A pedofília jelensége mögött sok minden meghúzódik. Nyilván beszélhetünk arról, hogy milyen a katolikus egyház intézménye, hogy vannak papneveldék, egyházi iskolák, de ez csak a felszín, hiszen másfajta intézmények, másfajta neveldék és iskolák is vannak. És bár minden emberi intézménynek vannak hibái, és mindenféle iskolában előfordulhat a pedofília, a vallásos intézmények különösen „jeleskednek“ a tökéletlenségben, és különösen nagy számú és nagy mértékű pedofília-botrányokról hallunk az utóbbi évtizedekben az egyház, elsősorban a katolikus egyház kapcsán. Aki esetleg azt vetné ellenem, hogy nem lehetne reális cél, hogy minden gyerekekkel foglalkozó intézményt felszámoljunk, annak az a válaszom, hogy ez szélmalomharc érvelés. Mert én nem minden gyerekekkel foglalkozó intézmény felszámolását javasolom. Nem is következik ez a véleményemből, nem is kell ilyet javasolnom. Csak az egyházi intézmények felszámolását javasolom. Ez pedig reális cél. Semmi nem írja elő, hogy szükségünk van az egyházi intézményekre, arra meg pláne nincs szükségünk, hogy a papok gyerekekkel foglalkozzanak.
Egészen nyilvánvaló, hogy a katolikus egyházi pedofíliánál három igen jelentős ok emelhető ki:
-
A papi cölibátushoz való makacs ragaszkodás.
-
A hitelveket, erkölcsi előírásokat komolyan nem vevő, vagy egyenesen a hitetlen papok tömeges száma.
-
A kontrollmechanizmusok hiánya vagy működésképtelensége.
Mert ugyebár adott esetben ott ül az a szerencsétlen pap a papneveldében, rá van bízva az a sok kisgyerek, emberi kísértései vannak. Sokszor istenben, és a jézusi tanokban eleve nem hisz, vagy legalábbis nem elégé komolyan, és úgy került be oda, hogy hazudott róla fél életében. Józan ésszel is tudja, hogy nem lehet ellenőrizni, hogy hisz-e, ám az egyházi kontroll-mechanizmusoknak sem látta nyomát. Csoda-e, ha rossz útra tér?
Látszólag mindez valami speciális, katolikus, illetve egyházi dolog, pedig nem egészen. Bár a cölibátus nem minden egyháznál kötelező, de az, hogy a katolikus egyház nem tud szabadulni a cölibátustól, az már a hit miatt van. Természetesen a cölibátus bevezetésének egyik legfőbb oka politikai volt, és nem vallási: az egyházi hierarchia, a pápai hatalom erősítését szolgálta, hiszen a hierarchia alsóbb fokain az öröklődéses dinasztiák kialakulását akadályozta.
De ezer év alatt elég sok politikai párt korrigálta már nézeteit, amikor a valóságban durván csütörtököt mondtak, esetleg a változó valóság miatt váltak idejétmúlttá. Miért van az, hogy a katolikus egyház szinte lehetetlen, hogy lemondjon a cölibátusról? Hogy az egyházak általában alig képesek a valóság vagy a tudás változásával lépést tartani? A cölibátus kapcsán például reform nem volt, csak egyházszakadás.
Mert a katolikus egyház, mint olyan szinte megreformálhatatlan. Miért is? Mert a pápa tévedhetetlennek van kikiáltva. És miért van a pápa tévedhetetlennek kikiáltva? Mert a tökéletes, és tévedhetetlen isten földi helytartójának tartják. Mindennek oka bizony a dogma, mint olyan. A dogma, amely tévedhetetlennek mondja magát, amely kinyilatkoztatáson alapul, a dogma, amely egy tökéletes és tévedhetetlen istenben hisz. Van-e nem dogmatikus hit? Nincs, és nem is lehet. Természetesen lehetne olyan hit, amely nem jut el oda, hogy a pápa isten földi helytartója, de ha már eljutott ide, akkor a hit lényegénél fogva nem visszakozhat innen, ugyanis a hitben nincs módszeres eszköz a korrekcióra. A hit, mint olyan a dogma maga. Nem mondhatja a hit védelmezője azt, hogy tapasztalati, kritikai úton revideáljuk a nézetünket, mert az nem a hit volna, hanem inkább tudomány. Hiszen: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid. 11.1.)
