Először is, le kell szögeznem pár dolgot, nehogy ateista társaim itt eldobják az agyukat. (i) A szubjektív és objektív kérdések distinkcióját továbbra is tartom. Tehát az, hogy "mit szeretnék" az egészen más kérdés, mint az, hogy "mit tartok igaznak". (ii) Nem hiszek istenben. Továbbra sem. (iii) A keresztény és más, jóságosnak hitt istenek létezése elleni legerősebb érvnek továbbra is a világban lévő rosszból vett érvet tekintem, olyannyira, hogy pozitívan állítom, amilyennek látjuk az Univerzumot, aszerint nem létezik egy ilyen isten. Ismétlem: tagadom, hogy ilyen isten létezik.
A rosszból vagy gonoszból vett istenérvről írtunk már eme blogon, és nincs szó arról, hogy eszembe jutott volna bármi fontos ezzel kapcsolatban, Mivel Szalai Miklósnak létezik egy könyve magyar nyelven, amely igen részletesen foglalkozik ezzel a témával, és mivel erről még könyvismertetést is írtunk, most igazán nem erről szeretnék írni. Elég érv található a könyvben. Vitatkoztunk is erről eleget, ki is veséztük a témát rendesen.
De amellett, hogy nagyon sokat hangoztattuk, hogy mi nem jó ebben a világban, mi az, ami ebben a világban egy igen szánalmas, közönyös, ha nem egyenesen gonosz istenre utalna, ha létezne, amellett talán nem árt nagyjából ugyanezt megfogalmazni a másik oldalról is. Nem negatív, hanem pozitív módon: Milyen lenne az a világ, amelyet a jelenleginél sokkal jobbnak vélek, és amely méltó világ volna egy jó istenhez. A kérdésnek ebben a megközelítésében olyan közös szempontokat is írok, amelyeket sok más ember is így lát, de bevallottan lesz olyan szempont is, ami nekem fontos, és másoknak nem annyira. Mivel természetszerűen abban, hogy mi jó, sokkal kisebb az emberek egyetértése, mint abban, hogy mi rossz. A post célja tehát nem az, hogy még tovább érveljek isten létezése ellen, hanem inkább bemutassam, milyen lehet egy ateista életszemlélete ebben a kérdésben.
Kezdjük ott, hogy persze, majd minden ember szeretne tovább élni, sokáig élni, akár örökké is élni. Én is szeretnék. Számomra is szörnyű dolog az, hogy az életem valamikor véget fog érni, és, hogy utána nincs semmi. Ha ebbe belegondolok, akkor sokszor iszonyatos szorongást érzek "a szívemben". A gondolat néha elviselhetetlen. Sokszor rám tör éjjel az elkerülhetetlen, és nem tudok aludni. Jó lenne a halál után is élni, jó lenne nem meghalni.
Az olyan örök élet, amilyet esetleg a tudomány, a technika, az orvoslás fejlődése majd valamelyik következő generációnak adhat, egy kicsit talán unalmas lenne. Én úgy gondolom, mi ezt az örök életet már nem éljük meg, de egyébként technikailag lehetséges. A baktériumok is örökké élnek. Praktikusan. Egyébként a biológiailag örökké élő emberek is meghalnak egyszer, mert a baleseteket nem lehet örökké elkerülni. A civilizáció hanyatlását, a katasztrófákat nem lehet kizárni. A Világegyetem végét sem lehet elkerülni így vagy amúgy. Vagy nagy zutty, vagy entrópia-halál vár az Univerzumra. De jó lenne praktikusan örökké élni, aztán eme problémákkal majd évmilliárdok múlva foglalkozni.
