Philip K. Dick fiatal koromban kedvenc sci-fi íróm volt, elolvastam az akkor elérhető magyar könyveit (pl. Halál útvesztője), az akkoriban megjelenő könyveit (pl. Ubik), és még a később az Agave gondozásában megjelenő könyveit is elkezdtem megvenni, de aztán abbahagytam. 2003-ban, amikor Helsinkiben dolgoztam pár hónapot, és aztán átmenetileg hazaköltöztem Magyarországra, utolsónak az Akateeminen Kirjakauppa könyvesházban megvettem egy pár Dick könyvet angol kiadásban, és iszonyatos túlsúlyt fizetve, majdnem lekésve a repülőgépet hoztam haza Magyarországra, hogy aztán soha bele se kukkantsak egyik könyvbe sem. Azóta meg szoktam nézni a megjelenő Dick filmeket, mert filmes változatban még szánok rájuk időt, és hát azért mégiscsak jobbak ezek a filmek, mint az átlag komédiák, thrillerek és más alkotások, amelyeket forgatni szoktak. Az imént néztem meg franciául a Total Recallt, erre is csak azt mondhatom, kicsit érdekes kikapcsolódás, de már nem köt le annyira. De vajon miért voltam korábban annyira lenyűgözve Dick könyveitől, és miért vesztettem el egy ponton ennyire az érdeklődésemet?!
A minap egy érdekes dokumentumfilmet láttam Dick életéről, és érdekes módon ez még tudott érdekelni. Úgy látszik, az író, az ember, az élete még leköt. Nyilván most az érdekel, hogy ki volt ez az ember, mi motiválta, és mi mozgatta az írásait?! Hogyan élt, mikor lett híres, milyen volt, mint magánember. De minderről ezen a blogon nem írnék, ha nem lenne valami köze a dolognak a valláshoz. És megsúgom, lesz köze, továbbá, valójában ez az, ami miatt Dick életrajzi dokumentumfilmje leginkább érdekelt, és kicsit távolabbi kapcsolat útján tulajdonképpen régen is emiatt érdekelt Dick.
Dick életéről ugyanis annyit valahol olvastam, hogy némi köze volt a paranoiához, ami nem meglepő, és élete végén írt egy könyvet "Exegézis" címmel, amely vallásos. A dokumentumfilm pedig pont emiatt érdekes számomra.
Meg kell még említeni, hogy Dick valamilyen mértékben élt kábítószerekkel, ez engem annyira nem érdekel, mint esetleg az olvasót. Kábítószer hatása alatt voltak bizonyos élményei, és ez változtatta meg a világképét. Ez érdekes lehetne, de a dokumentumfilm nem sokat mond erről. Amit mond, az elég szokványos kábítószeres élménynek tűnik, ha összehasonlítjuk más kábítószeres élmények leírásával. Nekem ilyenem nem volt.
Dick korábban is hajlamos volt a paranoiára, és ez szorosan kapcsolódik is a könyvei témáihoz. De eme élményét nem tudta elengedni, és mindenképpen valami valóságos dolgot sejtett mögötte. Valami valóságot az álvalóság mögött. Dick írásai tulajdonképpen szinte mindig valóságról, virtuális valóságról szólnak, néha androidokról és emberekről, de még ez is általában a valósághoz kapcsolódik, ha máshogy nem, akkor úgy, hogy végül is mi különbözteti meg az embert egy tökéletes androidtól. Ahogy az android tökéletesedik, tekinthető egy virtuális valóságnak a viselkedése, és pontosan ugyanaz a probléma merül fel, mint általában a virtuális valóságnál: mi különbözteti meg a nem virtuális valóságtól?
Dick pedig ama kábítószer alatti vallásos élménye után elkezdte tulajdonképpen komolyan gondolni azokat a témákat, amelyek előtte sci-fijeiben játékos gondolatként jelentek meg. Bár nyilván korábban is azért írt erről ennyit, mert nagyon foglalkoztatta a kérdés, azaz közel állt ahhoz, hogy komolyan kérdőjelezze meg a valóságot.
Dick regényeinek egy harmadik, kapcsolódó nagy témája a titkos ügynökség, például a Total Recallban a főszereplő szintén titkos ügynök, esetleg kettős ügynök. A titkos ügynök tulajdonképpen egészen hasonló az androidhoz abban, hogy eljátszik egy valóságot, és ez megint visszavisz minket a virtuális valóság problémájához.
Ha jól emlékszem, ama vallásos élmény előtt is voltak Dick életében olyan pontok, amikor a paranoia elhatalmaskodott rajta, mert azt hitte, az FBI üldözi. A dologban ugye az a trükkös, hogy nehéz volna kideríteni, nem tudom, lehet-e egyáltalán tudni, hogy Dicket az FBi nem üldözte-e valójában. Bizonyos szinten szinte biztos, hogy megfigyelték, ez a dokumentumfilmből kiderül.
