A napokban néztem meg a Goya's ghost (Goya szellemei) c.  filmet, amely egyébként 2008-as, tehát nem friss. A filmben csak egy kis utalás van a címre, nem derül ki pontosan, miért ezt választotta Forman. Ezért - úgy gondoltam - én is eljátszadozhatok a blogpost címével. Az inkvizícióról végül is mondhatjuk, hogy szellemeket írtottak, hiszen nagyon sok olyan vádlott volt, aki ártatlan volt, vagy akiket eszement butaságokkal vádoltak. Amikor sok ezer nőt boszorkányság miatt égettek meg, akkor pedig mondhatjuk, hogy mivel boszrokányok nincsenek, és ezt még sok hívő is így látja, ezért az inkvizíció végül is szellemekkel hadakozott.

A filmet, ha csak önmagában tekintjük, akkor szerintem se nem nagyon jó, se nem bűnrossz. Kapott elég sok kritikát azért, mert a forgatókönyve eléggé elnagyolt, esetleges, ad hoc. És valóban, olyan érzésem volt, hogy az események valahogy nem alkotnak egy igazán magával ragadó történetet. Milos Forman nemcsak rendezte, de maga is írta a történetet, és hát nem meglepő módon nem igazán érett ki a forgatókönyv. Különösen az Ines gyermeke és unokája körüli kalamajka olyan, hogy nem egészen látom, mi a mondanivalója, körülményes, furcsa, és nem igazán hihető. Egyébként amikor Ines megtalálja az unokáját, és csodálatos módon őrültségében éppen a saját gyermekének gondolja, az eléggé a biblikus mesék stílusát hordozza. Továbbá még az is zavaró benne, hogy azt sem értjük, mire megy ki ez a kalamajka, mert a vége nem egészen happy end.

A film központi figurája, de nem főszereplője a festő Goya, aki egyfajta távolságtartással, emberszeretettel szemléli a körülötte zajló nagy felfordulást. Részben egyfajta bölcs szemlélőt jelenít meg, de nem egészen makulátlan a bölcsessége. Bár a film a rendszerkritikus karikaturáival indul de aztán felmerül a kérdés, hogy miért is fest az udvarnak, az inkvizíciónak, aztán egyébként a bonapartistáknak is. És ez tudtommal valóban így volt: Goya részben tisztázatlanul, de mindenféle rendszerrel kollaborált egy kicsit, legalábbis azért, hogy megéljen.Ez egy roppant nehéz kérdés, és Forman erénye, hogy ezt nem ábrázolta leegyszerűsítve. Goya valóban fest az udvarnak, és az inkvizíciónak, de rajzol rendszerkritikus karcolatokat is. Vállalható ez?! Jobb volna, ha teljesen rendszerellenes forradalmár volna, aki nem kokettál senkivel?! De akkor miből élne meg?! A szellemi és a testi prostitúció egy olyan téma, amely áthatja a filmet.

Formannak érdeme az is, hogy miközben bemutatja az inkvizíció szörnyűségeit, a másik oldalon a francia hadsereg és uralom rémtetteit sem takarja el. És ez is hiteles olyan szempontból, hogy Goyának egyik legismertebb képe a 1808 május 3. erről szól. No de mit akar ezzel Forman mondani? A végén egyfajta ironikus, sőt, cinikus hangulata van a filmnek. Mintha azt mondaná, a történelem változásai során semmi nem javul, mert az egyik elnyomás helyett jön a másik, a prostitúció mindenhol virágzik, a szegényekkel senki nem törődik, az ellenséggel mindenki kegyetlen. Bármi is az ideológia, a hatalmat önző, aljas emberek szolgálják ki. Semmi nem javul, és ha ebben az egészben van bármi jó, az legfeljebb az emberséges emberek - ilyen szerepet játszik Goya maga - segítsége, a szeretet. Mintha Forman azt akarná mondani: mindeme szörnyűségek közepette csak egy dolog van, amire lehet számítani: az anyai szeretet.Nem tudom, hogy ezt akarja-e mondani Forman, de ez így mindenképpen felületes volna, mellőzné a meggondolt összehasonlítást és elemzést.

A magyar történelemben hasonló korszakok és dillemmák voltak, amikor a Habsburgok felszabadítottak minket a törökök alól, vagy amikor a szovjetek a nácik alól. Ezek a momentumok is nagyon vitatott megítélésűek. De én azt gondolom, mindegyik mégis inkább a haladás része volt, az ismert árnyoldalaival együtt. Miért is? És mi itt a döntő? A döntő az, hogy a francia hadsereg - és itt a francia forradalomra magára is lehetne hivatkozni - forradalmi időkben, vagy harc közben követett el szörnyű dolgokat. A szörnyűségeket sokszor a katonák követték el, és nem a vezetés. A vezetés vagy nem tudott róla, vagy tudott, de elnézte. Ez utóbbi esetben a vezetés is bűnös, de ez nem ugyanaz, mint az inkvizíció, ahol az egyház, békeidőbenm saját elhatározásából, felülről vezérelve rendelte el az emberek kínzázást és kivégzését. Továbbá a francia forradalom utáni konszolidációban, néhány köztes másik forradalom kivételével már nem történtek ilyen szörnyűségek. A felvilágosodás végül egy olyan modern Franciaországhoz és nyugati kultúrához vezetett el, amelyben nagyon távol vagyunk attól, hogy a hatalom ideológiai alapon tömegével kínozzon meg, és végezzen ki ártatlanokat. Hasonló - bár nem ennyire markáns - különbség van a náci megszállás és a szovjet felszabadítás és megszállás között is. Ez is sajnálatos közjáték volt, de a történelem során ez volt az út, másik út nem nagyon volt.

