1. AZ EMBER BŰNÖS LÉNY
A keresztény vallás egyik legvisszataszítóbb eleme a mindent átható bűnkultusz. A bűnnel kapcsolatos ellenérzésünk egyrészt az elképzelésnek az emberi méltóságot és önérzetet megtagadó következményeiből adódik, másfelől pedig az ellentmondások tömegéből és a homályosnál homályosabb, képtelennél képtelenebb spekulációkból, amelyek a bűn képzetét övezik.
Az embert egész valójában meghatározza és áthatja a bűn. Karl Rahner drámai megfogalmazásában „a mai ember nincs tudatában annak, hogy letörölhetetlen bűntől terhelten áll Isten előtt, kárhozatra méltó lényként, akit azonban Isten kiszámíthatatlan és csodálatos felmentő ítéletével, kegyelmével mégis megmentett és elfogadott.” (Karl Rahner, A hit alapjai, Szent István Társulat, Bp., 1983, 110.) Az ember saját erejéből nem győzheti le a benne lakozó bűnös hajlamokat, és nem menekülhet a pokol tüzétől, ami a bűn törvényszerű következménye lenne. A bűnön csakis Krisztus megváltó kereszthalála képes felülkerekedni. A kereszténység a megváltás vallása, a megváltás pedig logikus módon annál nagyobb jelentőségű, minél súlyosabb és mélyrehatóbb a bűn, amelyet eltöröl. A bűnösség emiatt a kereszténységben nem feltétlenül kötődik konkrét elkövetési aktusokhoz, hanem ennél sokkal mélyebb egzisztenciális állapot, olyan létezési mód, amely szinte már magának az embernek a szinonimája.
Az ember tehát bűnös és kárhozatra méltó teremtmény. Ez a sötét és mélységesen ellenséges, gyűlölettől és undortól áthatott sivár emberkép a legkevésbé sem egyeztethető össze egy olyan vallás képzetével, amelynek állítólag a szeretet áll a középpontjában, hiszen az embert megfosztja minden méltóságától, elveszi tőle a dolgok szépsége felett érzett öröm lehetőségét, meggyűlölteti vele önmagát, és az örökös frusztráció keserű mélységébe taszítja. A bűntudat, a rossz közérzet mindenen eluralkodik. Ez a legkevésbé sem kellemes helyzet, és aki ezt az életérzést hirdeti, arról nemigen mondható el, hogy a szeretet vezérelné. Mert aki nem tud őszintén örülni a dolgoknak, és nem tudja elfogadni és igenelni önmagát, aki nem képes önfeledten, önmarcangolás nélkül létezni, az beteg és boldogtalan lélek, akitől nem lehet elvárni mások szeretetét sem.
A bűnkultusz arra való, hogy az embert teljességgel függő helyzetbe hozza. Ahelyett, hogy Isten képességet és erőt adott volna az embernek az autonóm lénnyé váláshoz, inkább önmagát ölette meg, hogy megváltson minket. Krisztus véres áldozata a le nem róható hála érzését kényszeríti az emberre, a kereszt pedig az örök szemrehányás agresszív jeleként tolakszik minduntalan elébe. Vagyis Isten szeretete nem egy egészséges lelkű és önzetlen szülőre emlékeztet, hanem az utódából önállótlan, örökösen tőle függő korcsot nevelő frusztrált anyára. Miért nem alkotta Isten az embert olyannak, hogy önerejéből megküzdhessen a bűnnel? Olyan nehéz lett volna ez egy mindenható létezőnek? Minden épeszű, lelkileg egészséges szülő arra törekszik, hogy önállóvá nevelje az utódait, és akkor boldog, ha a gyermeke leválik róla, és már nem lesz szüksége rá. Isten nem ilyen teremtő, ő állandó hálát vár, és nem akarja, hogy a teremtményei saját lábukra álljanak. De vajon hogyan lehetne boldog az az ember, akitől megvonják a jogot, hogy értékesnek érezze önmagát, hogy büszke lehessen önmagára? Mitől lenne egészséges az a teremtmény, akit örök kiskorúságba kényszerítenek?
Mindezt szépen megfogalmazza Előd István a Katolikus dogmatikában: „A bűn elhagyása azt jelenti, hogy az ember mondjon le függetlenségi törekvéseiről, rendetlen önszeretetéről, mert ez a bűnök gyökere.” (Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Bp., 1983. 156.) Máshol: „Az isten által kiszabott halálbüntetés nyilván azt is akarja jelezni, hogy az ember élete mindenestül Istentől függ, és ha függőségét nem akarja elismerni, örök halál, vagyis életnek nem nevezhető kárhozat lesz a sorsa.” (160) Tehát a függőség a lényeg. Ne akarjon az ember önmaga lenni, óvakodjon saját fejével gondolkodni, hagyatkozzon csak rá vakon valami más hatalomra, Istenre, az egyházra, a hittérítőkre. Az állítólagos szeretet mögött az uralmi vágy munkál: az ember függetlenségének eltörlésére, a lelkek megnyomorítására és zombisorba való taszítására irányuló törekvés működik. Ez maga a lelki terror, a mentális vérszomj, az agresszivitás netovábbja.
