HTML

Ateista Klub

"Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!" Adolf Hitler: Mein Kampf

Ateista Klub a Facebookon

Friss hozzászólások

  • Untermensch4: @msfifa2: "Lehet, hogy a munka értékesebb, de azért a legtöbb embernek az egészsége értékes - és m... (2017.02.25. 21:51) A Dalai Láma nagy életbölcsessége
  • Untermensch4: @msfifa2: "Tulajdonképpen én azon gondolkoztam: mi okunk van arra, hogy megsértsük a hívőt?" Pl az... (2017.02.25. 21:38) Isten nevét hiába szádra ne vedd!
  • Brendel Mátyás: @msfifa2: A kind Providence has placed in our breasts a hatred of the unjust and cruel, in order... (2017.02.24. 17:34) Mi a baj a szeretettel?
  • msfifa2: "szerintem tök mindegy, hogy a vallásnak valamikor a 19. század előtt volt-e ilyen hatása." Telje... (2017.02.20. 20:08) Emile Zola és Lourdes
  • Brendel Mátyás: @potie23: az, hogy a blogomon mit miért csinálok, valójában nem vita tárgya a blogon. különösen ne... (2017.02.20. 15:40) A Dalai Láma és a vallások vége

Címkék

1 (1) abortusz (1) adó (1) agnoszticizmus (9) agresszió (3) AIDS (1) áldozat (3) alkotmány (1) államegyház (6) állatvédők (1) altruizmus (1) áltudomány (3) Amerika (1) analitikus (2) analógia (1) anarchizmus (2) anglia (1) antiszemitizmus (1) antropocentrizmus (2) argumentum ad ignorantiam (1) ateista (10) ateisták (1) ateista egyház (4) ateista párt (1) ateizmus (24) ausztria (1) az ateizmus nem hit (6) a hit ereje (2) a vallások vége (11) a vallás bűnei (2) a vallás vége (8) babona (1) bátorság (2) béke (1) bergoglio (3) betegség (8) Biblia (12) biblia (10) bizalom (1) bloggolás (1) boko haram (1) boldogság (10) bolgogság (1) börtön (2) boszorkányüldözés (2) botrány (1) búcsúcédulák (1) buddhizmus (9) bújkáló isten (2) bűnkultusz (2) bűnök (13) bűnözés (37) bűvészet (1) carl sagan (1) cenzúra (5) család (1) csoda (9) csodák (1) dawkins (4) deizmus (7) dekadencia (1) demarkáció (2) demográfia (1) demokrácia (3) Dennett (1) descartes (8) diderot (5) divergencia (14) djihad (2) douglas adams (1) dőzsölés (1) drogok (2) dualizmus (9) dzsihád (2) egyenlőség (2) Egyesült Államok (1) egyház (3) egyházadó (1) egyházállam (18) egyházkritika (5) egyháztörvény (3) egyiptom (1) egzaktság (1) egzisztencializmus (2) eincheitswissenschaft (2) életfilozófia (2) életrajz (2) életszemlélet (5) élet értelme (23) eliminativizmus (1) ellenőrzés (2) ellentmondások (1) elmefilozófia (3) elmélet (1) élmény (3) elnyomás (1) elv (1) empirizmus (4) eq (1) eretnekek (3) erkölcs (26) erkölcsi relativizmus (6) erőszak (11) erotika (2) értékrend (3) értelem (5) értelem és érzelem (7) érvelési hiba (3) érzelem (7) esztétika (3) etika (24) etikaoktatás (2) etikaóra (6) etiopia (1) eu (1) eucharistia (1) evangéliumok (5) evolúció (12) evolúcó (1) ezotéria (5) fanatizmus (8) feltámadás (4) felvilágosodás (5) feminizmus (5) feymann (1) film (15) filozófiai racionalizmus (1) filozófus (17) filozófusok (4) finnország (2) finomhangoltság (5) fizika (3) fizikalizmus (3) flow (4) fogalomrendszer (1) függőség (1) fundamentalizmus (6) gonosz (20) gy (1) gyerekek (3) gyilkosság (3) gyónás (1) háború (1) hadisz (1) hadith (1) hagyomány (1) halál (15) halál közeli élmény (2) házasság (2) hazugság (1) hedonizmus (1) Heidegger (2) hézagok istene (1) higiénia (1) himnusz (1) hinduizmus (4) hinduk (1) hírcsárda (1) hit (18) hitchens (3) hittan (4) hitvita (2) hit és tudás (16) hit nélkül élni (8) homeopátia (1) homoszexualitás (7) Hume (2) humor (21) húsvét (1) idealizmus (2) időutazás (1) igazi vallás (1) igazolás (19) igazságosság (1) ikon (1) ima (2) india (1) indonézia (2) indukció (1) inkvizíció (14) instrumentalizmus (2) integráció (1) intellektuális tisztesség (2) intelligencia (4) intelligens tervezés (1) intolerancia (3) Irán (1) irán (1) irodalom (2) irónia (3) isten (10) istenérv (17) Isteni Téveszme (1) istenkáromlás (2) isten halott (1) isten nélkül nincs erkölcs (2) iszlám (45) ízlés (1) izrael (2) játszmaelmélet (1) Jézus (11) jézus (18) jog (1) karácson (1) karácsony (7) karikatúra (1) katasztrófa (1) katolicizmus (11) katolikusok (2) kdnp (3) keresztelés (1) keresztény (8) keresztényésg (3) kereszténység (32) keresztes hadjáratok (1) kettős mérce (1) Kierkegaard (1) kínzás (6) kivégzés (1) klerikalizmus (2) kölcsey (1) kommunizmus (3) kontinentális filozófia (1) könyv (48) könyvégetés (1) korán (3) korrupció (1) körülmetélés (3) középkor (5) kozmológia (2) közösség (1) kreacionizmus (7) kreacionmizus (1) kultúra (2) legenda (1) lélek (7) lengyelország (1) liberalizmus (3) librivox (1) logika (3) lopás (2) lövöldözés (1) luther (1) magyarázat (2) maher (1) mali (1) mária (2) mártírok (1) maslow (1) matematik (1) matematika (2) materializmus (9) matterhorn (1) mazochizmus (1) medicína (1) meditáció (1) mémelmélet (2) menekültkérdés (3) mennyország (12) mese (3) mesterséges intelligencia (6) metafizik (1) metafizika (9) metafóra (3) metodika (1) militantizmus (1) miszt (1) miszticizmus (1) mitológia (2) mítosz (5) modernizáció (2) monizmus (2) monoteizmus (2) moore (1) mormonizmus (1) mormonok (1) multikulti (3) muszlim (2) mutyi (1) művészet (1) múzeum (1) nácizmus (2) naturalizmus (1) NDE (1) németország (4) népek ópiuma (9) népírtás (4) népszámlálás (1) neurobiológia (5) neurózis (2) nevelés (1) nietzsche (3) nobel (1) objektív (6) objektív és szubjektív (5) occam (5) oktatás (11) öncsonkítás (1) öngyilkosság (2) önszerveződés (1) ontológia (3) örök élet (2) orvoslás (1) ősrobbanás (1) összehasonlító valláskritika (1) pál (1) palesztína (1) panteizmus (1) pap (1) pápa (2) paradoxon (1) paranoia (3) pascal (3) pedofilia (1) pedofília (3) plágium (1) pogányság (2) pogrom (1) pokol (3) politeizmus (2) politika (19) pornó (2) pozitivizmus (1) prostitúció (1) provokáció (2) prüdéria (2) pszichedelikus (1) pszichológia (7) rabszolgaság (2) racionalizmus (6) radikalizmus (1) ratzinger (2) redukcionimzus (1) redukcionizmus (2) reform (1) regresszió (1) reinkarnáció (3) rejtőzködő isten (2) relativizmus (3) remény (1) Richard Dawkins (2) rossz gyógyszer (2) saeed malekpour (1) sajtószabadság (4) sartre (1) sátán (2) sci-fi (2) sorozat (1) spagettiszörny (2) spiritualizmus (4) statisztika (13) Sunday Assembly (3) svájc (1) szabadság (8) szabad akarat (7) szadizmus (3) szekta (2) szekták (4) szekularimzus (3) szekularizmus (40) szemet szemért (1) szent könyv (2) szent tehén (1) szerelem (1) szeretet (5) szex (5) szimuláció (4) szintetikus (2) szintetikus apriori (1) szkepticizmus (2) sztoicizmus (1) szubjektív (7) szüzesség (1) szűznemzés (1) takonyangolna (1) tanmese (22) tanulás (1) taoizmus (1) társadalom (5) tautológia (1) TED (1) teizmus (1) tekintély (1) tény (1) teodícea (1) teodicea (8) teológia (9) teremtés (2) teremté ember az istent (1) természet (1) természettörvények (3) terroizmus (1) terrorizmus (15) tervezés (1) test és elme (4) tinik (1) tízparancsolat (3) tolerancia (2) történelem (8) történelmi jézus (5) transzcendencia (2) transzcendens (4) tudás (2) tudatosság (2) tudomány (17) tudományfilozófia (29) túlvilág (9) tüntetés (2) tv (1) újságírás (2) újtestamentum (2) üldözés (5) undefined (2) Univerzum (5) USA (2) usa (4) utópia (1) üzletegyház (1) vagyon (1) vágyvezérelt gondolkodás (6) vakok országa (3) válás (1) vallás (23) vallásfesztivál (1) vallásháború (6) valláskritika (5) vallások vége (5) vallásszabadság (18) vallástudomány (1) vallásüldözés (2) valószínűségszámítás (3) varázslás (2) vasárnap (2) vatikán (8) vatikáni szerződés (5) végítélet (1) végtelen regresszus (3) véletlen (1) véletlen egybeesés (1) vermes géza (1) vicc (1) videó (6) vikingek (1) világvége (1) vita (1) voltaire (1) vulgáris (1) zavargás (2) zene (2) zsidók (10) zuhanó repülőgép (1) Címkefelhő

Isten nevét hiába szádra ne vedd!

Brendel Mátyás 2017.02.21. 18:00

motherfucker.jpeg

    Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
    Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
    Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
    Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
    Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
    Faszariságomért huncfut aki nevet.
    […]
    Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
    Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
    Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
    Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.

    Csokonai: A borital mellett

Ez a post a káromkodásról fog szólni. Címnek a tízparancsolatban megfogalmazott tiltást adtam, amelyet lehet úgy is értelmezni, hogy mindenféle káromkodás tiltása a szándéka, de lehet úgy is, hogy egy speciális esetet tilt. Ha csak egy speciális esetet tilt, akkor is hasonló problémák vannak vele, mint az általános esettel. A postban az általános esettel fogok sokat foglalkozni, és időnként visszautalok a konkrét, vallásos esetre.

A káromkodás tiltása egy tabu jellegű társadalmi előírás. Ilyenekkel a konzervatívok, és a vallások is előszeretettel élnek. A káromkodás tiltásával az alapvető bajom az, hogy van az éppen aktuális nyelvnek egy szókincse, amely a használt szavak halmaza, és ennek egy részhalmazát valakik "csúnyának" mondják. De ez a "csúnyaság" ez az égadta világon semmiből nem áll. Ez egy tisztán konstruált dolog. Színtiszta konvenció. Semmiféle empirikus, faktuális tartalma nincs.  A káromkodással kapcsolatban nagyon sok téves előítélet van a társadalomban.

Ha valaki úgy védekezik, hogy a szavak csúnyasága abból áll, hogy viszolygunk tőlük, és ez empirikusan megfigyelhető, akkor erre azt mondom, hogy:

1) Természetesen vannak olyan dolgok, amelyektől általában a priori undorodunk, és a csúnya szavak jelentős része innen kerül ki: például: "szar", "húgy", stb. Ugyanakkor ezen dolgoktól való undorodás is csak egy olyan dolog, amiben többségi konszenzus van, és lehetnek biológiai okai is, de lehet alóla kivétel. Például vannak, akik vizeletet isznak kúraszerűen. Én ebben a tekintetben teljesen a többséghez tartozok, a fekália és a vizelet nekem sem jó benyomást keltő dolog. Csak megemlítem, hogy van kivétel. A másik oldalon vannak azok a szavak, amelyek bár csúnyának számítanak, de nem is referálnak olyan dologra, ami ab ovo rossz lenne. Eklatáns példa a "szeretkezés", amely egy olyan szó, amelyik szépnek számít, és jó dolgot fejez ki. A "baszás" és a "kúrás" meg csúnyának számít, de egyébként ugyanazt az általában jónak tekintett dolgot fejezi ki.

2) Az is teljesen nyilvánvaló, hogy azokról a negatív témákról is szükséges adott esetben beszélnünk, és nem száműzhetjük a társadalomból az undorítónak tartott dolgok említését. Vagy hát az egy igen korlátos civilizáció lenne, ahol tényleg tabu lenne a vizeletről és székletről beszélni, hiszen az ilyen társadalomban az orvoslás például igen jelentős korlátokba ütközne. A múltban volt, hogy a társadalmunk olyan volt, hogy ezekről a dolgokról alig beszéltek, és a szeretkezés minden pozitív oldala ellenére mégis tabunak számított, és aztán emiatt még részben negatív dolog is lett belőle. Ebből is látszik, hogy ez a tabusítás mennyire el tud ferdíteni dolgokat.

3) De a mai társadalmunkban van olyan, amikor egy elegáns, öltönyös bácsi kiáll a pódium elé, és előadást tart a kiválasztás szerveinek működéséről, és beszél székletről és vizeletről. Megengedjük az orvosprofesszornak, hogy eme undorítónak tartott dolgokról beszéljen, csak másik szavakat kell használnia. Az orvos bácsi sem mondhatja azt, hogy "szar", azt kell mondania, hogy "széklet", vagy "fekália". Ezzel pedig lelepleződött, hogy a "szar" szó tiltásának nem elégséges oka, hogy undorítónak tartott dolgot jelent, hiszen a "széklet" szó pont ugyanarra referál, mégsem tiltott. A "szar" szó tiltása pedig teljesen művi tabu, álszenteskedés. Visszautalva a "szeretkezés", "baszás" párosra, az is utal arra, hogy a tiltás művi, és nem alapul a tabutól független dolgon.

A társadalom véleményformáló, erkölcspásztorkodó, elit része ezzel is uralja a többieket, hogy kitalálnak egy ilyen hülye játékot, miszerint bizonyos szavak tabuk, mások nem. Aki ezt betartja, bent van az illemtudó emberek körében, aki nem tudja, vagy nem akarja betartani, az meg nincs. Semmi másról nincs itt szó, mint egy olcsó játékról hülyegyerekeknek és hatalmaskodásról. Sok esetben teljesen értéktelen, loser, bugyuta emberek is erkölcsi fölényt kovácsolnak ebből maguknak mások felett. Legalábbis a saját szemükben. Hogy ők többet érnek, ők tudják, mi az illem, ők betartják az illemet. Miközben értelme, az nincs. Máskor pedig, ahogy láttuk, a tabusítással az uralkodó réteg kontrollálni is akarja a dolgokat. A "baszás" és "kúrás" szó tabusítása részét képezte a szexről való beszéd tabusításának, amivel egy jó dolgot akartak befeketíteni, kizárólag hatalmi okokból.

Egy ateista nyilván része lehet egy ilyen álszent, bugyuta hatalmi játéknak, de én azért azt gondolom, hogy ez nem illik az ateizmushoz, mert az ateista úgy döntött, hogy nem lesz része egy másik álszent, metafizikai játéknak, amely szintén csak emberi konstrukció, szintén nincs empirikus tartalom mögötte, ez pedig a vallás. A legtöbb ateista az istenhitet pontosan azért utasítja el, mert nincs mögötte empirikus tartalom. Egy tisztán kreált, fiktív játék, egy tisztán társadalmi konstrukció. Na most a csúnya szavakról szóló illemszabály is pont ilyen. Ezért gondolom, hogy egy ateistához nem illik ebben sem részt vennie. Ahol a "nem illlik" nem illendőséget jelent, hanem következetességet. Az ateista nézeteibe általában nem illik jól bele egy ilyen alaptalan, bigott hülyeségben való hit.

Ezt talán akkor látjuk a legjobban, ha a tízparancsolathoz térünk vissza. A legtöbb ateista szerintem a tízparancsolat tiltását, különösen a teljesen szűk értelmében, azaz, hogy "ne mondd ki azt, hogy Jehova", nevetségesnek tartja. Miért? Azért, mert egy ateista nem hisz istenben, tehát röhejesnek tartja azt, hogy egy valószínűleg nem létező dolog említését tiltsák. Nincs a tiltás mögött empirikus tartalom. No de ugyanilyen röhejes az, ah egy létező dolog egyik féle megnevezését tiltják, a másikat meg nem. Nincs mögötte empirikus különbség.

Ami a sértést illeti. A sértés nem mindig jelent káromkodást, illetve nem elég káromkodni ahhoz, hogy megsértsünk valakit. A sértés igazából semmi más, mint a kritika. A kritika akkor válik sértéssé, ha a kritizált fél úgy veszi. A csúnya szavak használata ezt elősegíti, de, mint láttuk, emögött nincs tényleges ok. Vegyük például a következő három példát:

1) Ez a tervrajz szar.
2) Ez a tervrajz fekália.
3) Ez a tervrajz teljesen értéktelen, irracionális, értelmetlen, zagyvaság.

A három mondat ugyanúgy éles kritikát fogalmaz meg. A 3. verzióban nincsenek csúnya szavak. A 2. verzióban a csúnyának számító szót egy nem csúnyának számító szóval cseréltem fel, ami viccesen hangzik. Az 1. verzió a klasszikus sértés, amit talán a legtöbben kifogásolnának, egy csúnyának számító szóval. Lehet, hogy valaki nagyobb eséllyel sértődik meg 1-en, mint 3-an, de ha ez így van, akkor az egy irracionális hülyeség. Ő baja.

A 3)-as példával odáig is eljutottunk, hogy a társadalmunkban a kritika elengedhetetlen. Lehet, hogy nem mindenki így fogalmazná meg a kritikáját, de nagyon sok esetben kénytelenek vagyunk valami olyasmit mondani, ami hasonlít a 3-as példához. A társadalmunk nem tud működni kritika nélkül, a kritikából pedig bármikor lehet sértés. Bárki megsértődhet azon, hogy megkritizálják az alkotását, a tettét, a cselekedeteit.

Az érdemi kérdés szerintem ebben az esetben az, hogy kinek van igaza. Amibe ugye itt nem mehetek bele, mert hát esete válogatja. De ha a kritika jogos, akkor hiába sértődik be a kritizált, akkor is jogos. Ha pedig a kritika nem jogos, akkor az baj, de akkor az elv nem az, hogy: "ne sértegess másokat", hanem az, hogy: "próbálj meg okosan megítélni másokat!". Ami, megjegyzem az egész Bibliában nem egy különösen hangsúlyos elv. Pedig ez az értelmes elv: az értelmességre felszólító elv.

Fel lehet itt hozni a sértegetést, mint pszichológiai agressziót. Ez azonban szerintem egy olyan fogalom, amely nagyon homályos, és nagyon sok visszaélésre ad okot. Én nem használnám. Én értelmes dolognak tartom azt mondani, hogy az uszítás elítélendő, mert mások tényleges bántalmazását eredményezi. De a pszichológiai agresszió fogalma szerintem egy teljesen félrevezető fogalom. Ez akkor látszik a legjobban, ha összehasonlítjuk a fizikai agresszióval. Vegyük például azt, amikor egy férj a feleségének azt mondja, hogy: "te büdös kurva". Ilyenre szokták mondani, hogy pszichológiai agresszió. Vegyük észre, hogy amit a férj ki akar fejezni, az nem a feleség szagával kapcsolatos, és a legtöbb esetben nem is arról van szó, hogy a férj a feleséget prostitúcióval vádolja. Igazából legtöbbször azon gyanúsítását fejezi ki, hogy a eleség hűtlen. Sokszor meg még ezt sem, csak szidja. Ugyanez a mondat hangozhatna úgy is, hogy: "te prostituáltnak álltál?!" ha erről van szó. Ebben  az esetben a férj haragját jogosnak érzi a többség. Ha a feleség hűtlen, akkor azt is, de ha nem, akkor már nagy az esély, hogy a férjnek nem is adnánk igazat.

Mellesleg a társadalmunk olyan, hogy egy szerelmi kapcsolatban a hűtlenség megoldására a szakítást tartjuk a jó megoldásnak, ha a szerelemnek már vége, egy házasság esetén pedig adott esetben a válást. Ezek persze bonyolultabb kérdések. Amit itt még el akartam mondani, hogy igazából a fő szempont az, hogy a férjnek vagy a feleségnek van-e igaza, és nem az, hogy ki sérteget kit.

Vegyük ezzel szemben azt, hogy a férj elveri a feleségét. Itt már nem az a fő kérdés, hogy kinek van igaza, mert azt mondjuk, hogy elverni akkor sem szabad egy feleséget, ha tényleg hűtlen, és ráadásul még megbocsáthatatlan körülmények között az (például ugye ha a férj előtte megcsalta a feleségét, az mindjárt más). De mindeme összetettebb kérdésekbe bele se kell mennünk, mert a megverést mindenképpen elítéljük. Nincs rá megfelelő indok. Ezzel szemben a "te megcsaltál engem, te erkölcstelen asszony!" kritikáját adott esetben jogosnak tartjuk, és elfogadjuk. A "te büdös kurva" alakban elmondott kritikát, ami ugyanezt jelenti, sokan már nem, pedig nem jelent mást a mondat a szándéka szerint legalábbis. Én azt mondom, a feleség nyugodtan megjegyezheti, hogy az állítás szó szerint nem igaz, fogalmazzon a férj pontosabban, de azt gondolom, egy ilyen perpatvar ettől nem oldódna meg.