Nem mondhatja a hit védelmezője azt sem, hogy isten nem tévedhetetlen, mert az milyen isten volna? A hitnek egyetlen esélye van, hogy nem megy bele ebbe a zsákutcába. Van olyan egyház, amely ebbe a zsákutcába nem megy bele, de egyáltalán nem valami csoda, nem valami váratlan, furcsa jelenség, hogy van olyan, amelyik belemegy. És az sem csoda, hogy valamelyik zsákutcába mindegyik vallás belemegy. Hiszen az ember nem tévedhetetlen. Zsákutcákba a tudomány is belemegy, csak a tudománynak módszere van arra, hogy ezt észrevegye, és kijöjjön onnan. Mivel módszere van erre, még a presztízsvesztesége is elviselhető.
Az szükségszerű, hogy a zsákutcából az az egyház, amelyik belemegy komoly hitelveszteség nélkül kijutni nem tud. A katolikus egyház könnyen meglehet, hogy összeomlana, ha beismernék, hogy a pápa tulajdonképpen egy ugyanolyan mezei ember, mint a többiek, és semmiféle istennek nem földi helytartója, hanem egy nem éppen demokratikus, földi, hatalmi mechanizmus feje. Ez hozzátartozik a katolikus hithez. A katolikus hit e nélkül szinte semmivé válik. Mást nem nagyon mondhatnak magukénak, csak ezt az ostoba hitet. Ez különbözteti meg őket a lutheránusoktól, kálvinistáktól, és más keresztény vallásoktól. Más eredményt nem tudnak letenni az asztalra, marad a kis tévedhetetlennek hitt pápájuk. EZ tartja össze őket, és nagyjából csak ez.
Miért nem tud mit kezdeni egy egyház a hitetlen papokkal, a csalókkal? Pontosan azért, mert az egyház a hit intézménye, és a hitben nincs eszköz a független ellenőrzésre. Vegyük például a tudományt! A tudományos intézmények sem tökéletesek, és a tudományban is vannak csalók. Emberek vagyunk, vannak közöttünk csalók, és sokan tévednek, mindig is fognak tévedni. Például a tudományban pár évtizede a hideg-fúzió feltalálását jelentették be (ez egy kicsit csalás-gyanús), majd pár hónapja a fénysebességnél gyorsabb neutrínók felfedezését (ezek inkább tévedésre példák, mint csalásra). De a tudományban megvannak az ellenőrzés mechanizmusai, mert a tudomány módszerének „lényege“ az empirikus-logikai ellenőrzés. Manapság hetek, hónapok alatt lepleződnek le a tévedések és a csalók.
A tudományos intézményekben is vannak olyan emberek, akik méltatlanul ülnek valamelyik laborban, és nem „hisznek” a tudományban. Persze a tudományban nem kell hinni, amiről itt beszélek, hogy nincs szándékukban betartani a tudományos normákat. Nem is tudósok, nem is hoznak létre tudományos eredményt. Akár még vezetői pozícióba is kerülhetnek. De azért ez a jelenség jóval ritkább, mint az egyházakban, mert nem csak a tudományos elméletek empirikus-logikai ellenőrzése része a tudományos módszertannak, hanem a tudományos közlés előírásai, az egymást ellenőrző szerzők (peer-review), szerkesztők és szakértők, az egymással versengő folyóiratok, és laborok. A tudománynak fontos része a sajtószabadság, és fontos része a demokráciához részben hasonló elosztottság, alulról jövő részbeni kontroll (a tudomány sok más szempontból nem demokratikus, de ez túl messzire vezetne).
Ezek nem tökéletes mechanizmusok, és nem is érvényesülnek tökéletesen. Ahogy a politikában, a tudományban is van némi korrupció, és nagyon sok vezető tudós kerül kizárólag kapcsolati tőkéje folytán oda, ahova. Vagy időnként vezető politikus kap érdemtelenül tudományos titulust. De amennyire a tudományos mechanizmus működik, a tudomány annyira jól működő intézmény, és valójában egészen fantasztikus dolog, hogy a tudományos módszer ennyire korrumpálva is egész jól elműködteti a tudományt, legalábbis az eredményeit tekintve.
Tisztában vagyok azzal, hogy tudományfilozófia relativista irányzatai (Kuhn, Feyerabend, et. al) milyen kritikákkal illetik a tudományos módszer, de ha nem az utóbbi anything goes szintjére ereszkedünk le, akkor a tudomány módszere mindig is többet fog jelenteni, mint a hit módszertelensége. Kedves relativista „barátaimmal” elvitatkozhatnánk erről egy napot, but at the end of the day, akárhogy is, de még mindig tartani tudnám, hogy a tudomány módszere jóval jobb a hit nem létező módszerénél, ugyanis a hit lényege az, hogy nincs ellenőrzési mechanizmus. Sem az empíria, sem a logika nem szükséges feltétel a hitben.
