Ateista Klub

“Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek: Annakokáért a mit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik.” Máté 23:2-3 "ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok" Orbán Viktor

Friss hozzászólások

Címkék

1 (1) abortusz (2) Ádám és Éva (2) adó (1) agnoszticizmus (9) agresszió (4) AIDS (1) áldozat (4) alkotmány (1) államegyház (6) állatvédők (1) altruizmus (2) áltudomány (3) Amerika (1) analitikus (2) analógia (1) anarchizmus (2) anglia (1) anglikán egyház (1) angyalok (1) animizmus (1) antiszemitizmus (1) antropocentrizmus (2) argumentum ad ignorantiam (1) ateista (10) ateisták (1) ateista egyház (4) ateista párt (1) ateizmus (25) ausztria (1) az ateizmus nem hit (6) a hit ereje (2) a vallások vége (11) a vallás bűnei (2) a vallás vége (8) babona (1) bátorság (2) bayer (1) béke (3) berg (1) bergoglio (3) bertrand russel (1) betegség (9) biblia (11) Biblia (16) bizalom (1) bloggolás (1) boko haram (1) boldog (1) boldogság (10) bolgogság (1) börtön (2) boszorkányüldözés (2) botrány (1) breivik (2) búcsúcédulák (1) buddhizmus (12) bújkáló isten (2) bűnkultusz (2) bűnök (13) bűnözés (37) burka (1) bűvészet (1) cáfolás (1) carl sagan (1) celebek (1) cenzúra (7) cherry picking (1) család (1) csillaghamu (1) csoda (11) csodák (1) dawkins (4) deizmus (7) dekadencia (1) demarkáció (3) demográfia (1) demokrácia (6) Dennett (1) descartes (8) diderot (5) divergencia (16) djihad (2) dogma (1) douglas adams (1) dőzsölés (1) drogok (2) dualizmus (10) dzsihád (2) egészség (1) egyenlőség (2) Egyesült Államok (1) egyház (3) egyházadó (1) egyházállam (20) egyházkritika (5) egyháztörvény (3) egyiptom (1) egzaktság (1) egzisztencializmus (2) eincheitswissenschaft (2) életfilozófia (2) életrajz (2) életszemlélet (5) élet értelme (26) eliminativizmus (1) ellenőrzés (2) ellentmondások (2) elmefilozófia (3) elmélet (1) élmény (3) elnyomás (3) elv (1) empirizmus (7) eq (1) eretnekek (3) erkölcs (29) erkölcsi relativizmus (7) erőszak (11) erotika (2) értékrend (3) értelem (5) értelem és érzelem (8) érvelési hiba (3) érzelem (7) esztétika (3) etika (26) etikaoktatás (2) etikaóra (6) etiopia (1) eu (1) eucharistia (1) evangelium (1) evangéliumok (8) evolúció (13) evolúcó (1) ezotéria (5) facebook (2) fanatizmus (8) fejlődés (1) feltámadás (4) felvilágosodás (6) feminizmus (5) fenyő (1) fetisizmus (1) feymann (1) film (16) filozófia (1) filozófiai racionalizmus (1) filozófus (17) filozófusok (4) finnország (2) finomhangoltság (5) fizika (3) fizikalizmus (4) flow (4) fogalomrendszer (1) függőség (1) fundamentalizmus (6) genezis (1) globalizáció (1) gonosz (21) gy (1) gyerekek (3) gyilkosság (3) gyónás (1) háború (1) hadisz (1) hadith (1) hagyomány (1) halál (19) halál közeli élmény (2) házasság (2) hazugság (1) hedonizmus (1) Heidegger (2) hézagok istene (1) higiénia (1) himnusz (1) hinduizmus (8) hinduk (1) hírcsárda (1) hit (20) hitchens (3) hittan (4) hitvi (1) hitvita (3) hit és tudás (16) hit nélkül élni (8) homeopátia (1) homoszexualitás (8) Hume (2) humor (21) húsvét (1) idealizmus (3) időutazás (1) igazi vallás (1) igazolás (23) igazságosság (2) ikon (1) ima (4) india (5) indonézia (2) indukció (1) inkvizíció (15) instrumentalizmus (2) integráció (1) intellektuális tisztesség (2) intelligencia (4) intelligens tervezés (1) intolerancia (3) Irán (1) irán (1) irodalom (2) irónia (3) irracionalitás (1) isten (11) istenérv (22) Isteni Téveszme (1) istenkáromlás (2) isten halott (1) isten nélkül nincs erkölcs (2) iszlám (46) ízlés (1) izrael (2) játszmaelmélet (1) Jézus (11) jézus (24) jog (1) jóságosság (1) kálvinizmus (2) karácson (1) karácsony (8) karikatúra (1) katasztrófa (1) katolicizmus (11) katolikusok (2) kdnp (3) kereszt (1) keresztelés (1) keresztény (9) keresztényésg (3) kereszténység (38) keresztes hadjáratok (1) kettős mérce (1) Kierkegaard (1) kínzás (6) kivégzés (1) klerikalizmus (2) kognitív disszonancia (1) kölcsey (1) kommunizmus (4) kontinentális filozófia (1) könyv (53) könyvégetés (1) korán (3) koron (1) koronavírus (1) korrupció (1) körülmetélés (3) középkor (6) kozmológia (2) közösség (1) kreacionizmus (7) kreacionmizus (1) kult (1) kultúra (2) legenda (1) lélek (9) lengyelország (1) liberalizmus (3) librivox (1) logika (4) lopás (2) lövöldözés (1) luther (2) magyarázat (2) maher (1) mali (1) mária (2) mártírok (1) maslow (1) matematik (1) matematika (2) materializmus (10) matterhorn (1) mazochizmus (1) medicína (1) meditáció (1) megbocsátás (1) megtermékenyítés (2) mémelmélet (2) menekültkérdés (3) mennyország (12) mérleg (1) mese (3) mesterséges intelligencia (6) metafizik (1) metafizika (11) metafóra (6) metodika (1) militantizmus (1) mise (1) miszt (1) miszticizmus (1) mitológia (2) mítosz (5) modernizáció (2) módsze (1) módszertan (2) monizmus (2) monoteizmus (3) moore (1) mormonizmus (1) mormonok (1) multikulti (3) muszlim (2) mutyi (1) művészet (2) múzeum (1) náci (1) nácizmus (4) naturalizmus (1) NDE (1) németország (4) nepál (1) népek ópiuma (10) népírtás (4) népszámlálás (1) neurobiológia (5) neurózis (2) nevelés (1) nietzsche (4) nobel (1) nők (1) objektív (6) objektív és szubjektív (5) occam (5) okság (1) oktatás (11) ökumenizmus (1) öncsonkítás (1) öngyilkosság (2) önszerveződés (1) ontológia (3) örök élet (2) orvoslás (1) ősrobbanás (1) összehasonlító valláskritika (1) pál (2) palesztína (1) panteizmus (2) pap (1) pápa (4) paradoxon (1) paranoia (3) pascal (3) pedofília (3) pedofilia (1) plágium (1) pogányság (3) pogrom (1) pokol (3) politeizmus (2) politika (19) pornó (2) pozitivizmus (1) predesztináció (1) prostitúció (1) provokáció (2) prüdéria (2) pszichedelikus (1) pszichológia (8) qualia (2) rabszolgaság (2) racionalizmus (7) radikalizmus (1) ratzinger (2) redukcionimzus (2) redukcionizmus (2) reform (1) reformáció (2) regresszió (1) reinkarnáció (3) rejtőzködő isten (2) relativizmus (3) remény (1) reprodukálhatóság (1) repülő (1) Richard Dawkins (2) rossz gyógyszer (2) saeed malekpour (1) sajtószabadság (4) sartre (1) sátán (2) satyagraha (1) sci (1) sci-fi (2) skizofrénia (1) sorozat (2) spagettiszörny (2) spiritualizmus (4) statisztika (13) Sunday Assembly (3) svájc (1) szabadság (8) szabad akarat (7) szadizmus (3) szaturnália (1) szegénység (1) szekta (2) szekták (4) szekularimzus (4) szekularizmus (40) szemet szemért (1) szent könyv (2) szent tehén (1) szerelem (2) szeretet (6) szex (5) szimuláció (4) szintetikus (2) szintetikus apriori (1) szkepticizmus (2) szólásszabadság (2) szollipszizmus (1) sztoicizmus (1) szub (1) szubjektív (7) szüzesség (1) szűznemzés (2) takonyangolna (1) talmud (1) tanmese (22) tanulás (1) taoizmus (1) társadalom (6) tautológia (1) TED (1) teizmus (1) tekintély (1) tény (1) teodicea (8) teodícea (1) teológia (10) teremtés (2) teremté ember az istent (1) természet (1) természettörvények (3) terroizmus (1) terrorizmus (17) tervezés (1) test és elme (4) tinik (1) tízparancsolat (4) tolerancia (2) történelem (10) történelmi jézus (6) transzcendencia (2) transzcendens (4) tudás (2) tudatosság (2) tudomány (21) tudományfilozófia (34) túlvilág (11) tüntetés (2) tv (1) üdvtörténet (1) újságírás (2) újtestamentum (3) üldözés (5) undefined (2) unitárianizmus (1) Univerzum (5) USA (2) usa (4) utópia (1) üzletegyház (1) vagyon (1) vágyvezérelt gondolkodás (6) vakok országa (3) válás (1) vallás (24) vallásfesztivál (1) vallásháború (7) valláskritika (5) vallások vége (5) vallásszabadság (18) vallástudomány (1) vallásüldözés (4) vallás haszna (5) valószínűségszámítás (3) vámpírok (1) varázslás (2) vasárnap (2) vatikán (9) vatikáni szerződés (5) végítélet (1) végtelen regresszus (3) véletlen (1) véletlen egybeesés (1) vermes géza (1) vicc (2) videó (6) vikingek (1) világvége (1) vita (2) voltaire (1) vulgáris (1) zavargás (2) zene (3) zombi (1) zsid (1) zsidók (11) zuhanó repülőgép (1) Címkefelhő

