Epiktétosz Enchriridionja egy rövid kivonat a sztoikus filozófus tanításaiból, melyet nem ő maga írt le, hanem tanítványa. A librivoxon hangoskönyvben megtalálható, és így hallgattam meg. Azt gondolom, érdekes, és így útközben hallgatva igazán megéri meghallgatni ezt a 45 perces kis felolvasást, mert élmény.
Élmény, ezalatt azt értem, és szerintem ekképpen érdemes hallgatni, hogy egy életszemléletnek fogjuk fel, és nem egy olyan filozófiának, amely igazságokat mond az életről. Életfilozófiáról van szó (ahol a "filozófia" idézőjelben értendő), amely stílusában ezt részben tükrözi, mert ajánlásokat tesz, de máshol ugyanúgy teoretikus igazságként állítja be szubjektív szemléletét, ahogy más, rossz, életfilozófiai művek, amelyeket Carnap nyomán megtéved irodalmi műveknek tekinthetünk, hiszen csak az alkotó szubjektív életvilágát fogalmazzák meg. Megtévedtek, mert ezt irodalmi stílus helyett sajnos sokszor teoretikus stílusban teszik, objektív, igaz állításnak álcázva őket. Az Enchiridionnál ez azért nem annyira bosszantó, mert mint mondtam, részben ajánló mondatokban teszi, másrészt pedig nagyon praktikus, evilági síkon marad, és nem kezd el felépíteni egy nagy, transzcendens, vallásos légvárat. Bár Epictetus néha említ isteneket, de a mű nagy részében ezek nem fontosak.
Sokszor hangsúlyoztam már, hogy erkölcsi relativista vagyok, tehát semmiképpen nem tartok egyetlen ilyen életszemléleti művet sem nagy igazságnak. Még ha tökéletesen illene is az én életszemléletemhez, akkor sem esnék abba a hibába, hogy igaznak mondanám, csak annyit említenék, hogy nekem mennyire megfelel. Nem meglepő módon egyébként nyilván nincs olyan életfilozófus vagy író, akinek az életszemlélete tökéletesen megfelelne az enyémnek. Nietzsche számomra sok dologban szimpatikus, de nem mindenben. Epiktétosz még kevesebb dologban, de van pár rész, ami érdekes, és van benne olyan szemlélet, ami megfontolható.
Általában azt gondolom, hogy egy ókori szerző írásának eleve kevés esélye van annak, hogy irányadó lehessen számomra. Tudásban olyan nagyon a kezdeteknél voltak, szemléletben pedig általában eléggé idegenek, hiszen egy egészen más, rég múlt világban éltek. Sok olyan problémánk van, amihez lövésük nincs, mert náluk fel sem merült. Pár dolog ugyanakkor van, ami közös, például a halált nem győzte le az emberiség azóta sem, és az én életemben már valószínűleg nem is fogja. Ez a kérdés pedig olyan, hogy akár egyszerű, ókori szavakkal is elmondható.
Egyébként ma nagy divat ez a life coaching, korábban életvezetési tanácsadásnak nevezték ugyanezt. Úgy gondolom, hogy ezért egy cégnek, vagy egy life coachnak fizetni elég butaság. Az ember egy csomó érdekes könyvet elolvashat, sok emberrel beszélgethet, sok tapasztalatot tud gyűjteni az életében - ez bár a hosszabb, fájdalmasabb út, de mégis ez az élet -, és aztán ha elég okos, akkor ebből összerak valamit. Ha meg nem, akkor nincs az a life coach és az a pénz, ami segíthet neki. A sok hasonló és igénytelen könyv helyett pedig a filozófiában és irodalomban sok érdekes, különböző szemléletű darab van. Mülller Péternél és Paulo Coelhonál egy Epiktétosz mégiscsak százszor jobb.
Mindjárt az elején az Enchiridion egy egészen bölcs gondolattal kezdi, bár a megfogalmazása nem túl precíz. A saját szavaimmal úgy adom vissza, hogy "Vannak dolgok, melyeket a hatalmunkban áll megváltoztatni, van, amit nem. Az első típusú dolgokba bele kell törődni, és nem tépelődni feleslegesen rajtuk, az utóbbiakon érdemes gondolkodni, és tenni értük/ellenük." A megfogalmazás pontatlan, mert a dolog nem bináris. Sok olyan dolog van, amin lehet változtatni, de nehéz, igen sok időbe, energiába kerül. Sok olyan dolog van, amelyről nem tudjuk előre, hogy sikerül-e megváltoztatni. Epiktétosz ráadásul abban sem fogalmaz pontosan, hogy mik tartoznak az első, és mik a második kategóriába. Például azt mondja, hogy a test, vagyon, reputáció megváltoztathatatlan. És ez nem igaz, mindegyiken lehet változtatni, esetleg sok munkával, és esetleg a kudarc kockázatával. De mégis értelmes dolog lehet ebbe belevágni, ha valakinek fontos. A halál viszont olyan dolog, amit a mi generációnk már biztosan nem fog legyőzni, ezért azt kitűzni célnak, hogy márpedig mi nem fogunk meghalni, ez értelmetlenség. Részt venni ennek kutatásában azzal a tudattal, hogy mi még nem valószínű, hogy elérjük a halhatatlanságot, az értelmesebb, de akkor le kell számolni egy illúzióval!