A bűnösség sulykolása, mint ebből is látszik, arra is szolgálhat, hogy uralmat szerezzünk a lelkek fölött. Akit sikerül meggyőznünk arról, hogy az önálló gondolkodás bűn, és hogy neki nincs joga a saját létezésre, hogy neki nincs önálló értéke, és hogy ő csakis egy másik létezőtől függ, azzal aztán már bármit megtehetünk. Beküldhetjük egy jókora bombával a bevásárlóközpontba, elorozhatjuk tőle a vagyonát, tizedet szedhetünk az egyháznak, engedelmes szavazóvá nevelhetjük stb.
2. ELLENTMONDÁSOK
Mindezeken túl számos ellentmondás és értelmetlenség kapcsolódik a bűn képzetéhez. Az első az, hogy nincs tisztázva, honnan ered a bűn. A Katolikus Dogmatikában ezt olvashatjuk: „(…) Isten nem teremtette az embert bűnösnek, a bűn eredete az emberi akaratban forrásozik.” (155) Fura egy mondat. Az a kijelentés, hogy az embert Isten jónak teremtette (hiszen nem bűnösnek alkotta), mi mást jelenthetne, mint hogy a jóra való törekvéssel, vagyis jó akarattal látta el? Ennek ellenére az emberi akarat bűnös. Velősebben: a mindenható Isten megteremtette a jó embert, aki rossz. A keresztény szemfényvesztés tipikus megnyilvánulása ez a mondat, a fából vaskarika példaszerű esete, az óriási törpe, az ízetlen fűszer, a négyszögletű kerek erdő teológiai verziója. Nem szükségeltetik különösebben tetemes mennyiségű szellemi potenciál annak a belátásához, hogy ez a kijelentés totális értelmetlenség.
Ha tehát az ember akarata Isten szándéka ellenére bűnös, akkor Isten az, aki kudarcot vallott, aki elrontotta az embert, a felelősség egyedül az övé, hiszen a tervezett autonóm és a helyes úton járó lény helyett ügyetlenségében egy erkölcsi nyomorékot hívott létre, egy mindenestül tőle függő lelki torzszülöttet. Ebben az esetben viszont Isten maga sem mindenható, hanem egy céljaiban korlátozott, tehetetlen, fogyatékos képződmény. Ezt az értelmezést alá is támasztja a Dogmatika következő mondata: „Az ember gonoszsága tehát nem hiúsította meg Isten üdvözítő tervét, csak módosította annak végrehajtását.” (193) Ha a teremtőnek módosítania kell a teremtés tervén, akkor Isten nagyon távol áll attól, hogy mindenható legyen, hiszen a tervet elrontotta, olyan hibát követve el, aminek a következményeit nem látta előre. Kár ezt az Istent ennyire mentegetni.
Vagy talán arra gondol a dogmatika, hogy az ember az akaratát, ami a tetteit irányítja, nem Istentől kapta? De akkor vajon kitől? Honnan származik a bűnös szándék, amely alapjaiban hatja át az embert? Miféle idegen aktivitás plántálta az emberi lélek kellős közepébe ezt az Istentől messzire vezető bűnös vágyakozást? Létezik valamiféle társalkotó is a teremtésben? Lehetséges, hogy a Sátán ez a másik teremtő. Csakhogy ha a Sátánnak ekkora hatalma van a világban, akkor azért ugyancsak Isten a felelős, hiszen ő alkotta a Sátánt is, illetve ő az, aki nem képes megfékezni a gonoszt.
A szabad akarat, amit Isten egyik legfőbb mentségeként szoktak felhozni, szintén nem érv a bűn léte mellett. Ha Isten igazán jónak alkotta volna az embert, akkor az ember szabad akaratából sem választaná a rosszat, sőt a rossz választás lehetősége egyáltalán fel sem merülhetne. Arról már nem is beszélve, hogy a szabad akarat tana ellentmond annak a dogmának, miszerint az ember átörökli az eredendő bűnt, illetve hogy csakis Isten azt, aki eltörölheti ezt a bűnt. Ha az embernek ennyire nincs hatalma a bűnnel szemben, akkor nemigen mondható szabadnak sem. Ez egy feloldhatatlan ellentmondás, hiszen a szabad akarat dogmája szembemegy az ember Istennel szemben való semmisségének már említett tézisével.
