Már jó ideje felfedeztem, hogy a legfontosabb nyugati nyelveken, leginkább angolul sok klasszikus könyv megtalálható hangoskönyvben a librivoxon, ami roppant hasznos, ha az embernek nincs sok ideje olvasni. Amióta pedig a munkába biciklivel járok, az alkalom is megvan hozzá, hogy rendszeresen hallgassak könyveket. Emellett arra is rászoktam, hogy még vezetés közben is ezt tegyem. Így pedig még olyan dolgokra is lehetőség nyílik, mint hogy az ember "elolvassa" Schopenhauer "A világ, mint akarat és képzet"-ét (VMAK), amire egyébként nehezen venné rá magát az ember, mivel kicsit unalmas és nagyon vontatott és redundáns. Az olvasó azért ne féljen, ez a post nem lesz nagyon hosszú, remélem, nem lesz unalmas, semmiképpen nem akarok redundáns lenni. És az ateizmustól sem távolodunk különösebben el.
A VMAK-ot előtte úgy képzeltem el, hogy roppant idealisztikus, tele van hülyeségekkel, de a könyv eleje, az episztemológiai rész ehhez képest nem is olyan rossz. A korához képest sem, és ahhoz képest, amire számítottam. Schopenhauer a VMAK-ot 1818-ban írta. A könyv nagy részét a Pfänderre biciklizve hallgattam, demonstrálva a könyv "akarat" részét, a végét pedig Frankfurtba vezetve, ahol ugye Schopenhauer élt, csak sajnos nincs múzeuma.
A könyv legunalmasabb része a bevezető, amely csak arról szól, hogy hogy, milyen sorrendben olvassuk el a könyv egyes részeit, és hogyan ne. Nem majdnem mindegy?! Ha jó könyv, valami megragad belőle, ha meg nem, nem. Ha valamit meg újra el akarok olvasni, majd magam is meg tudom tenni.
Amint említettem, a könyv kevésbé szubjektív és idealista, mint gondoltam, különösen az elején. Schopenhauer kifejezetten hangsúlyozza, hogy az az elképzelés, hogy a világ csak idea, hülyeség. Az objektív nem lehet a szubjektív nélkül, és a szubjektív sem objektív nélkül. És akkor itt is vagyunk az egész könyv legegyszerűbb butaságánál. Az odáig rendben van, hogy nincs szubjektum, az objektív világ nélkül. Ezt a materialisták is így gondolják, és Schopenhauer ebben igazat ad nekik, egész szimpatikusan beszél a materializmusról, mint az igazsághoz legközelebb álló nézetről, mármint az ő nézetén kívül.
A kérdés, hogy képzeli a fordítottját, hogy az objektív világ nem lehet a szubjektum nélkül. Ez önmagában is hajmeresztő elképzelés, különösen az evolúció minden ismeretével, amelyet ugyan Schopenhauer még nem ismert, de arról azért beszél, hogy az első állat akkor vált "tudatossá", amikor kinyitotta a szemét. (A "tudatosságot" kicsit lazább értelemben kezeli.) És ha ezt a pillanatot csak képletesen is lehet értelmezni, az nyilvánvaló ebből, hogy nehéz elképzelni, hogy a világ ne létezett volna az emberiség és "tudatos" állatvilág előtt, illetve hogy ne létezhetne nélküle. Mindenesetre eme oltári ellentmondás mellett Schopenhauer a berkeley-ánus szubjektív idealista monizmus és materializmus különös dualista szintézisét hozza létre.
Az ellentmondás feloldható lenne úgy, hogy azt mondjuk, a szubjektum nem létezik az objektív világ nélkül, és a szubjektumnak az objektív világról alkotott fogalmai nem léteznének a szubjektum nélkül. Ez így triviálisan igaz. De így ugye nem az objektív világ létezésének a feltétele a szubjektum, hanem a fogalmak létezésének feltétele. Schopenhauer pedig világosan megkülönbözteti az objektumokat a róluk alkotott koncepcióktól, fogalmaktól, a fogalmat a referenciájától. Mégis elköveti a hibát, hogy összekeveri a kettőt. Illetve egyik helyett tévesen a másikra következtet.
