Kierkegaard Félelem és reszketés c. művét olvastam tegnap (Soren Kierkegaard: Félelem és reszketés. Európa, Bp., 1986). Nemigen ismerem Kierkegaard-t, de számomra ez a szöveg különösen rémítőnek és terrorisztikusnak tűnik.

Kierkegaard a Félelem és reszketésben Ábrahám tettéről beszél, akinek Isten megparancsolta, hogy áldozza fel neki a fiát, majd az utolsó pillanatban közbelépett, és megengedte, hogy Ábrahám kicserélje Izsákot egy kosra (Móz. I, 22). Ma már tudjuk, hogy akkoriban a gyermekáldozatok bemutatása egészen elfogadott és elterjedt szokás volt, és nem csak Palesztinában, hanem az egész ókori világban. Flaubert remek regényében, a Szalambóban van pl. egy borzalmas fejezet, ahol az ókori Karthágóban élő gyerekeket égetnek el Moloch isten tiszteletére. Ábrahám története valójában éppen arról szól, hogy a gyermekáldozat helyettesíthető valamilyen állattal, és akkoriban keletkezett, amikor ez a szörnyű hagyomány már kezdett kimenni a gyakorlatból.

Kierkegaard ezzel nem volt tisztában, az ő könyve nem más, mint annak az indoklása, hogy Ábrahám tette miért elfogadható, sőt példamutató cselekedet. Kierkegaard ezt a szörnyűséget csodálatra méltó hőstettként írja le. A hit bajnokát a lovaghoz hasonlítja, aki hosszan és kitartóan szerelmes az Úrnőbe. Végül elérkezik a végtelen rezignáció (ez az abszolút hit előtti stádium) állapotába, amikor a lovag egyszer s mindenkorra ráébred, hogy az Úrnő soha nem lesz az övé. És mégis, a hőstett abban áll, hogy a lovag az abszolút bizonyosság ellenére is hisz abban, hogy szerelmük beteljesülhet. A hit hőse Kierkegaard szerint „teljesen ugyanazt teszi, mint ama másik lovag, végtelen értelemben lemond a szerelemről, amely életének tartalma, és megbékél a fájdalomban; de ekkor történik a csoda, még egy mozdulatot tesz, az összes többinél csodálatosabbat, mert ezt mondja: mégis hiszem, hogy megkapom őt, mégpedig az abszurd révén annak révén, hogy Istennél minden lehetséges (76-77).” Ez egy totálisan abszurd állapot – és Kierkegaard szerint ahhoz kell az abszolút erő és hősiesség, hogy az ember önerejéből vállalja ezt az helyzetet.

Ábrahám esetében nem csupán arról van szó, hogy azt áldozza fel Istennek, ami a legdrágább számára. Ha a legdrágább egy tárgyi jellegű vagyontárgy lenne, akkor egészen másként festene a helyzet. Ábrahám számára azonban Izsák nem csupán a legfontosabb az életben, hanem egy olyan létező, akihez etikai viszony fűzi őt – a szeretet örök kötelessége. Az etika, ahogy Kierkegaard hangsúlyozza, azt jelenti, hogy egy egyedi esetet a normák általánossága alá helyezünk, vagyis az egyest alárendeljük az általánosnak. Ezzel szemben Ábrahám történetében az egyedi tett felülemelkedik az általánoson, és eljut az abszolútúmhoz. Sőt: Ábrahám számára éppen az etikum jelenti azt a kísértést, amit a hit bajnokának le kell győzni. Kierkegaard szerint ez a paradoxon a hit lényege: az egyes felülírja az általánost.

Amennyire én látom, Kierkegaard könyvének nagyjából ennyi a lényege, semmivel sem több. Kierkegaard szerint tehát az etikumon való túllépés hőstett lehet, olyan mutatvány, ami csodálatra méltó. Ez azért ijesztő, mert ez pontosan a vallási terroristák álláspontja, akik az erőszakot az isteni imperatívuszhoz kapcsolják. Kierkegaard egyértelműen ki is mondja, hogy az igazi hit felülírja az etikát, mert az abszolútummal teremt kapcsolatot. Ennél egyértelműbben nem is lehetne megfogalmazni, mi a probléma a hittel.