A másik totálisan igazságtalan és elfogadhatatlan keresztény nézet, ha már itt tartunk, az áteredő bűn tézise. Hogyan lehetne bűnös az, aki nem követett el ténylegesen vétket? Márpedig a keresztény dogma szerint ha a bűn maga nem is, de a bűnös állapot mindenképpen öröklődik (181). Olyannyira, hogy az újszülött is bűnös, aki még éppencsak felsír az anyaméhből kijövet a napvilágon. Egy igazságos és épelméjű Isten nem tekinthetne bűnösnek olyan embereket, akik nem hajtottak végre ilyen jellegű cselekedeteket. A dogma azt tanítja, hogy Ádám megtörte a kezdeti ideális állapotot, így az egész emberiség elvesztette Isten kegyelmét, amit csak Krisztus megváltó kereszthalála szerzett vissza számunkra. Csakhogy ez úgy hangzik, mintha a kegyelem valamiféle tehetetlenül mozgó tömeg lenne, amit ha egyszer valaki eltérít útjában, akkor az nem is juthat vissza többé az előző medrébe: „Ádámnak ugyanis nemcsak az emberi természetet kellett volna átörökíteni utódaira, hanem a kegyelmet és a természetenkívüli adományokat is. Bűne következtében ezeket részben önmaga, részben utódai részére elveszítette” (181). Ez viszont ellentmond annak az elképzelésnek, hogy a kegyelemben Isten állandó aktivitása van jelen. Miért vette el Isten a kegyelmet az egész emberiségtől? Miért nem adta vissza a többieknek, ha egyszer valakitől megvonta azt? Hogyan büntetheti Isten egyetlen ember miatt az egész emberiséget? Ez bizony nem egy szerető és igazságos Isten, hanem a vérszomjas és önző Jahve, aki az apák helyett a fiúkon torolja meg a bűnt, harmad-és negyedíziglen. (Móz. II, 20, 5.) De egyáltalán: hogyan értendő az, hogy a kegyelem vagy a kegyelem elvesztése öröklődhet? A kegyelem tehát egy gén vagy egy ingatlan?
Itt adódik továbbá egy újabb, éktelen képtelenség is, mégpedig az első bűn megtörténtét illetően. Ma már a kereszténység sem tud dacolni az evolúció tanával, amiből következik, hogy nem létezett első emberpár. Viszont ha Ádám és Éva csak metaforikus, mitikus teremtmények, akkor az ősbűn sem eshetett meg a valóságban. Egy fikciós lényről ugyanis nehéz elhinni, hogy a valóságban létező tettet hajt végre. Ezzel az erővel Jókai regényeinek héroszai is kihúzhatnák a mai valóságos Magyarországot az összes bajából. Ha az első emberpárról elismerjük, hogy nem léteztek, akkor a bűn sem létezhet, és a megváltás sem. Ha Ádám és Éva metaforikus figurák, akkor az első bűn is az, és Jézus Krisztus is. Az egész elképzelés mehet a mítoszok közé, azon vallások társaságába, amelyeknek ma már nincsenek követőik (mint pl. az ógörög vagy az egyiptomi hit).
A teológia menekülőútja, mint oly sok esetben, itt is a metaforikus kódnak a szövegre való ráerőltetése. Kiderül, hogy a paradicsom talán nem is egy hely, hanem egy állapot volt, Ádám pedig nem egy ember, hanem egy közösség (!!!). Ezek szerint viszont nyilván a gyümölcsöt sem gyümölcsnek kell gondolnunk, és vélhetően nem is a gyümölcs leszakajtása volt az első bűn (159). Itt viszont olyan hermeneutikai senkiföldjére tévedtünk, ahol bármi lehet bármi. Nagyapa lehet a nagymama, a kalapács lehet harapófogó, Pista lehet Jóska. Ezek szerint semmit nem tudunk a bűnről, egy mese az egész, viszont a következményei mindenre kihatnak. Ha egy közösség követte el a bűnt, akkor mi volt ez a bűn? Miféle közösség volt ez? Talán neandervölgyiek, talán tündérek vagy lovas nomádok? És miért beszél a biblia egy közösség helyett egy emberről? Mi oka lehetett a szerzőknek, hogy ekkorát hazudjanak az üdvtörténet első, legfontosabb eseményéről? Szellemi éjszakában járunk, és nincs útjelző a sötétségben, egyetlen csillag sem világít tudatlanságunk feketeségében.
Mindebből kiviláglik az, hogy a bűnkultusz mélységesen emberellenes és ellentmondásokkal terhes képzelgés. Nem látható be, mi haszna lehet egy ilyen szörnyű látomás elfogadásának a társadalomra és az egyénre nézve. Sem a világ és az ember megértéséhez, sem az erkölcsre neveléshez nem nyújt segítséget egy olyan világkép, amely eleve lehetetlennek tartja, hogy az ember saját maga vegye fel a harcot a rossz ellen, és aminek az eredménye csakis rossz közérzet és frusztráció lehet.
