A katolikus dogmatikából nekem a szentháromságtan a kedvenc fejezetem. Annyira bizarr és minden ízében paradox elképzelés, hogy azzal szinte már öröm foglalkozni; egészen felcsigázza az ember fantáziáját. (a cikket a következő kötet alapján írtam, az oldalszámok is erre vonatkoznak: Dr. Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Bp. 1983).
Isten először is paradox létmódú létezőként egyetlen lényeg (szubsztancia) három személyben. Isten lényege abszolút mértékben önazonos, viszont a személyek különböznek és önmagukban is identifikálhatók, méghozzá egymáshoz való viszonyuk alapján (275). A közös lényeg mindhármukban máshogyan van meg. (Itt máris felvethető lenne a kérdés, hogy ha az isteni lényeg létmódjának variációi vannak, akkor ez a lényeg mindenesetre nem teljesen önazonos, hanem persepktivikus szubsztancia, de ezzel egyelőre ne foglalkozzunk.) A lényeg megvan az Atyában, a Fiú tőle kapja a lényeget, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól. A Fiú nemződéssel származik az Atyától, bár ez nem fizikai, hanem morális értelemben vett nemződés (hogy mit jelent a morális értelemben vett nemzés, az itt most ne firtassuk), a Szentlélek pedig egyszerű eredéssel vezethető le kettőjükből. Ezt a leszármazást és eredést viszont nem egymásutániságként kell érteni, hanem egyidejűségként, örökkévalóságként, sőt ha jól értem, maga a nemzés aktusa is folyamatos, örökkévaló aktus. A leszármazás időbeliséget feltételez, viszont Isten mentes az időtől, Isten folyamatosan nemzi a Fiút, és a Fiúhoz való viszonyában folyamatosan teremti meg önmaga identitását Atyaként.
Isten tehát kétszeresen is paradox struktúrájú szerkezet: egyszerre egy és három, illetve egyidejű és egymásutáni is önmagához képest. (Miközben, ahogy Szent Tamástól megtanultuk, Isten nem is létező, hanem önmaga létaktusa is.) Ez elég meghökkentő leírása egy valószerűtlen metafizikai képződménynek, mely testetlenül is áthatja az egész világot.
Istenben ebben a szempontból van fantázia. Odatartozik a bizarr, ellentétes minőségeket egyesítő paradox fantázialények és tárgyak sorába, amelyeket az évszázadok során kiötlött az emberiség kreatív és játékos képzeletű alkotócsapata. Ezeket a létezőket, ha szeretünk a fantázia világában időzni, összegyűjthetjük képzeletbeli múzeumunkban. Röviden lajstromozhatunk is, de aztán még visszatérünk még a szentháromságra. Itt van pl. H. G. Wells csodakristálya, ami egyszerre két különböző helyen található, a Marson és a Földön, itt van Borges könyve, mely végtelen számú lapból áll, vagy a korong, amelynek csak egyetlen oldala van, vagy esetleg a könyvtár, ami a betűk összes lehetséges számú kombinációját tartalmazó könyvekből áll. Itt van az organikus kő Darvasi László kortárs írótól, ami együtt növekszik az ember szívének dobbanásaival, vagy szintén tőle a kínai ikerpár, melyek közül az egyik rettenetesen csúnya, a másik kimondhatatlanul szép, miközben pontosan ugyanúgy néznek ki.
Isten tehát lehetne egy ragyogó és izgalmas paradoxon is. A probléma az, hogy az ő létének további szövődményei vannak, amik elbonyolítják ezt az érdekes szerveződést. Az első az, hogy itt nem egy egyszerű szerkezetről van szó, hanem olyasmiről, ami mentális fenomén, és így egészen más képet mutat Isten. Isten nem puszta létező, hanem intenzív tudat, mely egyben érzelmi lény is. Az Atya és a Fiú lényegükben azonosak, csak egymásra való vonatkozásukban különböznek (275), ugyanakkor végtelen tökéletes szeretet fűzi őket egymáshoz. Az Atya a saját Fiát szereti, aki egyben önmaga is. Így már viszont valami mélységesen beteges ebben struktúrában. Ez így nem más, mint egy vérfertőző és egyben narcisztikus viszony mintaképe. Egy önmagával leszármazási viszonyban lévő szerelmespárnál nem sok furcsábbat tudok elképzelni. Ráadásul homoszexuális jellegű kapcsolat is ez – pedig pont az egyház az, ami a leghevesebben tiltakozik az ilyesfajta vonzalmak ellen. Tudom persze, hogy a vallásos gondolkodás hívei erre azzal reagálnak, hogy ez csak analóg kijelentés, vagyis nem kell szó szerint venni, az Atyának valójában nincs neme. (A Fiúnak viszont van, azt azért nem lehet tagadni). Tehát a hívők azt mondanák, hogy ez csak metaforikus kép egy olyan valamire, amit nem lehet szavakkal megfogalmazni. Erre viszont az ateista azzal válaszol, hogy kereshettek volna más metaforákat is az Atya és a Fiú helyett, ha nem akartak az egynemű kapcsolat létére való lehetséges félreértéseket. Ha nem akarnak sugallni valamit, akkor miért sugallták azt mégis?