De a fizikai bántalmazás és az ú.n. pszichológiai bántalmazás között vannak még óriási különbségek. Az egyik, hogy a fizikai bántalmazás gyakorlatilag teljesen kiszámítható módon fizikai kárt okoz. Az állítólagos pszichés bántalmazás meg nem. Ha egy férj le büdös kurvázza a feleséget, akkor előfordulhat, hogy az megrántja a vállát, és azt mondja: "elválok tőled, nem érdekelnek a sértegetéseid". És akár megcsalta, akár nem. Van-e itt akkor sérelem? Nincs. Ehhez kapcsolódik az, hogy az állítólagos pszichológiai bántalmazásnál a befogadón múlik az, hogy mennyire veszi magára a dolgot. Ld. megint csak az iménti példát.Gyakorlatilag pedig olyan nincs, hogy egy asszonyt a férje megver, de nem veszi magára, és ezért nem lesz tele kék-zöld foltokkal.

Tehát két nagyon fontos különbség van:

1) A sérelem nem-kiszámíthatósága.
2) A sérelem függ a befogadótól.

Ezért én pszichológiai agresszióról általában nem beszélnék. Egy kontextus van, amikor az ismételt sértegetést, amennyiben jogtalan, komolyabban venném. Ez pedig az, amikor az áldozat kénytelen együtt lenni az elkövetővel, és az elkövető ismétli a dolgot. Az összes férj és feleséges példámban a sértegetés azért tűnik súlyosabbnak, mert a feleség bizonyos mértékig kénytelen ezt eltűrni. Ha úgy képzeljük el a dolgot, hogy a férj teljesen jogtalanul büdöskurvázza le a feleségét, ráadásul ismételten, akkor az súlyos dolog. Megjegyzem, ekkor is van megoldás, a válás. Tudom, ez bonyolult dolog, de még ebben az esetben is azt mondom, hogy nem abszolút reménytelen a helyzet. Hasonló az eset az iskolai sértegetéseknél, akár osztálytárs, akár tanár sérteget egy gyereket. Itt még az is súlyosabb, hogy gyerekről van szó.

De az esetek nagy részében, az életben felnőtt emberekről van szó, akik nincsenek úgy összekötve, mint a férj és feleség, és ráadásul hol a sértegetőnek van igaza, hol a sértettnek. Ezek tehát bagatell esetek. Ilyenek a társadalmunk szükséges velejárói, és mondom, az az elsődleges kérdés, hogy kinek van igaza, ha van egyáltalán igazság, és nem az, hogy szabad-e ilyet, és pszichikai agresszióról sem lehet beszélni. Egy olyan mindennapi esetben, mint, hogy a barátom hanyagságból összetörte a telefonomat, és én azt mondom: "te hülye barom", ő meg megsértődik, teljesen felesleges pszichikai agresszióról beszélni. Ez egy sima összeveszés, és a barátságnak emiatt lehet vége, vagy nem. Ő dolguk.

Hasonló az eset az interneten előforduló sértegetéseknek, amelyek nagy része kommentek formájában történik. Általában ezek is bagatell dolgok, általában senkinek nem kötelező tovább beszélnie a másikkal, ha brki is besértődik, lépjen ki, és ne beszéljen arról, mekkora kárt okoztak neki! Erkölcsileg hol a sértegetőnek, hol a sértettnek van igaza, hol meg semelyiknek. Teljesen felesleges itt valami általános módon elítélni ezt, úgyis ez lesz, amíg internet az internet. És az, hogy egy ilyen esetben a sértegető csúnya szavakat is használt, az szerintem tök mindegy, ez csak a moderátorok gügye kis játéka, amelyet már említettem. Csak hatalmaskodásról van szó, semmi másról.

Sok esetben még az is elmondható, hogy a káromkodásnak haszna van, feszültséget vezet le, illetve a tettlegességet is megelőzheti.

A káromkodás tiltása kapcsolódik a szavak mágikus erejébe vetett hithez. A vallásos eszmékhez gyakran kapcsolódik valami olyan tudatos, vagy tudattalan felfogás, hogy a szavak nem szokáson alapuló konszenzusok, nem véletlenül vannak úgy, hanem a dolgoknak valami eleve elrendeltetett neve van, a dolgoknak vannak igazi neveik. Ezzel egyébként egy több nyelven beszélő, művelt embert nehéz megtéveszteni, és ahogy kifejtettem, valójában a szavak megválasztása tiszta konvenció. Annak nincs empirikus tartalma, hogy valamit éppenséggel mely hangsorral, vagy betűsorral jelölünk.

Ehhez kapcsolódik az I. Móz. 2.19, ahol az ember nevet ad az állatoknak, és azzal úgymond hatalma van felettük. A szavak mágikus ereje jelenik meg itt is: az ember nevet ad a dolgoknak, az embernek hatalma van nevet adni a dolgoknak, az ember uralkodik ezzel a dolgok felett. Bizonyára kapcsolatban van ez azzal is, hogy az átkok és varázsigék esetében hittek a szavak valódi mágikus erejében.

A káromkodás tiltása a papok hatalmát szolgálja, mint a többi vallási tabu. Az, hogy "ne mondd azt, hogy 'a kurva isten bassza meg!'!", ugyanolyan alaptalan dolog, mint az, hogy "szombaton de dolgozz!", "vasárnap zárjanak be a boltok!", "házasság előtt ne szexelj!" "ne egyél disznóhús!", "pénteken böjtölj!" és hasonló, önkényes előírások. A papok azzal, hogy kitaláltak ilyen bűnöket a hatalmukban tartották a híveiket, mert ha bűnösnek érezték magukat, a feloldozás a papok kezében volt. (A disznóhús evésének tiltásának adott korban, és adott társadalomban esetleg lehetett valamennyire racionális oka, ma már jelentéktelen dolog.)

A káromkodás tiltása nemcsak bigott, de unalmas és kicsinyes. Amikor nem a papokról van szó, hanem közemberekről, akkor ott nem merül fel a feloldozás és a kontroll, hanem inkább a leszólás. Az értéktelen kisember talál egy dolgot, amiben úgy érzi, felé kerülhet a másiknak, és magas lóról beszélhet hozzá. Sokszor csak erre szolgál neki a káromkodás tiltása, az illemszabály. Másban nem jó, de ebben magasabb rendűnek érezheti magát. Akik velem vitatkoznak, legtöbbször akkor jönnek elő a stílussal, amikor érveik már nincsenek. A káromkodás tiltása a társadalom korlátolt rétegének gyerekes kis játéka, amely által többnek gondolja magát, és úgy érzi, végre valamiért leszólhatja a másikat, hatalma van felette. Ezt a kicsinyes viselkedést figurázza ki a Brian élete c. film kövezéses jelenete is.

A káromkodás tiltásával természetes ösztönöket nyomnak el. Hiszen az embernek természetes ösztöne, hogy erősen odamondjon annak, akire, vagy amire haragszik, kifejezze haragját, illetve le is vezesse a haragját. Ha a haragja jogos, nem látom, hogy miért ne fejezhetné ki. A káromkodás stresszoldó hatású. A káromkodás tiltása ezt elveszi, sőt maga is stresszet okoz.

Valakik jöhetnek azzal, hogy bár az igaz, hogy a vulgáris szavak választása önkényes, és az is igaz, hogy mások kritikája, illetve leszólása jogos, ha jogos, de a kettő együtt már nem. Nem látom, hogy ha ezek külön-külön nem támasztják alá, hogy a káromkodás bűn, akkor együtt miért válna azzá. Nem látom, hogy mi új minőség születik itt, amit tiltani kéne.

Sokan beszélnek arról, hogy tiszteletet kell adni mindenkinek. Ez a "gondolkodásmód" pedig tényleg jellemzően keresztény naivitás. Teljesen erőltetett mindenkit tisztelni, nem is lehet. Vannak olyan emberek, akik annyira nem bírják a tiszteletünket, hogy a szabadságukat is elvettük, és a szavazati jogukat. Ha bűnözők, akkor ez rendjén is van. De akkor nem látom, hogy ehhez képest mi a nagy abban, hogy nem tisztelek bizonyos embereket, mert nem méltóak rá. Mi ez egy börtönhöz képest? Kellene-e tisztelnünk egy életfogytiglanra elítélt terroristát? Ugye nem?! Akkor meg, mi ez a duma?! Én inkább azt tartom, mindenkit méltósága szerint kell tisztelni, vagy nem tisztelni. A terrorista nyilván sokkal súlyosabb bűnt követ el, mint aki hazudik. De aki a pofámba hazudik, én azt ugyan nem tisztelem, és miért tisztelném, ha ő nem tisztel meg engem az igazsággal?!

Egy hasonlóan naiv, keresztény jellegű felfogás az, hogy lehet, hogy az volna a legjobb, ha egyáltalán nem haragudnánk egymásra. És akkor tényleg nem volna indok sértegetni egymást. Na most ez egy nagyon bugyután naiv elképzelés. A "harag" az evolúció során nem véletlenül fejlődött ki. És nem is csak úgy, egy sajnálatos melléktermék. Nem is a bukott emberek elhajlása. A harag teljesen fontos kommunikációs eszköz. A társadalomban az egyéneknek kommunikálniuk kell, hogy mit szeretnének. És azt is, hogy mit nem. Azt, hogy én nem szeretek, vagy nem szeretnék, ellenzek valamit, haraggal szoktuk kifejezni. Lehet azt mondani, hogy ki lehet ezt fejezni simán szóbeli kritikával, haragérzés nélkül, de ez nem igaz. Sok esetben nem lehet.

Például egy gyerek a szülei, a társai haragja által érti meg azt, hogy azok mit nem szeretnek. A társadalomban kialakult konszenzuális erkölcsi szabályokat is így kommunikálják, így nevelik bele a gyerekbe. Az állatoknak, a beszéd és írás nélkül nem is volt más lehetőségük. Egy nagyon kisgyereknek szintén nincs más lehetősége. De ha valaki érti is a beszédet, vagy tud is olvasni, akkor is, a harag kifejezésével is szoktuk nyomatékosítani az erkölcsi előírásokat, vagy csupán azt, hogy: "barátom, ezt velem ne csináld!". A harag automatikusan együtt is jár azzal, ha valaki olyat tesz velünk, amit nem szeretünk, de egyben segít is azt kifejezni a másiknak, hogy nem szeretjük a dolgot.  Ha én a barátnőmnek harag nélkül, nevetgélve mondom azt, hogy: "máskor nem merj hozzám nyúlni", akkor szinte tuti, hogy egy játéknak gondolja, és az ellenkezőjét mondom annak, mint amit ki akarok fejezni. Ha pedig csupán harag nélkül, közömbösnek mondom a barátomnak, hogy: "máskor ne vedd kölcsön a mobilomat", akkor azt kevésbé fogja erős tiltásnak gondolni, mintha haraggal mondanám. Egy "bazdmegnek" ebben az esetben kifejezetten fontos kommunikációs szerepe van.

Egész biztos vagyok, hogy az olvasók legalább 90 százaléka mond olyat baráti körében, hogy: "bazdmeg", meg, hogy "kurva ...", és ennek többlet kommunikációs szerepe van. Irracionális, következetlen, álszent dolog az, ha ezek után a csúnya szavak használatának tiltása mellett áll ki. Nyilvánvaló hogy a csúnya szavaink nélkül is tudnánk ebben az esetben kommunikálni, de az is, hogy a csúnya szavaknak ilyenkor, ha nem teljesen gépiesek, akkor jelentésgazdagító hatásuk van. A csúnya szavak, akár tetszik, akár nem, növelik a szókincset. Per definicionem. Erre még visszatérek, és lentebb még lesz egy tudományos hivatkozás.

Mindenesetre harag nélkül nem csupán az erkölcsi preferenciáink kommunikálása, kialakítása lenne problémás, de értelmetlen is. Hogy lehetne elválasztani a haragot attól amit nemkívánatosnak tartunk?! Hogy lehetne például a gyilkosság rossz dolog, ha a gyilkosokra nem haragudnánk?! Értelmét vesztené a dolog.

Arra illusztrációnak, hogy a káromkodás teljesen önkényes, konszenzuális, mint általában a szavak jelentése, álljon itt az, hogy például a "szar" csúnya szónak számít, a "fekália" pedig szakszónak, ami mögött csak annyi van, hogy a "fekália" idegen eredetű szó. Viszont ha latinok lennénk, akkor a "faeces" pont azt jelentené nekünk, mint most a "szar", és a "szar" meg egy egzotikus szó lenne, amelyet akár szakszóként is használhatnánk. "Külföldiül" nem tudóknak az olyan szavak, mint "merde", "vittu", "Hurensohn", "shit" semmi, különös jelentése nincsen. Az is különbözik különféle nyelveken, hogy mely szavakat használják vulgáris szóként, és mi az, ami igazán csúnyán hangzik. A "kurva" például csak így, jelzőként, magyarul csúnyán hangzik. Franciául szintén. Angolul vulgáris szó, de jelzőként ritkán használják. Németül szintén nem használják jelzőként, és csak akkor sértés, ha tényleges értelmében mondják egy nőre. Akkor nyilván értelme szerint, és nem a szó vulgaritása miatt. A "son of a bitch" és a "hurensohn" sértések. Magyarul viszont a "kurva fia" kifejezés ma már egyáltalán nem használatos (korábban volt, ld. "kurafi"). Látható tehát, hogy a különböző nyelveket tekintve, bár sok általános emberi sajátosság megjelenik, esetleges különbségeket is felfedezhetünk.

Na most, aki az ilyen esetleges konszenzusokat túl komolyan veszi, és tényleg elhiszi, hogy a "szar" csúnyább szó, mint a "fekália", vagy a "széklet", az igencsak korlátolt, maradi, fantáziatlan agyhalott.

Van olyan is, amikor valaki úgy érvel, hogy nem helyes érvek helyett sértegetni a másikat. Ez igaz is. Vegyünk erre pár példát:

1) "A gyök kettő irracionális szám, bizonyítás van rá, amely így szól..."

2) "A gyök kettő irracionális szám, te hülye, bizonyítás van rá, amely így szól...Matekból gimnáziumban tanultuk."

3) "A gyök kettő irracionális szám, te baromállat, bizonyítás van rá, amely így szól...Matekból gimnáziumban tanultuk."

4) "Nincs igazad."

5) "Baromállat".

Nyilvánvaló, hogy 1), 2) és 3) érveit tekintve egyenértékű. 2) egy mellékes megjegyzést, és egy ítéletet is mond a másikról, amely nem csökkenti az érvelés erejét, mivel a minősítést nem érv helyett használja. 3) ehhez képest még vulgáris szót is tartalmaz, amely azonban csak több mérget fejez ki 1) és 2)-höz képest. Az érvelés erejét nem csökkenti, tehát ugyanolyan racionális érvelés. 3) sem érvelés helyett használja a vulgaritást. 3) tartalmilag nem sértőbb 2)-nél, a vulgáris szó miatt az ellenkező fél hajlamos lehet megsértődni, de hát ez már az ő dolga.

4) és 5) érvként már nem jó, mivel itt tényleg csak a minősítés hangzik el, tényleg érvek helyett. Bár olyan közismert, és triviális esetekben, mint a gyök kettő irracionális volta, igazából nem várható, hogy az ember a középiskolai tananyagot mondja el a másiknak. 5) nem rosszabb, mint 4), ugyanis ha valami felvethető 5) ellen, az az érvek hiánya, de ez 4) esetében is igaz. Látható tehát, hogy csak az a releváns, hogy egy vitában valaki érveket használ, vagy sem. Ha igaza van, és emellett, illetve emiatt minősíti a másikat, az opcionális, de jogos. Ha annyira mérges, hogy vulgáris szavakat használ, az nem von le az érvei értékéből.

Aki azzal jön, hogy nem szabad lehülyézni az embereket, azt nem látom, hogy ezt mire alapozza. Az emberek általában minősítgetik a másikat, mondják, hogy az illető kövér, csúnya, szőrös, lusta, becstelen, lop, hazudós, és hasonlók. A kérdés nem az, hogy szabad-e minősíteni, hanem az, hogy mikor van igaza a minősítőnek. Egy finomabb kérdés lehet persze, hogy nem mindig kell a másik pofájába vágni, hogy hülye. Én például nem szoktam, csak a nagy pofájú, makacs hülyéknek. Ezt jogosnak tartom. Ha valaki nem olyan intelligens, de nem nagy pofával mondja a hülyeségeit, akkor én feleslegesen nem bántom. Például a cégnél sok takarító néni van, akik csendben végzik a dolgukat. Bizonyára nem észlények, de mivel ehhez mérten szerények is, én teljesen udvarias szoktam velük lenni, és nem szólom le őket, sőt, készséges vagyok velük. Becsületes módon keresik a kenyerüket, nekem nem hazudnak, velem nem viselkednek aljasul, én se velük.

De a nagypofájú hülyéket nem tudom sajnálni, és azt gondolom, nekik túlságosan is kevesen mondják, hogy hülyék, különben szerényebbek lennének. Egyfajta igazságosság is vezérel tehát ilyenkor.

A következő példa:

1) "Kurva anyád."
2) "Az anyád prostituált, láttam, hogy kint állt a sarkon."

Itt 1) és 2) szó szerint értve ugyanazt mondja, de 1) valójában szerintem kevésbé sértő, mert a vulgaritás miatt úgy gondoljuk, hogy az illető valószínűleg nem szó szerint értette. Én 2)-őn jobban megsértődnék, mint 1)-en.

Az, hogy nem látják be, hogy bizonyos dolgok konszenzuális alapúak, a vallások tipikus hibája. Vagy tipikus visszaélése. Mert hasonlóan próbálják azt beadni, hogy az etika abszolút, és nem megegyezés kérdése. Éppen ezért gondolom ezt is jó ateista témának, és fontos ezt a csatát is megvívni a vallásokkal, mert ez is a maradi és bugyuta vallásos gondolkodáshoz kapcsolódik.

Ha már odáig eljutottunk, hogy a vulgaritás teljesen konszenzuális dolog, akkor beláthatjuk, hogy a "szar" és a "fekália" közötti, szintén csak szokáson alapuló különbség különösebben semmi másra nem szolgál, mint bizonyos dolgok kifinomult kifejezésére. A szóhasználattal pont azt lehet kifejezni, hogy valaki haragszik, vagy egészen semleges módon állapít meg valamit. Ha valaki azt mondja, hogy "de hát ez a pelenka szaros", akkor bizonyára jobban haragszik, mintha csak megállapítja, hogy "ez a pelenka fekáliával szennyezett". A vulgáris kifejezések tehát kifejezőek tudnak lenni, és jól használva hasznosak is lehetnek. A vulgáris kifejezések tiltásával az emberi nyelv eszköztárát szegényítik azok, akik tiltanak.

A káromkodáshoz általában az a nézet kapcsolódik, hogy aki káromkodik, az bizonyára műveletlen, buta ember.  Valójában kimutatták ( Kristin L. Jaya, Timothy B. Jayb: "Taboo word fluency and knowledge of slurs and general pejoratives: deconstructing the poverty-of-vocabulary myth", Language Sciences, Volume 52, November 2015, Pages 251–259), hogy aki sokat káromkodik, az nemhogy nem butább, hanem ez is az általános nyelvi készségeinek a része. A káromkodásbeli tehetség korrelált az általános nyelvi tehetséggel, ami pedig az intelligencia egy jelentős részét teszi ki.

Vegyünk egy példát! Tegyük fel, hogy valaki bemegy egy hivatalba, ahol horgászengedélyt lehet kérni. Tegyük fel, hogy a hivatalban az a szabály, hogy nem szabad azt mondani, hogy "horgász", mert az csúnya szó, ehelyett azt kell mondani, hogy "halfogás", és az illem kedvéért ezt is csak úgy szabad kimondani, hogy gilisztát szórunk a fejünkre. Hülye szabály? Hülye. Akárcsak a vulgáris szavakról szóló szabály. Na most az igaz, hogy a buta ember bemegy a hivatalba, és azt mondja, "kérek egy horgászengedélyt". Mivel buta, nem tudja visszafogni magát, pedig szeretne horgászengedély. De az nem igaz, hogy az intelligens ember pedig minden esetben alkalmazkodik a hülye szabályhoz. Nem, az is butaság, az az ész nélküli alkalmazkodás butasága. Az okos ember az, aki ismeri az illemszabályokat, aki felismeri, hogy ezek hülyeségek, és ezek után dönt arról, hogy most mit akar: A) ebben az esetben a horgászengedély a fontos, és alkalmazkodik a hülye szabályhoz B) nem fontos neki a horgászengedély, ezért nem alkalmazkodik, adott esetben akár provokatív módon be is megy, és azt mondja, hogy "horgászengedélyt kérek, bazdmeg!".

Azt mondják, hogy amiről itt szó van az EQ, és nem az IQ. De az is butaság, hogy az EQ független az IQ-tól. Hiszen az EQ esetében, és konkrétan ebben a példában is, arról van szó, hogy a társadalmi illemszabályokat érdemes ismerni, de nem ész nélkül kell hozzájuk alkalmazkodni, hanem aszerint, hogy mit akarunk, mit nem, mit akarunk bevállalni, mit nem. Akinek nem olyan fontos a horgászengedély, hogy gilisztát szórjon a fejére, annak nem kell ezt csinálnia, és ettől még nem hülye, és nem alacsony az EQ-ja. Aki ész nélkül, mindig, önnön érdekei és érzelmei ellenére birka módon követi az illemszabályokat, annak szerintem alacsony az EQ-ja, nem intelligens, miközben persze tökéletesen illedelmes ember lehet, és fantasztikus társadalmi elismerésben lehet része. Sőt, az EQ teszten is jól teljesíthet, mert az nem EQ-t, hanem illemszabályok ismeretét méri. Én is jól tudok teljesíteni rajta. Intelligens ember tudja az elvárt válaszokat.

Valójában szinte mindenki káromkodik, és a vulgáris szavak használatát ma már szinte mindenhol elfogadjuk. Vannak még persze tabu területek: tudományos szakirodalomban ritkán szabad vulgáris szavakat használni, vagy országok közötti diplomáciai találkozókon is ritka. De ez ma már egyre inkább színészkedésnek tűnik. Lassan bizony a tudományos ismeretterjesztésben is simán lehet vulgáris szavakat használni (Lawrence Krauss: "We are all fucked", 1:10", Richard Dawkins: "Science works, Bitches", "fukcing magnets" 8:45). Még egyelőre eléggé függ a kontextustól, hogy mikor fogadják el. Inkább elfogadják, ha vicces, ha olyan tudós használja, aki ismert, és ritkán fordul ehhez az eszközhöz. De egyre inkább terjed.