Kierkegaard írásával az a baj, hogy egyáltalán nem vet számot azokkal az alapvető kérdésekkel, amik rögvest felötlenek az emberben. Az érveket nála teljesen felülírja az egzisztenciális pátosz, amitől az írás meggyőző erejét várja. Kierkegaard élvezettel részletezi azt a lelkiállapotot, amibe Ábrahám és általában a hit bajnoka kerül. Ez egyfajta kivetettség, a létezés megmagyarázhatatlan borzongása, amit pl. Nietzschénél Dionüszosz képvisel. Kierkegaardnak azonban éppen amellett kellene valahogyan érvelni, hogy miért hősiesség, ha az ember beleveti magát ebbe az állapotba, az abszurditás szakadékába. Miért heroizmus a racionalitáson való túllépés? A hit abszurd, a hit paradox – de miért csodálatra méltó az, ha az ember ezt választja az ésszerűség helyett? Kierkegaard maga is felveti, hogy a tragikus hős különbözik a hit hősétől (100). A tragikus hős feláldozza saját érdekeit, boldogságát, létezését a közösség érdekében, mivel úgy ítéli meg, hogy az előrevalóbb az ő személyénél. Ezt nagyon nehéz megtenni, de van értelme. A hit bajnoka viszont a közösség értékeit áldozza fel a saját hite és az abszolútummal való kapcsolata miatt. Ezt méginkább nehéz megtenni, mivel semmi értelme nincs. Kierkegaard szerint viszont ez az igazi hősiesség, vállalni az értelmetlent. A dán filozófus ezt úgy tárgyalja, mint magától értetődőt, pedig pont ez lenne az, ami mellett érvelnie kellene. Ez ugyanis nem hősiesség, hanem korlátolt, vak fanatizmus, amit nem igazolhat és nem menthet fel semmi.

Emellett az is kérdés, hogy ha a hit meghatározása paradox és abszurd, akkor vajon mi különbözteti meg a hitet a szimpla őrülettől, ami éppolyan abszurd. Miben különbözik Ábrahám bármilyen elmebetegtől, aki különféle téveszmék hatására cselekszik?

Szintén problematikusnak tűnik az egész elképzelés, ha nem a lelkiállapot leírásának pátosza felől közelítünk a dologhoz, hanem Isten elképzelt nézőpontja felől. Vajon miért várja Isten tőlünk azt, hogy ilyen módon higgyünk? Miért várná azt Isten, hogy a saját józan eszünk és etikai nézeteink ellenére kövessük őt? Kierkegaard így fogalmaz: „Miért teszi ezt mégis Ábrahám? Azért, hogy Isten kedvében járjon, de egyben saját magáért is. Az Isten kedvéért teszi, mert Isten megköveteli tőle hitének eme bizonyítékát, és önmagáért, hogy a bizonyítékot felmutassa. (102)” De miért kedvére való Istennek az, ha ilyen módon hisznek benne? Egyáltalán: miért akarja Isten, hogy higgyünk, és miért nem hozza közvetlenül a tudomásunkra a létezését? Miért lesz Isten ettől boldogabb?

És végezetül marad még egy kérdés: mire jó ez az egész nekünk, embereknek? Ha én mint ember lemondok arról, hogy más emberekkel együtt létezzem és éljek (mert pl. fel kell áldoznom őket egy vérszomja istennek), akkor én attól boldogabb leszek? Nem, én nem lennék boldogabb, csak szomorúbb. Ábrahám vajon boldogabb lett az eset után? Nem, a hit szakadékába való ugrás csak nyomorúságossá teszi az embert, és egy ilyen önző Istent nem is igen lehet szeretni. Mit ad nekünk egy ilyen keserű, kiábrándult, félelemmel és reszketéssel teli hit? Mindez olyannak tűnik számomra, mintha valaki szándékosan nem enne soha mást, mint éppen csak azt az ételt, amelytől a leginkább undorodik. Hiszen ez abszurd és paradox, vagyis ez hősiesség. Ahogy az erőszak is az, amit itt Kierkegaard csodálatra méltónak, hősiesnek tart.

És egyáltalán: mi szükségünk van nekünk hősökre? Miben mutathat példát a közösségnek egy olyan vallási fanatikus, aki éppen a közösség normáit hágja át? Mi, „normális” emberek nem hősökre vágyunk, hanem olyan társakra, akik között békében és jólétben élhetünk.