Ez a sztoikus szemlélet egyébként talán inkább idősebb embereknek való, fiataloknak talán nem. A fiatalok ugyanis egyrészt még több idővel rendelkeznek, hogy igen nehéz célokat is megvalósítsanak, másrészt még nem ismerik annyira magukat és a világot, hogy meg tudják jól ítélni, mi lehetséges, mi nem, mi mennyire nehéz, és különösen, hogy mi az, amibe ha belevágnak, akkor megéri a sikert az ára. Ezért érthető, hogy forradalmian lázadoznak, kipróbálnak dolgokat, forró fejjel belevágnak dolgokba. A legokosabb fiatal sem tud az életből igazán jól tanulni másképpen, mint úgy, hogy nagy lendülettel belevág. Ha okos, akkor majd legfeljebb tanul belőle. Aztán idővel kialakulnak azok az ismeretei, amelyek segítenek egész jól megbecsülni, mibe érdemes belevágni. Aztán az élet még sok változást hoz, és idővel az is változhat, hogy valami mégis felvállalható kalanddá válik. Ahogy pedig idősödik az ember, már jobb, ha elkezdi optimalizálni a dolgait, és csak azokba a fontos dolgokba vág bele, amelyekben még eredményt érhet el.
A boldogsághoz, hatékonysághoz, a stresszes élet elkerüléséhez általában jó technika az, hogy eldöntjük, mely dolgokon tudunk, és akarunk változtatni. Az is fontos, hogy az élet korlátos, erőforrásaink, időnk korlátos, tehát nem vághatunk bele túl sok projectbe. De ha eldöntöttük, hogy valamin változtatunk, akkor kell, hogy legyen rá tervünk, és utána bele kell vágni. Neurózishoz vezető tépelődés helyett itt tervezni és küzdeni lehet. Azokban a dolgokban meg, amelyekről lemondtunk, mert lehetetlen, vagy túl nehéznek, kockázatosnak gondoljuk, vagy nem elég fontos nekünk, azokon akkor nem érdemes tépelődni, mert eldöntöttük, hogy nem teszünk semmit az ügyben. A döntésen természetesen változtatni is lehet, de a neurózis elkerülése érdekében ezt csak ritkán tegyük, mert ha minden nap újra értékeljük ezt a döntést, az megint túl sok stressz. Természetesen, ha valakinek megfelel a stresszes, neurózisos élet, akkor neki a sztoikus életmód nem ajánlott, akkor nyugodtan tépelődjön állandóan olyan problémákon, amelyeket nem fog megoldani!
Ez a gondolat nagyon jól alkalmazható a halál kérdésére, és Epiktétosz maga is sokszor említi a halált. Akinek halálfélelme van, annak ilyen műveket olvasni vagy hallgatni ajánlatos lehet. Sokat segíthet a saját szemlélete kidolgozásában. Nem mondom, hogy akkor ez a nagy igazság, vagy a kötelező látásmód, de egy lehetséges látásmód, és akinek sikerül ráhangolódnia, az nem fog annyit tépelődni a halálon sem. Ateistáknak különösen ajánlott, hiszen ők ezzel a valósággal szembe mernek nézni, "nem lógnak mesék tején", és így nem árt, ha van valamiféle "habzó dolog" a valódi világuk tetején. És ez itt most nem mosópor reklám akar lenni.
A fenti elv maga jó példa arra, hogy bizonyos dolgokat feltételezve Epiktétosz mondott használható dolgokat. Természetesen ha valaki szereti a stresszes, neurotikus életet, akkor nem érdemes követnie. Láttuk azt is, hogy inkább az általános megfontolás használható, a konkrétumokban már Epiktétosz tévedett, illetve kérdéses a szemlélete. Az is igaz, hogy ugyanezt a gondolatot máshol is megtalálhatjuk. Például úgy tudom, van egy ilyen ismert, újkori ima is. Ebben az imában tehát van némi bölcsesség, de hát az a bizonyos keresztény teológus,a ki az imát kitalálta, a gondolatot biza plagizálta.