De van a könyvnek ebben az episztemológiáról szóló részében sok jó megfigyelés is. Schopenhauer, amikor konkrét ismeretekről szól, akkor meglepően józan, nagy tudású, és sokszor éleslátó. Például azt mondja, hogy objektumnak lenni annyi, mint hatással lenni. Schopenhauernél találtam meg egyedül ezt a nézetet ilyen konkrétan kifejtve. És szerintem ez nagyon fontos. Mert ha lenni annyi, mint hatással lenni, akkor minden létező megismerhető empirikusan, a hatásain keresztül. Ez pedig teljesen jelentéktelenné teszi az empirikusan megismerhetetlen, mégis létező transzcendencia lehetőségét. Schopenhauer konstrukciójában a transzcendenciának a könyv legvégéig nincs is különösebb helye. Emellett Schopenhauer nem mond ki ateista gondolatokat, a kereszténységről és a keleti vallásokról tisztelettel beszél, valamiben valószínűleg hitt. De a filozófiai rendszerének alapjainál már nem jelenik meg isten, mint Descartes-nál.
Egy másik jó gondolat, amit én Fehér Mártától már hallottam, valamilyen másik könyvben is szerepel, az a görög logika kialakulása. Az nem úgy volt, hogy Arisztotelész leült, és hasból kitalálta a szillogizmusokat, hanem a retorikából fejlődött ki a logika. Megfigyelték, hogy mely sémák azok, amelyeket a jó rétorok hatásosan használnak, amelyek meggyőzőek. És azok, amelyeket mindig meggyőzőnek találtak, azok lettek a szillogizmusok, a logikai következtetés szabályai. Ez pedig azt jelenti, hogy a logika hiába tisztán analitikus, tehát tisztán konszenzuális, a felfedezésének módja mégis empirikus volt. Így tehát van alapja annak, hogy miért éppen ezt a logikát szeretjük. Mégpedig azért, mert nekünk ez a konszenzus felel meg.
Schopenhauer igazából onnantól vadul meg igazán, amikor "a világ, mint képzet" részből, "a világ, mint akarat" részbe vált át. Abban a gondolatában még van valami, hogy amikor akarunk valamit, amikor cselekszünk valamit, akkor közvetlenül érzékeljük a gondolataink hatását a világra. Ez az a momentum, amikor valaminek mind a két oldalát tapasztaljuk: a gondolatot is, és a következményét is. A cselekvést kívülről és belülről is tapasztaljuk. De ezt nem szabad túlmisztifikálni, sőt, ennek különösebb jelentőséget sem kell tulajdonítani, mert mindez szubjektív, és nem objektív, és önmagában bizonytalan is. Az (objektív) megismerés szempontjából lényegtelen, hogy valamiről élményünk is van-e.
Schopenhauer utálja a materialista redukciót. Azt a gondolatot, hogy egy nap az élet és a tudat is redukálható lehet a vegyészeten át az anyagra. Schopenhauer erről a maga korához képest sokat tud. A redukció elvi lehetősége felmerül benne, és igazából nincs is érve ellene, csak utálja, és emiatt ironizál rajta. Sok dolgot ennek megfelelően megmagyarázhatatlannak tart, mert soha nem lehet majd redukálni. Példának hozza fel a tárgyak szilárdságát, ami oltári baklövés, mert azért ezt azóta elég jól ismerjük, és redukáltuk fizikára.
Az esztétikai rész totál hülyeség, mert Schopenhauer a saját szubjektív benyomásait, értékválasztásait nagybetűs igazságként írja le. Nem is érdemes erre időt vesztegetni, amikor tudjuk, hogy nem lehet olyan esztétikai ítéletet mondani, amely objektív igazság volna. Így mindegy is, hogy éppen szimpatizálunk Schopenhauerral, vagy ellenkezőleg. A normatív esztétika hülyeség.