A filmben szerepel egy sci-fi konferencia, amely a franciaországi Metzben volt - a franciák odavoltak Dickért -, ahol Dick halál komolyan előadta, hogy a vallásos élményei óta meg van győződve róla, hogy egy álvalóságban élünk, és hogy ez onnan ismerhető fel, hogy amikor megváltoztatnak valamit a szimulációban, akkor a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol. (hogy József Attila szavait idézzem) Nos, informatikusként mondom, ha nem rontanak el semmit, akkor semmi ilyet nem veszünk észre egy szimulációban. És nem szükségszerű, hogy elrontsák. Egy szimulációs keretrendszert meg lehet úgy írni, hogy holmi paraméterek változtatgatása zökkenőmentesen történjen, és nincs arról szó, hogy holmi szoftverfejlesztőknek fusizniuk kellene valahol a bináris kódokat.
A film szerint eme konferencia már Dick pályafutásának leáldozása. Bár épp ekkor kezd híres lenni, a könyvei egyre laposabbak. Ezután jön az Exegézis, amelyről azért nem sokat hallottunk, gondolom, nem egy remekmű. Sci-fiként biztos nem, hiszen nem is sci-fi, de vallásos könyvként, vagy filozófiai könyvként sem ismert.
Ennyit Dick életrajzáról. De miért érdekes ez számunkra?! Roppant sok, és szerteágazó téma hever itt a lábunk előtt. Először is, többször írtam már arról, hogy a vallás és a paranoia szorosan kapcsolódik egymáshoz, és itt megint látunk egy életutat, ahol a vallás szorosan kapcsolódik a paranoiához, sőt, a paranoia eluralkodásához. A példánkban a vallás ráadásul a művészi teljesítmény, és az illető szellemi képességeinek leromlásához is kötődnek.
Aztán térjünk vissza ahhoz, hogy miért is érdekelt engem fiatal koromban Dick annyira?! Azért, mert a filozofikus gondolkodásmódomat lenyűgözte ez a virtuális valóság kérdése. Nyilván sok embert érdekel az, hogy a valóság nem az, amiről tudunk, hanem valami más. Ez a játék engem azonban kicsit jobban lenyűgözött.
És itt jön be a metafizika kérdése. Mert ha filozófiáról beszéltem, akkor ott ez a kérdés a metafizikánál jelenik meg, és a transzcendenciánál. Kant Ding an Sichje is egy virtuális valóság mögötti valóság. A buddhizmusban Maya hálója szintén ilyen. A monoteista vallások transzcendenciája pedig kicsit máshogy szintén ez, hiszen az evilág lehet isten által irányított, vagy szimulált valóság, vagy egy illúzió. Platónnál a valós világ csak árnyék a barlang falán. Descartes-nál isten a valóság és érzeteink konzisztenciáinak felelőse. Berkeley-nél minden idea, és a valóság így csak illúzió.
De a transzcendens világ olyan értelemben is hasonlít egy virtuális valóság mögötti valósághoz, hogy bizonyos helyeken a vallások szerint betüremkedik az evilágba. Isten hatása folytán, az evangéliumi történetben, csodák során. A transzcendens valóság elképzelése pedig a mi világunkból hasonló kihívás, mint egy sci-fi megalkotása.
Dick sci-fijei, és persze sok más sci-fi is arra tanított engem, hogy milyen sokféle lehetséges valóság lehet. Hogy a konzisztens, lehetséges valóságok száma beláthatatlan, és a sci-fiben is csak az emberi fantázia, nem pedig a logika lehetőségei szabnak korlátot.
Ezek után pedig a Biblia, vagy valami más vallás meséi már nem nyűgöztek le, a sok sci-fi után tulajdonképpen meglehetősen unalmas, lapos mesék voltak. Immunis lettem az olyan érvek ellen, hogy "de hát a Bibliában lévő történeteket nem lehetett kitalálni". Dehogynem lehetett, sőt, sokkal különbeket is ki lehet. Immunissá váltam továbbá olyan kulturális érvekre is, hogy: "de hát a vallásos mesék, ha nem is igazak, érdekesek, és ezért értékesek". Nem, a sci-fi egy sokkal gazdagabb, színesebb, érdekesebb, változatosabb kultúrát ad nekünk, mint a vallás. És ahogy már említettem, például Dick akkor alkotta a legjobbakat, amikor még nem borult el a vallásosságba, és akkor, amikor még annyira nem vette komolyan a fikcióit.