A művészetben, filmekben  irodalomban (József Attila A szabad ötletek jegyzékében, vagy Kosztolányi Dezső A "Nyár, nyár, nyár", Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia, Lackfi János: Trágár beszéd, Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német..., Csokonai: A borital mellett, Janus Pannonius: Lúcáról szóló versében) könnyűzenében (Dopeman ismert száma, a Bazdmeg, ahol a káromkodás iszonyatos elkeseredést fejez ki), újságírásban már egészen bevett dolog a vulgáris szavak használata. A "The L-word"-ben például annyit fuckolnak, hogy találóbb lett  volna "The F-word" a sorozat címének.

Nemrég még nálunk az őszödi beszéden kiborultak egyesek, amihez bizonyára hozzájárult a vulgáris beszéd. Ugyanakkor azt tudhatjuk, hogy ez a beszéd a frakciónak szólt, és ezalapján úgy tűnik, hogy egy belső beszédben az ilyen simán el is ment már akkoriban a politikában. Csak kifelé kellett színészkedni. Valószínű, hogy a politikában a mindennapi munkában simán káromkodnak. Nemrég például az internetadó elleni tüntetések két fiatal szervezőjével (akik csak az egyik, nem is annyira szervező csapat voltak) készített riportban simán kikerült újságba az, hogy "bassza a csőrömet", illetve "kurvára". Ezek a fiatalok ugyan nem voltak észlények, de a riport megjelent, és nem ez volt a baj vele, hogy káromkodtak benne. Vagy a NAV elleni tüntetésen a szónokok olyanokat eresztettek meg, hogy "picsába", és "szar".

A szállóigék közül azt gondolom az egyik legbugyutább az, hogy a "stílus maga az ember". Akik ezt hangoztatják, azok szerintem általában nem értenének ezzel egyet, amikor szállóigét nem beszédstílusra értenénk, hanem öltözködésre. Tehát konkrétan, hogy a nyakkendős, szmokingos férfi az becsületes, és jó. Általában az emberek értik, hogy ez felszínes butaság. Stílust az ember nagyon könnyen fel tud venni, tud váltani. Stílust tekintve az ember könnyedén lehet köpönyegforgató. Így  a stílus egyáltalán nem biztos jelzője az ember "belsőnek" nevezett tulajdonságainak. Ahogy a nyakkendős, szmokingos ember lehet gazember, úgy a nyájasan beszélő ember is. Ahogy a farmeros, pólós, sőt, akár összepiszkolt ruhájú ember lehet talpig becsületes, és roppant rendes, úgy egy káromkodós is.

Ide kapcsolódik még szerintem a vallásos felháborodás témája. A káromkodásban állítólag az a bűn, hogy extrém módon sérteni tudja a másikat. A vallások esetében van egy ehhez nagyon hasonló, kapcsolódó, de kicsit mégis elkülöníthető jelenség, amikor bizonyos dolgokat obszcénnek neveznek, és adott esetben vérig sértődnek rajta. Ilyen volt például a Mohamed-karikatúrák esete. Ez a muszlimokat vérig sértette, míg az ateisták, és keresztények nem láttak benne semmi különöset. Nálunk elfogadott módja a kritikának a karikatúra, és teljesen furcsa dolog az, hogy egy személyt ne lehetne ábrázolni. Felismervén, hogy az egész dolog konszenzuson, megszokáson alapul, mondhatjuk azt, hogy miközben mondjuk muszlimokhoz vendégségbe véve - ha udvariasok akarunk lenni - alkalmazkodhatunk az ő szokásaikhoz, aközben a muszlimnak semmiféle joga nincs ahhoz, hogy mi itthon kelljen, hogy alkalmazkodjunk az ő szabályaihoz. További tanulság az, hogy az, hogy valaki megsértődik egy cselekedetemen, az nem jelenti azt, hogy én vagyok a hibás. Nincs olyan emberi jog, hogy valakinek minden áron joga lenne nem megsértődni. Fordítva: neki ugyan joga van megsértődni, de ez sokszor az ő dolga.

Engem egyébként szüleim káromkodás nélkül neveltek. Nem volt különösebben téma a káromkodás tiltása. Ők nem káromkodtak, mi gyerekek sem. Apukám legnagyobb káromkodása kb az volt, hogy "Gott, verflix mich noch einmal", ami ugyan istenkáromlás, de nincs benne csúnya szó. Munkahelyen, barátokkal, bárkivel, akivel jóba vagyok, én azóta sem káromkodok. A káromkodás nálam csak vitákban merül fel, és csak azt jelzi, hogy "olyan hülyeséget mondasz, ami idegesít, ne csináld!"

Visszatérve a tettleges agresszió és a szóbeli minősítés kérdésére. Miközben a szókimondó szóbeli minősítésekkel szerintem semmi gond nincs, ha jogosak, a tettleges agressziónak mindig is ellene voltam. Soha életemben nem ütöttem meg valakit, eltekintve a gyerekkori veszekedésektől. Amióta felnőtt vagyok, soha nem fordultam tettlegességhez. Tényleg, nemcsak, hogy gyereket, nőt, gyengébb férfit nem ütöttem meg, de kocsmában se verekedtem még soha életemben, nem szedtem fel utcaköveket, nem vertem meg papokat, és nem is bátorítottam ilyenre senkit, sőt, kifejezetten töröltem az ilyen hozzászólásokat, ahol erre hatalmam volt.

A tettleges erőszakot felnőtt korban közemberek között elítélem. A tettleges agresszió ugyanis általában az áldozat rézéről kikerülhetetlen, és sokszor maradandó károsodást okoz. Ezzel szemben a szóbeli minősítést senki nem köteles meghallgatni, elolvasni, nem köteles mellre szívni sem. Ha egyszer nem jogos a minősítés, akkor az már az ember saját habitusától függ, hogy most rágódik rajta egy hetet, vagy elmegy kirándulni, és el is felejti az egészet. A szóbeli minősítés ellen csak a gyermekek és vészesen gyengeelméjűek védtelenek, ilyen esetben soha nem is minősítettem senkit. Amikor én minősítek valakit, azt mondom, jogosnak gondolom, és azt gondolom, az illető megérdemli, sőt, kibírja. Nem gondolom, hogy álmatlan éjszakákat okoztam volna valakinek is. Aki pedig a blogomra jön, és panaszkodik arról, hogy itt milyen minősítéseket kap, annak azt mondom, nem kötelező ide jönni. Ha mégis ide jön, pedig nem tetszik neki, akkor mazochista, sajnálom. Ő hibája.

A cikkemet nem csak a hívőknek állítottam össze, hanem ateistáknak is. Közülük is sokan benne ragadtak abban az ósdi, avítt klisébe, hogy "a stílus maga az ember" (George-Louis Buffon: Discours sur le style), és, hogy "káromkodni nem szabad". Hogy miért? Csak. Dogma. És az ilyen dogmatikus az ateistákra nézve még kínosabb. Nekik talán George Carlin egyik gagejét ajánlhatom, amely rá is mutat pár dologra, amit itt elmagyaráztam, vagy Christopher Hitchens eme videóját ("at least you can fucking die", mondja egy templomban). Pedig sok ateista kedveli azt az egyébként elég bugyuta scientista propagandaoldalt, amelynek az a címe, hogy "I fucking love science", amelynek népszerűségéhez bizonyára hozzájárul a vulgaritás a nevében.

A magyar ateisták között viszonylag népszerű Tóta W. Árpád eléggé sablonos cikkeiben rendkívül vulgáris módon cikizi az egyházakat, a vallásokat, és a politikát. Tóta W. Árpád annak ellenére népszerű, hogy cikkei felszínes cikizések. Vagyis valószínűleg pont ezért népszerű, a saját magához hasonlóan korlátos, felszínes néphez szól, akiknek mélyebb elemzésre nincs igényük. Tóta W. Árpáddal szerintem az a baj, hogy viszonylag korlátolt a műveltsége és intelligenciája. De nem az a baj vele, hogy vulgárisan ír. Még eklatánsabb, és az ateistákon kívül sajnos nem sok embert fog meggyőzni Mr. Deity szatirikus, és provokatív stand-upja, amelynél káromkodósabb gaget nehéz lenne csinálni.

Egy kutatás szerint (Kristin L. Jay, Timothy B. Jay, Taboo word fluency and knowledge of slurs and general pejoratives: deconstructing the poverty-of-vocabulary myth, Language Sciences, Volume 52, November 2015, Pages 251-259) a káromkodóknak átlagosan nagyobb a szókincse, mint akik ódzkodnak tőle. Ezzel megcáfolják azt a mítoszt, hogy azért káromkodnak az emberek, mert nem tudják máshogy kifejezni magukat. Egy másik kutatás (“Frankly, Do We Give a Damn? Study Finds Link Between Profanity and Honesty.” NeuroscienceNews. NeuroscienceNews, 16 January 2017.) szerint aki káromkodik, az nagyobb valószínűséggel őszinte, és mondja az igazságot.

Kedves ateisták, jó volna felhagyni ezzel a kibaszottul buta, avítt, konzervatív, dogmatikus baromsággal! Gyertek már le a falvédőről! Ez a 21. század. Legalább ti ne álszenteskedjetek, bazdmeg!:)

Néhány angol nyelvű cikk a trágár beszédről az irodalomban:

Plain talk

Dropping the F-Bomb

Swearing in literature: share examples of bad language in good books

Ode to a Four-Letter Word

 

Címkék: erkölcs tízparancsolat vulgáris

274 komment · 4 trackback

A Dalai Láma és a vallások vége

Brendel Mátyás 2017.02.05. 15:00

ad04e65f4e52.jpg

 

A nagy muszlim zavargások közepette kevés figyelmet kapott egy kis hír a Dalai Lámáról, aki egészen megdöbbentően a vallások szerepét jelentősen csökkentő nyilatkozatot közölt a Facebookon. A mai média működését leplezi le, hogy ebből lett a hír, holott ez a saját könyvéből vett részlet. A könyve megjelenésekor, és a nyilván megjelent könyvismertetésekkor nem vertek fel ekkora port, de egy Facebook post, na az már igen!:)

Az idézet ugyanakkor tényleg összefoglalja a lényeges gondolatot:

"All the world's major religions, with their emphasis on love, compassion, patience, tolerance, and forgiveness can and do promote inner values. But the reality of the world today is that grounding ethics in religion is no longer adequate. This is why I am increasingly convinced that the time has come to find a way of thinking about spirituality and ethics beyond religion altogether."

azaz:

"A világ összes vallása képes belső értékek erősítésére a szeretet, együttérzés, türelem, tolerancia és megbocsátásra való fókuszálásukkal. De a mai világ valósága az, hogy az etika vallásra való alapozása nem megfelelő. Ez az, amiért egyre inkább meg vagyok győződve, hogy eljött az idő, hogy közösen találjuk meg a valláson túli spiritualitást és etikát."

Ez egyrészt egy olyan nyilatkozatnak tűnik, amely a vallás végének kezdetét jelzi. Egy fő vallási vezető jelentősen visszavonja a vallás szerepét az életünkben. Gyakorlatilag haszontalan hobbivá zülleszti. Lényegében az egyetlen nagy szerepet veszi el így a vallás, amelyet még mindig tulajdonítanak neki: az erkölcsi nevelés szerepét. Ha megnézzük, hogy ma Magyarországon az egyház, a jobboldal, a hatalom milyen ideológiát nyomat, akkor talán nem kell tovább magyaráznom.

Ez pedig ahhoz hasonló, mint amikor Gorbacsov elkezdte a glasznosztyot. Látszólag reform, de olyan változás, erózió, amely óhatatlanul a bukáshoz vezetett. A különbség annyi, hogy a Dalai Láma bár tekintélyes vallási vezető, de még a buddhizmus irányítása sincs a kezében. Szóval valószínűleg olyan hirtelen, mint a kommunizmus még a buddhizmus sem fog ettől most összeomlani. Sajnos.

De nézzük az idézetet, amelyre mi ateisták azt mondhatjuk, hogy szép, szép, de ez csak az első lépés, ennél sokkal tovább is lehet menni! Miért?

Először is, ismerjük fel, hogy abban, amit a Dalai Láma mond, az égadta világon semmi új nincs. Csak annyi a jelentősége, hogy ő mondja, hogy egy vallási vezető ébredt fel erre. Az etika megalapozásának nagyon sok filozófiai iskolája volt és van, ezek közül csak nagyon kevés hagyatkozik istenre vagy vallásra, és gondolja azt, hogy valami isten vagy más vallásos dogma alapja lehet az etikának.

Diderot filozófiájával többször is foglalkozom, aki Shaftesbury munkáinak fordítója volt, és filozófiája sokat merít Shaftesbury filozófiájából. Ez a Shaftesbury már a XVII. században olyanokat mondott, hogy (i) az etika független a teológiától, hogy (ii) van egyfajta természetes etika, amely az emberből magából fakad, és hogy (iii) a helyes etika az érzelmek ész általi megfelelő egyensúlyozásából fakad. Szögezzük le, Shaftesbury hívő volt!

Azóta számos nagy etikai irányzat létezik, sokféle variációban, és aki kicsit is olvasott ezekről, annak nem meglepő, hogy ezen iskolák nagy része istentől teljesen függetlenül beszél az etikáról. Én ebben a témában nem is akarok most egy nagy, átfogó elemzést adni. Nincs is erre szükség. Csak utalnék arra, hogy a Dalai Láma mennyire spanyolviaszt talált fel, és hogy minő abszurdum, hogy a világ ott "fetreng a lábai előtt", csak mert ő a Dalai Láma, és most elismételt egy közhelyet. Kb, mintha arról írnia, hogy a napokban járt a városban, és jé, nemcsak a Tescoban lehet vásárolni.

A Dalai Láma ráadásul nem ilyen elméleti megfontolásokra hivatkozik, hanem inkább praktikusakra. Azt mondja, hogy a globalizált világban a vallások túlságosan regionálisak. A Dalai Láma, egy tibeti enklávéből Indiába menekült ember, aki sokat utazik nyugatra, ahol rajonganak érte, ráébredt, és ez jó, hogy a világlátása során legalább erre ráébredt, hogy a demokrácia, a nyugati felfogás, a felvilágosodás, a racionalizmus és a szekularizmus valahogy sokkal általánosabb, meggyőzőbb világszemléletek, és nagyobb esély van, hogy ezen az alapon lehet olyan nézeteket kifejteni, amelyek a világ nagy részét egyesíthetik, amelyet közösen el lehet fogadni, amelyek eladhatóak, legalább az értelmes embereknek. Amiről beszélek, az a felfogás ugyanis Japánban, Indiában, Kínában is meghatározóvá válik, még ha sajátságos módokon is.

Ezzel szemben a vallások megosztják a világ embereit, és a legnagyobb vallások is túlságosan helyi jelenségek. Mi persze erre azt mondjuk, lám-lám, a vallások ezen diverzitása, és az, hogy az égadta világon nem tudnak mit kezdeni egymással, legfeljebb vallásháborúzni, nagykövetségeket rombolni, robbantgatni, és hasonlók, azt demonsrálják, hogy a vallás, mint olyan, mekkora baromság. Elvégre arról van szó, hogy a vallásban az emberek azt hiszik el, amit éppen beléjük plántálnak, mindenféle kontroll nélkül. Télapó, fogtündér, stb. Csak istenről elfelejtették megmondani, hogy az is csak gyerekmese volt. És persze a világ különféle helyein különféle dolgokat plántálnak a gyerekek fejébe, és aztán legtöbbször gondolkodás nélkül azt hiszik egész életükben. Na jó, a télapóval ellentétben óriási ipar alapul azon, hogy istenben miért is higgyenek mégis. Bizonyos kivételektől eltekintve, amikor ide-oda megtérnek emberek, az a jellemző, hogy egy bizonyos, teljesen esetleges, furcsa dolgot hisznek, amit "a szüleiktől örököltek".

De térjünk vissza egy kicsit erre a természetes etikára! Fontosnak tartom ismét leszögezni, hogy az etika alapvetően szubjektív, és emiatt nem igazság kérdése. Erről már sokat írtam. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy márpedig az az etikus, hogy össze-vissza hazudozzon, akkor mi ez ellen semmiféle objektív érvet nem tudunk felhozni, mert nem igaz, hogy a hazugság per se bűn. Tudunk praktikus érveket felhozni, hogy a "hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát", és hasonlók, amelyre azonban a mi emberünk szintén vállat vonhat, mert lehet, hogy őneki nem azok a szempontjai az életben, mint nekünk. Mit érdekli őt, hogy utolérik?! Ízlésről márpedig vitatkozni hülyeség. Tehát szögezzük el, nincs igaz, nincs egyetlen helyes etika!

Mégis, ezen a praktikus szinten megállapíthatjuk, hogy nagyon vázlatosan van egy bizonyos természetes etika, melyet az emberek többsége elfogad, amelyek törvényekben is megnyilvánulnak, például a Dalai Láma által is emlegetett Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. Olyan intellektuális elvek mondjuk abban sincsenek, hogy ne hazudj, és ne fogadj el igazolatlan dolgokat létezőnek! Az ilyenekről valahogy jellemzően megfeledkeznek.

A Dalai Láma azt mondja, hogy nem elég a jog, kell ez a közös, világi erkölcs. Én azt mondanám, hogy nem kell ezt ennyire túllihegni! Tényleg van egy bizonyos közös természetes erkölcs, amelyben meg tudunk egyezni,és amely lassacskán változik csak. Ez az erkölcs biológiai alapokon is nyugszik: genetikailag is kódolva van egy része, és társadalmilag is megerősítjük a másik részét. Ez az erkölcs fontos a társadalmunk működéséhez. Ez az erkölcs közös törvényekben nyilvánul meg. És szerintem ennyi elég is, és nem szabad ezen nagyon túl menni, és misztifikálni a dolgot!

Nem kell annyira túllihegni a dolgot, ahogy például Sam Harris teszi. Úgy tűnik, Sam Harris és a Dalai Láma itt összeérnek, és azt kell, hogy mondjam, nincs igazuk, ez már túlzás. Túlzás Sam Harris ama állítása, hogy tudományos alapon egy teljes etikát le lehet fektetni. Szerintem csak nagyon vázlatosan, nagyon leíró módon, és nagyon nagy vonalakban lehet megállapítani bizonyos közös jegyeket, nem pedig egy teljes erkölcsi rendszert.

Mert nem tetszik nekem ebben a nyilatkozatban és Sam Harris szóhasználatában sem a "spiritualitás" szó. Arra jó, hogy misztifikálják, elmossák a dolgokat, és a visszacsempésszék az etikába a miszticizmust. Pedig nem kell, nem kell valami nagy, misztikus alapját keresni a természetes etikának, adódik ez magától. Egyszerűen meg kell figyelni, milyenek az emberek, mi adódik a genetikai örökségünkből, életmódunkból. Mert ebből adódik, hogy mit tartunk etikusnak: azt, ami számunkra, illetve társadalmunk számára jó. Az egyedi és a csoportszelekció alakította ki ezt az igen vázlatos, közös természetes etikai felfogásunkat. És ismétlem, ez szükségképpen nagyon vázlatos, és nem mindenkire érvényes.

Azon sem kell szerintem erőlködni, hogy ezt a közös alapot erőltetve tágítsuk, mélyítsük, erősítsük. Elég erős, mély és tág az már. Egy valamiféle nagy, spirituális mozgalom, amit Harris és a Láma sugalmaz, az óhatatlanul ilyen erőltetett marhaságba torkollna, mégpedig a racionalitás rovására. Amire inkább törekedni kell, az az, hogy az emberek tudatosabban, racionálisabban kezeljék ezt a természetes etikát. Az emberek különféle érzelmeivel szerintem nincs nagy gond. Ha nem volnának buta ideológiák, mint a vallások és szélsőséges politikai ideológiák, akkor olyan óriási gond nem lenne az emberekkel általában (most az egyedileg megzakkant bűnözőktől eltekintve).

Nem nagy gond, ha az egyik ember kicsit jobban nacionalista, másik jobban szereti a nőket, a harmadik jobban szeret enni, és a többi, és a többi. Nem a különféle "normális" érzelmeinkkel, vágyainkkal, szenvedélyeinkkel van a baj. Az ész, az értelem, ha megvan, ha működik, mindezt harmóniába tudja rendezni, és kezelni tudja úgy, hogy az emberek ne ártsanak különösebben egymásnak. Lehet az ember otthon, normálisan nemzeti érzelmű, mérsékelten szexmániás, józanul szerethet enni, ha az eszével tudja, hol vannak a határok, illetve, hogy milyen megoldások vannak az ő speciális mániájának kielégítésére. Semmi baj nincs a különféle szenvedélyes emberekkel, per se. A hülye emberekkel van a gond. Nincs abban semmi nagy baj, ha az embernek van valamiért élnie, és szenvedélyesen odateszi magát a dologért. A megoldás nem a vallás, nem a spiritualitás, hanem az értelem: ennek kell megtalálnia a határokat, egyensúlyokat, kontrollt, megoldásokat erkölcsi kérdésekben, nem pedig valami misztikus dolognak. Én jobban bízok egy értelmes ember erkölcsében, még akkor is, ha nem pont olyan, mint az enyém, mint egy vallásos ember erkölcsében, még akkor is, ha jézusi szeretetet tanít.