e-mail: maxval1967@gmail.com

e-mail: popocatepetl@freemail.hu

e-mail: miigyelunk@gmail.com

Karteziánus tévelygések

Koós István 2013.10.12. 17:09

Descartes.jpg

Ebben a posztban arról a karteziánus téveszméről szeretnék néhány szót írni, amely szerint az öntudat a megismerés alapja, és amely szerint a saját tudatunk, belső világunk, élményeink közvetlenül vannak adva számunkra. Ez a tévképzet gyakran előkerül a blogon, mégpedig vallási oldalról, és általában ehhez kötődik Isten létének levezetése, bár hogy pontosan hogyan, az sohasem fogalmazódik meg egyértelműen. Ez az írás tehát nem tartozik szorosan Isten létének a kérdéséhez, viszont olyasmivel foglalkozik, ami gyakran előkerül azzal kapcsolatban, ezért úgy gondoltam, érdemes egy kicsit ezzel a témával is foglalkozni. Röviden tehát arról szeretnék szót ejteni, hogy mi a kartezianizmus, és mennyiben tekinthető tévképzetnek.

 

DESCARTES „COGITO”-JA ÉS JELENTŐSÉGE

Ismeretes, hogy Descartes a totális ismeretelmélet kétely állapotából indul ki az Értekezés a módszerről (1637) c. könyvében. Ez a mű elmeséli, miként jutott el jelentős új meggyőződéséhez. Mindaz, amit addig olvasott és tanult, az élete egy szakaszában kétségessé vált számára. Descartes ezen a ponton szeretne egy abszolút biztos kiindulási pontot, és meg is találja. Mindent meg lehet kérdőjelezni, ám egyet nem: én, aki kételkedem, gondolkodom, ilyenformán pedig létezem. Descartes következő lépése az, hogy ebből kifejtve Isten létét is bizonyítottnak ítéli: Isten képzete jelen van a tudatomban, ez pedig nem származhat máshonnan, mint magától Istentől. Isten tehát létezik. Nagyon leegyszerűsítve ennyi lenne Descartes alapgondolata, és itt két fontos dolog van, amit nagyon erősen szeretnék hangsúlyozni ennek a nézetnek a jelentőségével kapcsolatban.

Az első az, hogy itt alapvető fordulat következett be az európai gondolkodásban, és emiatt szokták a modernség kezdetének nevezni Descartes filozófiáját. A középkori ember a világot Isten művének látta, és a megismerésben ilyen módon legalapvetőbb eszköze a kinyilatkoztatás tanulmányozása volt. Ha szeretett volna valamit megtudni a természetről, a föld alakjáról, a természet rendjéről vagy bármi másról, megnézte, mit mond arról a biblia, Arisztotelész vagy más tekintélyek. Descartes-nál viszont megváltozott a súlypont. Míg korábban a gondolkodás az előbb említett tekintélyek műveire épült, és a meghatározó így elsősorban az autoritás volt, addig Descartes úgy látja, hogy az általa olvasott szerzők olyannyira ellent mondanak egymásnak, hogy nem lehet feltétel nélkül hitelt adni a szavuknak. A legelső bizonyosság az ember számára önmaga, a saját gondolkodása. Természetesen rögtön utána rögtön ott van Isten, és azt is tudjuk, hogy a korszak tudósainak célja a természettörvények tanulmányozásával lényegében Isten megértése volt. Ám az alapvető fordulat bekövetkezett: az első helyet átvette az ember, és az ember önmagát a gondolkodás képességével határozta meg. Az ember tehát olyan lény, akit a saját gondolkodó tevékenységével lehet identifikálni, nem pedig az Isten képmásaként. Elsődleges feladata az, hogy a saját elméjének napvilágánál vizsgálja meg az ismeretek helyességét, nem pedig az, hogy Istennel szemben tanúsítson alázatot. Lényegében itt kezdődött a modernség, a „világ varázstalanítása,” ahol a világ Isten manifesztációja helyett mindinkább természettörvények összességeként jelent meg, amelyet az ember a saját eszét használva, tudományos módszerekkel ismerhet meg, egyre inkább elvetve az autoritások szavát.

A másik hangsúlyozandó dolog az, ami lényegében e blogbejegyzés témája, hogy Descartes úgy véli, a tudat és annak tartalma közvetlenül jelen van önmaga számára. A saját gondolkodás transzparens, áttetsző jellegű az önmagára fókuszáló tekintet előtt. A tudat számára elsődleges bizonyosság önmaga és az ő tartalmainak a léte. Ez a séma hosszú időre meghatározta a tudatfilozófiai gondolkodást, és a filozófiában és pszichológiában járatlanok számára ma is ez tűnik a magától értetődő elképzelésnek. Pedig ez nem így van, ez csupán egy illúzió, egy karteziánus tévelygés.

