Ezen a héten a világ híreiből, tévéműsorokból feltűnően sok iszlámmal kapcsolatos téma ért el engem. Van persze ebben egy kis szubjektív szelektivitás, ami abból adódik, hogy mire figyelek, mit nézek, és persze az is túlzás volna, ha most iszlamista világvégéről beszélnék. A világveszély még nem világvége, még nem is világháború, inkább azt fejezi ki, hogy Pakisztántól Maliig azért Földünk egy jelentős területén, az időzónák egy jelentős tartományában jelennek meg az iszlámmal kapcsolatos bajok. Ezen problémák eszkalálódása azonban ezen a héten véleményem szerint kicsit túllépi a vallásokkal kapcsolatos "normális" probléma-sűrűséget. Valami azért sajnos itt nagyon rosszul kezd alakulni.
Az említett zóna lényegében ugyanaz, mint az iszlám jelentős elterjedésének zónája. A történetek, jelenségek, melyeket be fogok mutatni azt is szépen demonstrálják, hogy a bajok sajnos többfélék, mélyen gyökereznek. Nem csupán arról van szó, hogy van egy modernség-ellenes, durván bigott világvallás (melyik nem az?), hanem a hitre jellemző oly sok jelenség tárul elénk. Haladjunk mondjuk földrajzilag, és nyugatról keleti irányba!
Az iszlám zóna nyugati végén mostanában Maliban vannak óriási gondok, erről többször be is számoltam, most csak annyit tennék hozzá, hogy az Arte műsorában egy jó filmet lehet látni a másik oldalról: hogyan küzd az iszlamisták ellen a mali kormányzat, amely az ország déli részén még tartja magát, és ha nem volnának egyéb problémák, akkor elvben elég erős is lenne az észak legyőzésére, hiszen északon szegényebb, sivatagi területek vannak csak. Sajnos vannak problémák, és a helyzet súlyát mutatja, hogy a film szerint most Mopti az határváros, amelyen túl már a sharia uralkodik, ahol műemlékeket rombolnak, asszonyokat tartanak rabságban, tiltott a tévé, és tiltott a zene. Mivel Arte dokumentumfilm, a szokásos módon németül és franciául nézhető meg.
Kicsit keletre, és hozzánk nagyon közel, szintén az Arte műsorában egy nem dokumentumfilm, amely egy boszniai párkapcsolatot mutat be, és a wahabita, szélsőséges iszlám megjelenését Európában is. Ez a film mindennapi, európai embernek közelebb álló problémákat fogalmaz meg. A boszniai férfi fokozatosan sodródik bele a szélsőségbe, és hasonló dolgot Európában is el tudunk képzelni a hit gyülekezetével, a jehova tanúival, vagy egy komolyabb katolikus, vagy evangélikus hívővel.
Ennek a filmnek pozitív a kicsengése. A végén a nő, Luna, aki egyébként muszlim hívő, úgy határoz, hogy a modern, európai értékekhez és életmódhoz ragaszkodik, még a férfi szerelme mellett is.
Ami azonban a filmben szerintem fontos az az, hogy Luna egy ideig elfogadja a férfi vallásos dolgait, és ez megfogalmazza azt, amit egy ideje már mondunk: hol van a vallásban a határ fanatizmus és normalitás között?! A válasz pedig az, hogy sehol nincs éles határ. Amar fokozatosan, részben titokban, kész tények elé állítva, megbeszélés nélkül, ultimátumszerűen, de csempész stílusban jön a bigott elveivel elő. Lunánál valahol betelik a pohár. De hol? Miért pont ott? Hol van az a bizonyos határ?
Fanatizmus-e, ha egy ember hitre alapozza erkölcsét?! Sokak válasza, hogy nem. Fanatizmus-e, ha házasság előtt emiatt nem szexel? Sokak szerint ez bizonyára nem fanatizmus, mert ő dolga. És a másik, hogy ez egy igazán hithű katolikusnál is így kéne, hogy legyen, csak ugye ilyenből nálunk kevés van. Fanatizmus-e, ha az iszlám közösségben a nők sokszor nem mehetnek oda a férfiakhoz, elkülönülnek, valahol hátulra rendelik őket? És fanatizmus-e a poligámia? Mondhatni, hogy mindez nem fanatizmus, mert ettől még senki nem fog pokolgépeket készíteni, robbantgatni, rombolni, embereket ölni. De azok a műemlékromboló iszlamisták Maliban, akikről az előbb volt szó, nagyon is hasonló shariát akarnak bevezetni. És nem nagyon látom az alkohol, szex tiltása és a zene tiltása között az óriási különbséget, ahol megállhatnánk, és leszögezhetnénk, hogy: "na itt végződik a normális, hétköznapi hívő ember, és itt kezdődik a csak a messzi országokban látott fanatikus". Nem látom a határt. Amit látok, hogy Luna ott határozott a fanatizmussal való szakításról, ahol éppen neki érzelmileg betelt a pohár. az elfogadhatatlan dolgok már korábban is kezdődtek, és tulajdonképpen az iszlám hitben benne vannak.