A következő baj az, hogy ha az Atya és a Fiú szeretetéről elmondható az, hogy „mindketten mindent birtokolnak. Ez a szeretet tehát a végtelen érték birtoklásának közös öröme és az abban való tökéletes megnyugvás” (274). Így ugyanis nem világos, hogy hol az ember helye ebben a szerkezetben. Ha a szentháromság tagjai végtelen, egymásban lévő szeretettel szeretik egymást, akkor egyszerűen nem hihető, hogy szükségük van az embere. Ha a szentháromság tagjai elegek egymás számára, akkor ugyan hogy kerül az ember a képbe?
További problémák adódnak azonban magával a szerkezettel is. Tudjuk ugyanis, hogy a Fiú az Atya önálló személlyé lett önismerete. Ez Ágoston ötlete (269). Erről a Dogmatika más pontjain is olvashatunk: „a Fiú voltaképpen az Atyának önmagáról alkotott szellemi képe, önismerete, akibe egész lényegét belemondja.” (273) Ha viszont ez így van, akkor Isten szerkezete pontosan olyan, mint az emberi reflexív tudat struktúrája: van egy tudat, és van egy öntudat, amely saját tárgyává teszi a tudatot. Isten is ilyen: az Atya az öntudat, amely a Fiúban szemléli saját öntudatát. Isten nem teljesen önazonos, Isten nincs jelen önmaga számára közvetlenül. Istennek nincs abszolút jelenléte, nem azonos a saját lényegével és létével, ahogy Szent Tamás elképzelte, hanem mintegy reflexív módon szemléli önmagát, külsővé válva a fiúban. Ez azért elég súlyos dilemma.
De más probléma is felvetődik ezzel a szerkezettel kapcsolatban. A szentháromságot így határozza meg a dogmatika. „Tudományos formában: Istenben három személy, de egy lényeg vagyis egy természet van.” (254) A természet és a lényeg ebből kikövetkeztethetően egymás szinonimái. Ez azért érdekes, mert a háromság egyik tagjáról, a Fiúról meg ezt olvassuk: „Ami Jézusban kettő, nevezetesen istensége és embersége, isteni és emberi természete, az nem teszi őt két valakivé, mert egyetlen hüposztaszisz egy valakivé egyesíti a két természetet” (322) Vagyis: A szentháromság egy szubsztancia három személyben. A három személy egyike viszont maga is két szubsztancia egy személyben. Mintha egy állandóan osztódó, hasadozó skizoid rendszerrel állnánk szemben. Valahogy nem áll ez össze értelmes elgondolássá ez a magyarázkodás. Milyen akkor az emberi szubsztancia viszonya az istenihez? Ha az önazonosnak tételezett isteni szubsztancia egyik személye tartalmaz egy másik, nem isteni szubsztanciát is, akkor Isten nem önazonos létező. Isten egy összevisszaság, egy szubsztancia-osztódással létrejött amorf szörnyeteg, egy kozmikus amőba. Ez a rendszer még paradox természetében sem értelmezhető.
Tudjuk azt, hogy a Fiúban kétféle szubsztancia van, ebben az esetben viszont, ha a Fiú az Atya önismeretének képszerű kivetülése, akkor az Atya sem önazonos, hanem ő is két különböző szubsztanciából áll, vagyis nem csak a saját reflexív másával alkot kettősséget, hanem saját belső szubsztanciájában is osztott létező. Ha a tükörkép hasadt (mert kettős), akkor az eredeti is hasadt. Akkor az Atya is kettős. Nem csak arról van szó, hogy a szentháromság a maga egészében egy paradox szerveződésű rendszer, hanem arról is, hogy a róla szóló kijelentések is kölcsönösen törlik egymást.
Tovább bonyolódik a dolog, amikor a személyek egymásban való létéről olvasunk. Tehát az Atya és a Fiú, aki az Atya öntudata, egymásban vannak. Az Atya és az ő személlyé és így külsővé vált öntudata kölcsönösen átjárják egymást, mint a napfény a levegőt. Ez már eleve követhetetlen. A következő lépés viszont újabb meglepetést okoz. A „latin atyákról” ezt olvashatjuk: „Ők tehát az Atya, Fiú és Szentlélek öntudatának teljes egyéforrását, a három személy azonos tökéletességeinek közös átélését ünnepelik” (279). Tehát a három személynek van külön öntudata, ami összeforr. Csakhogy a Fiú maga is öntudat, az Atya öntudata. Ezek szerint az öntudatnak is van egy külön öntudata, és az Atyának is van a Fiútól független öntudata. De ha ez így van, akkor a Fiú öntudata is önálló létező kell, hogy legyen, akinek nyilván szintén van öntudata. Ebben az esetben Isten nem egy önazonos és önmagát birtokló létező, hanem öntudatok végtelen tükörterme.
Látható, hogy a szentháromság, akárhonnan nézzük is, nem ad ki egy egységes, önazonos istent. Egy elméletileg állandóan toldozott-foltozott, skizofrén rendszer marad. Az egyes kijelentések, elemzések végül olyan káoszt eredményeznek, aminek a méhéből nem születik meg semmilyen isten, csak egy érthetetlen, bizarr alien.