„Egy mise nem árt” – hangzott el a nyár elején, amikor kiderült, az egyházi irányítás alá kerülő iskolák házirendje megköveteli majd a tanulóktól, tanároktól a misére járást. Elsőre elfogadhatónak is tűnhet, elvégre tényleg szörnyűbb dolgok is megeshetnek az emberrel, mint hogy évente néhányszor végigunatkozik egy órát, sőt, rokonaink, ismerőseink kedvéért önként is részt veszünk templomi esküvőn, papos temetésen. És ugye egy hitetlen számára nincsen jelentősége egy misének, a liturgia csupán üres mozdulatok és üres mondatok sora, szóval tényleg, miért is ártana?
Bár rendjén valónak tűnhet, hogy egy egyházi intézmény megkövetelje a munkatársaitól és szolgáltatásait igénybe vevőktől, hogy tanításaihoz, szokásaihoz és szertartásrendjéhez igazítsa életét, ezzel csak addig nem gázol át másokon, amíg az egyházi intézménynek van alternatíva. Ott, ahol az egyházi az egyetlen iskola, óvoda, kórház, idősotthon, a kényszer viszi oda mind a munkavállalókat, mind a tanulókat, öregeket, betegeket, akiknek attól kell tartaniuk, ha nem kussolnak, kirakják őket.
Ezzel a kényszerhelyzettel visszaélve vallási szertartáson való részvételre noszogatni-kényszeríteni valakit nem csak mélyen sérti a vallásszabadságot, hanem kárt tesz a társadalomban azzal, hogy a mást hívőket és a nem hívőket elidegeníti az államtól, a köztől, amelynek megbízásából (és amelynek pénzéből) az egyház szolgáltatásokat nyújt. Mi több, arra kényszeríti ezeket az embereket, hogy részvételükkel erősítsék azt a benyomást, hogy tele a templom, és ezáltal hozzájáruljanak az általuk elutasított tanításokat képviselő egyház politikai hatalmának erősítéséhez. Magyarán: hazugságra kényszeríti az érintetteket, akik viselkedésükkel kénytelenek azt a látszatot kelteni, mintha egyetértenének és támogatnák az adott egyház tanításaival.
Az állam elárulja polgárai többségét, amikor olyan helyzetet teremt (többek között az egyházi intézményeknek biztosított kedvezőbb finanszírozási feltételek révén), hogy egy általuk nem követett vallás előírásaihoz alkalmazkodva tudnak csak közszolgáltatásokat igénybe venni. A cserbenhagyás mértékét, mélységét és abszurditását (illetve az egyházaknak biztosított előjogok megalapozatlanságát) mutatja, hogy mindez annak ellenére történik, hogy különböző kutatások szerint a lakosságnak úgy 10-20%-a követi legalább nagyjából valamely egyház tanításait (közismert, hogy a „katolikusok”, „reformátusok”, „evangélikusok”, „zsidók” zöme csak keresztlevelében az). Amikor az állam a közszolgáltatások kiszervezésével kiszolgáltatja polgárait az egyházaknak, valamely egyház kisebbségi álláspontját kényszeríti felülről a történetesen valamely egyház útjába kerülők polgárra. A farok csóválja a kutyát: az állam felülről próbálja meghatározni a polgár világnézetét (legalább a látszatot illetően), ahelyett, hogy vallási és világnézeti semlegességét megtartva biztosítsa és védje polgárai számára a világnézeti szabadságot.
Magyarország már próbálkozott azzal, hogy széles társadalmi rétegeket szervezett hazugságokra kényszerítsen. Úgy tűnik azonban, a nagyobb egyházak nem tanultak ebből, pontosabban képtelenek ennek tanulságait figyelembe véve építeni stratégiáikat. Mert ahogy a kötelező május elseji felvonulások, az április 4- és november 7-i iskolai szertartások aligha csináltak bárkiből is hívő kommunistát, úgy a kötelező misére járás sem fog – inkább ellenkezőleg.