Az etikát szintén az akaratra vezeti vissza, amely itt már egy metafizikai világakarattá válik. Az ember itt elcsodálkozik, hogy ez akár egy világvallássá is válhatott volna, ez a metafizikai világakarat, amely mindenben istenpótlék, és egy vallás szintjén mindent jól be is tölt, mint láttuk episztemológiától kezdve esztétikán át etikáig mindent.
Schopenhauernek érdekes, de buta elmélete van arról, hogy a boldogság és a szenvedés az embernél azért telítődik, mert mindkettő összmennyisége előre definiálva van az ember jellemében: hiába tart tovább a rossz helyzet, ha csak korlátos szenvedés van megírva. És hiába lesz szerencsénk, ha csak korlátos boldogság van a jellemünkbe vésve. Valójában mindkét habituáció evolúciós alapú: az embernek ki kell bírnia a szenvedést, tehát ha a rossz állapot fennmarad, megszüntethetetlen, akkor gyengül a szenvedés. Nincs miért szenvedni, hiszen az ember nem tud mit tenni. Az evolúció tehát "gondoskodott" arról, hogy feleslegesen ne szenvedjünk.
A másik oldalon ha egy szerencsés dolog alapján a végtelenségig boldogok tudnánk lenni, akkor bár éppenséggel fennmaradhattunk volna az evolúció során, csak nem váltunk volna emberré. Emberré azok az állatok váltak, akik nem elégedtek meg, mindig többet akartak. Egy oroszlánban a szavannán, sokkal kevésbé van habituáció, és emiatt sokkal tovább tud boldog lenni csupán a jóllakottság okán, és ez nem is motiválja semmire, amíg nem lesz éhes megint. A homo sapiens elődei meg ennél többet akartak, mert kevesebb ideig tette őket boldoggá egy-egy egyszerű pozitív élmény. Hát ezt Schopenhauer nem látta, Darwin előtt nehéz is lett volna. Ezért talált ki egy hasonló, de feleslegesen misztikus elméletet. A megfigyelése mindenesetre jó volt.
A vége fele lopózik be isten a könyvbe, igazából teljesen alaptalanul, amikor például azt mondja Schopenhauer, hogy a bosszú joga istené, a társadalom joga mindig csak a büntetés, következésképpen meg kell mondani előre a szabályokat, és ezeket a szabályokat el kell fogadnia a társadalomnak. Ez a rousseau-i társadalmi szerződés egy újrafogalmazása. Én ezt fontosnak tartom a társadalomra nézve, és az istenhitben pont azt tartom igazságtalannak, hogy isten állítólag büntet, és ennek szabályai körül olyan sok még a hívők között is a bizonytalanság, hogy még azt se mondhatjuk, ők tudnák, ők ismernék a szabályokat. Ez pedig roppant igazságtalan, egy igazságos isten sem működhet így. Ha a társadalmat úgy gondoljuk igazságosnak, hogy előre tisztázza a játékszabályokat, és világosan leírja, és közli velünk, és a kormány demonstrálja a hatalmát, akkor istennél miért nem gondoljuk így?! Ezt a gondolatot egyébként egy tanmese formájában már megfogalmaztam.
A könyv, és ez az első kötet (volume) vége eléggé lapos lett, Schopenhauer sokat beszél a vallásokról, kereszténységről és buddhizmusról. Egyfajta szintézist alkot, de ez roppant felületes. Ehhez mind a kereszténység és buddhizmus ellentmondásait, mind pedig a keresztény tanok belső visszásságait el kell felejtse. Van a könyvnek egy második része (volume 2), amelyről nincs hangoskönyv, de ahogy néztem, már csak további megjegyzéseket tesz eme alapgondolatokról, szóval azt talán felesleges is volna még meghallgatni is.