 

 A ROMANTIKA ÉS A BELSŐ VILÁG

Itt pár szóban kitérnék a romantikára is, amely ide kapcsolódik, bár látszólag távol esik a témánktól. A romantika a modern racionalizációra és a technicizálódásra adott válaszként jött létre (legalábbis Nyugat-Európában, mert keleten némileg más volt a helyzet, de ez most nem tartozik ide). A romantikusok a rációt hidegnek és idegennek érezték, olyasminek, ami a logika hideg és merev bilincsibe szorítja az elmét, és megbénítja a fantázia szárnyalását, elfojtja az érzelmeket, vagyis mindazt, ami szerintük igazán emberi. A romantikusok a korszakban épülő gyáróriások, vasutak, nagyvárosok között elidegenedettnek érezték az embert, és valami igazabb, autentikusabb létezési szféra után vágyakoztak.

Ekkor értékelődött fel igazán a belső világ. Az általános romantikus séma szerint a külvilág hideg és idegen, míg az emberi belső valamiféle autentikus hangot képvisel, az igaz emberiességet, az értékek világát, ahol megszűnik az ember önmagától való elidegenedése. Ekkor alapvető változás állt be a művészetértelmezésben is, drámaian módosult a művészetről alkotott elképzelésünk, és ez lényegében még ma is érzékelhető a művészetről való gondolkodásunkban. Míg ugyanis korábban a művészt egyfajta mesterembernek tartották, aki bizonyos elvek és szabályok ismeretének minél tökéletesebb elsajátításával és működtetésével alkot (jellemzően ilyen volt pl. a hármas egység követelménye francia klasszicista drámában), addig a romantika korában a művész zseniként jelent meg (zsenikultusz). A zseni számára nincsenek szabályok, ő nem ezek alapján dolgozik, hanem saját különleges belső világából, élményeiből, fantáziájából. Az élmény a zseni életének, személyiségének, belső világának az kifejeződése a műben, amit az olvasó maga is átélhet a műalkotás befogadása során. Az élmény ekkor értékelődött fel az esztétikában, és sokan még ma is úgy tekintenek a művészetre, mint a művészi élmény közvetlen megnyilvánulására.

Számunkra ez itt most azért fontos, mert látható: a romantika is megőrizte azt az elképzelést, hogy az ember számára a legközvetlenebbül saját maga az, ami adva van, csak éppen ezt az önmagát nem a gondolkodással, hanem az érzelemmel és az élménnyel határozta meg. Az élmény egy olyan emlékezeti és érzelmi komplexum, ami tovább nem bontható, és ahol az ember eléri az önmagával való azonosság maximumát.

 

FREUD ÉS A TUDATTALAN: A BELSŐ KÜLVILÁG

Nomármost ez az elképzelés drámai átalakuláson ment keresztül Nietzsche metafizika-kritikájában és Freud pszichoanalízisében, de én itt most csak Freudról szeretnék röviden beszélni. Még az ellenvetések megtétele előtt szeretném rögtön leszögezni: a tudattalan hipotézise empirikusan nem ellenőrizhető, úgyhogy Freudot itt nem tudósként, hanem filozófusként tárgyalom (nem az én ötletem az ilyesfajta átértékelés, már megtörtént pl. Derridánál vagy Ricoeurnél). Freud koncepciója mindenesetre nagyon izgalmas, radikális és szuggesztív hipotézis, másfelől pedig figyelemre méltó a kartezianimussal szembeni alternatívaként.

freud.jpg

Freud Álomfejtés c. kötetet, amit a század egyik legfontosabb műveként tartanak számon, éppen 1900-ban jelent meg, sokan azt is mondják, hogy ezzel kezdődött a huszadik század. Az első kiadásból alig sikerült eladni néhány példányt, ám később óriási ismertségre tett szert. Freud az Álomfejtés hetedik, teoretikus fejezetében alkotta meg az ún. első topográfiai modellt (Freud, 2000, 355-431). A topográfiai modellnek az a lényege, hogy a lelki folyamatokat egy metaforikus térbeli létezőn, a „lelki szerkezeten,” vagy „lelki készüléken” modellezi, mint pszichés helyek differenciálódását. Az első topográfiai modell három komponensből áll, ezek a tudat, a tudatelőttes és a tudattalan. Ezt a modellt gyakran összekeverik a második modellel, amit Freud jóval később, már a harmadik korszakában alkotott meg az 1920-as A halálösztön és az életösztök c. könyvével kezdődően, és amely szintén három összetevőből áll, nevezetesen az ösztön-én, az én és a felettes én triászából. Ám én itt most csak az első modellről szeretnék szólni, mégpedig a kartezianizmus vonatkozásában.

Freud szerint a tudatot lelki készüléknek a felszínén kell elképzelni, mely a tényleges lelki szerkezetnek csak egy igen kicsiny részét képezi. A tudat egy lencse, amely ráirányul valamiyen külső vagy belső tartalomra, és jelenvalóvá teszi számunkra azokat, ahogy egy reflektor rávilágít a sötétben a tárgyakra, amelyek így előtűnnek a feketeségből. A tudat felső rétege alatt található a tudatelőttes, amely az emlékek (emléknyomok) tartománya. Ezek között vannak olyanok, amelyek könnyebben elérhetőek, és vannak olyanok, amelyek nehezebben. A tudat olyan, mintha a külső világ és a tudatelőttes között lebegne, mindkét irányba fókuszálódhat, egyaránt megvilágíthat külső tárgyakat és szintén megvilágíthat, azaz felidézhet belső dolgokat (emlékeket).