A film egyik sokkoló jelenete az, amikor a teljesen ártatlan Inest megkínozza az inkvizíció, mert egy étteremben nem kért a disznóhúsból. A történet így egy kicsit banális, és talán túlzó, de az igaz, hogy az inkvizíció nagyon sokszor kínzott meg olyanokat, akik még a vallásuk mércéje szerint is ártatlan volt. Egyépbként meg mai szemmel nézve az inkvizíció szinte kizárólag ártatlanokat kínzott meg, ítélt el, öletett meg. A kínzási jelenet maga sokkoló. A szexuális töltete feleslegesnek tűnik, nem valószínű, hogy az áldozatot mindig meztelenre vetkőztették. De ha meggondoljuk az igenis valószerű, hogy ilyesmik történtek. Sőt, ha meggondoljuk, akkor amit az inkvizíció itt engedélyezett, az nem más, mint akár a legbrutálisabb kéjgyilkosnak adtak zöld utat a kéjelgéshez és gyilkolászáshoz. Ha ugyanis egy nő egy ilyen fogdába bekerült, akkor senki nem kérte számon, hogy a vallatója hogy kínozza. Az is teljesen hatalmában volt, hogy a nőt megerőszakolja. És ha véletlenül a vallatott meghalt, azt sem kérte különösen számon senki.

Olyasmi ez, mint az Abu Ghraib börtönben történtek, azzal a különbséggel, hogy az amerikai katonáknak volt előírás arra, hogy mit nem tehetnek meg, és ha lebuktak, számon is kérték őket. Az inkvizíciónál semmi ilyesmi nem volt. Ha tehát az veszélyes, márpedig veszélyes, hogy katonák egy megszállt országban börtönöket máködtetnek, akkor ezerszer veszélyesebb őrültség az, hogy vallási alapon bizonyos embereknek megengedig az áldozatok kínzását. Jellemző jelenet az is, amikor Ines könyörög, hogy mondják meg neki, hogy "mi az igazság", mit szeretnének hallani tőle. Ez a valóban jellemző jelenség mutatja azt, hogy mennyire kétségbeesett, lehetetlen helyzetbe hozza a kínzás a vallatott személyt, és hogy mennyire embertelen dolgoról van itt szó: igazából még a teljes megadással is csak a saját halálát írhatja alá a megkínzott. Egész nyilvánvaló az, hogy az ilyen kínzásokkal kikényszerített vallomások teljesen megbízhatatlanok.

Ezt kívánja illusztrálni egy másik, szellemes, brutális jelenet, amikor Ines apja Lorenzot a házában vendégül látja, majd egy hirtelen fordulattal fogva tartja, és hasonló kínzásnak veti alá. A dolog célja, hogy demonstrálja, ilyen kínzással bárkit bárminek az aláírására rá lehet venni. És így is lesz, Lorenzo aláír egy papírt, amelyben szörnyű bűnöket, és nevetséges dolgokat vall be. A jelenet egyébként naiv, mert a valóságban kivitelezhetetlen lett volna. Az egyház ezután bosszúból gyökerestül irtotta volna ki a családot. És nem számított volna az aláírt papír, mert nem fogadták volna el bizonyítéknak, és így nem lett volna zsarolási potenciál. Lehet azt mondani, az egyház, vagy az akkori állam ebben az esetben kettős mércét alkalmazott volna, ugyanis az inkvizíció kínzással kikényszerített vallomását elfogadják, de a kereskedő kínzással kikényszerített vallomását Lorenzótól nem. De ilyen kettős mércéket, ilyen logikai bukfencet imerünk a vallástól, tele van velük. Tele van olyan esetekkel, amikor "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek".Mindenesetre a jelenet hatásosan mutatja be a kínzással kikényszerített vallomás szörnyűségét. A történelem során pedig a kínzást töröltük a jogrendszerből, ma már nem szabad kínozni a gyanúsítottakat. Olyannyira, hogy manapság egyes esetekben már röhejes túlzásokba mennek a rabok jogait illetően.

Egy érdekesség, hogy a filmben bár Inesnek nincs történelmi megfelelője, de Lorenzonak van, méghozzá egy Juan Antonio Llorente nevű spanyol, aki valóban papként kezdte, és bonapartistaként végezte, és írt egy könyvet az inkvizícióról. Talán érdemes utána nézni, ugyanis saját tapasztalatai voltak róla.

Összefoglalva: szerintem a film elgondolkodtató, tanulságos. Nem egészen hiteles, de egyáltalán nem egyoldalú. Lehet vele vitatkozni, de megjelenít, és elmond bizonyos fontos dolgokat. A mondandó értelmezése pedig eléggé a nézőre van bízva. A film bár kicsit didaktikusnak tűnik azzal, ahogy bizonyos jelenetek eléggé nyersen didaktikusak - és ez von le a film stílusából-  de az egész film végül mégsem szájbarágós, és ez viszont hozzáad a film értékeihez.