Dicket, vagy más sci-fi írókat olvasva arra is rájöhetünk, hogy a fantázia akkor szárnyal a legjobban, amikor bizonyos megkötéseknek meg kell felelnie. Nem csak a logikának, hanem a tudománynak is. A sci-fi ugyanis ugyebár szándéka szerint, eredetileg tudományos fikció. Azaz meg kell magyarázni, ki kell találni, hogy mindaz, amit kitalál az író, hogy lehetséges a fizika szabályainak sértése nélkül. Ehhez néha új fizikai szabályokat kell kitalálni, de az író mégsem tehet meg akármit. Régi témám az, hogy mindez sokkal érdekesebbé teszi a sci-fit, mint például a fantasy-t, ahol ilyen megkötések nincsenek, vagy a mitológia. Jó, tudom, minden fikciós mű írásának vannak bizonyos laza szabályai, még a varázslók is be szoktak tartani valamilyen szabályokat. De a legérdekesebb szerintem akkor is az, amikor a tudományhoz nagyon közel kell maradni, azaz, amikor leginkább meg van kötve az író keze. Ez paradoxonnak látszik, de az a magyarázat, hogy ezek a megkötések mégiscsak utat mutatnak a lehetőségek terében, amelyben csak úgy nem tud az emberi fantázia elindulni.
A vallásos szent könyvek, mitológiák, konkrétan a Biblia ráadásul még csak nem is konzisztens. A sci-fi, konkrétan Dick megtanított arra, hogy az ókori "birka és tevepásztorokhoz" képest a mai zsenik sokkal konzisztensebb fikciókat tudnak kitalálni. Nem mintha Dick könyvei mentesek volnának a hibáktól. A Biblia talán ezért is unalmas, ezért mindenképpen silánynak tartom. De még ha a Biblia konzisztens is lenne, a sci-fi megtanított arra, hogy ne legyek ettől lenyűgözve.
A sci-fi megtanított arra, amit azóta a vallás divergencia-problémájának nevezek. Az egyik, hogy mint említettem, egy történet vagy hipotézis logikai konzisztenciája semmi. Ezt tovább gondolva. Ha az empirikusan igazolt tudományos tudáson valaki túl akar menni, akkor egy végtelen tér nyílik meg előtte. Mint ahogy Hume-nál írtam, a tudományos szkepticizmusnál kevesebb szkepticizmus nem működik, mert semmi nem jelzi nekünk az utat ebben a végtelen térben. A vallások számára az emberi érzelem az útmutató: a hívők azt hiszik, amit hinni szeretnének. De hát ez abszolút nem alap. Az, hogy a vallások a lehetséges transzcendens hitek közül az érzelmek alapján választják ki a saját kis meséjüket, ez vezet ahhoz, ami a vallások tényleges divergenciája (proliferációja, változatossága) az emberi kultúrában. A különféle érzelmű emberek különféle mesékben hisznek. És ebben a zűrzavarban csak a gyerekek indoktrinációja, a földrajzi homogenizáció vág egy kis rendet. No de ez nem elég, ettől még a Földön sok vallás van, és ezek vallásháborúba, inkvizícióba és terrorizmusba torkollanak.
A sci-fi tanított meg arra, ami végül is az Occam borotvájának, vagy a tudomány empirikus igazolási elvének, az evidencializmusnak az alapja: nem elég, hogy egy hipotézis lehetséges, nem elég, hogy logikailag konzisztens. Ennél szkeptikusabbnak kell lennünk, ennél több igényt kell támasztanunk a hipotéziseinkkel szemben. Dick sci-fijén kívül végül is az a vallásos zavar, amely a komolyabban vett vallásos elképzelései körül voltak, is illusztrálja ezt. Dick nem tudott megállapodni egy hitnél. A dokumentumfilmben legalábbis ez nem derül ki. És ez is problémája volt Dicknek. Nem tudta, hogy mit higgyen: számítógépes szimulációban, kereszténységben, szovjet összeesküvésben.
Dick sci-fije és komolyabban vett vallásos elképzelései is pont annyira lehetségesek, konzisztensek, reálisak, mint bármely vallás meséi. Ahogy mondtam, sok konzisztensebb is ezek közül. De Dick beleütközött abba a problémába, amelybe minden vallásos hívő bele kéne hogy ütközzön, és nincs is ebből más kiút, csak az őrület: ha valaki túllép az empirikus-logicizmus józanságán, akkor nem lehetséges megalapozottan eldönteni, mit higgyen az ember. A szokásos hívőhöz képest Dick volt annyira becsületes, hogy ezt a problémát nem intézte el valami dogmatikus szarsággal. És élete végéig együtt élt vele. Mert nem oldható meg. Az egyetlen megoldás ugyanis az, hogy megállunk az empirikus-logicizmus józanságánál.