A film után az merül fel az emberben, hogy Lunának egyáltalán miért kéne hívőnek lennie?! Viszonylag normális, bulizós, dolgozós, európai életet él, lehet, hogy a gyerekét szingliként, maga fogja nevelni. Ha igen, valószínűleg nagyrészt maga fogja kitalálni, mit hogyan csináljon, hogyan öltözködjön, mennyi alkoholt igyon, mikor, kivel szexeljen, kivel ne. El tudja-e fogadni a mesterséges megtermékenyítést vagy nem. Valószínűleg a gyermekét is saját elképzelésére fogja nevelni, nem pedig a Korán előírásai szerint. A film francia címe: "Le choix de Luna", és ez a cím arra teszi a hangsúlyt, hogy az ember maga dönt. Ezen cím szerint a film legfontosabb mozzanata, hogy Luna a maga kezébe vette a gyeplőt: eldöntötte, hogy maga dönt. Tehát mi szerepe van itt az Allahba vetett hitnek?! Nem látom. Luna világában, amely mellett végül is kiállt, az istenhit csak egy üres díszlet, amelyet ki is lehet dobni. Nincs tartalma.
Menjünk kicsit még keletebbre, kicsit távolabb! Egyiptomban, ahol eddig általában koptokat vertek, egyrészt visszaköszönt a mali műemlékrombolás. Komolyabb és komolytalanabb formában köszönt vissza, hiszen a piramisok lerombolása durvább dolog volna, olyan, amire már a magyar, fapados-irodás turista is felkapja a fejét, másrészt a rombolástól Egyiptomban még messze vannak. De nem annyira messze, hiszen kormányon iszlamista párt van, és a még szélsőségesebb iszlamista párt, amelynek képviselője a shariát és a rombolást követeli, második lett a választáson. Figyeljük meg, hogy a sharia és a rombolás együtt járt Maliban, együtt jár Egyiptomban, együtt járt a Talibánnál! Megint, hol választjuk el a fanatizmust a "normális" vallástól?! Sehol nem lehet.
Az egyiptomi helyzetről korábban írtam, mégpedig azt, hogy akárhogy is várható volt az iszlamista pártok előrenyomulása, a demokrácia miatt ezt be kell vállalni. Az egyiptomiak lényegében nem nagyon tanulják meg, hogy ezeket ne engedjék semmiféle hatalom közelébe, ha nem a saját hibájukból tanulnak (sajnos a néptömegek általában ilyenek, ezt Magyarországon is látjuk). Azt lehet remélni, hogy az a forradalmi tömeg, az a fiatalság, amely Mubarakot elkergette, és amely jelentős részben egyáltalán nem az iszlamistákhoz tartozott, az egy iszlamista diktátort is meg fog buktatni. Adott esetben ez nagy áldozatokkal jár, de mint mondtam, aki nem tud mások hibáiból tanulni, annak magának kell elkövetnie őket, és a tanulópénz ilyenkor kemény dolog.
Azt egyébként figyeljük meg, hogy Egyiptom és Magyarország milyen sok esetben hozható tanulságos párhuzamba, vagy van tényleges kapcsolatban egymással. Akár Orbán látogatásáról van szó Mubaraknál, akár Murszi diktatórikus lépései és Orbán hasonló lépései között van a hasonlóság.
Ha viszont Egyiptomban, a Tahrir téren végül nem a modernség fog forradalmat csinálni, és nem győznek, akkor a kopt-iszlám, keresztény-iszlám ellentét durván eszkalálódhat. Akkor Egyiptom lehet a szunita Irán.
És ha már szunita-shiita ellentétről van szó, ez az a dimenzió, amely egy egészen másfajta tanulságul szolgál. Pakisztánban és Afganisztánban a szunita a többség, és a shiita a kisebbségi iszlám vallás. Most egymás után több terrorista robbantás is történt Pakisztánban, amelyet szuniták követtek el shiiták ellen. Ez pedig az olyan naiv képzelgésekről rántja le a leplet, amelyben esetleg azt gondolnák, hogy csak valahogy tudnánk ezt az iszlám-keresztény ellentétet kezelni, és akkor jók lennénk a vallással. Nyilván ez is lehetetlen vállalkozás, de amint látjuk, még ezzel sem volna megoldva a dolog. Nem csak az iszlám a hibás. Nem csak az iszlám-keresztény vagy ami még durvább az iszlám-zsidó ellentét itt a baj. Beszámoltam én már buddhista-iszlám ellentétről is, van hindu-iszlám ellentét is is, van iszlámon belüli ellentét is.
Az iszlám, ahogy már sokszor elmondtam, nekünk európaiaknak tükröt, sőt, "időgépet" tart a szemünk elé: nagyon sokszor mutatja meg nekünk, milyen lehetett Európa a középkorban. Az iszlám fegyveres hittérítést, középkori bigottságot mutat be nekünk. De ha kicsit jobban odafigyelünk, akkor a protestáns-katolikus háborúkhoz hasonló shiita-szunita háborút is felfedezhetjük az iszlámban. Itt zajlik a szemünk előtt, a nappalinkba hozza "Szent Bertalan éjszakáját". Már-már elfeledkeztünk volna róla.
A baj az magával a hittel van. Mert ahol igazolás nélkül, kinyilatkoztatás vagy úgymond belső meggyőződés alapján fogadnak el igaznak dolgokat, ahol az igazság nem empirikus és logikai alapokon nyugszik, nem ilyen kritériumokat állítanak vele szemben, ott mindig is a hitek széttartása, forgácsolódás, és ebből fakadóan háborúskodás, ellentétek lesznek.
Az empirikus logikai módszer előnye, hogy sokkal konvergensebb, sokkal kevesebb az ellentét, és amikor van, annak kezelésére is van normális módszer. Ha az ember megfigyelésekhez, kísérletekhez, logikához folyamodhat, akkor nem kell kardhoz, ágyúkhoz, géppisztolyokhoz, pokolgépekhez vagy atombombákhoz folyamodnia az igazság a viszály "rendezése" érdekében.
