Szalai Miklós könyve, amely azt a vitát foglalja össze, amit a mai angolszász analitikus filozófusok Isten létéről folytatnak, két alapvető ateista érvet jár körül (Szalai Miklós: Létezik-e Isten? Ateista érvek a mai angolszász filozófiában. L’Harmattan, Bp., 2005). Az egyik a rosszból, a másik pedig a hitetlenségből vett érv. Mivel az első eléggé ismert, itt a második érvről szeretnék Szalai nyomán néhány szót szólni.

Az a tény ugyanis, hogy olyan sokan nem hisznek Istenben, maga is érv az ateizmus mellett. Ha Isten létezik, és azt akarja, hogy higgyünk benne, miért nem teszi egyértelművé a létezését?

Istennek már csak azért is illene több evidenciát adni a létezése mellett, mert a keresztény vallás képviselőinek nagy része szerint aki nem hisz, az nem üdvözülhet. Ezek közé tartozik Jézus, aki János evangéliumában több alkalommal is egyértelműen a hithez, és nem máshoz köti a mennybe jutás lehetőségét, pl.: „Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében” (3. 18). Vagy: „Azért mondám néktek, hogy a ti bűneitekben haltok meg: mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben” (8. 24). Nos, ez komoly fenyegetés. Az ateista ezek szerint halála után az örökkévalóságig fog bűnhődni. Ez bizony nem kevés idő. De vajon elvárhatja-e tőlünk Isten a legszörnyűbb büntetés terhe mellett, hogy minden racionális megfontolás ellenére, a saját intellektuális kételyeinket legyőzve higgyünk benne? Nem lehet azt mondani, hogy akik nem hisznek, azok szándékosan, megátalkodottságból nem hisznek: sokan vannak, akik nem ellenségesek, nem zárkóznak el a vallástól, hajlandóak megvizsgálni az érveket, de nem találják meggyőzőnek azokat.

Ma már persze az a nézet is elfogadott a katolikus teológiában, főleg Karl Rahner munkásságának hatására, hogy szeplőtlen lélekkel, megfelelő morális teljesítménnyel az ateista is üdvözülhet. Tehát, mint olyan sok mindenben, a kereszténység képviselőinek a teisták és politeisták túlvilági előmenetelét illetően sem egyértelmű az álláspontjuk. Itt most viszont nem is az ellentmondás a kérdés, hanem az, hogy ha az ateista ugyanúgy bejuthat a mennybe, mint a teista, akkor a hívőnek vajon mi szüksége volt halála előtt a hitére, miért kellett neki templomot építeni, imádkozni, misére járni, zarándoklatra menni, és miért nem ehetett böjti időszakban péntekenként rántott húst, sült csülköt vagy töltött káposztát.

De nem csupán a túlvilági sors miatt kellene Istennek bizonyosabbá tennie a létét. Ha Isten létezik, akkor ennek a tudata egyáltalán nem mellékes az ember számára. Az Istennel való szeretetkapcsolat a boldogság érzésével töltené el az embert, a gondviselésbe vetett bizalom pedig a megnyugvás érzetével töltené el a balsors közepette is. Az érv itt bizonyos mértékben összefügg a rosszból vett érvvel.  Isten nem szünteti meg a rosszat a világban. Nem tudjuk, mi az oka a rossznak – viszont már az is segítség lenne, ha tudnánk, hogy van ilyen ok. A sorscsapásokat könnyebb lenne elviselni, ha hihetnénk benne, van olyan felsőbb hatalom, ami ismeri az értelmét ezeknek. Továbbá, ha Isten maga is azt akarja, hogy az ember szeresse őt, betartsa az erkölcsi törvényeket, amiket a teremtményének adott, akkor Istennek is elemi érdeke lenne, hogy egyértelműen biztosítsa az embert a létezésének valóságáról. Istennek sokféle módja lenne arra, hogy ezt megtegye: adhatott volna az embernek egy a Bibliánál egyértelműbb és evidensebb, belső ellentmondásoktól és értelmetlenségektől nem hemzsegő könyvet, adhatna jeleket, megjelenhetne az emberek előtt, tehetne csodákat, vagy egyfajta belső jelenlétként, belső tapasztalatként is manifesztálódhatna – sőt, Szalai egy olyan lehetőséget is felvet, hogy Isten adhatott volna az embereknek olyan hitgéneket, amik már eleve, mindenféle kinyilatkoztatás nélkül bizonyossá teszik bennünk Isten létét.