Dick egyik ismert idézete az, hogy "A valóság az, ami akkor sem múlik el, amikor már nem hiszel benne." Ez az, amit Dicknek komolyan kellett volna vennie. Két szempontból is lehet nézni ezt a gondolatot. Az egyik az, hogy a mesét és a valóságot tényleg eszerint lehet elválasztani egymástól. A tudományos tudásunk nem a hiten alapul. A tudomány által leírt dolgok pont megfelelnek ennek a dolognak. Például a gravitáció nem szűnik meg, ha nem hiszel benne, bizony leesel a tizedikről, és valószínűleg meghalsz. Ezzel szemben én nem hiszek Jézusban, Allahban, Jahvéban, Visnuban és hasonlókban, és ezek a dolgok számomra nem léteznek, mondhatnám eltűntek, ha valaha is hittem volna bennük. Semmi bajom nincs attól, hogy nem hiszek bennük.
A másik nézőpont pedig az a nézőpont, hogy "mi van, ha mégis igaz a mese?". Mi van, ha a világ mégis szimuláció?! Mi van, ha mégis van túlvilág?! Mi van, ha mégis létezik isten?! Semmi. Ha egyszer olyan jó ez a szimuláció, hogy nem tudjuk empirikus-logikai úton igazolni, ha egyszer a tudomány semmi ilyesmire nem jött rá, akkor semmi bajunk nem lehet abból, ha realitásnak tekintjük a virtuális valóságot. Egy jó szimuláció egyébként is tökéletesen olyan, mint a valóság, praktikusan miért ne vennénk annak?! Mi bajunk abból, ha a virtuális valóságban valóságban élünk?! Sokkal rövidebb, tökéletlenebb virtuális valóságokba is szívesen beleéljük magunkat. Egy számítógépes játékot végigjátszunk, élvezzük, és a végén, amikor kilépünk belőle, akkor nem gondoljuk, "de kár, hogy játszásiból valóságnak vettük". Sőt, olyan nagyon is nem teljes virtuális játékba is bele tudjuk élni magunkat, mint egy sakkjátszma, ahol egyáltalán nincs valami nagy színjáték, amely eltakarja a valóságot.
Na most ezen a ponton az az olvasó, aki okosnak hiszi magát, hiheti azt, hogy meg tud fogni. Ugyanis ha játszásiból elfogadható egy számítógépes játék, sőt, elfogadható a világunk valóságnak, akkor a vallás miért nem?! A számítógépes játék és a vallás között az a különbség, hogy ott tényleg tudjuk, hogy csak játszásiból tekintjük valóságnak. Az, aki egy lövöldözős játékból a végén nem tud kilépni, és az életben játssza tovább, sorozatgyilkosként, azt súlyosan betegnek tartjuk. Az a dolog pedig, hogy "játsszuk azt, hogy van isten, de tudjuk, hogy ez csak játék", az nem vallás.
Ami meg a Világegyetemünk valóságként való elfogadását jelenti, ott az a különbség a valláshoz képest, hogy a tudomány konzisztens, konvergens képet ad erről a valóságról. Itt tehát egyetlen lehetőséget kell elfogadnunk valóságnak, egyetlen, konzisztens valóságról tudunk, és emellett empirikus-logikai érvek szólnak. Nincs tehát az a probléma, mint a vallásokkal, hogy "jó, jó, fogadjuk el, de basszus, melyiket?!" Ebből a szempontból nem nagyon problémás az, hogy a tudomány világképe idővel lassan változik, mert egy adott pillanatban akkor is egyértelmű, mit gondoljunk igazságnak. A vallások viszont egy bizonyos időben is a lehetőségek zavaró tárházát adják, amelyek közül következetes módon nem lehet dönteni.
És akkor végül elmondom a most már valószínűleg kézenfekvő magyarázatot, miért csappant meg az érdeklődésem Dick iránt. Mint annyi minden iránt, amelyet feldolgoztam, elkönyveltem, megtanultam. Megtanultam Dicktől és a sci-fitől azt, amit nekem fontos volt megtanulni. Tisztáztam magamban mindezeket, amiket itt leírtam. Innentől fogva már annyira nem érdekelt. A politikai paranoiája nem érdekel, mert nem félek attól, hogy megfigyelnek. Ami miatt a vallás érdekel, az az, hogy körül vesz, problémát jelent nekünk, a sci-fi pedig nem. Nem a sci-fi írók fognak össze a hatalommal, hogy államegyházat alkossanak.
Mint megannyi tehetséges zsenit, Dicket a társadalom életében azzal becsülte meg, hogy majd éhen halt. Élete legvégén lett gazdag és elismert, de ezzel sokat már nem tudott kezdeni. Azóta pedig a társadalom átesett a másik végletbe, és elkezdte ajnározni.