A sztoicizmus nagy része arról szól, hogy az ilyen stresszes dolgokat elkerüljük, és nyugodt életet éljünk. Ebben hasonlít például a buddhizmusra. Úgy tűnik, a legfejlettebb ókori kultúrákban ez az igény és ez a megoldás nagyjából egy időben jelent meg. A sztoicizmus, a konfucianizmus, a buddhizmus ebből a szempontból eléggé rokon nézetek.
A sztoicizmus és a buddhizmus abban is közös, hogy a boldogság és boldogtalanság kérdésében egy olyan szemlélettel élnek, amely közepes utat választ. És ez számomra nem teljesen szimpatikus. A sztoikusok és a buddhisták számomra túlságosan is félnek a csalódástól. Nagyon sok dologban lemondanak a szenvedélyes, erős, pozitív dolgokról azért, hogy a negatív következmények kockázatát elkerüljék. Természetesen nem tudok mindenkinek igaz választ adni arra, hogy a boldogtalanság és boldogság arányában kinek mi az optimális. Ez is szubjektív kérdés, és az erkölcsi relativizmus értelmében mindenki maga határozhatja meg magának. És "de gustibus non est disputandum".
Az én ízlésem az, hogy a legkockázatosabb őrültségeket én is elkerülöm. Például számomra a kábítószerek túl kockázatos dolgok, vagy például hogy valami kevésbé szélsőséges dolgot mondjak, nem utaznék el egy idegen országba szállásfoglalás nélkül azzal, hogy majd úgyis lesz valahogy, ez a kaland. Másrészt viszont az emberi kapcsolatokban nem lennék olyan tartózkodó, hogy ne kötődnék valakihez, tudván, hogy ha elvesztem, akkor hiányozni fog. Itt a kötődés pozitívuma többet jelent az elvesztés fájdalmánál, illetve ha az ember még kötődni sem tud azokhoz vagy ahhoz, amit szeret, akkor mi legyen, ami megtölti az életét? Mik legyenek a céljai? Talán lehetnek enélkül is bizonyos céljai az embernek, de azért az túl kevés nekem.
Nem fekszik nekem az a túlzott szerénység sem, amit Epiktétosz forszíroz. Nem is látom, miért kellene ennyire szerénynek, illetve beletörődőnek lenni. Talán arról van szó, hogy azokat a dolgokat, ahol az ember felemeli a szavát, én sokszor megváltoztathatónak tekintem, Epiktétosz meg nem. Illetve én azt, hogy ha felemelem a szavam, és nem sikerül azonnal változást elérni, - bár bosszantani tud - nem tekintem nagyobb stressznek, mint ha nem is szóltam volna. Epiktétosz még a szolgájára sem szólna rá, pedig ott aztán tényleg el lehet érni változást, és hát ha nem szólnak rá, a szolga bizony elkanászodik. Epiktetosz szélsőségese beletörődő javaslata valószínűleg érdek-vezérelt, hiszen ő maga is rabszolga volt, tehát amikor a rabszolgatartónak javasol ilyet, akkor csak a saját érdekei beszélnek belőle.
Végezetül egy olyan kis részt említenék még meg, ahol Epiktétosz azt mondja, az ember nem vagyon, és nem stílus. Bár a "stílus" szót máshol beszédnek fordítják, de itt mindenképpen a beszéd stílusáról, az ékesszólásról van szó. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert a világ egyik legfelületesebb, de sajnos elterjedt mondásának tartom, hogy a "stílus maga az ember".
A sztoicizmusról a vallások és a kereszténység kapcsán egy olyan gondolatot osztanék még meg, ami már az én gondolatom, mégpedig azt, hogy ahogy én gondolom, a Római Birodalomnak az első évszázadban nagyon szüksége volt egy olyan ideológiára, amely össze tudja fogni a birodalmat, és amely lenyugtatja a szegényeket, kifosztottakat, proletárokat, lázadókat. Erre a sztoicizmus is elég jó jelölt volt, és a Pál által átszabott kereszténység is. A sztoicizmussal jobban jártunk volna, mert abban kevesebb a vallás, és több a mindennapokhoz kötődő, praktikus életszemlélet. A birodalom uralkodói viszont végül a kereszténységet választották, talán pont ugyanezért: a kereszténységben több volt a vallás, jobban lehetett manipulálni, erősebb ópium volt a népnek.