A tudatelőttes szintje alatt van a tudattalan lelki réteg. Ez olyan, mint egy mélységes barlang, ami közvetlenül nem hozzáférhető a számunkra. A tudattalanban azok az ösztönkésztetések és vágyak találhatók, amelyek összeférhetetlenek a tudattal, amelyeket saját magunknak sem merünk bevallani, így a tudat elfojtja azokat. Jellemző rájuk, hogy mentesek mindenféle logikai jellemzőtől. Így pl. nem érvényes rájuk az idő: ha egyszer egy vágy létrejön a tudattalanban, az örökre ott marad vágyként, még akkor is, ha már azt hisszük, régen elmúlt vagy kielégítődött. A másik irracionális jellemző az, hogy a tudattalan mentes az ellentmondás elvétől, egyszerre vannak benne egymással ellentétes vágyak, így pl. tudattalanul egyszerre kívánhatjuk a szüleink halálát és a velük való szexuális kapcsolatot (!) is.

Ami itt számunkra elsődlegesen fontos, az az, hogy Freud szerint a tudattalan lelki tartalmakat soha nem érhetjük el közvetlenül, nem jelenhetnek meg közvetlenül a tudat számára. Soha nem tudhatjuk meg, mi rejtőzik a saját lelkünk mélyén, csak következtethetünk rá. A tudattalan vágyak megpróbálnak valamilyen módon kielégülni, vagy (ami Freudnál majdnem ugyanaz) legalább áttételesen kifejeződni. A tudattalan vágyak az elszólásainkban vagy az álmainkban jelennek meg, de nagyon közvetett módon. Ezekből Freud szerint következtethetünk a saját belsőnkre, de közvetlenül nem ismerhetjük meg azt. Az álomfejtésben lényegében a saját elfojtott vágyaink után nyomozunk, amelyekről csak fáradságos szellemi munkával tudhatunk meg valamit.

Itt tehát az a lényeg, hogy a belső világ, ami a romantikában az ember legsajátabb, legközvetlenebb lényege volt, itt valami teljesen idegen is ismeretlen, sőt ellenséges régió lett. Freud úgy fogalmaz, hogy a tudatelőttes és a tudattalan a tudat belső külvilága. Az önmagunkra irányuló tekintet pont olyan, mint a külvilágra irányuló, saját magunk számára pedig nem egy közvetlen megismerési aktusban jelenünk meg, hanem bonyolult értelmezési tevékenység eredményeként. Az én önmagának való közvetlen jelenléte tehát megkérdőjeleződött.

Mint említettem, Freud koncepciója empirikusan nem ellenőrizhető. Vannak viszont olyan elfogadott szociálpszichológiai jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy az ember valóban úgy magyarázza és hozza létre önmagát, ahogy más, külső személyeket értelmez. A következőkben erre a jelenségre hozok két, egyébként közismert pszichológiai példát.

 

ALAPVETŐ ATTRIBÚCIÓS HIBA

Elsőként az attribúcióról ejtek szót, amely alapvető pszichológiai terminus (Atkinson, 1999, 502-506). Attribúciónak nevezzük a szociálpszichológiában azt a tevékenységet, amikor egy személy cselekvésének megfigyeléséből próbálunk következtetni a cselekvés okaira és az okoknak a személyiségével való összefüggéseire. Az attribúciós elmélet az attribúciónak két fajtáját különbözeti meg. Ha a cselekvésnek belső okokat tulajdonítunk, akkor diszpozicionális attribúcióról beszélünk, ha pedig külső okokra, vagyis az adott szituációra vezetjük vissza a cselekvést, akkor szituációs attribúcióról van szó. A kutatások kimutatták, hogy az emberre alapvetően jellemző az, hogy hajlamos a belső motivációkat túlbecsülni a szituáció rovására. Más szóval a cselekvést gyakran belső okoknak tulajdonítjuk akkor is, ha nyilvánvalóan az adott szituáció, vagyis valami külső jelenség motiválja a cselekvést.

Ha pl. azt látjuk, hogy ismerősünk pénzösszeget ad egy jótékonysági szervezetnek az éhező gyerekek megsegítésére, akkor arra következetünk, hogy ismerősünk nemes lelkű és empatikus személy, aki felelősséget érez más emberek sorsáért. Ellenben ha mindez egy jótékonysági bálon történik, ahol mindenki egyaránt adakozik, akkor a cselekvést egyértelműen a szituáció hatalma motiválja, ahol az lenne a kirívó, ha valaki nem nyúlna a pénztárcájába. Az emberi psziché jellemzője azonban, hogy az ilyen nyilvánvaló esetekben is hajlamos belső jellemzőkkel magyarázni a tettet. Ezt a félreértést nevezzük alapvető attribúciós hibának.