A világ sok országából ismerek embereket, elsősorban kollégaként. Ismerek argentint, chileit, marokkóit, algériait, irakit, indiait, kínait és japánt. Ezen emberek általában képzett, viszonylag értelmes emberek. Azt tapasztaltam, hogy egy bizonyos mindennapi szinten meg lehet bízni bennük ezen az értelmes alapon. Van, aki bizalmi alapon fizet be a közös kávéba, amelyet én veszek, és nem tapasztalom, hogy bármelyikük is csalna, volt, aki elvitt autóval a szomszéd városba, és nem kért pénzt érte. Volt akinek kölcsön adtam kesztyűt, volt, akit én vittem el az én autómban. A cégben van egy szokás, hogy ha valakit rajtakapnak, hogy nem zárolta a billentyűzetét (biztonsági intézkedés), akkor "meghívnak" másokat reggelire. Vannak, akik gondoskodnak róla, hogy "meghívjanak" másokat (a nem zárolt számítógépről meghívő e-mailt küldenek). Eddig még mindenki "állta a szavát", senki nem élt kifogással. És még számtalan esetet sorolhatnék. Ezen emberek egy kisebb részéről tudom, hogy különféle vallásúak, egy részéről sejthetem, vagy úgy tudom, bizonytalanok, nagyobbik részéről nem is tudom, hogy vallásosak-e. De egy biztos, nem a vallásuktól függ a megbízhatóságuk, és nem is azon az alapon bíztam meg bennük, hanem azon az alapon, hogy értelmes emberek, csak nem csinálnak olyan dolgot, amiéért a közös kollégáink kinéznék őket. Van egy ilyenfajta erkölcsi érzelem a legtöbb emberben, hogy nem szeretik, ha a társaik kinézik őket. És ez például szerintem genetikus alapú, ez az emberi társadalmak egyik alapja. Az ilyen dolgok szerintem elég alapját képezik a társadalomnak, nem szükséges értelmes emberek között "isten vigyázó tekintete". Elég a társaik vigyázó tekintete. Vagy egyszerűen az, hogy nem kockáztatják, hogy a cégből kirúgják őket.

A cégek, a családok, a baráti társaságok ilyen kis közösségek a nagyobb közösségben, a társadalomban, és alapját képezik a társadalomnak. Egy cég vezetése általában olyan erkölcsi normákat képvisel, ami a kooperációt ösztönzi. A családok és a baráti társaságok is. Egy olyan cég, amely engedné a lopást a cégen belül, hamar tönkre menne, mert a munkatársak egymás meglopásával foglalkoznának. És ahogy egy cégben, egy családban, egy baráti társaságban beleivódik az emberekbe a tolerancia, a kooperáció erkölcse, az nagyban segíti az egész társadalom erkölcsi alapját. Nincs itt semmi szükség sem istenre, sem spiritualitásra.

A Dalai Láma nyilatkozatában ez az, ami nem tetszik, amire azt mondom, hogy ez csak egy nagyon kis lépés, a felvilágosodás kicsi utánzása. És ezért nem jó az, hogy a spiritualitáshoz ragaszkodik. Illetve az sem, hogy mintha kicsit felfújná ezt a dolgot, hogy kell, egy nagyon erős, közös értékrendszer. Szerintem pont elég jó az, ami például az emberi jogok nyilatkozatában van, és nem a közös etikát kell erősíteni, hanem az emberek átlagos intelligenciaszintjét és műveltségét!

A Dalai Láma lépése szép volt, jó volt, de csak az első baby step. Nem csak a szekuláris erkölcsig, de a szekuláris világnézethez, majd az ateizmusig is el kell jutni!

Címkék: buddhizmus etika erkölcs szekularizmus értelem és érzelem a vallások vége

43 komment

Ma Diderot ateista lenne

Brendel Mátyás 2017.01.21. 12:00

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

Párizsi vándorlásaim egyik beszerzése volt Diderot "Pensees philosophiques" (Filozófiai gondolatok) c. könyve, amelyet aztán a párizsi parkokban, kertekben, többek között éppen a Palais Royal-ban (ld. Rameau unokaöccse) olvastam el.

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

Ugyanezekben a hetekben valamelyik nap egy Diderot-sétát is tettem Párizsban, megnéztem egyik lakását a 3 rue de l’Estrapade-on...

Származási hely: 2012.09.26.paris-pantheon

...és másikat, ahol meghalt a 39 rue de Richelieu-n,

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

ezeken emléktábla is van, egyébként még rengeteg helyen lakott. Hasonlóan, vacsoráztam a Cafe Procope-ban,...

Származási hely: 2012.09.17-patrimonie-louvre-diderot

...ahol sokat időzött elvtársaival, akárcsak a korabeli és későbbi korok értelmisége. Sajnos a könyveken kívül nem sok maradt hátra, nincs múzeuma, sőt, sírhelye sem, mert az Eglise Saint Roch-ban temették el, de a forradalomban eltűnt a sírja, és emiatt nem is került a Pantheonba, Voltaire és Rousseau mellé. Pedig megérdemelte volna.

Egyébként a Pantheonban meg Rousseau kiállítás volt, és többek között egy eredeti Enciklopédiát is láthattam. Ezek az utolsó napok ilyen sűrűk voltak, és Diderot egy visszatérő motívum volt.

Származási hely: 2012.09.26.paris-pantheon

A Pensees egy rövid írás, egy olyan kiadásban olvastam, amelyben szerepel még egy "Addition", és sok bevezetés, illetve magyarázat a könyvhöz. A tanulmányok egyik fontos kérdése, hogy végül is Diderot ateista vagy deista volt-e. Ezen kívül megtudhatjuk, hogy a könyvet a kor szabadgondolkodó szokásai szerint névtelenül adták ki, mert akkoriban könnyű volt emiatt börtönbe kerülni, ahogy Diderot be is került Vincennes börtönébe pár évvel később, leginkább a "Lettre sur les aveugles" miatt.

A Pensees leginkább pontokba szedett aforizmákból áll, melyek között azonban hosszabbak is vannak. Formájában Nietzsche könyveihez hasonlít, és tartalmukban sem áll nagyon messze tőlük. A legérdekesebb kérdés talán nem is az, hogy Diderot ateista volt-e, hanem az, hogy milyen érveik voltak abban a korban az ateizmus mellett vagy ellen.

Nagyon sok egyházkritikus és Bibliakritikus aforizmát találhatunk, amely az akkori hiedelemvilágot figurázza ki.

"Ez az Isten, aki megölte Istent, hogy kibékítse Istent", XL (Ezt az érvet manapság mások arcával lehet látni a Facebookon osztogatva. Akik megosztják valószínűleg mit sem tudnak arról, hogy milyen régi érvet plagizálnak.).

"Azt mondják, hogy visszavonult az Olajfák hegyére, és, hogy imádkozott. És kihez imádkozott? Magához imádkozott.", XXXIX.

A legélesebben kritizált hittételek közé tartozik az eredendő bűn, illetve az örök szenvedés a pokolban.

"És minek büntetni a bűnöst akkor, amikor már semmi jó nem származik a büntetésből?", Addition, XLIX

A Pensees azért is érdekes, mert nem csak a kor legjobb egyházkritikai érveit gyűjti össze, hanem egészen jó ateista érveket is. Ugyanakkor még nem ismerték a darwini evolúciót, emiatt a hívőknek volt egy elég erős istenérvük: a világ, főleg az élővilág látszólagos tervezettsége. Érdekes módon ennek ellenére léteztek már ateisták, és érdekes érvvel hozakodtak elő ez ellen. A hipotézis azért is érdekes, mert akkoriban a Világegyetem véges voltát, és véges korát sem ismerték, és ez kézre jött az ateisták érvelésénél. Az ateisták, akik akkoriban a legtöbben az atomista materializmust fogadták el, azt mondták, hogy a világ atomok mozgásából áll. Az atomizmust ugyan istenhívők is elfogadták, akik úgy érveltek, hogy azért van szükséges istenre, mert az atomok véletlen mozgása nem hozná létre az élővilágot, az értelmet.

Az ateisták, és Diderot azonban előjöttek a végtelen sok majom példával, amely egészen régi időkre vezethető vissza.

"Egy híres professzor jegyzeteiben olvasom: Ateisták, egyetértek, hogy a mozgás az anyag lényege, mi következik ebből? Hogy a világ az atomok véletlen szökelléseiből származik. Szeretném, ha azt is kimondanátok, hogy Homérosz Íliásza és Voltaire Henriásza a karakterek véletlen ugrálásából származik". XXI.

Egyszerűen azt mondták, hogy ha elég sok idő vagy tér áll rendelkezésre, akkor a véletlenszerűen összeálló világok közül a mi, mostani, egészen értelmes világunk is megtörténik egyszer. Mi szerencsések vagyunk, mert éppen ebben az idáig rendezettnek, tervezettnek, otthonosnak tűnő világban születtünk. Megjegyzem, ebből az is következne, hogy akár mától hirtelen kitörne a káosz, mert véletlenül egy olyan világban vagyunk, amely mostanáig volt csak rendezett, és mostantól káosz.

Ebben a vitában szerepel a test-elme probléma ama kérdése is, hogy mi különbözteti meg a valódi intelligens embert egy utánzó géptől. Diderot így fogalmazza meg tulajdonképpen a Turing tesztet:

"Ha valaki talál egy papagájt, aki mindenre válaszol, habozás nélkül kijelentem, hogy egy gondolkodó lényről van szó." XX.

Technikailag, azaz matematikailag és fizikailag az érv tökéletes. Ha a Világegyetem végtelen idejű, akkor a véletlen történésekből kijöhet bármilyen világ. (Bár egyébként ez is megérne egy alaposabb vizsgálatot, mert sokdimenziós térben a véletlen bolyongás sok esetben nem jár be egy valószínűséggel minden pontot, de ki mondta, hogy véletlen bolyongás szerint működik a világ?!) Mindenesetre valamiképpen az érv működött, csak ma már nagyon hátborzongató, és furcsa elképzelésnek tűnik.

Azóta kiderült, hogy a Világegyetem véges, viszont itt van nekünk az evolúció, amely magyarázatot ad, így manapság Diderot könnyen ateista lehetne. A könyv, a tanulmányok szerint ugyanis Diderot a Pensees-ben deista volt. A deisták pedig hisznek istenben, de nem hisznek a csodákban, nem hisznek az egyházban, a Bibliában, és abban sem, hogy a jó erkölcs keresztényi, és szükség lenne hozzá istenre. Egy olyan istenben hisznek, aki felelős az Univerzum megalkotásáért, de utána nem avatkozik bele a világba, nem büntet, nem küldi el fiát (vagy fiában magát).

A deista szerzők gondolatai közül ez az erkölcsi nézet az, amely ma is nagyon fontos, ugyanis még ma is nagyon sokan gondolják azt, hogy etika csak istentől származhat, erkölcsi tartás csak a vallásból. Diderot Shaftesbury-től tanulta az első olyan gondolatokat, amely szerint ez nincs így. Shaftesbury szintén hívő volt, de szintén deista (vagy ahhoz közel álló).

Az Addition szintén aforizma-gyűjtemény, szintén névtelenül lett kiadva, és itt Diderot szerzősége kicsit kétségesebb is. Közben Diderot járt a börtönben, az Enciklopédiát kiadták, de Diderot elvesztette az Eciklopédia kiadásának jogait, Rousseau-t betiltották, Voltaire kiadta sok egyházkritikus művét, és emiatt üldöztetésben részesült. A király udvarában egy komédiában (les Philosophes) kifigurázták a filozófusokat, köztük Diderot-t.

A kísérőszöveg ezzel magyarázza, hogy az Additions kritikusabb, sőt, szerintük már-már ateista. Szerintem továbbra is deista, az LXVIII. gondolat miatt, melyben kifejti, hogy minden vallás a természetes vallás (deizmus) szektája.

De nem is ez a fontos. Mint láttuk, Diderot korában más vallásúnak, deistának, egyházkritikusnak lenni is veszélyes volt. Voltaire és Diderot az életével játszott, amikor az egyházat kritizálták. A gondolkodás szabadságát ekkor vívták ki Franciaországban (pár országban már jobb volt akkor is a helyzet), és ezáltal terjedt el az egész szekuláris, felvilágosult, nyugati világban.

Ma, modern korunkban nagyon szomorú, hogy ezeket a harcokat újra kell harcolnunk, mert vannak, akik visszatérnének a középkori cenzúrához, vannak, akik gyengítenék az egyház és állam szétválasztását. Vannak, akik még azt a deista tézist sem fogják fel, hogy igenis van erkölcs a vallásokon kívül (hozzáteszem, sőt, csak ott van igazán jó erkölcs). Vannak, akik hittant erőltetnének a gyerekeinkre, és egyházi iskolákban akarják kényszeríteni őket. Ma Magyarországon vannak falvak, ahol már nincs más választása a szülőknek, mint az egyházi iskola.

Ma, Magyarországon a vallásszabadságot korlátozza a kormány az egyháztörvénnyel, a gondolat szabadságát például azzal, hogy az "Alaptörvényben" egyoldalú, kereszténypárti megfogalmazások szerepelnek, melyekkel nem értünk egyet.

Ma a világban van, ahol embereket ölnek, rombolnak azért, mert karikatúrákkal, ironikus filmekkel kritizálják a vallást. Akárcsak Diderot és Voltaire, még, ha a kritika színvonala nem is mindig éri el az övékét. De az félelmetes, hogy ma itt tartunk, ma megint itt tartunk, ma megint ugyanezekért kell küzdenünk. Mert az emberiség hülyébbik fele nem tanul sem rációból, sem tapasztalatból, konkrétan a történelemből.

Diderot korában merészség volt ezekért harcolni, akár csak deistaként. Az evolúció hiányában az ateizmust vállalni, megértem, nem feltétlenül lehetett olyan alapokon, mint ma. Ma csak és kizárólag ateistának lehet tisztességesen lenni. Sokszor nincs sok értelme a "mi lenne, ha" kérdéseknek, de azért hadd fejezzem ki úgy magam: ma Diderot valószínűleg ateista lenne. Értve ezalatt pontosan azt, amit fentebb elmagyaráztam.

Címkék: könyv cenzúra diderot deizmus

6 komment

A.C. Grayling: Prométheusz felszabadítása

Brendel Mátyás 2017.01.15. 13:57

prometheus-pic.png

Grayling könyvét Párizsban a Shakespeare and Co. könyvesboltban vettem meg, ahol egy másik könyvét is láttam, annak címe "The Good Book: A Secular Bible". Először erről írok pár mondatnyit. Vaskos könyv, a címe igen érdekes. Ha belelapozunk, akkor egy erősen költői, a Bibliára tényleg valamelyest hasonlító, kissé eklektikus tartalmat fedezhetünk fel. Ha az ismertetőjét elolvassuk, akkor azt tudjuk meg, hogy ez valóban egy szekuláris Biblia akar lenni, méghozzá olyan értelemben, hogy különféle világi humanista írásokat ollózott Grayling össze egy könyvbe. A probléma, hogy nincsenek megadva a források, ami szándékos, nyilván ezzel is a Bibliára akart hajazni Grayling, de nekem speciel fontos lenne tudni, meg egyébként is az a tisztességes, ha az ember megadja a forrásait, és nem plagizál. A vaskos könyvet azért nem vettem meg, mert drága, mert nem voltak megadva a források, és így számomra csak egy kicsit érdekes könyv, amelynek nem tudom előre megbecsülni az értékét. Példának okáért, ha pontosan tudnám, hogy milyen szerzőktől mennyit ollózott össze, akkor fel tudnám mérni, mennyire is érdekel engem a válogatás. De azért érdekes ötlet, aki egy ilyen szekuláris életvezetésről kíván egy vaskos könyvet magának, az rendelje meg nyugodtan!

Grayling nem egy kezdő író, nem egy outcommingos ateista, mindig is filozófus volt, és nagyon sok könyve ateista volt korábban is. A "To set free Prometheus" egy vékonyabb esszé-gyűjtemény (Oberon Books, London, 2009.). Igazából kissé eklektikus ez is, sőt, talán még eklektikusabb, de legalább elég pontosan lehet látni a tartalom-jegyzékben, hogy milyen esszék vannak összeválogatva. Annyira nem szeretem az ilyen könyveket, mert az a benyomásom, hogy egy híres ember csupán bekötötte pár írását, hogy még egy kis pénzt szerezzen egy könyv kiadásával. Az ilyen könyvek általában redundánsak is, Grayling sem ügyelt arra, hogy az ismétlődő "rögeszméit" kigyomlálja.

A könyv címe például egy ilyen visszatérő motívum. Az egyetlen motívum, amely talán nem zavaró, hogy visszatér, mert ez a könyv címe. Arról van szó, hogy Prométheusz a legenda szerint ellopta az istenektől a tüzet, amivel az embert istentől függetlenné tette. Az istenek pedig megbüntették ezért, különösen azért, hogy felszabadította az embert isten uralma alól. Grayling is utal arra, hogy ennek a mítosznak az ateista felhasználása nem új dolog, nem Grayling gondolata.

Kicsit részletesebben ismertetve a könyvet, kezdjük azokkal a fejezetekkel, amelyek nem túl érdekesek! Van egy fejezet a kreacionimus, intelligens tervezés és evolúció vitájáról, ez totál érdektelen, Grayling végül is nem tud újat mondani a témában. De aki még nem unja, annak érdekes lehet ez a fejezet is. Pangloss orra végül talán az egyetlen érdekes momentum benne, és jelzi is a szerző filozófiatörténeti hozzáállását.

Van egy fejezet a brit ateista és anglikán gondolkodók harcáról és könyveiről, ez is érdektelen, igazából az már tényleg teljesen hidegen hagy, hogy mit ír Grayling valakinek válaszul, aki Dawkinst kritizálja. Itt sok olyan érv szerepel, amely egészen átgondolt, inkább a vita hevében előkapott vagdalkozás. Az esszé majdhogynem egy blog commenthez hasonlít. Nem egy igazán átgondolt, kiforrt, letisztázott fejezet.

Az utolsó fejezet összefoglaló jellegű, lényegében arról szól, hogy az erkölcsös élet, és a mértéktartó epikureánus élet, a savoir vivre, a "jól élni" élet összeegyeztethető, és a kereszténység mennyire önmegtartóztató világnézetet képvisel, és ez milyen rossz. Ez az érv a középkorban volt igazán erős. Manapság egy átlag keresztény talán nem veti bele magát az élvezetek sűrűjébe, de már nem olyan szigorú az önmegtartóztatás és az állandó bűntudatuk. Azt gondolom, ebben a témában már Nietzsche bőven megírta, amit meg kellett írni.

Egy fejezet Bertrand Russell ateizmusáról, illetve agnoszticizmusáról szól. Az ateizmus és agnoszticizmus kérdése sokszor felvetődik. Grayling azt bizonygatja, hogy az ateizmus (értve ezalatt szűken, erős ateizmust) helyesebb, mert igaz ugyan, hogy isten nemléte nem bizonyítható, de az igazolás hiánya szerinte egyfajta elég erős igazolás. Elismeri, hogy logikailag Russell következetes, de azt gondolja, hogy praktikusan neki van igaza, mert mind az igazolás hiánya, mind pedig az az erős agnoszticizmus és valláskritika, amelyet Russell képviselt, praktikusan egyenértékűvé teszi Russell agnoszticizmusát az ateizmussal.

Nos, én Russellnek adok igazat, bár kifejtettem már, hogy egészen pontosan mit gondolok erről. Azt tenném most hozzá, hogy ahogy azt Grayling is kifejti, az agnosztikusnak nem kell "minden mindegy" álláspontra helyezkednie, mondhatja azt, hogy "isten létezésének kérdése nagy általánosságban eldönthetetlen" és hozzáteheti, hogy "tehát ezzel foglalkozni, ebben hinni értelmetlenség", azaz praktikus ateista lehet, és ahogy Grayling kifejti, praktikus szempontból ekvivalens is lehet a nézete egy erős ateistával. Így tehát egy erős agnoszticimus filozófiailag is korrekt, és a vallás erős kritikájára is lehetőséget ad.

Van egy fejezet arról, hogy Grayling miért nem hisz istenben. Ez tulajdonképpen a (pozitív) igazolás szükségességének elvét fejti ki. Sok tudományfilozófiai részletbe megy bele, amelyet szerintem el lehet hagyni, ha nem szakkönyvről van szó. Szakszerűségében pedig Grayling azért hagy kívánnivalót maga után. Nem Grayling az igazán jó író ennek ismertetésére, akkor már inkább tessék tudományfilozófiai szakkönyveket olvasni!

Az első fejezet az ateizmus helyzetéről és jövőjéről szól. Itt Grayling előad egy nagy ívű történelmi víziót, amely szerintem leegyszerűsített, naiv. Majdnem, hogy marxista naivitást fedezhetünk fel benne, és ez baj. Még akkor is, ha Grayling víziója nem veszélyes, és ami a jövőt illeti, egy lehetséges jövő. Nagyon nagy vonalakban azt mondja, hogy az emberiség előtt három nagy kihívás van, a fenntartható fejlődés, háborúk, és a vallás. Vagy beleroppanunk a kihívásba, vagy nem. Ha nem, akkor pedig fantasztikus fejlődés előtt állunk, és a jelen ennek csak a kezdete, és a jövő ígéretes, és szép lesz, mert végre egy szabad társadalomban fogunk élni, vallásoktól mentesen. Én ebben nem bocsátkoznék tippelgetésbe, vagy így lesz, vagy nem. Ugyebár ahogy mondják, jósolni nehéz, különösen a jövőt.

Ugyanakkor ebben a fejezetben vannak azok a gondolatok, amelyek az ateizmus és vallás jelenkori helyzetéről szólnak, az aktuális kérdésekről, és ebben Grayling könyve mindenképpen nagyon fontos, mert nagyon fontos az a kiállás, amely szerint a vallás egyértelműen káros, egyértelműen az emberiség egyik legnagyobb veszélye, és egyértelműen ideje volna felhagyni vele. És Grayling abban is egyértelmű, hogy nem erőszakos felszámolásról beszél, de odamondó, éles ateizmusról.

Ebben a fejezetben köszönt vissza pár olyan gondolat, melyeket magam is szoktam ismételni, és nagyon fontosnak tartok. Pár ilyen gondolatot most is megismételnék.

1) Az egyik, hogy a Dawkins, Hitchens és Grayling, valamint általam is képviselt erősen kritikus, szókimondó, a hívők által sokszor militáns ateizmusnak mondott irányzatra szükség van. Graylng azt mondja, hogy ez a szókimondó, éles ateizmus sehol nem hasonlítható a középkori inkvizícióhoz, szóval a hívők csak "ne rinyáljanak"! (8. oldal)

2) A vallás nem az egyedüli forrása a konfliktusoknak, és háborúknak, de az egyik jelentős forrása. (12. oldal).