Viszont, mint mondtam, ez részben kicsit unalmas lenne. Sok száz év múlva is ugyanebben a világban élni nem is olyan érdekes. Még ha közben változik is kicsit a világ. Például érdekes lenne a termonukleáris reaktorok üzembe helyezését megélni, és egy a mi technikai szintünkhöz képest végtelen, olcsó energia korában élni. Esetleg ha van, a Földön kívüli intelligencia felfedezésénél ott lenni. A környezetbarát energiára való átállást megélni. A mesterséges intelligencia megszületését kiélvezni. Megjegyzem, ezek azért elég lassú folyamatok. Van persze pár szenzációs felfedezés is közben, de a változás mégis lassan jön majd el. Körülbelül olyan lesz ez, mint ahogy mi megéltük a mobiltelefonok elterjedését, a laptopok, majd tabletek világuralmát. Előre elgondolva csodálatos, utólag visszagondolva is érdekes, de amikor a éppen benne vagyunk, akkor egészen prózai. Közben pedig nagyon unalmassá is válhat az élet, mert az, hogy két évtized alatt lezajlik egy ilyen lassú technikai forradalom, az a mindennapi boldogságban nem jelent olyan sokat. Legalábbis az olyan embernek nem, aki nem valami tech-geek.
És akkor emellett az ember maga sem nagyon változik. Kétszáz év alatt persze lassan igen, de az a gyanúm, hogy ha lerakna isten valahol egy örökké élő átlagos informatikust, akkor az kétszáz év múlva is informatikus lenne, és addigra már nem lesz szükség informatikusra. A hagyományosabb foglalkozásokról nem is beszélve. És az a kétszáz éves informatikus haszontalan, régi, maradi lenne, és egészen idegenül érezné magát az új társadalomban. Az emberek halála és születése azért is szükséges a a világunkban, mert az idősebb emberek már nem nagyon változnak, kevesebbet tanulnak. Kell a fiatal generáció az igazán nagy újításhoz, a gyökeres változásokhoz.
Ennél tehát tényleg érdekesebb lenne valami egészen másik világba költözni, újjászületni, reinkarnálódni. De ahogy azt már egy tanmesében elmeséltem, mi hús-vér emberek vagyunk, mi materialista világban élünk, és abban szeretünk élni. Nem tudnám elképzelni, hogy miféle más világban érezném jól magam. Pedig én aztán nyitott ember vagyok, de valahogy nekünk a mozgásra, testre, cselekedetekre, történésekre, érzékelésre szükség van az élhető élethez, nem tudom, ezeket mi mással lehetne helyettesíteni. És ezek nélkül unalmas volna az élet.
A keresztény, és a másik két monoteista hit sokat beszél a szegénységből és bűncselekményekből fakadó igazságtalanságokról. A túlvilágban szerintük ezek elnyerik méltó jutalmukat. A szegények és jók a pozitív jutalmat, a gonoszok a büntetést. A gazdagok nem tudjuk, mit nyernek el, de a gazdagságukat biztos nem tudják tovább vinni, legalábbis a keresztény hit szerint.
Azt persze, hogy ha valaki önhibáján kívül szegény, azt jó lenne orvosolni egy jobb világban. Abból, ha valaki érdemtelenül gazdag, abból is jó lenne visszavenni. És persze az embernek nagyon erős az igazságigénye, hogy a gonosz elnyerje valahol méltó jutalmát. De a keresztény, és a létező monoteista vallások erről roppant korlátoltan gondolkodnak. A Bibliában meglehetősen szűkösen jelennek meg igazságtalanságok, érdemtelenségek, melyeket egy jóságos isten kijavíthatna.
Kevesebb szó van a természet által okozott problémákról, bár ezek meglehetősen egyszerű igények, de teljesen jogosak. A legegyszerűbb problémák a betegségek és a természeti katasztrófák. De erről részben szóltam már a halál kapcsán. Ám egy jobb világban kevesebb ilyen katasztrófát és betegséget is el tudnék képzelni. Én tudom, hogy a hívők arra hivatkoznak, nem nagyon lehet, de szerintem határozottan ehet. Mi emberek, a mi kis szerény eszközeinkkel is igen sokat értünk el ezen a téren. Egy isten ne tudna sokkal többet?!