Mindez azért érdekes, mert kimutatták, hogy önmagunkkal kapcsolatban is ugyanazokat az attribúciós hibákat követjük el, mint a tőlünk különböző személyek megfigyelése esetében. „Az elmélet szerint az egyén saját attitűdjeit, érzelmeit és egyéb belső állapotait az ember részben úgy ismeri meg, hogy megfigyeli saját viselkedését és annak körülményeit, és abból következtet. Tehát minél gyengébbek, ellentmondásosabbak és értelmezhetetlenebbek a belső jelzőingerek, az egyén annál inkább ahhoz a külső megfigyelőhöz hasonlít, akinek a külső jelzőingerekre kell hagyatkoznia az egyén belső állapotainak megítélésében.” Megfigyeljük önmagunkat, és megpróbálunk következtetni arra, mit miért teszünk; feltesszük önmagunknak a kérdést, hogy vajon mi lehet az oka bizonyos cselekvéseinknek. „Az elmélet azt is állítja, hogy a választ ugyanolyan módon keressük, ahogy egy külső megfigyelő tenné” (…) (Atkinson 1999, 503.) Gyakran előfordul, hogy önmagunkat ugyanúgy félreértjük, mint más személyt, belső okokra vezetve vissza olyan megnyilvánulásainkat, amelyeket a szituációk váltanak ki.

Látható ebből, hogy a saját tudatunk vagy a belső világunk egyáltalán nincs számunkra közvetlenül jelen, hanem ugyanolyan módon konstruálódik, mint a külső világ, és ugyanazok az értelmezési mechanizmusok hozzák létre, mint a külső világ jelenségeinek és személyeinek identitását.

 

ÖNIGAZOLÁS

Az önigazolás leírása a neves szociálpszichológus, Elliot Aronson nevéhez fűződik (Aronson, 2004, 187-254.). Az önigazolás arra szolgál, hogy elkerüljük a kognitív disszonanciát. Ez disszonancia az egymással összeférhetetlen tudattartalmak között lép fel. Ha pl. egy erős dohányos elolvas egy tanulmányt a dohányzás rákkeltő hatásáról, kognitív disszonancia alakul ki a saját tevékenységének tudata és az azáltal okozott potenciális veszély között. A dohányos ebben az esetben arra fog törekedni, hogy csökkentse a disszonanciát. Ezt több módon is megteheti, pl. kétségbe vonja a tanulmány szerzőjének kompetenciáját, annak igazságtartalmát, de lehet, hogy az általa elszívott cigaretták mennyiségét a valóságosnál jóval kisebbre értékelve csökkenteni próbálja a kockázat mértékét (pl. egy napi másfél doboz cigarettát elszívó ember magát nem erős, csak közepes dohányosnak vallja).

A kognitív disszonancia csökkentésének jellemző módja lehet az attitűdváltás. Ha valaki egy olyan cselekvést hajt végre, amely nem egyeztethető össze az általa fontosnak tartott értékekkel, végbemehet ilyesfajta jelenség. Aronson egyik példájában a kísérletvezetők ráveszik az alanyt arra, hogy mondjon egy beszédet a marihuána elfogadhatósága mellett. Mivel az alany egyébként nem ért ezzel egyet, kognitív disszonancia jön létre: olyan ügy mellett állt ki, amit egyébként elítél és károsnak tart, ez a cselekvés pedig ellentétben áll az énképével, azzal az alapvető meggyőződéssel, hogy ő jó, étékes és becsületes ember. Hogy feloldja az ellentétet, hajlamossá válik arra, hogy korábbi attitűdjét megváltoztatva meggyőzze önmagát, hogy a marihuána nem is olyan ártalmas, mint korábban gondolta. Az attitűdök megváltoztatása viszont bizonyos mértékig eget jelent a személyiségben bekövetkező változással.

Ehhez hasonló lehet az, hogy az ember a kognitív disszonancia elkerülése és az énképének megvédése érdekében félremagyarázhatja a saját viselkedésének okait és így saját személyiségének jellemzőit, karakterét is. Az a diák például, aki lustaságból vagy a motiváció hiánya miatt nem készül fel a vizsgára, átéli a disszonanciát a henyeség mint negatív jellemvonás és a saját énképe között. Emiatt olyan okokat fog keresni magyarázatként a kötelesség elmulasztására, amik mellett a pozitív énképét megőrizheti, pl. bohém, életvidám fiatalembernek állítja be önmagát, aki „nem stresszel” a vizsgák miatt, aki „nagyvonalú” és laza, őt nem „görcsöl” úgy, mint a többiek. Ez egyben attitűdváltást is jelent, hiszen felértékelődik a lazaság mint személyes tulajdonság. Vagy mondhatja azt, hogy azért nem készült a vizsgára, mert vannak fontosabb dolgok is, pl. a délutáni foci. Ebben az esetben is történik attitűdváltás: a sport fontosabb érték lesz a vizsgánál. Az ilyen módon átalakított identitás, énkép aztán persze visszahathat a további cselekvésekre, így erősítve meg önmagát.