3) Az udvarias hallgatásról is ír. (13. oldal) Ha jól emlékszem, ezt már Dawkins is emlegette. Valamiért a vallást sok embernél megillet egyfajta jogtalan tisztelet, és udvarias hallgatás övezi. Például, ha valaki a hülye szertartását úgy csinálja, hogy más is látja, akkor illik hallgatni. Ellenben az ateizmusnak nem adnak ilyen tiszteletet. Azt, hogy egy ateista "lelkét" mi sértegeti, azt nem szokták figyelembe venni. Például, ha bemegyek a templomba, és elkiáltom magam, hogy nincs isten, akkor azt a legtöbben bunkóságnak tartják. De az, hogy a vallások egészen bugyuta kinyilatkoztatásai hogyan sértenek racionális emberi méltóságomban, és ezt nekem az adómból fenntartott közszolgálati médiában "kell" hallgatnom, az senkit nem érdekel. Valószínűleg a helyes megoldás az, hogy tényleg kevésbé kell tisztelni a vallásokat, sőt, provokálni kell őket! Rendben, az ateistát is lehet sértegetni, de akkor a hívőt is!

4) A 15. oldalon Grayling leírja azt, amit én úgy fogalmaznék meg nagyon tömören, hogy a vallás jó oldala kiváltható, rossz oldala miatt pedig elkerülhetetlen. Grayling csak odáig jut el, hogy a vallás jó funkciói kiválthatóak, azt nem látom olyan tisztán megfogalmazva, mint ahogy én szoktam megfogalmazni a "rossz gyógyszer" érvemmel, hogy a kiválthatóság miatt nem is kell itt mérleget vonni. Ha valaminek a jó oldala kiváltható, a káros oldala meg elkerülhetetlen, akkor az rossz. Nyilván ez a konklúzió, de Grayling így nem viszi végig a gondolatmenetet.

5) A 17. oldalon az anglikán egyház túlzott jelenlétéről ír a politikai hatalomban. Ezt veti össze az anglikán egyház tényleges nagyon gyenge erejével, mivel nagyon kevés a templomba járó emberek száma. Ezzel van éles ellentétben, hogy a papok mindenféle hatalomban felül vannak reprezentálva. Ugyanez igaz a mai magyar helyzetre, mert nálunk is igen kevés a templomba járó, illetve valamely vallást ténylegesen követő emberek száma, de a politikai befolyásuk igen nagy (Fidesz-KDNP), sőt, nálunk már szekuláris államról aligha beszélhetünk. Alkotmánysértő állapotok vannak.

6) A 20. oldalon veti fel Grayling azt a gondolatot, hogy a szülők jogai a gyermek nevelésében meg kell, hogy engedje a vallásos indoktrinációt. Ez a gyerek szabadságjogaival ellenkezik. Ez azt gondolom, hogy egy nagyon fontos kérdés, és azt kell, hogy mondjam, hogy nem tudok rá jobb választ, minthogy sajnos meg kell engedni a szülőnek a gyerek indoktrinációját. Nem helyeselhetjük, és szóban elleneznünk kell a konkrét eseteket, amikor a szülő hülyeséget tanít a gyerekének, de törvényileg nem szabad tiltani, mert a szülő szabadságjogaival az ellenkezne.

Egy gyereknek ugyanis szüksége van valamilyen nevelésre, szüksége van valamilyen erkölcsre. Még az is jobb, ha ez az erkölcs bigott, mint az, hogy egy gyerek ne kapjon semmiféle nevelést. Ha a szülőknek megengedjük, sőt ezt várjuk el tőlük, hogy jó dolgokra tanítsák a gyerekeiket, akkor ebben az is benne van, hogy sok esetben rosszra is fogják tanítani. Ez a szabad társadalomban benne van a pakliban, és a nevelés területén ráadásul egyelőre nincs is jobb megoldásunk.

Nincs jobb megoldás, mint a szekuláris államban, iskolában bízni, és abban, hogy ha a gyerek felnő, hátha tud majd szabadon választani. Illetve abban, hogy a szabadság majd legalább változatosságot teremt, és a sokféleség legalább nem borul el az egyik irányba. Ha egy társadalomban végül is él néhány ilyen-olyan-amolyan vallású felnőtt található, és sok ateista, aki meg tudott szabadulni felnőtt korában a vallástól, vagy eleve nem fertőződött meg vele, akkor az praktikusan az, aminél többet rövid távon nem kívánhatunk. Ha egy gyerek lát maga körül katolikust, protestánst, buddhistát, krisnást, muszlimot, zsidót és ateistát, akkor talán csak van elég változatosság ahhoz, hogy a választás lehetősége felmerüljön benne.

Az alternatív megoldás, nevezetesen a gyerekek elvétele a szülőktől, vagy valamilyen erőltetett kontroll, számonkérés, ellenőrzés a gyereknevelésben, az brutálisan antiliberális volna.

Ami viszont nagyon fontos ebben a tekintetben, és Magyarország rohamtempóban csúszik ettől elfele, hogy az állami oktatásnak szekulárisnak kellene lennie, az egész országban szükség volna elérhető, magas színvonalú, jól finanszírozott, szekuláris állami oktatásra. Az elfogadható állapot nem az, hogy egyre több iskola kerül egyházi irányítás alá, mert az állam ezt a folyamatot támogatja, hanem az, hogy annak a néhány special interrest groupnak, ahogy Grayling írja, azaz annak a néhány vallásos embernek, csoportnak, akiknek ez a furcsa életfelfogás a hobbijuk, azoknak legyen pár iskola, joguk van hozzá. De ennyi.

Az egyházi iskolák térhódítása, és az, hogy ez nem az emberek igényéből, hanem állami erőltetésből fakad, az ma Magyarországon hajmeresztő dolog. Ez ellen küzdeni kell, mert messze rosszabb a helyzet, mint Angliában.

Grayling könyvében számomra az volt a legélvezetesebb, hogy azt a néhány egészen aktuális politikai gondolatot olvastam vissza benne, amelyet én is erőteljesen képviselek ezen a blogon. Persze nem hiszem azt, hogy szavaim eljutottak Graylinghez, hanem inkább azt, hogy ez benne van a korszellemben, és jó látni olyan embereket, akik függetlenül, ugyanazokra a gondolatokra jutnak.

Címkék: anglia könyv ateizmus szekularizmus agnoszticizmus

38 komment

A teológia mint bábeli zűrzavar

Koós István 2017.01.13. 17:15

tamas.jpg

A blogon sokszor volt már szó a teológiáról: először Mátyás írt egy posztot iarról, hogy tudomány-e ez a diskurzus (sőt másik posztot is), én pedig ehhez kapcsolódtam egy-egy poszttal Karl Rahner, illetve Bolberitz Pál teológiai műveiről.

 Röviden szólva a teológia azért nem tudomány, mert

  1. nincs önálló kutatási területe,
  2. nincs kutatási módszere,
  3. nem tudja igazolni az állításait.

A napokban, amikor kiposztoltam a FB-on Mátyás írását, vitába keveredtem egy ismerősömmel, aki az üggyel kapcsolatban egy teológiai doktori disszertációt ajánlott a figyelmembe, mondván, ez majd eligazít a kérdésben. Én el is olvastam a szövegből azt a szakaszt, ami a tudomány kérdéséről szólt, és azt találtam, hogy elképesztően nagy zagyvaság az egész, egy totál értelmetlenség, egy bábeli zűrzavar. A következőkben bemutatom, miért. Ez nem csupán az adott dolgozatot, hanem magát a teológiát is minősíti.

Már a kezdet is problematikus. A disszertáció szerzője így határozza meg a tudományt: „Amint   nyilvánvaló,   a   tudomány   célja   az,   hogy   teljes bizonyosságú   (metafizikai certitudójú),  igaz  ismereteket  adjon.” (63 old.)

Ez messzemenően nem igaz. A tudomány nem biztos állításokat, hanem igazolt ítéleteket alkot; nem bizonyít, hanem igazol. A kettő közötti különbséget Mátyás jól elmagyarázta az internetes könyvében. Bizonyítani csak a matematika tud, amely axiómákból vezet le tételeket. A tudomány megfigyeléseket tesz, amik visszaigazolnak egy adott elméletet. Minél több megfigyelés szól az elmélet mellett, annál nagyobb a hipotézis igazoltsága, de elvileg mindig elképzelhető, hogy miután egymillió megfigyelés egybevág az elmélettel, egy egymillió-egyedik majd cáfolni fogja azt. Úgy is meg lehet persze közelíteni a kérdést, hogy a tudomány nem igazol, hanem falszifikál, de a lényeg az, hogy nincs szó arról, hogy a tudomány azt hirdetné magáról, miszerint abszolút biztos ítéleteket alkot a világról. Stephen Hawking A nagy terv c. könyvében modellfüggő realizmusról beszél: a tudományt szerinte nem úgy kell elképzelni, mint ami a valóságot írja le, hanem úgy, hogy modelleket alkot a valóságról, aztán ellenőrzi ezeknek a működőképességét. Ha egy modell képes megmagyarázni egy adott jelenséget, akkor azt a modellt elfogadjuk, de nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy később majd módosítanunk kell rajta, vagy le kell cserélnünk egy másik modellre.

A dolgozat szerzője ezek után megadja az ítélet definícióját (egy predikátum vonatkozása egy szubjektumra), majd felteszi a kérdést, hogy mi a biztos ítélet: „Egy ítélet  igaz  (verum)  volta  akkor  nyilvánvaló  számunkra,  amikor  felismerjük,  hogy  az ítélet  alanyának  léttartalma  (comprehensio) magában  foglalja,  vagy  kizárja  az  állítmány léttartalmát. (…) Egy  állítmány  akkor  állítható  bizonyosan  egy  alanyról,  ha összes  szükségszerű jegyei  az  alany  szükségszerű jegyei  közül  kerülnek  ki.” (64) Ha jól értem, ez lényegében nem más, mint amit Immanuel Kant analitikus ítéletnek nevez (a disszertáció persze nem hivatkozik Kantra, a saját felfedezéseként tálalja a gondolatot). Lényeges különbség, hogy Kant csupán az emberi megismerés szerkezetét akarta leírni ezzel a fogalommal, a teológia viszont a valóságra vonatkozóan kíván valamiféle konklúzióhoz eljutni.

A szerző nem az emberi megismerést vizsgálja, hanem egy biztos fogalmat akar találni. Azt persze nem tisztázza, hogy ez a fogalom az emberi tudat eleme-e, vagy a valóságé, illetve mi a két oldal között az összefüggés, de mindegy. Az abszolút biztos fogalom a latin ens, amit magyarra valamiért lénynek fordítanak (Egyébként Szent Tamástól való). A lény félrevezető szó, hiszen itt nem élőlényről van szó, hanem olyasmiről, mint a létező, csak a lény annál tágabb jelentéstartalmú: ez a fogalom „minden lehetséges lényről állítható, mindenről, ami valamiképpen létezik  vagy  létezhet.” (66) Nocsak. Tehát a lénybe a nem létező dolgok is beletartoznak. Ez azért különös, mert a tudomány éppen a kettőt kísérli meg elválasztani egymástól, megvizsgálva, mi az, ami része a valóságos világunknak, és mi az, ami létezhetne, de mégsem létezik, mert csak a fantáziánk vagy a vágyaink terméke. Egyáltalán nem világos, mit nyerünk azzal, ha bevezetünk egy olyan fogalmat, ami összemossa a valóságot a fantáziával, hiszen a szerző szerint a zsiráf vagy az oroszlán ugyanúgy ens, mint a kockásfülű nyúl vagy a Roxfort Varázslóképző Iskola. Mindenesetre a dolgozatíró úgy vélekedik, hogy „nyilvánvaló, hogy minden ember először a  lény  fogalmát  alakítja  ki.” Hát nem tudom, én nem alakítottam ki magamban ezt a fogalmat, és most sem látom semmi értelmét. Aztán: „A  fogalomalkotás ugyanis tökéletesedési  folyamat,  és  mint  ilyen,  a  kevésbé  tökéletes  állapotból  jut  el  a tökéletesebb  állapotba.  Ámde  egy  kisebb  léttartalmú fogalom  kisebb  tökéletességet jelent, mint  egy  nagyobb  léttartalmú  fogalom.” Egyáltalán nem világos, miért tökéletes ez a fogalom, az meg végképp, hogy mit nyerünk ezzel a tökéletes fogalommal, aminek a jelentése annyira általános, hogy végső soron nincs is jelentése.  

De az érdekes része ezután következik a dolognak. Van tehát idáig egy fogalom, ami a szerző szerint tudományosan biztos. A következő kérdés az, hogy milyen tudományosan biztos ítéletet lehet tenni a lényről. A szerző itt bevezeti a lény fogalmának ellentét, a nem-lényt. Ez a fogalom a „kifejezett léttartalom szempontjából azoknál kevésbé tökéletes, mert azoknál kevesebbet fejez ki: csak annyit, hogy olyan valami, ami nem létezik és nem is létezhet.” (69) Tehát a következőről van szó: lény az, ami létezik, vagy nem létezik, de létezhet. Nem-lény az, ami nem létezik, és nem is létezhet. Nos, ez így teljesen abszurd: a szerző itt tehát a nem létező létezőket osztályozza: van olyan nemlétező, ami létezhet (lény) és olyan nemlétező, ami nem létezhet. Ez teljes értelmetlenség, ez egy avantgard agymenés. Mégis milyen alapon lehet különbséget tenni a nemlétező dolgok között??? És egyáltalán: mire megyünk azzal, ha a nemlétezőket osztályozzuk?  

De a konklúzió ezután jön. A szerző fellépteti az ellentmondás elvét, amely „a létnek és nem-létnek teljes összeférhetetlenségét fejezi ki.” Az ellentmondás elve persze nem új, hiszen Arisztotelésztől származik, akire a szerző természetesen nem hivatkozik. Az ellentmondás elvéből pedig az következik, hogy „a lény nem nem-lény.” (69) Tehát a lény nem lehet nem-lény, a nem-lény pedig nem lehet lény. Nem gondoltuk volna! Nos, ez kétségtelen ugyan, de semmivel nem lettünk okosabbak. Ez egy nulla, ez nem alapja semmilyen biztos tudásnak, ez egy óvodás szellemi színvonalán van. Ezen az alapon ugyanis azt is mondhatnánk pl., hogy „ami nagyobb valaminél, az nem lehet kisebb annál, aminél nagyobb,” és ez igaz is lenne, csak éppen nem állítottunk vele semmit. Az egész nem több, mint üres locsogás. Később ugyanezt kissé velősebben így fogalmazza meg a 72. oldalon: „Ami van, az van, ami nincs, az nincs.” Ehhez a belátáshoz a szerzőnek tehát 72. oldalnyi eszmefuttatásra volt szüksége. És ezt sokan tudománynak képzelik.

Ez eddig tehát totál zagyvaság. De nézzük tovább, mi mindent hord össze a szerző a tudományokról.

Mint láttuk, az egyik fő gondolat az ellentmondás elve, ami Arisztotelésztől való. Nemkülönben az ógörög filozófustól ered a következő tézis, amit a szerző a dedukció tárgyalásánál előad. Amit ugyanis a szerző itt előhoz (Például „minden ember halandó”, ámde „Péter ember”, ezért „Péter halandó”.), az nem más, mint az arisztotelészi szillogizmus újrafogalmazása. Persze Arisztotelész nevének említése nélkül.

A szerző ezután áttér az indukcióra: nem ismerhetünk meg minden egyes létezőt, csak következtethetünk az összességükre. Pontosan erről szól a tudomány, és ezért mondtuk, hogy a tudomány nem bizonyít, hanem igazol.

A szerző következő lépése a metafizika területére vezet, ahol a testről mint testről, mint szubsztanciáról van szó, és arról, hogy az egyedi testeteket a forma alkotja meg: "A sokaság elegendő alapját materiának, az egység elegendő alapját pedig formának nevezzük." (86) Ez megint Arisztotelész, illetve Szent Tamás, akinek a metafizikája kapcsán Eco írja, hogy a forma az anyaggal egyesülve alkotja meg a szubsztanciát. Tehát a teológus, ahogy az előzőekben sem, itt újfent nem tesz semmi mást, csak elismétel egy ismert gondolatot, anélkül, hogy meghivatkozta volna a szerzőket, méghozzá olyan téziseket ismétel, amikről számtalan ismertetés olvasható magyarul is, akármelyik összefoglaló filozófiai kézikönyvben velük.

Ezután kezd a szerző az okokról beszélni: "Hogy ezt az utóbbi állításunkat megérthessük, le kell szögeznünk, hogy okon nemcsak a létesítő okot értjük, hanem oknak nevezzük mindazt, ami bármilyen valós módon hozzájárul valaminek a létrejövéséhez. " (87) Nomármost amit ezután kifejt, az nem más, mint Arisztotelész tanítása a négyféle okról, vagyis a formai és anyagi okról (belső okok), és a cél-és hatóok). A négy okról szóló arisztotelészi tézis olyasmi, amiről a legegyszerűbb filozófiai bevezető kurzusok sem felejtenek el szólni, olyan közismert elképzelés, mint a platóni idea. A teológiai disszertáció papírra vetője tehát lényegében nem tesz mást, mint előszed néhány a laikusok számára is ismert ősrégi filozófiai elképzelést, és saját találmányaként adja elő.

Egy tisztességes szerző azzal kezdte volna, hogy bevallja: nem ismeri és nem is akarja ismerni a tudománnyal kapcsolatos téziseket az utóbbi kétezer évből, ő megmarad Arisztotelész hívének. Ebben az esetben viszont meg kellett volna hivatkozni a mestert, megtanulni ógörögül, és hozzátenni valamit ahhoz, amit az alapszintű filozófiai bevezető könyvek már elmondtak az ógörög szerzőről. Az, hogy a munkáját egy szakmai közösség tudományos teljesítményként ismerte el, magát a közösséget is minősíti.

Ezután következik azonban a konklúzió. "Pétert is az emberi mivoltából kiindulva ismerhetjük meg, ami lényének passzív belső oka."A teológus csak éppen azt nem tudja megmondani, hogy mi is lenne az az "emberi mivolt".

Aztán: "Az összes érzékelő lényekre vonatkozó igazságokat pedig úgy igazolhatjuk, hogy visszavezetjük azokat a még egyetemesebb „test” fogalmára, amelynek tartalma passzív belső oka az összes érzékelő lény mivoltának." Mégis mit tudunk vajon levezetni abból, hogy az egyes dolgokat visszavezetjük a "lény" fogalmára, amibe minden létező és nemlétező dolog beletartozik? És mi az az "érzékelő lény mivolt"? Erre nincs válasz. Az egész szöveg egy üres, tartalmatlan, semmitmondó zagyvaság. Felmond valamit Arisztotelészből és Szent Tamásból anélkül, hogy megértette volna legalább őket. 

Címkék: teológia

8 komment

Tudomány-e a teológia?

Brendel Mátyás 2017.01.10. 21:50

camel-and-needle3.jpg

Még 2012 novemberben jelent meg a Magyar Tudományban Gánóczy Sándor cikke, amelyben azt bizonygatja, hogy a keresztény teológia bizony tudomány. A cikk utolsó bekezdésében azt írja Gánóczy: "Bebizonyítottam, hogy a teológia tudomány? Nem." Nos, ezzel egyet kell értsek. Persze Gánóczy úgy zárja a cikket, hogy azt mondja, a bizonyításnál kevesebbet azért megtett. Arról beszél, hogy utalt arra, hogy a teológia tudomány, ami az igazolásnál is kevesebb. És hát ha ennyi sok száz év teológia után csak idáig jutottak, hogy csak utalgatni tudnak, akkor az elég gyanús, hogy veszett fejsze. Ebben a postban be fogom mutatni, hogy az utalgatás semmiképpen nem igazolás, sőt, az érvelés is rossz. Az "utalgatás" általában is olcsó játék hülyegyerekeknek. Most vagy határozottan állítunk és igazolunk valamit, vagy hagyjuk a fenébe!

Egy normális, racionális, analitikus gondolkodó egy ilyen cikket Gánóczy helyében azzal kezdett volna, hogy leírja, szerinte mi a tudomány, mint olyan. Ad egy szerinte jó, vagy legalább hozzávetőlegesen jó definíciót. Aztán leírja, hogy szerinte mi a teológia, megint hozzávetőleges, vagy jó definíciót ad. Ahogy mondom, mindkét meghatározás lehet pontatlan, az író erre utalhat, és ennek függvényében mondhatja, hogy a kérdés ettől még eldönthető, vagy emiatt nem dönthető el. Ha a szerző szerint pozitívan, vagy negatívan eldönthető, akkor ezt nyilván a két meghatározás összeegyeztethetőségével vagy ellentmondásosságával támasztja alá. Ezek után, ha azt gondolja a szerző, hogy a teológia tudomány, elvárható volna, hogy elhelyezheti a tudományok "családfáján".

Gánóczy nem ezt teszi, fecseg és csacsog sok mindenről. A cikkből a teológia körülírására többféle próbálkozás van. Láthatóan még azt sem tudja eldönteni, mi a teológia, nemhogy azt, hogy tudomány-e. Aztán van egy rész, ahol kicsit elmereng azon, hogy a teológia természettudomány, vagy társadalomtudomány-e. Tehát még ez sem egyértelmű. Erre még visszatérek. De ami nagyon hiányzik a cikkből, az a tudományosság meghatározása. És ami nagyon nem hiányzik a cikkből, de sajnos benne van, az minden egyéb sallang, aminek kevés köze van a kérdéshez.

Mindez nem véletlen. A hívő emberek nem éppen analitikus gondolkodásukról híresek. Ma nehezen tudom elképzelni, hogy egy az analitikus gondolkodásban jeles, igazán fegyelmezetten, logikusan gondolkodó ember hívő lehetne.

