángoló, mindent szabály és rend felforgatójaként elgondolt szerelmünktől.
Ha a valamivel későbbi, az érett reneszánszban íródott Rómeó és Júliára gondolunk, ott már más a helyzet. Shakespeare drámájában a házasságról alkotott két különböző felfogás áll szemben egymással. A fiatalok a házasságról itt már úgy gondolkodnak, ahogyan mi – szemben a szülők feudális elképzelésével, ahol annak semmi köze nincs a szerelemhez. A szülők a házasságot pusztán gazdasági kooperációként értelmezik. A mai házasságfelfogás tehát a reneszánsz, vagyis a (max weberi értelemben vett) modernség kezdetén jelenik meg. Amit tehát ma „hagyományos házasságként” aposztrofálnak, az valójában a házasság modern felfogása, és maga is szakítás egy hagyománnyal. A hagyomány ugyanis, ahogy a nagy német filozófus, Hans-Georg Gadamer mondja bölcsen, nem egy homogén képződmény, hanem olyasvalami, amiben hangok sokasága visszhangzik. Emiatt számomra nagyon disszonáns, amikor valaki azzal próbál legitimálni egy nézetet, hogy az a „hagyományos.”
Hasonló a helyzet egyébként azzal is, amikor az emberek arról beszélnek, hogy mi a „természetes.” Azért csalóka ez a fogalom, mert az ember általában azt érzi természetesnek, amit megszokott. Ám ez illúzió, amelynek során a saját kultúrtörténeti-történelmi meghatározottságából adódó ízlését, értékrendjét abszolutizálja, általában a múltba is visszavetítve azt (ahogy a házasság esetében is látjuk). A házasságot, ahogy ma elgondoljuk, lehet értéknek tekinteni, de nem szabad azt gondolni, hogy ez a „hagyományos” és a „természetes,” más meg (pl. a melegházasság) természetellenes.
Ám a legfurcsább számomra az egész ügyben az, hogy amikor a házasságnak és a családnak a fent említett elgondolását propagálja az egyház, akkor a Bibliára hivatkozik. Azért olyan meglepő ez, mert pontosan a Biblia az a könyv, aminek semmi köze a házasság modern felfogásához, annak éppen az ellenkezőjéről beszél, egy archaikus, ősprimitív családmodellt örökít meg.
A Bibliában teljesen természetes ugyanis a többnejűség. Több felesége volt pl. Jákobnak. Jákob hét évet szolgált Lábánnál, hogy elnyerje lányának, Rákhelnek a kezét, ám Lábán becsapta, és a kevésbé szép lányát, Leát adta hozzá, ezért Jákobnak újabb hét esztendőbe került megszerezni Rákhelt. Mózes I. 29:
- És reggelre kelve: Ímé ez Lea! Monda azért Lábánnak: Mit cselekedtél én velem? Avagy nem Rákhelért szolgáltalak-é én tégedet? Miért csalál meg engem?
- Lábán pedig monda: Nem szokás nálunk, hogy a kisebbiket oda adják a nagyobbik előtt.
- Töltsd ki ennek hetét, azután amazt is néked adjuk a szolgálatért, melylyel majd szolgálsz nálam még más hét esztendeig.
- Jákób tehát aképen cselekedék, kitölté azt a hetet; ez pedig néki adá Rákhelt, az ő leányát feleségül. (…)
- És meglátá az Úr Lea megvetett voltát, és megnyitá annak méhét. Rákhel pedig magtalan vala.
Látható, hogy Jákob mindkét nőt feleségül veszi, és szó sincs róla, hogy ez Isten elképzelése ellen való lenne. Sőt Isten kimondottan azt az asszonyt segíti gyermekáldással, akit Jákob akarata ellenére vett el, ezzel mintegy kompenzálva a két nő közötti értékkülönbséget. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy Isten akarata a többnejűség, a Biblia ezt a házassági formát támogatja.