Látható ezen példákból, hogy önmagunk számára nem közvetlenül vagyunk jelen, ahogy azt sokan naivan hiszik, hanem értelmezett formában. Az énünk, a személyiségünk nem közvetítés nélkül hozzáférhető valami, hanem egy konstrukció, amit értelmezéssel konstruálunk.

 

IRODALOM

  • Elliot ARONSON: A társas lény. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Bp., 2004.
  • Rita ATKINSON és társai: Pszichológia. Osiris, Bp., 1999.
  • Sigmund FREUD: Álomfejtés. Helikon, Bp., 2000.

Címkék: descartes

> 14 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ateistaklub.blog.hu/api/trackback/id/tr615565181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2013.10.12. 23:55:41

Majd fogok írni Descartes-ról, én most hallgattam meg az "Elmélkedések az első filozófiáról"-t, annak kapcsán. Ott is szó van a cogitóról. Én úgy láttam, hogy ott egy nagyon filozófiai racionalista gondolatmenetet vezet le, ami szintén tarthatatlan.

Az viszont igaz, hogy Descartes az Értekezésekben az embert a rációval azonosította, ez hangsúlyos, és ezt ki is szokták emelni, hogy ez tulajdonképpen a felvilágosodás kezdetének fordulata, ahogy írtad, a felvilágosodásban alakult ki az a nézet, hogy az ember végül is értelmes, tud gondolkodni, feladata, hogy maga döntse el a dolgokat.

Az is igaz, hogy ezt kicsit Freud elmélete gyengíti, de Descartes cogitóját konrkétan talán még inkább gyengíti. Descartes mondhatja, hogy amit ő racionális énnek gondol, az nem Freud tudatalattija, csak ugye amikor arról van szó, hogy az ember dönt, és kiderül, hogy ez a tudatalatti, és a racionális én legfeljebb leköveti azt, akkor Descartes cogitója ezzel tényleg nagyon sérül.

Engem az döbbentett meg, hogy azt írod:

"a tudattalan hipotézise empirikusan nem ellenőrizhető"

ez hogy értendő?

Koós István 2013.10.13. 07:55:03

@Brendel Mátyás:

Freud azt mondja, hogy a tudattalanban olyan tartalmak vannak, amik közvetlenül nem hozzáférhetők. Ezek eleve olyan tartalmak, amik olyannyira nem férnek össze a tudattal, hogy a tudat a lehető legerősebben tagadja azokat, igy csak következtetni lehet rájuk. Azt, hogy az embernek valójában milyen vágyai vannak, végülis nem ellenőrizhető, nincs módszer, amivel ezt meg lehetne tenni.

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2013.10.13. 09:11:21

@Koós István: az teljesen szokványos dolog a tudományos igazolásban, hogy a dolgok nem "közvetlenül" hozzáférhetőek. ettől még igazolhatóak.

például Az Alfa Centauri sem közvetlenül hozzáférhető. de egyébként amikor megfogod a laptopot az asztalon, akkor sem érsz hozzá a laptopod protonjaihoz és elektronjaihoz. az elektromágneses taszító hatás miatt te nagy távolságból taszítod a laptopodat, és így emeled fel.

a szó szoros értelemben közvetlenül semmi nem férhető hozzá.

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2013.10.13. 10:03:31

@Koós István: nos, szóval

1) olyat én is olvastam már, hogy Freudot azzal kritizálta Popper, hogy nem lehet az elméleteit cáfolni. ezzel együtt igazolni sem. csak ez a kritika azon alapul, hogy Freud elmélete olyan laza volt, hogy rá tudta húzni bármilyen viselkedésre. tehát nem volt az elméletet cáfoló viselkedés. és ugye ha minden megfelel az elméletnek, akkor a igazából nem lehet igazolásnak tekinteni a neki megfelelő viselkedéseket. ennyiben Poppernek igaza van, hogy az az elmélet, amelynek minden megfelel, nem jó elmélet, és nem csak az igazolás foka a szükséges mérce

2) az viszont Freud elméletében helyes, hogy van tudattalan, és a döntéseinket nem csak a tudat határozza meg. ezt lehet is empirikusan igazolni, sőt Libet kísérlete nagyon is meglepő dolgokat tárt fel

en.wikipedia.org/wiki/Benjamin_Libet

3) Tehát én nem azt mondanám, hogy Freud elmélete igazolatlan, ezért filozófia, de azért nézzük, mert ami igazolatlan, azt nem vehetjük alapul. Viszont teljesen normálisan, tisztességesen és racionálisan eljárhatunk itt:

A) Freud elméletének van egy igazolt, tudományosan is elfogadott része, ezt vesszük alapul

B) A többit nem

és elég A-t szembe állítani Descartes-tal, elég súlyos az. amit a Libet kísérlet is igazol, az súlyos érv Descartes ellen

wabai 2013.10.13. 10:17:52

"Látható ezen példákból, hogy önmagunk számára nem közvetlenül vagyunk jelen, ahogy azt sokan naivan hiszik, hanem értelmezett formában."