Akkor kezdjük mindjárt azzal, hogy elmondom, mi a tudomány jellemzője. A tudomány pont eme analitikus gondolkodástól tudomány. Minden tudományra jellemző, hogy elméletei vannak, az elméletek általános állításokból állnak, és eme általános állításokból egyedi állításokat vezetnek le. Minden tudományra jellemző az, hogy az ún. deduktív-nomologikus magyarázati modellt követi. Az egyetlen absztrakt tudományban, a matematikában az elméletek axiómarendszerek, az egyedi állítások pedig matematikai tételek. Az összes többi tudományban az elméletek nem axiómarendszerek, az egyedi állításokat empirikusan ellenőrizni lehet, és ezáltal az elméleteket empirikusan igazolni vagy cáfolni lehet, ami által elfogadjuk, vagy elvetjük őket. Ez a leírás igen általános, sok áltudomány esetében a részletektől függhet az, hogy valami tudományos-e vagy sem. De most kiindulópontnak elég lesz ez a meghatározás.

Hogy a teológia mi, az már kevésbé egyértelmű. Ebben nem fogok meghatározást adni, mert ha én definiálnám a teológiát, akkor könnyen lehetne azzal jönni, hogy az én meghatározásom nem jó, tévedek, hogy azt sem tudom, mi a teológia, emiatt butaságokat írok. Hagyjuk rá a hívőkre, hogy azon szenvedjenek, hogy a teológiát meghatározzák, hogy keressenek neki valami vackot a tudomány épületében! Én csak a hívők bugyuta próbálkozásait fogom szétszedni.

Gánóczy is azzal kezdi, hogy megpróbálja megkeresni, mi a fene is lehet a teológia tárgya. Szerinte a teológia nem istenbizonyítással foglalkozik, pedig az istenbizonyítások az általános felfogás szerint nagyon is a teológiához tartoznak. Látjátok?! Már kezdődik a zűrzavar. Gánóczy szerint a teológia szentírástan, azaz a Bibliát alapul véve azt értelmezi, azt tanulmányozza. Eszerint a teológia az irodalomtudomány egy területe lenne, ami veszi magának azt a mérhetetlenül beképzelt bátorságot, hogy egyetlen könyv elemzéséből akar tudományt csinálni.

Aztán hamarosan már átsiklunk a történelemtudományba. Ha ugyanis egy könyvet nem csak úgy értelmezünk, hogy "mi a halált akart az író ezzel mondani, és miért", nem csak azt vizsgáljuk, hogy műfajilag hova tartozik, hogy az író hogy írt, hogy fejezte ki magát, és miért, valamint, hogy ez mennyire sikerült neki - ez volna ugye az irodalomtudomány feladata - , hanem azt is, hogy mit tudhatunk meg a történelemből a könyv által, akkor az természetesen a történelemtudomány illetékessége. A történelemtudomány pedig használ könyveket forrásnak. Idáig rendben volnánk. Csakhogy a történelemtudomány a könyvek mellett sok más forrásból is dolgozik, például régészeti leletekből.

Például ott vannak az Artúr királyról szóló legendák. Ezeket a történelemtudomány összeveti más írásos forrásokkal, ha lehet, korabeliekkel, és végül régészeti leletekkel is. Azt találták, hogy a legenda nagy része kitaláció, és az igazság eléggé más lehetett. Az igazság egyébként ebben az esetben kicsit homályos, de mindenképpen érdekes kérdés. Hasonlóan van a tudomány a Biblia történeteivel is. Akár az exodust, akár Jézust illetően. A történelemtudománynak van a bibliai korról egy bizonyos elképzelése, aminek van egy bizonyos fokú igazoltsága. Időnként változik ez a kép, de azért elég határozott. A kérdés az, hogy a teológia mit akar ehhez hozzátenni? És milyen alapon?! Hit alapon akar mást mondani? Az nem tudományos. Tudományos alapon akar hozzátenni?! De akkor be kell állni történésznek, és a történelemtudomány módszereit követni! Akkor történelem szakra kell járni, nem teológia szakra! Hogy volna az lehetséges, hogy ugyanarról a kérdésről létezzen két teljesen különálló, tudományos diszciplina?! Hogy volna az lehetséges, hogy például az exodusról mást mondjon a történelemtudomány, és mást a teológia, és ráadásul a teológiát is tudománynak mondanánk?! Akkor a tudomány végzetesen inkonzisztens marhasággá válna.

Ha a teológia tudomány akar lenni, és azzal foglalkozik, hogy a Bibliából az ókori történelemre nézvést mit vonhatunk le, akkor a teológia ütközik az ókori történelem tudományával. És lám, mást mond, ellent mond neki, és alul marad. Vegyük például azt, amit Gánóczy is felemlít, hogy a Bibliából ismerjük meg a zsidók kiűzetésének történetét. Igen ám, de erre a történelemtudomány egészen mást mond. Jó, sok részben azt mondja, nem tud semmit dönteni. Kétségek, alternatívák merülnek fel. De azért egy pár dologban teljesen ellent mond a Bibliának. Ja, és ugye a Vörös-tenger szétválasztása meg ellent mond a fizikának.

Odáig rendben vagyunk, hogy a Biblia tényleg egy létező könyv, a tanulmányozása tehát létező tudományhoz tartozik. Nevezetesen az irodalom-történethez, vagy filológiához és a történelemhez. Hát valakik írtak egy könyvet, ez a könyv népszerű, nagy hatása van, miért ne elemezné az irodalom-történet és a történelemtudomány ezt a könyvet is, sok más könyv mellett? A világ történetében sok másik könyvet írtak, a Biblia egy a sok közül, igen kis része az irodalom-tudománynak. Ez az irodalom-tudomány arra jutott, hogy a Biblia egyike a mitologikus gyűjteményeknek. Azaz egy olyan könyv, amelyben némi valóság keveredik sok mesével, és egy nép, egy kor történelmét, kultúráját írja le, amelyet azonban nagyon óvatosan kell kezelni.

Nos, ha egy tudományág megvizsgál valamit, és A konklúzióra jut, akkor a következő lehetőségek vannak: valakinek lehet egy B elmélete, de ugyanazon tudományon belül. Elvben lehetséges volna, hogy valakinek van egy C konklúziója, de a tudományon kívül. Csak ugye a nem tudományos "következtetésről" nyugodtan mondhatjuk, hogy nem ér semmit, tehát C nem vetélytársa A-nak, és hangsúlyozom, C nem tudomány.

Gánóczy azonban azt mondja, hogy a teológia, miközben ugyanaz a tárgya, mint az irodalom-történeti Bibliakutatásnak, miközben ugyanúgy tudomány, aközben más a konklúziója. Ilyen van, ez a B eset. Van olyan, hogy a tudományban van egy tudományágon belül két elmélet, és ezek mást mondanak ugyanarról a kérdésről. Vannak rivális fizikai elméletek, voltak rivális evolúciós elméletek. Ezek azonban ugyanannak a tudományterületnek az elméletei. Ez esetben a teológia nem egy tudományág volna, hanem egy irodalomtörténeti elmélet. A baj az, hogy egyrészt nem ezt mondja Gánóczy, és nem is ezt mondják a teológusok. Továbbá akkor a teológiának tudományos vitát kéne folytatni a jelenleg elfogadott elmélettel, a megfelelő szaklapokban és konferenciákon. És hamarosan valami döntés volna várható, hogy a teológia "elmélete" az igaz, vagy az az állítás, hogy a Biblia egy mitológia. De nem ez a helyzet, a teológia ilyet nem tud. Nem tud tényleges tudományos igazolást felhozni a Bibliáról alkotott eltérő téziseire. Tehát nem lehet irodalomtudomány vagy történettudomány, nem lehet a Biblia tényleges értelmezésének és az ezzel összefüggő történelemnek a tudománya. Mert nem tudja megvédeni téziseit az erről szóló tudományos konferenciákon és szaklapokban.

A sok fecsegés utáni következő nagyon fontos momentum, amikor Gánóczy arról értekezik, hogy mi a hit szerepe a teológiában, és itt teljesen el is vágja magát, ugyanis a hit és a tudomány ellentétesek. A tudományosság lényege, hogy nem azért fogadunk el valamit igaznak, mert hisszük. Ezért fordulunk a logikához és az empíriához ellenőrzésképpen. A hit lényege pedig az, hogy valaki olyat mond igaznak, ami nem igazolt logikai-empirikus alapon.  "A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Zsid 11:1. Azt nem nevezzük hitnek, hogy olyat mondok, ami tudományosan elfogadott igazság. Gánóczy így fogalmaz: "Aki igazában hisz, tudja, miben, illetve kiben hisz. Azt is, hogy az miért és mennyiben érdemel bizalmat." De ez marhaság. Ugyanis ha valaki tényleg tudja, tényleg empirikus-logikai igazolása van valamire, akkor azt nem nevezzük hitnek. Másrészt a vallásos hívők nem tudnak igazi magyarázatot adni, hogy miért bíznak meg abban, amit hisznek, ez miért pont az a megbízható, miért nem egy másik hit.

Megjegyzem azt is, hogy a tudomány egyik alapvető jellemzője, hogy nem személyekbe vetett bizalmon múlik. Például nem azért gondoljuk a relativitáselméletet igaznak, mert Einsteint olyan megbízható, talpig becsületes embernek gondoljuk, aki nem hazudhatott, nem tévedhetett, tehát amit mondott, az mind színtiszta igazság volt. Valójában Einstein talán megbízható volt, de nem tévedhetetlen. Volt, amiben tévedett. Más esetekben meg akár olyan tudósok elméleteit is elfogadjuk, akik sok kérdésben hazudozósak voltak, például sokszor megcsalták a feleségüket. Nem tartozik a tudományos szempontok közé.

Itt tehát Gánóczy a szokásos legnagyobb fogalomzavaron, összemosáson alapuló trükköt ismétli meg, amit el szoktak követni a hit és a tudomány összeegyeztetéséhez. E kettőt csak úgy lehet "összeegyeztetni", ha teljesen felforgatjuk a két szó jelentését.

A következő etap, amikor Gánóczy nem tudja eldönteni, hogy a teológia természet- vagy társadalomtudomány-e. Ha a Biblia tanulmányozása a feladata, akkor társadalomtudomány lenne. Ha a Bibliában található történelmi kérdésekkel foglalkozik, akkor is. Ha nem természettudományos fizikai istenbizonyítékokkal foglalkozik, akkor ez arra utal, hogy nem természettudomány. Miért nem tud Gánóczy állást foglalni? Nyilván azért, mert a teológia valójában nem tudomány, emiatt nem találja a helyét.

És itt az interdiszciplinaritás varázsszava sem segít. Jó pár évtizede próbálnak ezzel a jelszóval eladni sok bullshitet. Mindig nagyon kell vigyázni, ha valaki ilyennel jön! Egész pontosan mi indokolja az interdiszciplinaritást? Mi az a kérdés, amely elengedhetetlenül szükségessé teszi két tudományterület összekötését? És miért? Gánóczy erre nem is próbál meg válaszolni.

A következő érdekes állítás, hogy Gánóczy szerint "Mindegyik messzemenően és teljes joggal a módszertani a-teizmus alapján áll." Mármint mindegyik más tudomány. Ez pedig árulkodó dolog. A tudományok ugyanis nem a módszertani ateizmus, hanem a empirikus igazolás módszertani talaján állnak. Az ateizmus a tudományban nem valami alapfeltevés, még csak nem is módszertani alapfeltevés, hanem csak következmény. Ahogy Laplace mondta istenről: "Felség, nem volt szükségem erre a hipotézisre". A tudomány azért ateista, amiért a-télapóista, a-perpeetum-mobileista, a-eldoradoista. Ezek tudományosan igazolatlan dolgoknak bizonyultak, ezért a tudomány nem tartja létezőnek őket, és nem valami módszertani alapvetés miatt. Istent sem. Ha ebben a teológia különbözik, akkor a teológia nem lehet tudomány. A tudomány alapelve ugyanis az empirikus-logikai igazolás szükségessége. Ha a teológia ezt az elvet elveti, akkor nem lehet tudomány, mert ez a tudomány definíciója. Nincs fából vaskarika, és nincs a-emprikus-logikai-igazolásista tudomány. Ez fogalomzavar lenne.

Sok-sok érdektelen fecsegés után Gánóczy a teológai módszeréről beszél. A tapasztalati alapról. No végre valami érdemi kérdés. Mit mond Gánóczy? "A teológus egészen másfajta tapasztalatból indul ki. Olyanból, amely különböző személyek találkozásával, azaz kölcsönviszonyainak, átélésével veszi kezdetét, és amelyet ezért „relacionális” tapasztalatnak lehet nevezni." Csak azt tudnám, hogy akkor a teológia szociológia vagy pszichológia? Vagy az utóbbiak Gánóczy szerint nem tudományok? Merthogy azok pont ezzel a tapasztalati alappal foglalkoznak: emberek találkozásával, emberi kapcsolatokkal, emberek egymáshoz való viszonyával. Ráadásul van egy olyan egyszerű szociológiai összefüggés, amely a sok kézen-közön átadott pletykák megbízhatatlanságáról szól. Ha tehát a teológia alapja ez, akkor nagyon áltudományos. Gánóczy azt állítja, hogy "ennek hitelességét is ellenőrizték, különösen attól az időtől kezdve, amikor a történeti és kritikus írásmagyarázat alakjában már tudományos eszközök is rendelkezésre álltak." De hát ez hazugság. A tudomány soha nem tudta igazolni a keresztény hittételek hitelességét. A bibliai szövegekről pedig kimutatták, hogy vannak közöttük eltérések. Arról nem is beszélve, hogy van egy csomó apokrif irat, amely még jobban ellentmond az evagéliumoknak, pont ezért szórták ki őket. A Biblia bizonyos konzisztenciája a kanonizáció eredménye. De még kanonizáció után is súlyos ellentmondások maradtak benne.

Ezek után jön egy értekezés a dogmáról. Ez mind szép, és jó, ha az összes keresztény teológus elfogadná Gánóczy álláspontját. Az, hogy a hittételeket lehet vitatni, kritizálni, és ezzel a hit liberálisabb lenne, az semmiképpen sem lenne negatívum. Például ha a katolikus egyház jobban hajlana a homoszexualitás, az óvszerek, az abortusz és a papi házasság elfogadása felé, az jó lenne. Igaz, nem tartozik ide. Mert ettől még nem lenne tudomány. Például egy demokratikus politikai vita is ilyen szabad, és nem dogmatikus, de ettől még nem tudományos.

Ezek után megint egy érdemi, de elkent rész következi a Biblia történettudományi vizsgálatáról, és Jézsuról. Gánóczy verifikálásról beszél, de a történettudomány a történeti Jézus létezésében sem biztos, abban meg, hogy ki is volt, és mit is csinált valójában, nagyon eltérő spekulációk vannak. Itt a teológia se tud mit csinálni, nem tudja tudományosan igazolni, hogy az ő spekulációja az igaz. Nincs több igazolása, és ráadásul a spekulációja hajmeresztő (miszerint Jézus isten volt, és feltámadt), ellent mond a többi tudományos tudásunknak. És hiába hermeneutikázik itt Gánóczy, ezt nem lehet feloldani.

A dogmatizmusság elvetésében Gánóczy odáig megy, hogy ilyeneket is mond: "A hit bizalom és nem bizonyosság, hiszen nem evidenciákra, hanem elégségesen hitelt érdemlő ígéretekre alapul. " Amivel megint megerősíti, hogy a teológia nem lehet tudomány. A tudomány ugyan valóban nem bizonyosság, de nem is bizalom, hanem pont arra az evidenciára alapoz, és nem hitelt érdemlő ígéretre. A tudománynak nem ígéret kell, hanem igazolás.

A következő téma az etika, ahol Gánóczy azt mondja: "A hittudós nem teljesítené hivatását, ha megállna a tanok átgondolásánál és rendszerezésénél, anélkül, hogy felmutatná, mi azoknak a logikus következménye a személyes és a közösségi életgyakorlat szintjén." Ami megint azt jelzi, hogy a teológia nem lehet tudomány. A tudomány ugyanis nem mondhat ítéletet normatív erkölcsi kérdésekben, mert nem tudja a válaszokat empirikusan igazolni. Így a tudománynak önmagában nincs következménye az életgyakorlat szintjén. A tudomány például nem mondhat olyat, hogy: "disznóhúst enni erkölcstelen vagy tilos". A tudomány csak a disznóhús fogyasztásának egészségügyi, gazdasági, környezetvédelmi hasznát vagy kárát mutathatja ki. A döntés, az már a közembereké. Azért a közembereké, mert ezek szubjektív kérdések. Teljesen abszurdum volna tehát, ha objektív ismeretek következménye lehetne egy erkölcsi kérdés. Nem lehet objektíven determinálva. Ezért hiba is, amikor erkölcsi kérdésben a teológus véleményét kikérik, hiszen a véleménye csak egy egyetlen ember szubjektív szavazata.

Ezután sok olyan fecsegés jön, ami számunkra érdektelen, és unalmas, a kérdéshez pedig nem tartozik hozzá. A következő érdekes kérdés, hogy Gánóczy helyesen állítja, hogy: "Minden tudomány tudományossága fejlődőképességén áll vagy bukik." Sőt, ennél tovább mehetünk, ha egy diszciplína nem fejlődik, akkor nagyon gyanús, hogy nem lehet tudomány. Ha egy diszciplína mai jeles képviselői ugyanazokról a kérdésekről vitáznak, mint ezer éve, semmit nem tudtak megoldani, és nem tettek le semmiféle alkalmazást az asztalra, akkor az valószínűleg nem tudomány. És a teológia ebben igen szánalmas "eredményt" mutatott fel: semmit.

A maradék rész megint irreleváns fecsegés.

Összességében tehát Gánóczy a teológiát elégé szerteágazónak mutatta be, tudományos jelöltként az irodalomtudomány, irodalomtörténet, a történelem vetült fel. A felsorolt tudományok mindegyikében a teológia csak egy kis terület lehetne. Flörtölt egy kicsit pszichológiával és szociológiával. De valamiféle természettudományhoz is köze kell, hogy legyen, mert Gánóczy azt mondta, nem csak társadalomtudományról van szó. Úgy tűnik, hogy a teológia tehát valamiféle Mekk Mester, aki sok mindenhez érteni vél. És ezen a sok területen mást mond, mint a tudomány. Szerintem elég világos, hogy ez a Mekk Mester nem szakember, hanem sarlatán.

Ahhoz, hogy valaki új tudományterületet vezessen be, vagy egy létező diszciplínát új tudományágként kvalifikáljon, vagy akár egy létező tudományágról egy vita során bemutassa, hogy az jogosan van, mint tudományág nyilván tartva, azt kell, hogy bemutassa, hogy a diszciplína tudomány, azaz a módszerei a tudományos módszernek megfelelnek, továbbá, hogy ez a diszciplína különbözik minden létező tudományágtól. Azaz meg kell nevezni egy olyan tárgyat, amelyet tanulmányoz, amelyet érdemes tanulmányozni, és amelyet minden másik tudományág hanyagol, vagy csak érintőlegesen tárgyal, illetve a módszereiben olyan részletbeli különbségeket, amelyek különböző megközelítésre utalnak, de azért a tudományosságon belül vannak. Ha valaki például amellett érvel, hogy a biológia tudomány, akkor meg kell mutatnia, hogy mi a tárgya, hogy a fizika és a kémia nem igazán fedi le ezt a tárgyat, hogy ezt a tárgyat érdemes kiemelni külön tudományágként. Érdemes rámutatnia, hogy az élőlények megérdemelnek külön tanulmányozást, hogy az élőlények kutatása lehetséges empirikus-logikai úton, hogy a biológia módszerei tudományosak, mégis eléggé sajátságosak ahhoz, hogy külön vegyük a kémia módszereitől.

Gánóczynak a teológiát illetően ez nem sikerült. A teológia tárgyát az irodalom és a történelem tárgyának részeként definiálta. Nem sikerült tisztáznia, mi újat tudna a teológia ezekhez hozzá adni. Az meg fogalmi képtelenség, hogy a hit alapú megközelítés, mint módszertani újdonság beleférjen a tudományba.

Címkék: tudomány tudományfilozófia teológia

132 komment · 1 trackback

A szubjektív idealizmus nyomorúsága

Brendel Mátyás 2017.01.02. 06:59

12stone-parsons-blog480.jpg

A szubjektív idealizmust George Berkeley neve fémjelzi, és a legjobb összefoglalójának a "Három dialógust" tartják, amelyben egy bizonyos Philonous és Hylas vitatkozik egymással. A dialógusok az adott korban, és korábban is, Platón óta bevett, viszonylag élvezetes módjai annak, hogy egy filozófus a nézeteit bemutassa. A dialógus előnye az is, hogy a lehetséges ellenvéleményeket jól meg lehet jeleníteni. Berkeley Három dialógusában Philonous jeleníti meg a filozófus nézeteit, és Hylas a különféle ellenvéleményeket. A könyv megtalálható a librivoxon hangoskönyv formájában, és mivel régi szöveg, ezért a könyv szövegesen is megtalálható ingyen.

Na most az olvasó mondhatja azt, hogy mit érdekli őt a szubjektív idealizmus? Régi, lejárt lemez, és igazából még a hívők nagy része sem ezt hiszi, hanem inkább dualista. Általában dualista a keresztény egyházak hivatalos tanítása is. Aki ma a szubjektív idealizmust hiszi, azt gyakorlatilag elmebetegnek szokták tekinteni. Ritkábban filozófusnak. De mégis érdekes ez a könyv, mert kihívást jelent. Véleményem szerint egy átlagos mai ateista nehezen tudná megfogalmazni azokat az érveket, amelyek egy elkötelezetlen, nagyon logikusan gondolkodó harmadik személyt meggyőznének arról, hogy Berkeley elméletét kell elvetni, és a materializmust/fizikalizmust érdemes elfogadni. Bár én ritkán szoktam egy olyan elméletre, amelyet nem tartok elfogadhatónak, mást mondani, mint, hogy szimplán hülyeség, azért el kell ismerni, hogy Berkeley a maga korában, azon a szinten tulajdonképpen egészen zseniális filozófus volt. Amennyiben Berkeley idealizmusát egy olyan provokatív filozófiai hipotézisnek fogjuk fel, amely ellen érvelni kell, akkor Berkeley azért elég nagy kihívást jelent. Érdekes ujjgyakorlat. Bár meg fogom mutatni, hogy miért nem helyes elfogadni az ideológiáját, de arra kiváló példa, hogy a metafizikával milyen messzire el lehet menni.