Dávidnak, a nagy királynak is több felesége volt. Először is elvette Saul lányát, Mikhált (1 Sám 18, 17-30). A házasság nem volt örökre szóló, Dávid később már inkább Nábál asszonyát, Abigailt kívánta hitveséül. Szerencsére Isten volt olyan kegyes, és agyonsújtotta Nábált, ezzel zöld utat adva ezzel Dávidnak, hogy létrejöhessen a frigy. 1. Sám 25:
- És Abigail sietve felkele, és felült a szamárra és az ő öt szolgálóleánya, a kik körülette valának, és elment Dávid követei után, és az ő felesége lőn.
- Ahinoát is elvevé Dávid Jezréelből, és mind a kettő felesége lőn néki.
- Saul pedig az ő lányát, Mikált, a Dávid feleségét Páltinak, a Láis fiának adá, a ki Gallimból való volt.
Látható, hogy a házassági ügyek itt eléggé zavarosak, Dávid így összesen már legalább három nővel kötötte össze az életét, ebből egytől elvált (ha ez válásnak számít), de a szöveg egyértelműen kimondja, hogy azután is két felesége volt egyszerre. Ezt nem lehet letagadni. (A későbbi házzaságtöréséről azért nem beszélek, mert azt Isten is egyértelműen elítélte). Egyébként Jókainak van egy regénye, A három márványfej, amelyben a főszereplők megalapítják a dáviditák rendjét, aminek a tagjai két feleséget vehetnek, Dávid király példáját követve. Vagyis a Biblia Jókai szerint is alkalmas a „hagyományos házasság,” vagyis a többnejűség megalapozására.
A bibliai rekorder viszont egyértelműen Salamon király, akinek nem két vagy három, hanem több száz felesége volt. Idézet a Királyok I. könyvéből:
Salamon király pedig megszerete sok idegen asszonyt, még pedig a Fáraó leányán kívül a Moábiták, Ammoniták, Edomiták, Sidonbeliek és Hitteusok leányait. (…)
És valának néki feleségei hétszáz királynéasszony és háromszáz ágyas; és az ő feleségei elhajták a szívét. 1. Kir. 11, 1-3.
Hétszáz feleség nem akármi. Ha Salamon egyenletesen jól teljesít, és minden éjjel mondjuk kettőt meglátogat, akkor is egy teljes évet kell várni az egyes asszonynak, míg egyszer rájuk kerül a sor, és akkor az ágyasokról még nem is beszéltünk.
Mindebből tehát az következik, hogy a többnejűség régebbi, mint a mai modern házasság, következésképpen a poligámia „hagyományosabb” annál – úgyhogy ha a hagyomány alapján érvelünk, akkor a többnejűség mellett kell az egyháznak kardoskodnia. Többnejűséget Európába! Többnejűséget a keresztény világba!
Az ellenérv erre természetesen az, hogy ez az Ószövetség, azóta már van egy Újszövetég is. Csakhogy az a probléma, hogy amikor az egyház a melegeket azzal utasítja el, hogy „Isten az embert nőnek és férfinak teremtette,” akkor a teremtéstörténetre hivatkozik, ami, bármilyen meglepő, szintén az Ószövetségben olvasható. A 10 parancs úgyszintén. Az pedig igencsak következetlen álláspontnak tűnik, hogy az Ószövetség, ha akarom, elavult, ha meg akarom aktuális – aszerint, hogy éppen melyik szövegrésszel értek egyet, és melyikkel nem. Sőt ez az érvelésmód nem csak következetlen, hanem tisztességtelen is. Ráadásul Dávid többnejűségének ügyét elég nehéz is azzal lerendezni, hogy „ez már régen történt,” mivel ő nem holmi csip-csup őskőkori törzsfőnök volt, hanem a nagy király, akinek a családfájából Jézus is származik – nem véletlenül sorolja Máté e leszármazást olyan hosszan evangéliumának elején. Dávid nem mellékszereplő, hanem Jézus őse, és ez az ős-ség, a genealógiai hagyomány meghatározó jelentőségű a Bibliában.
Ami engem illet, a magánélete mindenkinek a magánügye, engem nem érdekel. De borzalmasan idegesít a bolond beszéd, amikor a Bibliára hivatkozva hirdet valaki olyasmit, amihez annak semmi köze. A bolondság szerintem fárasztó, dühítő magatartás.