Ebből inkább az következik, hogy olyan hogy önmagunk nem is létezik. De akkor ki számára vagyunk jelen csupán értelmezett formában?

Koós István 2013.10.13. 16:54:36

@Brendel Mátyás:

Az, hogy a cselekvéseink nem pusztán tudatosak, nyilván igazolható, de Freudnál a tudattalan kimondottan az elfojtottat jelenti, pl. az Ödipusz-komplexus esetében azt a tudattalan vágyát a kisiúnak, hogy megölje az apját, és feleségül vegye az anyját. Hogy a tudattalan valóban az elfojtott ösztönökből áll, és ezek határozzák meg az embrt, ezt már nehezebb igazolni.

Koós István 2013.10.13. 16:58:27

@wabai:

"Ebből inkább az következik, hogy olyan hogy önmagunk nem is létezik. De akkor ki számára vagyunk jelen csupán értelmezett formában?"

Nem az következik, hogy nem létezik önmagunk. Létezik, csak nem olyan közvetlen, önazonos formában, ahogy feltételeznénk. Az énünk egy folyamatosan változó értelemkonstrukció.

wabai 2013.10.13. 17:11:36

@Koós István: "Az énünk egy folyamatosan változó értelemkonstrukció."

Ki konstruálja?

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2013.10.13. 18:02:46

@Koós István: lehet, hogy nehezebb, de pont ez a rész, amely Descartes szempontjából nem is fontos.

Koós István 2013.10.13. 19:34:40

@Brendel Mátyás:

igen, ezért nem is akarom ezt nagyon erőltetni, és azért is hangsúlyoztam, hogy a koncepció nem igazolható empirikusan, mert nem akartam, hogy ebben kössenek bele, hiszen a mi szempontunkból azt találtam fontosnak, hogy egyáltalán létezik olyan koncepció, ami radikálisan más, mint a Descvartes-é, és hogy ennek bizonyos részei, ha nem is a szexualitásra vonatkozóan, de nagyon is tovább van gondolva.

Koós István 2013.10.13. 19:37:38

@wabai:

"Ki konstruálja?"

sz én konstruálja folyamatosan önmagát a saját értelmezései révén, el lehet képzelni egyfajta körkörös folyamatként.

wabai 2013.10.13. 22:02:28

@Koós István: "az én konstruálja folyamatosan önmagát a saját értelmezései révén, el lehet képzelni egyfajta körkörös folyamatként."

A válasz csupán egy a lehetséges több közül. Mások szerint az énről keletkező reprezentációnak vannak jelentős állandó tudáselemei. Az körkörös folyamattal ellentétes legitim irány ED-jé, illetve a transzcendentális én. Megjegyzem a transzcendentális én fogalmába is belefér a dinamizmus és interaktivitás.
Mivel emlékeim szerint az ED-vel való vitában ez központi kérdés volt, és mint akkor egyik kommentedben írtad, ezt a posztot éppen a vele való e tárgyú viták, valamint az általatok ED-t karteziánusnak történt skatulyázása ihlette, nem értem, miért kerüli meg a kérdést a poszt? A cikkből egyáltalán nem kapunk kielégítő választ a címben meghatározott problémára. A tárgyalt szerzők alapján ez nem is lehetséges. Mint látható az ED-vel a tárgyban zajló vita meghaladja a karteziánus tévelygés lehetséges formáit .

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2013.10.13. 22:19:43

@wabai: nem. ED nyugodtan mondható karteziánus-jellegűnek, amikor a transzcendentális énről beszél. Descartes is transzcendentálisnak gondolta azt a bizonyos racionális énmagot.

Koós István 2013.10.14. 12:43:21

@wabai:

"Mások szerint az énről keletkező reprezentációnak vannak jelentős állandó tudáselemei"

Persze, hogy lehetnek, ezt nem zártam ki. Nem azt mondta, hogy olyan, hogy én egyáltalán nem létezik, hanem azt, hogy nem olyan közvetlen az önmagához való viszonya, hogy ezt ED gondolja, máshogy is el lehet képzelni, és erre több különböző példát hoztam.

Ed úgy képzeli, hogy a saját tudatunk, emlékeink, gondolataink közvetlenül vannak jelen önmagunk számára. De ez nem ilyen egyszerű, hiszen önmagunkat is értelmezzük. erre írtam példákat, Freud elképzelése más, mint az említett pszichológiai leírások, tehát nem egy stabil, megkérdőjelezhetetlen alternatívát akartam adni, hanem csak jelezni, hogy az ED által elképzelt struktúra nem olyan magától értetődő.

Innentől viszont nem értem a kommentedet.

"nem értem, miért kerüli meg a kérdést a poszt?"

Én meg nem értem, mi az a kérdés, amit megkerülök.

"A cikkből egyáltalán nem kapunk kielégítő választ a címben meghatározott problémára."

Mire nem kielégítő a válasz?
süti beállítások módosítása