Érdemes azzal kezdeni, hogy ontológiai szempontból milyen nagy filozófiai elképzeléseket ismerünk. Tulajdonképpen két nagy csoport van: a monizmusok, és a dualizmus. A dualizmus gyakorlatilag egyféle: eszerint van a materialista/fizikai szubsztancia, és van egy lelki szubsztancia, amely esetleg a túlvilággal/szellemekkel/istenekkel is azonos szubsztancia. Ezt a nézetet Descartes nevével szokták fémjelezni. A dualizmus nagy rákfenéje a két szubsztancia kölcsönhatása: amennyiben a két szubsztancia nem két teljesen izolált világ, akkor kölcsön kell, hogy hassanak. Ha pedig kölcsönhatnak, akkor kérdés, hogy egyáltalán ez hogy lehetséges, illetve mit is jelent akkor a kétféle szubsztancia megkülönböztetése? Konkrétan, ha a "lélek" képes fizikai cselekedeteket okozni, akkor mit jelent az, hogy a lélek nem anyagi? Miben különbözik az anyagtól?! De erről már részletesen írtam.

A monizmusokban viszont csak egyféle szubsztancia van. A materializmus arról ismert, hogy ez az egy szubsztancia az anyag, és ennek megfelelően a "lélek" is anyagi. Ebbe a nézetbe általában nem fér el isten, mert egy anyagi isten elég problémás elképzelés. A másik monizmus a szubjektív idealizmus: eszerint az egyetlen létező szubsztancia a "lélek", és ez vezet Berkeley idealizmusához. Berkeley szerint az emberi lelkek léteznek, és létezik még isten is. Más idealizmusok szerint esetleg csak isten létezik, ez az objektív idealizmus. A szollipszizmus szerint pedig csak egy én létezik, a mindenkori gondolkodó énje. Ezekre itt nem térek ki, mert még Berkeley idealizmusához képest is elszállt elképzelések.

Az idealizmus és a materializmus abban közös, hogy egyetlen szubsztancia létezik. Az idealizmus előnye a dualizmussal szemben, hogy nem merül fel a mentális okozás problémája: az anyagtalan lélek tud anyagtalan cselekedeteket okozni, hiszen a cselekedetek nem a fizikai világban történnek, hanem csak képzeletben. Így, amikor elhatározom, hogy iszok egy teát, akkor ennek megfelelően azt képzelem, hogy tényleg iszok egy teát, már, amikor ténylegesen "végre is hajtom" az elhatározásom, és nem jön közbe semmi. Hogy hogy jöhet közbe valami? Ez jó kérdés.

Mert egyik oldalról tudjuk, mindennapi tapasztalat, hogy közbejöhet valami. Például nincs tea otthon, nem tudunk vizet forralni, véletlen sót öntünk a teába, és ezért nem isszuk meg, és hasonló dolgok. Egyrészt ezeket tudjuk, tapasztaljuk. De ha minden csak a képzeletünkben játszódik, ha a teaivást csak mi képzeljük el, akkor miért vagyunk olyan hülyék, hogy azt képzeljük, nincs is tea otthon? Miért nem képzelhetjük azt, hogy van? Egyáltalán, miért nem mi vagyunk akkor mindennek az urai? Miért nem képzelünk magunknak vagyont, szépséget, egészséget, élvezeteket, és mindent, ami jót csak lehet?

Hylas ezt a problémát ennyire konkrétan nem veti fel. Én úgy fogalmaznám ezt meg egy kicsit szakszerűbben, hogy a tapasztalataink azt mutatják, hogy van valamilyen realitás, ami tőlünk független. Berkeley - anélkül, hogy ezt ennyire jól részletezné - azt a megoldást adja erre, hogy itt van szükség istenre. Mert tulajdonképpen minden képzelgésünket isten vetíti belénk. Ezért nem képzelhetünk csak úgy akármit el, és ezért tűnik úgy, mintha a világ konzisztens lenne, szabályai lennének, és tőlünk független létező lenne. Ez a tőlünk való függetlenség egy külső realitásra utal, de Berkeley nem azt mondja, hogy a tea azért külső realitás, mert létezik, mint fizikai entitás, hanem azért, mert isten elméjében létező entitás, azaz idea.

Philonous és Hylas eljutnak oda a dialógusban, hogy az idealizmus és a materializmus is azt mondja, hogy van a tapasztalataink mögött egy absztrakt valami, ami biztosítja a tapasztalataink konzisztenciáját, és amelynek törvényei vannak, és nem enged meg nekünk szabad képzelgést. Például amikor a teáskannát látom, a sípolását hallom, a kiöntött tea illatát érzem, aztán az ízét is érzem, és annak, hogy mindezek egymással térben és időben korrelálnak, eme tapasztalatok megfelelnek bizonyos fizikai törvényeknek - például a teáskanna akkor sípol, amikor a víz felforr, és gőzzé válik - mindezek Berkeley szerint is azért vannak, mert a tapasztalataink mögött van valami absztrakt entitás (kanna, tea, víz), de ezek nem fizikai tárgyak, hanem isten elméjében lévő entitások. Hylas nagyon sokáig kitart amellett, hogy ezek anyagi tárgyak, Philonus pedig igen nehezen talál jó érvet arra, hogy miért ne lennének azok.

Philonous viszont nagyon sok olyan érvet sorakoztat fel, amelyek csak a naiv empirizmus ellen szólnak. Hylas személyében mindenféle lehetséges ellentétes filozófiai álláspont megjelenik, ezért a dialógus elején ő naiv empirista, aki azt hiszi, hogy például a teásfilter - legyen mondjuk lipton yellow label - sárga színe az ténylegesen a filter egy tulajdonsága. Ezt a naiv elképzelést nagyon könnyen ki lehet kezdeni, és már Locke bevezette erre a problémára az elsődleges és másodlagos tulajdonság megkülönböztetését. A színek valójában nem tényleges tulajdonságai a tárgyaknak, hanem arról van szó, hogy a fény, a tárgy és a szemünk, agyunk viszonyainak megfelelően mi érzékelünk valamiféle színeket, amely színinformáció a tárgyak elsődleges tulajdonságairól közvetett információt szolgáltatnak. Valójában ugye nincsenek sárga atomok, a címke sárgasága a címke fizikai tulajdonságából adódik, de nem közvetlenül. Valójában a címke szerkezetéről, és az abból következő fényvisszaverő tulajdonságairól szól. Locke megkülönböztette az elsődleges tulajdonságokat, például a tárgyak nagyságát, vagy alakját, melyeket tényleg érzékelünk, és nincs különösebben transzformálva. Berkeley ismeri Locke filozófiáját, és ezt is kikezdi. Van abban igazság, hogy még az elsődleges tulajdonságoknál is szerepet játszik a szubjektív faktor, vagy bizonyos relativizmus. Ha egy tárgy nagyságát nézzük, akkor is igaz az, hogy mi egy látszólagos nagyságot látunk, ez függ a tárgy távolságától, függhet a nézőponttól. A tárgy tényleges nagyságára ebben az esetben is visszakövetkeztetünk. Tehát még az elsődleges tulajdonságok érzékelésében is van egy közvetettség, és van egyfajta reláció a személy és a tárgy között. Tehát nem annyiról van szó, hogy ha egy épületnek van egy tulajdonsága, például, hogy 300 méter magas, az közvetlenül belemegy a fejünkbe.

Ugyanakkor, ha mindezeket elismerjük, Berkeley-nak meg el kell ismernie, hogy például, amikor egy tárgyhoz közeledünk, annak látszólagos nagysága törvényszerűen változik, és az a magyarázat, hogy ez amiatt van, hogy a tárgy ténylegesen létezik, és mi a tényleges, fizikai térben közeledünk hozzá, ez egy igen kézenfekvő, és jó magyarázatnak tűnik. Így lesz a tárgyak érzékelésének relativitásából és változékonyságából is egy fizikalista/materialista érv. Berkeley pedig, mint láttuk, végül el kell ismerje, hogy racionális feltételezés az, hogy mindeme szabályosságok mögött van valami absztrakt entitás, de míg a materialista szerint ez egy ténylegesen létező tárgy, addig ő ezt isten elméjébe rakja.

Berkeley előjön pár olyan szofista trükkel is, ami nem érv. Így például sokat lovagol azon, hogy minden tapasztalatunk az elménkben van, hogyan tudnánk kilépni az elménkből egy valós világba, amikor a tapasztalataink, gondolataink, minden az elménkben van? Berkeley itt nem tudom, mennyire komoly, de egész egyszerűen nem képes felfogni azt, hogy a gondolataink, fogalmaink referálni tudnak a külső világra. Tehát, miközben a teáskanna fogalma a fejünkben van, addig egy valós teáskannára referál (utal), és annak bizonyos mértékben meg kell, hogy feleljen ahhoz, hogy azt mondhassunk, a tudásunk igaz (ez az igazság korrespondencia elmélete). Berkeley pedig mintha ezt nem tudná felfogni. Nem mintha Berkeley idejében a korrespondencia elmélet ilyen szakszerűen ki lett volna dolgozva, de egy hétköznapi szinten akkor is fel lehetett ezt vázolni, és nem kellett volna, hogy Berkeley-nek gondot okozzon. Nem csinálhatott volna ebből rossz érvet.

Hogy ez az érv miért rossz, és ezzel már Berkeley rendszerének durva hibáit is felhozom, az az, hogy Berkeley szerint léteznek elmék. Léteznek tehát különféle emberek. És amikor én azt mondom, hogy "George Berkeley, a híres filozófus", akkor az Berkeley szerint is egy olyan elgondolás, amely referál valamire, ami az én elmémen kívül van, méghozzá rá. Ha pedig én képes vagyok az elmémen kívül létező George Berkeley-ról beszélni, rá referálni, sőt, róla megtudni dolgokat, akkor ez a teáskanna esetében sem lehet fogalmilag problémás. Ezt az érvet Hylas nem veti fel, de ha felvetette volna, akkor Berkeley kénytelen lett volna elismerni, hogy a gondolataink referálhatnak az elmén kívüli dolgokra, mert ha más nem, akkor más személyek az elménken kívül vannak.

Berkeley kénytelen elismerni, hogy nem lehetséges olyan érve, ami logikailag cáfolná a materializmus lehetségességét. Egy mai materialista, a mai tudásunkkal felfegyverkezve Berkeley minden észrevételét meg tudja magyarázni. Az érzékcsalódásoktól kezdve a másodlagos tulajdonságokig. Sőt, a materializmusból következik az, hogy ha a tárgyak rajtunk kívül léteznek, és mi rendelkezünk érzékelési képességekkel, akkor az az érzékelés közvetett kell, hogy legyen, és mindazok az érzékcsalódások, illetve az érzékelés relatív, szubjektív volta szükségszerű.

Cserébe mi is elfogadhatjuk, hogy nem létezhet olyan érv, amely egy az egyben cáfolná Berkeley idealizmusát. Azért nem, mert a materializmus és az idealizmus metafizikai elképzelések, és empirikusan ekvivalensek. Philonous  és Hylas a dialógusban nagyjából eljut ide, amikor belátják, hogy az, hogy az absztrakt entitásokat tárgyaknak nevezzük, vagy isten elméjében lévő ideáknak, az első nekifutásra csak egy elnevezés kérdése. Modern szóhasználattal élve, empirikusan ez nem ellenőrizhető. A logikai pozitivisták álláspontja, miszerint az ilyen viták értelmetlenek, ezen a felismerésen alapszik.

Minden olyan érv, amely a materializmus vagy az idealizmus mellett szól, legfeljebb olyan jellegű lehet, hogy melyik elképzelés praktikusabb, melyik egyszerűbb, melyik az, amelyikkel jobban tudunk gondolkodni. Berkeley úgy látszik, határozottan azt gondolja, hogy a materializmus antiintuitív, azaz neki nehéz elképzelnie, és, hogy a szubjektív idealizmusa az egyszerűbb. Ugyanakkor elfogadja, és Hylas fel is emlegeti, hogy az emberek ösztönösen fizikalisták. Gyakorlatilag minden ember úgy beszél a mindennapokban, miszerint teáskannák tényleg vannak. És nehéz úgy beszélni, hogy "az isten elméjében lévő teáskannáról most úgy képzelem, hogy öntök egy kis teát, és isten ezt megengedi, ezért úgy fogom képzelni, hogy öntöttem magamnak egy kis teát". Majdnem minden ember automatikusan azt mondja, hogy: "öntök a teáskannából teát", és ezeket valós, fizikai tárgyaknak tekinti. Az emberi agy az evolúció során így alakult ki, ezért automatikusan így gondolkodik. Ez pedig azt igazolja, hogy a fizikalista elképzelés az evolúció során jól működött, ezért van bennünk valószínűleg genetikai mélységekig kódolva.

Szerintem egyértelműen Berkeley idealizmusa az, ami kacifántos, és szükségtelenül bonyolult. Egyrészt van ez a furcsa beszédmód. Aztán nézzük meg a komplexitást! A materializmus szerint van az Univerzum, és abban az emberek, és ennyi. Berkeley szerint vannak az emberek, van egy isten (ez eggyel több, szükségtelen dolog), és az egész Univerzum benne van isten elméjében, és isten leszimulálja nekünk pont úgy, mintha valóság lenne. Tehát virtuális valóságként létezik az Univerzum, a teljes komplexitásával. Egyértelmű, hogy Berkeley elképzelése a bonyolultabb, eggyel több létezőt hipotetizál: istent.

Aztán meg Berkeley világában mi is ez az isten? Mik az emberi elmék, hogy működik a kapcsolat isten és az emberi elmék között? A mi Univerzum-szimulációnk csak az elmékben vannak, de miben vannak az elmék?

Aztán vannak furcsaságok, és nehezen megmagyarázható dolgok: például - és a dialógusban egy ilyen téma is felvetül, de nincs kibontva - isten valamiért úgy szimulálja nekünk ezt az univerzumot, hogy nemcsak a teáskanna létezik, de létezik a fény, létezik a szemünk, ahova a fény bejut, az agyunk, amely feldolgozza a jeleket. Miközben Berkeley szerint az agyunk, fizikai tárgyként nem létezik, és miközben az agy a materialista hipotézis egy igen fontos része, eközben isten ezt leszimulálja. A komplett Univerzumot olyan mértékben materialistának szimulálja, hogy még azokat a részleteket is leszimulálja, amik kellenek ahhoz, hogy egy materialista Univerzumban meg tudjuk magyarázni, hogy a materializmus hogy igaz. Istennek nem kellene agyakat szimulálnia. Minek?! Az agy nem valami külső dolog, amit élvezünk, amivel játszunk, hanem a gondolkodás szerve, ami csak a materialista elképzeléshez kell. Isten mintha tökéletesen megtévesztő szimulációt csinálna. Ez pedig így egy üldözési mániás, beteges hipotézis. Ez pont olyan, mint amikor a paranoiás például azt képzeli, hogy a buta tehénfejő parasztlány azért viselkedik buta, tehénfejő parasztlányként, mert egy CIA ügynök, aki olyan rafinált, hogy buta, tehénfejő parasztlányt szimulál.

És ezekkel a meggondolásokkal szerintem egyértelmű, hogy miközben persze a szubjektív idealizmus egy logikailag elképzelhető metafizika, aközben egy feleslegesen bonyolult összeesküvés-elmélet. Ilyenből pedig Dunát lehetne rekeszteni, és hogy rendet teremtsünk, azért fogadtuk el az Occam borotvájaként ismert elvet, vagy szakszerűbben mondva, a tudományfilozófia ökonomikussági elveit, és ezek által egyértelműen nem Berkeley elmélete az, amit el kell fogadnunk, hanem a fizikalizmus/materializmus.

Berkeley a katolikus Írországban élt, bár ekkor épp brit, azaz anglikán megszállás alatt. A könyv ajánlásában az az érdekes, hogy Berkeley mennyire benyal Lord Berkeley-nak of Strattonnak. És érzékelhető az is, hogy tartott attól,hogy nézeteit eretneknek minősítik. Berkeley valószínűleg őszintén hitt istenben, de például az a rész, amikor előadja az azóta már szokásos szöveget arról, hogy a természet mennyire harmonikus, és ez istenre utal, az ma már elég szirupos baromság.

Van még egy hely, ahol Berkeley vallásos meggyőződésből olyat csinál, ami méltatlan a filozófiájához, amely legalább egy méltó kihívás volt. Hasonlóan méltatlan dolog az, ahogy a Genezist próbálja összeegyeztetni az elméletével. A Genezis problematikáját láthatóan nekiszegezte már Berkeley-nak, és választ akart adni. A probléma ugye az, hogy a Genezisre Berkeley nem mondhatja, hogy hamis, téves, mert ez eretnekség lett volna. Márpedig a Genezis tárgyak teremtéséről szól. Philonous első megközelítése, hogy a Genezis nem tárgyak teremtéséről szól, hanem a Hold, a Nap teremtéséről, amelyek ideaként tényleg léteznek isten elméjében, és az emberek elméjében. Itt látszólag csak szavakon való lovaglásról van szó, de az igazi probléma, hogy hogy lehetne az ilyen dolgok teremtését értelmezni? Ha a teremtett dolgok isten elméjében is vannak, akkor azoknak mindig is kellett ott létezniük, mivel minden változás istenben tökéletlenség is volna egyben. Így tehát isten elméjében mindig is léteztek a dolgok, ez nem lehet a teremtés jelentése. Egy lehetséges válasz volna, hogy a Hold teremtése azt jelenti, hogy a Holdat isten megjeleníti az emberek elméjében. Csak hát az a bibi, hogy a Genezis tök egyértelműen azt mondja, hogy a Holdat isten az emberek előtt teremtette. Philonous megoldása, hogy isten az ember előtt más véges lények elméjében jelentette meg a dolgokat. Ez már eleve egy erőltetett megoldás, mivel a Biblia ezt így nem írja. De van itt egy nagyobb probléma is. Hylas nem veti ellen, de itt megint arról van szó, hogy mik is akkor az emberi elmék? Az emberi elmék nem lehetnek csak képzelt dolgok, mert az elmén kívül léteznek. Akkor mit jelent az emberi elmék létezése? Azt, hogy más elmékben jelentek meg? Csakhogy ez csak egy regresszió, amely szükségképpen feloldhatatlan az első teremtett elménél: az nem jelenhetett meg másik elmében. Igazából Berkeley ontológiája itt alapvetően tarthatatlan, az emberi elmék "a levegőben lógnak".

Philonus tovább szövi a dolgot, ez visszakapcsolódik az előző problémához, csak ez általános. Philonus elismeri, hogy az problémás, hogy istennek örök idők óta az elméjében voltak elképzelések, aztán egyszer csak megteremtette őket. Ez egy változás, és ez ellent mond isten tökéletességével. Philonus megjegyzi, jogosan, hogy ez nem is az ő elméletének a baja, hanem a teremtés, mint olyan problémája. Valóban egy dualista elképzelésnél is ugyanilyen problémás. Philonus "megoldása" az, hogy van itt egy ellentmondás, de isten végül is felfoghatatlan.

Na most ez az a pont, amikor azt mondhatjuk, hogy Berkeley sokkal egyszerűbben elintézhette volna a dolgot azzal, hogy a Genezis téves. De ez eretnekség lett volna. Berkeley ettől félt. A második problémánál is azzal védte le magát, hogy aki azt meri állítani hogy a teremtés és a tökéletes isten képtelenség, az maga az eretnek. Ma már nem lehet megmondani, hogy Berkeley itt csak az eretnekség ellen védte magát, miközben valószínűleg már felismerte, hogy a Biblia legalább részben hülyeség, vagy titokban esetleg már nem is hitt istenben, de azt tudta, hogy egy olyan könyvet már nem adhat el, ami ide vezet.

Címkék: könyv idealizmus ontológia occam

8 komment

Beszámoló az eléggé furcsa pszichedelikus élményemről

Brendel Mátyás 2016.11.19. 06:25

dscn5485.JPG

A kép nem illusztráció

Nemrégiben, nem éppen akaratom szerint egy eléggé furcsa pszichedelikus élményben volt részem, amelynek mikéntjét és tanulságait fogom leírni ebben a posztban. De kezdjük, szépen az elején!

Kevesen tudják, hogy a mi családunk apám révén gombaismerő, és gombaszerető család. Amióta az eszemet tudom, mi, akárhol is laktunk, kijártunk a környező erdőkbe gombát szedni. És ezt én magam is folytattam. A gombákat elég jól ismerem, ami azt jelenti, hogy elég sokat ismerek közülük, lényegében azokat, amelyekre sűrűn ráakadok, azokat nagyjából be tudom azonosítani. A legtájékozottabb gombavizsgálókon kívül ezzel nagyjából így vannak a mezei emberek. (És az erdeiek is:) Egy-két olyan jelentéktelen bombafajta van, amelyek az erdőkben megtalálható, melyeket látogatok, de nem tudom beazonosítani. Az apám ezekre mindig azt mondta: "taucht nichts" (nem ér semmit), az egyik munkatársam "gemeiner Giftling" néven emlegeti őket. Amely gombákat megeszek, azokról szinte biztosan tudom, hogy nem mérgezőek. Egész életem során csak kétszer volt olyan eset, amikor rosszul lettem gombától, mert mégiscsak mérgezőek voltak. Egy kicsit. Igen ez így van. Európában lényegében a galócákon és a susulykákon kívül igen ritkán halnak meg emberek gombamérgezésben. Ezeket pedig elég biztosan ki lehet zárni. Vagyis, ami a galócákat illeti,... no de ne szaladjunk előre!