De vannak sokkal kevésbé triviálisabb természeti igazságtalanságok is. Vannak, akik az emberek többsége számára legalábbis rondának születnek, vagy erlondítja őket valami betegség, baleset. Mások meg jóképűek, vagy szépek. Egyáltalán, férfiaknak és nőknek születünk, és bár ezt ma már a technikával egész jól meg lehet változtatni, de a tömeges nemi átváltozások kora nem jött még el. Bizonyára sokan szeretnének nemet váltani, tisztán, problémák nélkül, és nem valami műtéttel, amely után azért csak van rossz érzése az embernek, és csak nem tökéletes. Milyen érdekes volna, ha az ember nemet tudna váltani egy kapcsoló elfordításával, és mindenféle nehézkes, utálatos, kellemetlen körülmények nélkül? Én speciel nem bánom, hogy férfinak születtem, mert nincs minden hónapban bajom a női mivoltommal, azon kívül a szülés gondolatától is kirázna a hideg. De ha ilyen egyszerű volna, akkor már csak érdekességből is ki lehetne próbálni. Csak átmenetileg, amíg meg nem unom a menstruációt. Bár, jut eszembe, egy tökéletesebb világban menstruáció sem volna. Szóval miért ne próbálnánk ki, miért ne választhatnánk nemet?! De ezen kívül miért ne akarhatna valaki szebbnek lenni?! Miért kell az, hogy van, aki szépnek születik, és sokkal többet kap az életből, más meg kevesebbet?! Igazságos ez? Nem.
De vannak még ennél komplexebb igazságtalanságok is, amelyek a Bibliában egyáltalán nem hangsúlyosak. Egyáltalán nem meritokráciában élünk, ahol mindenki érdeme szerint boldogul. Ott van például az intelligencia, amely állítólag 50 százalékban örökölt. Szélsőséges esetben vannak totál hülyék, teljesen bugyuta emberek. Még szélsőségesebb esetben genetikus okokból pszichés betegek is. Egy igazságos világban ilyen minek fordul elő?!
És aztán miért ne lehetne mindenki genetikai alapon mindjárt nagyon is okos?! Sokkal jobb, igazságosabb volna. Mint ahogy ezt megfogalmaztam, világunknak nem több szeretetre, hanem több okosságra van szüksége. A sok okos ember nem csak azért érezné jobban magát, mert ők maguk okosabbak volnának, hanem a környezet intelligenciája miatt is. Nem bántanánk annyira egymást. Ebben is jobb volna a világ.
Attól, hogy mindenki intelligensnek születne, még lennének különbségek, mert az intelligencia másik ötven százalékban szerzett tulajdonság. Lenne, aki a született intelligencia-szintre még ráépítene valamennyit, lenne, aki nem. Így továbbra is lennének intelligenciabeli különbségek, de nem születés alapján, hanem tisztán, szerzett érdem szerint. Ez az érdem pedig egy igazságos világban jutalmat érdemelne. Egy igazságos világban az okos emberek lennének, akik vezetnék a világot. Mert ma nem így van. Ma a minisztereink, miniszterelnökeink egyéb vezetőink roppant buta emberek. Ma buta emberek buta könyveit veszik az emberek, mint a cukrot, például Müller Péter könyveit. Ma nem a legjobb tudósok vezetik az Akadémiát vagy a kutatóintézeteket. Ma mindezek a dolgok pénzen, kapcsolaton alapulnak, nem érdemen.
Egy ideális világban lehet, hogy az intézményeket nem a legjobb tudósok vezetnék, mert az manageri feladat is, de a különféle tudományos elismerést már érdem szerint adnák, mert ezeknek már az lenne a szerepük, hogy az érdemet jutalmazzák, és nem a kapcsolati tőkét.
A Biblia nem hangsúlyoz más érdemeket sem annyira. A bátorság legfeljebb az Ószövetségben jelenik meg érdemként. Az Újszövetségben teljesen eltűnik. A kitartás, szorgalom nem nagyon szerepel ezekben a könyvekben valami nagy erényként. Az őszinteség is csak egy fél előírás az Ószövetségben. Egy ideális világban ezek az érdemek is elnyernék jutalmukat.