Szalai a hitetlenségből vett érvet a következőképpen foglalja össze. Ha Isten létezik, akkor az embernek kötelessége lenne megismerni, tisztelni, és a parancsait betartani.  Isten elő tudná idézni, hogy létrejöjjön egy ilyen szituáció. Sőt, nem pusztán lehetősége, hanem egyenesen erkölcsi kötelessége is lenne, hogy ezt megtegye, hacsak nincs valamilyen felsőbb jó, ami miatt úgy dönt, hogy nem idézi elő. Mivel nincs ilyen jó, és Isten ennek ellenére nem hozza létre a szóban forgó helyzetet, feltételezhetjük, hogy nem létezik.

Szalai ezek után bemutatja, hogy próbálják a teista gondolkodók megvédeni Istent. Íme néhány lehetőség. Az első ellenvetés az érv ellen, akárcsak a rosszból vett érv esetében, a szabad akarat, a neves angol teológus, Swinburne pl. emellett érvel. Isten azért nem ad egyértelmű evidenciát a létéről, mert azt szeretné, hogy az ember szabadon forduljon felé, hiszen minden szeretetkapcsolatnak ez az alapja. Csakhogy a nézet ez a hitetlenségből vett ateista érvet még kevésbé tudja cáfolni, mint a rossz vonatkozásában, hiszen attól, hogy Isten egyértelműen tájékoztatja létéről az embert, az ember még mindig dönthetne úgy, hogy nem fogadja el Isten szeretetét és parancsolatait.  A Biblia explicit módon tud is számos olyan esetről, amikor az emberek pontosan ismerték Isten parancsait, és mégsem engedelmeskedtek azoknak.

Swinburne ehhez hozzátesz egy másik elgondolást is Isten rejtőzködésének védelmére, ez pedig a választások érdekmentességének elképzelése. Ha biztosan tudnánk, hogy Isten létezik a túlvilággal együtt, és a jót csupán azért tennénk, hogy oda bejussunk, nem pedig magáért a jóért, akkor mi magunk sem lennénk jók, hiszen döntéseink meghozatalában és cselekvéseinkben csak érdekek vezérelnének minket. Ez olyan állítás, aminek az igazságát nagyon könnyű belátni: ha szívességből segítek a kollégámnak bútort cipelni a költözködésért, az jó cselekedet, ha ellenben valamilyen ellenszolgáltatásért, az üzlet. Úgyhogy Swinburne-nek ebben igaza van, csakhogy az a probléma, hogy itt pont önmaga ellen beszél. Ezzel ugyanis azt mondja ki, hogy az ateisták az igazán jó emberek, hiszen ők azok, akik ha jót tesznek, azt csakis a jóért cselekszik, nem pedig valamilyen túlvilági jutalom reményében, mivel ők nem is hisznek ilyen jutalomban. Az ateistának tehát több joga van az üdvözülésre, mint a hívőnek. Ez az a jellemző eset, amikor a teista úgy védi az álláspontját az egyik oldalon, hogy közben egy másik vonatkozásban meg ellentmond önmagának.  A szellemi sakktáblán az egyik bábuját a másik kiütésével védi.

William Lane Craig érdekes elképzelést alakított ki azokra az emberekre vonatkozóan, akik Jézus Krisztus előtt éltek, vagy olyan földrészeken (pl. az Újvilágban az európaiak érkezése előtt), és így nem részesülhettek a megváltásban, ennek következtében nem is üdvözülhetnek. Craig úgy gondolja, róluk Isten eleve tudta, hogy ők akkor sem fogadták volna el az igét, ha megismerik Jézus tanításait, és hallanak az áldozatáról. Csakhogy itt meg az a kérdés merül fel, hogy miért teremtette meg Isten egyáltalán ezeket az embereket? Isten megtehette volna azt is, hogy egyáltalán nem hozza létre őket.

Van olyan elképzelés is, hogy Isten azért nem teszi jelenvalóvá önmagát, mert aki  kitartóan keresi őt, az végül mélyebben, elkötelezettebben fog hinni. Ezt az érvet úgy cáfolhatjuk, hogy rámutatunk: sokan kétely nélkül is mélyen hisznek, másoknál meg a kétely nem vezet el semmiféle hithez.

1. Isten nem létezik.
2. Isten létezik, de közömbösek számára az emberek.
3. Isten létezik, és azt szeretné, ha az emberek szeretnék, és hinnének benne, de ezt nem tudja előidézni, tehát nem mindenható.