A hit egyetlen módszertani eleme a kinyilatkoztatás elfogadása, de amikor az emberek a kinyilatkoztatás, az isteni sugalmazást elfogadják, akkor biankó csekket adnak a vallási vezetők kezébe. A pápai tévedhetetlenség azt jelenti, hogy a pápák kezébe adják a hívek a biankó csekket, és ő úgy tölti ki, ahogy akarja. Csoda-e, ha a pápa ezzel a kontrollálatlan bizalommal visszaél? Megint: csaló, rosszindulatú, tévedő emberek vannak, és mindig is lesznek. Természetesen nem csoda, az ember ilyen, a politikában is látjuk, hogy a kontroll nélküli biankó csekkel visszaélnek. Mikor tanuljuk meg már végre, hogy ne adjunk biankó csekket?! És mikor esik le, hogy a hit lényege a biankó csekk adása?!
És ha nem a pápát nézzük, hanem az egyszeri papot, aki a papneveldében tanít, és közben sokszor egyáltalán nem hisz istenben, nem hisz a keresztény elvekben, akkor a hit itt is biankó csekk. Ugyanis miféle módszer volna lehetséges az egyházban a hit ellenőrzésére, ha a hit lényege az ellenőrizhetetlenség?! Miközben a tudóst le lehet tesztelni matematikából, miközben a tudós eredményét le lehet ellenőrizni, mert a legtöbb kísérlet megismételhető, addig mi a fenét kérhetnek számon egy papon? „Hiszel Istenben? Igen. Igazold empirikus-logikai úton!“ Ugye ez nem megy, a hit lényege pont az empirikus-logikai igazolás szükségességének megtagadása. Hogyan lehetne megfogni a pap hitének hiányát, ha a hit egyetlen szükséges eleme a megvallás, és semmiféle ellenőrzésnek nincs mechanizmusa benne?
Hátra van még annak elemzése, hogy az egyházi hierarchia miért nem volt képes megfékezni a pedofília elterjedését, miért nem képes megreformálni magát. Itt is ugyanarra jutunk a pápa tévedhetetlenségével kapcsolatban. Ugyanarra jutunk a hit ellenőrizhetetlenségével kapcsolatban. Ha a hit ellenőrizhetetlen, akkor az egyházi tanításokban, az egyházi hierarchiában ugyan mi alapja lenne bármiféle kontrollnak? Természetesen egyetlen alapja van, amelynek viszont nincs köze a hithez és erkölcshöz: a hatalmi kontroll. Szükségszerű-e az, hogy a hitből hiányzó kontroll helyett a hatalmi kontroll, az elnyomás fog uralkodni? Nem csoda, nem váratlan, majdhogynem szükségszerű. Nem véletlen az sem, hogy az egyházak a történelemben szinte mindig az elnyomás oldalára kerültek, az elnyomó hatalom részévé váltak.
Sok hívő elfogadja az egyház és a hit szétválasztását. Ők sokszor amellett szállnak síkra, hogy a katolikus egyház az csak úgy véletlenül romlott el ennyire, a hívő ember és a hit nem felelős ezért. Az ártatlan hívő ember büntetőjogi felelősségét természetesen eszemben nincs sugalmazni, szó sem lehet kollektív büntetésről. De a hit, mint ideológia felelősségét nagyon is hangsúlyoznám. Érdekes módon vannak más ideológiák, amelyeknek léteznek ilyen félresikerült implementációi, és nem habozunk megkritizálni, kivetni őket.
Például a kommunista ideológiának léteztek különféle megvalósításai, ahol persze mindig felvethető, hogy az nem is a kommunizmus megvalósítása, mert a sztálinizmus államkapitalizmus volt, a kádárizmus meg csak a létező szocializmus. Persze, szükséges ilyen pontosításokat tenni. Érdekes az, hogy ebben is van párhuzam a katolikus egyházzal. Hiszen sokan mondják azt, hogy a létező kereszténység sem egészen pontosan a jézusi tanok megvalósítása. De a végén, ha azt látjuk, hogy egy ideológia megvalósítása a történelem folyamán, ilyen nagy léptékekben ennyire félresikerül, akkor ott levonhatjuk a tanulságot: ott valami baj van az ideológiával. Nem habozunk a kommunista ideológiát megkritizálni, sőt, nagyon nagy részben a szemétdombra dobni azért, mert pár évtized alatt a fél világban történt összes megvalósítása eléggé félresikerült. Ugyanakkor habozunk levonni ilyen tanulságot akkor, amikor a jézusi tanok, vagy más hitelvek implementációi több ezer év alatt, az egész világban valahogy hasonlóan nagy mértékben félresikerültek. Pedig kimutatható, bemutattam a cikkben, hogy ez nem is véletlen, hanem mindez abból fakad, hogy a hit ab ovo mellőzi az ellenőrzés szükségességét. Ez a hit alfája és omegája.