Ahogy egy másik tanmesében utaltam már rá, egy jóságos istennek legalitás, igazságosság szempontjából mindenképpen rendet is kellene tartania. Nem volna szabad bujkálnia. Világos előírásokat és törvényeket kéne adnia. Olyanokat, amelyeket nem kőtáblán, nem "birkapásztorokkal", nem "tevehajcsárokkal" küld le, és nem mesekönyvekben írnak össze, hanem a legjobb, ha maga írja le őket. Én valahogy úgy vagyok vele, és szerintem majdnem mindenki így van vele, az a normális, ha a törvényeket az állam hivatalos médiumán keresztül kapjuk meg, ha ezen kívül az újságokban és híradóban jelennek meg. Még így is szoktak zavarok lenni abban, mi is a törvény, hogy kell értelmezni, elég ez a zavar, nem kell még az a zavar, hogy kétezer éve, valami "birkapásztorok" írták le a törvényeket.
Összességében tehát az általam képzelt jó isten jelen lenne a világban, kommunikálna, a világ tényleges vezetőjeként viselkedne, valóban a legbölcsebb létező lény volna a világban, nyilvánvaló lenne, hogy létezik, és az is, hogy segít, hogy jól irányítja, kormányozza és jól teremtette meg ezt a világot. A világ sokkal jobb lenne mind a természetben, mind a társadalomban. Mindezek ellen lehet vetni, hogy de akkor hol lenne a mi életünk, hol lennének a kihívásaink, miről szólna az élet?! Nos, aki azt gondolja, hogy ha neki alá tolják a tévéfotelt, és megy a műsorban az adás, és van chips és kóla, akkor hátradől, és csak nézi a műsort, annak ezután lehet, hogy nem volna kihívás az életben. Nekem innentől kezdődne az, ami tényleg értelmes kihívásnak számít. Nekem az nem tűnik elég jó dolognak, hogy az élet kihívásai még mindig a megélhetésről, pénzről, egészségről, nyűgről, bajokról, adminisztrációról szólnak, ahol más emberek hülyeségeivel kell például megküzdeni. Nekem az értelmes kihívás alkotásról szól, és szórakozásról, és sportról, és ismerkedésről emberekkel.
Persze tudom, mindez nagyon utópisztikus, és azt is, hogy ilyenekről írtak már sokan, sok író megírta nemcsak a disztópiáját, de utópiáját is. És persze azt is tudom, ahogy az emberi értékrendek relatívak, nem mindenki súlyozná pont ilyen módon az érdemeket.
És végül az, hogy a világunk nem ilyen, hogy a világunk csak az a közepes világ, amelyet ismerünk, nem taglóz le végletesen. Legalábbis nincs arról szó, hogy öngyilkos akarnék lenni, vagy alapjában boldogtalan vagyok ebben a világban. Arról igen, hogy csalódott vagyok, arról szó van, hogy néha kevésbé látom a dolgoknak értelmét. Arról szó van, hogy én el tudnék sok mindent képzelni, és ehhez képest a világ, a valóság olyan közepes, olyan lehangoló, olyan mindennapos, olyan szürke. Ebbe a világba születtünk bele, ebben kell élni, lehet boldogan, és lehet boldogtalanul. Lehet választani. Aki boldog akar lenni, annak elég nagy hülyeség azért boldogtalannak lenni, mert a világ olyan, amilyen. Nem szükséges. Ez a világ egy elfogadható világ. Sok mindent megtanultam elfogadni ebből a világból. Az ember fiatalon esetleg még nagy utópiákkal megy neki az életnek, aztán sok mindent elfogad. Túléli, nem hal bele, hogy nincs nagy Ő, hogy nem kap Nobel-díjat, hogy nem ő lesz az miniszterelnök, és nem őt küldik a Marsra.
Az ember elfogadja, hogy az Univerzum közömbös, csak annyira igazságos, amennyire mi azzá tesszük, és hát nem vagyunk ebben olyan nagyon jók. Nagyon rosszak sem, hiszen az emberi civilizáció sokkal igazságosabb, mint az állatvilág. Az ember elfogadja, hogy c'est la vie, ilyen, kis közepes, és nem c'est le dieu, mert isten vagy nem létezik, vagy ilyen közömbös, érzéketlen, esetleg kifejezetten gonosz. És egy ilyen istenben nem fontos hinni. Még akkor sem lenne fontos, ha létezne.