Történt, hogy valamikor az ősszel egy csomó vargánya, némi galambgomba és rizike között egyszer csak találtam egy bizonyos helyen - pontosan meg tudnám mutatni, hol - egy feltűnő, narancssárga kalapos gombát. Ilyen is van, az ember alkalomadtán olyan gombát talál, amilyet még soha. Például életemben egyszer találtam erdőben rókagombát, egyszer redős papsapkagombát, igen kevésszer pisztricgombát, vagy májgombát. Hát igen megörültem annak, hogy most meg császárgombát találtam. Hazamentem, utánanéztem a császárgombának, beazonosítottam, a többi gombával elkészítettem, és megettem. A hírneve ellenére olyan óriási császári íze nem volt, de rossz sem volt.

dscn5504.JPG

Egy héttel később a már említett munkatársaimmal mentünk kirándulni, megnéztünk egy vízesést, abszolút jó túra volt. Ezen túra alkalmával találtam az út mellett 4 másik császárgombát. Ezt is elég pontosan meg tudnám mondani, hogy hol. A túra során más gombát nem találtam, nem azért mentünk. Pontosabban, egyszer találtam még császárgombát, de az együtt volt légyölő galócákkal, és nem szedtem le őket, mivelhogy tán még összekeverném őket. Ez egy részben tök racionális döntés volt, másrészt meg majd látni fogjuk, valami hihetetlenül vak voltam a "baljós előjelekre" nézve.:)

No hát, amikor hazaértem, elkészítettem ezt az 4 gombát is. Egy tésztás gombaragu lett belőle, amit egy üveg grimbergennel gurítottam le a torkomon. Kajálás után ejtőzök és internetezek a babzsákomon, és érzem, hogy ej, ez a gombás ragu kissé megülte a gyomromat. Talán túl gyorsan, túl sokat ettem - gondoltam. Hát ittam rá egy pálinkát, emésztést könnyítő célzattal. De hát csak nem múlik el a rossz érzés.

dscn5514.JPG

Később hányingerem is lett, és kimentem a vécére egy kicsit hányni. Nem voltam nagyon rosszul, akár hányás nélkül is kibírtam volna, de hát ilyenkor jobb, ha az ember megszabadul a gondot okozó dolgoktól. És elkezdtem gyanakodni, hogy ugyan, mi a halál lehet ez. Közben utánanéztem, és rájöttem, hogy a császárgomba védett, mert nálunk elég ritka gomba, inkább csak meleg időben nő. Hát, gondoltam, a globális felmelegedés hatására északabbra húzódnak a fajok, ennek tudható be ez is. De az, hogy védett, az azért gyötört egy kicsit. Nem annyira, mint a gomba maga, de azért ezen is morfondíroztam.

Aztán még arra is gondoltam, tán az alkohol az oka. Van olyan gomba, amit nem szabad alkohollal együtt enni, mert úgy lesz mérgező. A császárgomba mondjuk nem ilyen, de hát más magyarázatom nem volt a rosszullétre. Olyan is van, hogy egy nem mérgező gomba a talajból véletlenül olyan sok nyomelemet gyűjt össze, hogy mérgezővé válik. Olvastam olyat, hogy a budai hegységben emiatt haltak meg emberek olyan vargányáktól, amelyek amúgy nem mérgezőek. Erre persze elenyésző az esély.

Végül lefeküdtem, mert hát a rosszullét már-már elmúlt, "reggelre csak elmúlik" - gondoltam. De az éjszaka felébredtem.  A gombáról közben már teljesen megfeledkeztem, de furcsa gondolataim támadtak. Először csak szokásos, analitikus gondolatok. Nem tudnám megmondani, de valami absztrakt dolgon elmélkedtem. Lehet, hogy sok értelme sem volt, mert félig még álomban voltam. De aztán egyre inkább elvadultak a gondolatok.

Olyasmit "gondoltam", vagy "éreztem", hogy én Brendel Mátyás vagyok, és nekem van 5-6 tulajdonságom, attributumom, amivel az én "Brendel Mátyásságom" kerek. Valahogy ez a "kerekség" érzése vagy gondolata különös jelentőséget nyert abban a pillanatban nekem. Aztán innen valahogy fonalasan - de nem tudnám megmondani, hogyan, eljutottam oda, hogy úgy gondoltam, hogy mindjárt megőrülök, és őrültnek lenni azt jelenti, hogy tudom, hogy őrült vagyok, és nem tudok ettől megszabadulni. És pontosan ezért fogok megőrülni. És tudom, hogy meg fogok őrülni, de nem tudom elkerülni. És ebbe fogok beleőrülni, ebbe a tudatba.

Látható, hogy a "gondolkodásom" vészesen cirkuláris, vészesen mániás, vészesen kényszeres volt. Nyilván nem akartam megőrülni. De amikor kerestem egy kiutat, hogy hogy tudnék olyanra gondolni, ami nem kényszeres, akkor a következő gondolatom az volt, hogy ez nyilvánvalóan szintén a kényszeresség része. Ebből a gondolati ciklusból nem volt kiút. Egyrészt logikailag is nagyon zárt volt, de nyilván a gombaméreg hatása alatt voltam. Nyilván leginkább emiatt nem tudtam belőle kilépni. Ugyanakkor, hangsúlyozom, már elfelejtettem a gombát, és csak azzal foglalkoztam, hogy meg fogok őrülni.

Ezek után arra gondoltam, hogy nem vagyok őrült, de akkor attól nem tudtam megszabadulni, hogy őrültnek lenni azt jelenti, hogy valakinek az a rögeszméje hogy nem őrült. Innen csupa kényszerképzetes gondolataim voltak, és próbáltam kiszállni a körből, hogy a következő képzetemet ne az előző képzetem determinálja. Például: hogy ne őrüljek meg, csinálhatom azt, hogy felváltva, "spontán módon" hol őrültnek képzelem magam, hol nem. De aztán arra kellett gondoljak, hogy őrültnek lenni talán pontosan azt jelenti, hogy kényszeresen hol őrültnek képzelem magad, hol nem.

Aztán ebből a látszólag kiúttalan, zárt gondolatkörből mégis kiszabadultam, de csak azért, mert a szer hatása talán még erősebb lett. Ekkor már a környezetem interpretációja változott meg. Például úgy éreztem, hogy az egész valóság kicsit balra. De nem hozzám képest van balra a valóság. Még csak nem is arról volt szó, hogy a valóság balrább van, mint ahol én érzékelem, vagy ahol én modellezem, hogy van. A legjobb közelítő megfogalmazás az, hogy úgy éreztem, hogy a valóság ugyan ott van, ahol van, de mégis, igazából egy kicsit balra van önmagától. Vagy például a tért és az időt digitálisnak érzékeltem olyan értelemben, hogy kockákból állt össze, és ezt láttam. Tehát, mintha a Planck állandó makroszkopikus mennyiség lenne. Mondjuk a valóság a kockákon belül folytonos volt, csak "láttam" (elképzeltem) egy rácsozatot rajta. Szóval mégsem Planck állandóról volt szó, hanem valamiféle szimulációs gridről, amely nem látszik, csak én láttam.

Látható, hogy az egész élményem olyan gondolatokból állt, amelyek részben filozófiaiak, analitikusak, részben már metafizikai értelmetlenségek, sokszor pedig még ennél is tovább menő, nagyon nagy értelmetlenségek, amelyeket szavakba önteni is nehéz. Az is egyértelmű, hogy észleltem, hogy nincs velem rendben valami, nem akartam ilyen állapotba kerülni, nem akartam megőrülni.

A pszichedelikus élmény hatása kicsit hasonlított arra, mint amikor nagyon illuminált az ember, és gondol hülyeségeket. De különbözött is tőle, mert illuminált állapotban több alkohol hatására nem kényszeres lesz a gondolkodásom, hanem ha lehet, még szétszórtabb. Ilyen szempontból ennek a drognak a hatása más volt. De emiatt nem próbálnám ki szándékosan, még akkor sem, ha a más kellemetlen hatásai nem volnának. Nyilván egyébként sem ajánlom senkinek a légyölő galóca szedését, sem azt nem tudom, milyen hosszú távú károsító hatásai vannak, és ráadásul eléggé kiszámíthatatlan a hatása.

Egy idő után lefeküdtem, és reggelre már semmi bajom nem volt. Megint megismételném, hogy azt elfelejtettem, hogy gombát ettem. Most, a történet végén elmondhatom, hogy teljesen nyilvánvaló magyarázat van az egész élményre: én légyölő galócát ettem. Azt a gombát, amit a sámánok is használtak, és amit egészen elszállt emberek akár ma is használhatnak pszichedelikus élmények előidézésére. Az első alkalommal nem volt hatása, mert egyetlen gombának nem mindig van. A légyölő galóca nem olyan erősen mérgező gomba. Állítólag olyan 15 példán az, ami már halálos lehet. Az én 5 példányom ehhez képest nem volt sok, de azért már erős élményeket idézett elő. Az is nyilván segített, hogy hánytam. Császárgombának azért nézhettem őket, mert a foltok a sok esőben leáztak. Amikor egymás mellett voltak foltos és nem foltos gombák, akkor ez leeshetett volna. A foltos gombákról pontosan tudtam, hogy légyölő galócák. Szerencsére legalább ott nem szedtem több "császárgombát".

Sokat segített volna, ha eszemben lett volna, hogy ez csak egy gombamérgezés. Komolyan nagyon megijedtem, hogy megőrülök. Ha tudtam volna, hogy elmúlik a dolog, és mi az oka, akkor nyilván sokkal nyugodtabb lettem volna. Tanulságos, hogy még ennyire begombázva sem voltam totál hülye: tudtam, hogy valami nem normális, és kerestem a módját annak, hogy visszakerüljek a normális állapotba.

Az élményeim nyilvánvalóan egyrészt a drogok hatása voltak, másrészt egészen karakterisztikusak rám nézve. Gondolhatjuk-e ezeket igazságnak? Nem. Az első, teljesen normális, racionális, standard válasz az, hogy szer befolyása alatt voltam. De több is kiderült: azért sem, mert én még akkor is tudtam, hogy nem igazságok, hogy nincs rendben velem valami. Én nem kértem ezekből az "igazságokból".

Vallásos szempontból pedig a különféle halál közeli, és más istenélmények kérdéséhez tudom kötni eme élményemet. Átéltem olyan dolgot, ami sok embert nyilván zavarba hozna. Különösen, ha nem tudja, hogy mi az oka az élménynek. Én az élmény alatt elfelejtettem a kiváltó okot, és ez látszik, hogy milyen gondot okozott. Na most sok ember sok esetben hasonlóan nem tudja, hogy mi okozza a halálközeli élményét. Értem ezalatt azt, hogy nincs tisztában azzal, hogy az agyban tök érthető lehet az, ha baleset, és abból következő okok miatt rendellenes működés következtében akármilyen furcsa élményei vannak az embernek. Ha valaki ilyenekkel nincs tisztában, akkor ilyen élmények persze, hogy eléggé megmagyarázhatatlannak tűnnek számára, és ez fokozhatja a jelenséget.

Az is látszik, hogy az ember gondolkodása, tudása, egyénisége, emlékei, világképe nagyon befolyásolja azt, hogy az agya rendellenes állapotban milyen hülyeségeket termel ki. Én semmiféle istent, szellemet nem láttam, nem hallucináltam, csupán a filozófiai gondolkodásban mentem olyannyira félre, hogy az már hülyeség volt. A galóca drogja olyan "gondolatokat" termelt ki belőlem, aminek magjai meg voltak bennem. A rendellenesség csak perturbálni, mutálni, összekeverni tudta a hozott anyagot. Nagyon másfajta dolog nem jutott eszembe, mint ami részegen eszembe juthat, vagy akár józanul is, ha "eleresztem az eszem".

Ennek megfelelően nem meglepő, ha egy vallásos ember agya zavaros állapotban zavaros vallási látomásokat termel ki.

Címkék: élmény pszichológia drogok pszichedelikus miszt

25 komment

Az agresszív Jézus

Brendel Mátyás 2016.11.13. 20:00

4663087378_b543cfb4d1.jpg
Az agresszív Jézust bemutatni legalább három okom van.

1) A Jézusról szóló naiv, és tudatlan kép szerint ő a béke letéteményese, és az egyik legkorábbi, leghatásosabb pacifista nézet képviselője. Ezt sokszor olyan kulturális keresztény ateisták is képviselik, akik nem hisznek istenben, és pláne Jézus isteni mivoltában vagy származásában, de nagyra tartják a jézusinak mondott erkölcsöt, és arról ilyen hippi jellegű világképük van. Az ennél is naivabb, gyakori keresztény nézet az, amely egyenesen azt mondja, Jézus a szeretet. Ez Jézus alakjának a legprimitívebb leegyszerűsítése, olyannyira, hogy aligha feltételezhető, hogy ezek a hívők egyáltalán valaha is elolvasták rendesen az Újtestamentumot.

2) Az iszlámról, és különösen a muszlim menekültekről, bevándorlókról szóló vita egyik szokásos "érve", hogy az iszlám vallás erőszakos, ezzel szemben a keresztény vallás békés vallás. Még ha ennek a nézetnek a képviselői el is ismerik, hogy a Biblia ótestamentuma erőszakos, és, hogy a keresztény egyház(ak) a történelem során erőszakosak voltak, ezzel szembe helyezik a jézusi tanítást, azt a Jézust, aki eszerint a légynek sem tudott volna ártani.

3) Folytonos vita van arról, hogy a történelmi Jézus létezett-e, és ha igen, milyen volt. És bár többször is kifejtettem azon véleményem, hogy ezt nem lehet igazán kideríteni, de mégis, az egy lehetséges verzió, hogy Jézus igazából egy zsidó lázadó vezér volt, és ennek nyomait találjuk meg az evangéliumok agresszív részeiben.

A 2) kontextusban azok, akik a kereszténységet az iszlámhoz képest békés vallásnak akarják bemutatni, általában nem tudnak a Koránból idézni, soha nem is olvasták azt. Én a vitám során szinte nem találkoztam olyan emberrel, aki tényleg idézett volna a Koránból akár egy igehelyet is. Magam nem olvastam még el szisztematikusan a Koránt elejétől végéig, de sok részt ismerek belőle, és kiválogattam az agresszív részeket. Mások pedig még szisztematikusabban összehasonlították a Koránt és a Bibliát.

Például Tom Anderson a Biblia és a Korán szövegének statisztikai elemzésével azt találta, hogy a Biblia agresszívebb. Ez az alábbi ábrán látható, az "Anger" bázisvektornál. A Korán adatai pirossal, a Bibliáé kékkel vannak ábrázolva.

o-eight-emotions-bible-570.jpg

Természetesen a standard válasz az, hogy az Újtestamentum egészen más, de az a helyzet, hogy nem sokkal jobb:

o-new-test-v-quran-570.jpgSzintén Adnerson szerint pedig az ölésre és rombolásra utaló részek az Újtestamentumban 2,8%-ban találhatóak meg az egész szöveg arányában, a Koránban 2,1% százalékban, az Ótestamentumban pedig 5,3% arányban. Tehát itt a Korán jobb, mint az Újtestamentum. Kínos.

Aki összefoglaló statisztikák mellett még sok konkrétumot is akar kapni, az megnézheti a szkeptikusok kritikai Bibliáját, amelyben szintén összehasonlítják a Bibliát és a Koránt, de itt nem gépi analízisről van szó, hanem ténylegesen az igehelyek összegyűjtéséről és összehasonlításáról. A Biblia itt is agresszívebb a Koránnál, és itt a konkrét igehelyekre is kapsz hivatkozásokat. Bármelyiket ellenőrizheted.

Vannak olyan muszlimok - és a Facebookon a különféle terrorista akciók után nagyon sok ilyen kommentárral találkoztam, különösen a francia oldalakon - akik nemcsak, hogy elhatárolódnak a terrorizmustól, de azt mondják, hogy az iszlám valójában a béke vallása, és a terroristáknak semmi közük az igazi iszlámhoz. Ezt a válogatásom szerintem igen erősen cáfolja. Természetesen ezek a muszlimok, amikor szembesítettem őket a Korán idézetek franciául kigyűjtött verziójával azzal jöttek, hogy kontextusba helyezve ezek a dzsihádra szólító idézetek egyáltalán nem ennyire durvák, mert inkább védekezésre szólítanak fel. Philip Jenkins "Jesus Wars" c. könyvében fejti ezt állítólag ki. Ebben részben lehet valami, de az agresszivitás akkor is tény, továbbá összességében mégiscsak kell, hogy támadásról is legyen szó, hiszen Mohameddel, és pár utána következő kalifával az Iszlám Birodalom a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmává nőtte ki magát. Ez meg aligha védekező harcokkal történt. Ebbe nem is akarok jobban bele menni, hiszen ennek a postnak nem ez a témája. Csupán előzetesen szeretném erre felhívni a figyelmet, mert ugyanez a minta megtalálható a keresztényeknél is, amikor szembesítjük őket a Biblia agresszív részeivel.

Na most jöjjön ezek után egy pár idézet csak a kanonizált evangéliumokból. Nem állítom, hogy ez az idézetgyűjtemény teljes. Ha valamely olvasó még tud idézni és hivatkozni más részeket, azt szívesen veszem, és bővíteni fogom a listát.

Kezdjük a listát egy egészen általános idézettel:

"Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?
De keresztséggel kell nékem megkereszteltetnem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik.
Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást." Lukács 12:49-51, hasonló Mt 10:34-36.

hasonló még: "Kinek szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát az ő csűrébe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel." Lk 3:17.

Ez még olyan általános, hogy kimagyarázható: Jézus a tüzet metaforikusan érti, és valójában csak szellemi harcokról van itt szó. Ez még akár bele is fér a Jézusról szóló hippi képbe, amely szerint ő a becsontosodott farizeusok ellen "lázadó" reformátor, forradalmi gondolkodó volt. De a lázadása csak egy békés mozgalomban merült ki. Megjegyzem, hogy amikor egy szentnek mondott szövegben akár csak metaforikusan is szerepel olyan, hogy "tüzet bocsássak", az rendkívül veszélyes. Itt a hibát persze inkább azok követték el, akik szent könyvvé tették ezeket a metaforikus, és félreérthető szövegeket. De van ennél egyértelműbb, és durvább idézet is.

A következő idézet mindjárt nagyon is alkalmas lesz a 3) pont alátámasztására:

"Monda azért nékik: De most, a kinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és a kinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát." Lukács 22:36

Ez már semmiképpen nem metaforikus. Itt valódi szablyákról van szó. Ez az idézet onnan való, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, és felforgatja a templomot, kiűzi a pénzváltókat. Jézus történetének ez a része  egészében alátámasztja azt a hipotézist, hogy Jézus egy lázadó volt. És tovább ment a hippi lázadáson. És nem egy ülősztrájkba kezdő egyetemi diák volt, nem egy éhségsztrájkoló Gandhi, nem egy szexuális forradalmár, aki eltépi a melltartóját, vagy meztelen mellekkel demonstrál. Nem, Jézus eme igehely szerint egy olyan lázadó volt, aki tényleges felfordulást okozott, tényleges erőszakot alkalmazott, és felfegyverkezett lázadó csapatot vezetett. Ez a lázadó Jézus persze nincs egészen azon a szinten, mint a végül fél kontinenst elfoglaló Mohamed, de ez a különbség a körülményekben és a lehetőségekben is lehet. Továbbá azt se feledjük el, hogy az evangliumokban egy másik síkon valóban a békét hirdető Jézus jelenik meg, az agresszív Jézus történetét tehát erősen cenzúrázták, és redukálták. Tulajdonképpen az az érdekes, hogy a hagyományokból, mesékből, szándékos betoldásokból az evangéliumokat összeszerkesztő írók egyáltalán miért végeztek ennyire silány munkát. Miért hagyták benne a történetben a lázadó Jézus nyomát?

Egy híres agresszív jelenet még a fügefát megátkozó Jézus is Mt. 21:19. Ez elég ismert rész Azt gondolom, hogy ez a rózsaszín ködben lebegő Jézus=Szeretet meséket persze cáfolja, de ez közismert, ezért különösebben nem ismételgetném. Normális ember ezt a szövegrészt annak igazolásaként foga fel, hogy Jézus ember volt. Ez azt jelenti, hogy tutira nem isten vagy isten fia. Egy ilyen szöveghelyet azonban a kulturális eresztény ateisták még el tudnak viselni azzal, hogy természetesen Jézus nem minden rezdülése volt példaértékű, volt, amikor nála is elszakadt a cérna. És a többi tanítását kell nézni, attól függetlenül, hogy egy esendő ember volt. Annak igazolására, hogy az evangéliumokban bemutatott Jézus hibái nem ilyen prózaiak, szolgál a többi idézet, amely szerepel ebben a postban.

Hasonlóan híres Jézus állatkínzásos története a disznók tengerbe hajtásával. Mk 5:12-13, Lk 8:27-37. Olyannyira, hogy az emberek imádkoznak Jézus távozásáért. Mk 5:17.

Egy igen durva idézet a következő:

"Mert Isten parancsolta ezt, mondván: Tiszteld atyádat és anyádat, és: A ki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal lakoljon." Mt 15:4.

Persze a kontextust itt is érdemes megnézni. Jézusnak a farizeusok szemére vetik, hogy a tanítványai miért nem mosnak kezet evés előtt. Jézus erre kérdez vissza a 15:4 idézetével, és rámutat, hogy a farizeusok sem tartanak be minden törvényt. Ez akkor a hipi Jézus képét erősíti meg. Mellesleg, és ez nem az agresszió kérdése, hanem az evangéliumok konzisztenciájának kérdése, Jézus azt is mondja, hogy:

"Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." Mt 5:17, ld. még Mk 7:9

Végül 15:6-ban azt mondja Jézus:

" És erőtelenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által."

Ez pedig azért inkább úgy értendő, hogy meg kéne ölni azokat a gyerekeket, mert ez isten parancsolata, és erőtlenné tenni őket, azt bizonyára nem kívánja Jézus.

Amikor az iszlám vallásról van szó, és annak teljes inkopatililitásáról az európai értékekkel, illetve a muszlim menekültek és bevándorlók befogadásáról, akkor a nácik gyakran hangoztatott érve az, hogy "jó-jó, de Jézus explicit nem szólít fel emberek megölésére". Ilyenkor szoktam előhozakodni az alábbi idézettel:

"Sőt ennek felette amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én ő rajtok uralkodjam, hozzátok ide, és öljétek meg előttem!" Lukács 19:27

Meg kell, hogy mondjam, hogy amikor elsőnek olvastam, akkor ez még engem is meglepett. A keresztény hívők azzal szoktak védekezni, hogy ez egy példabeszéd része. Való igaz, hogy az idézett szövegrész előtt az a tanmese van, amelynek híres konklúziója az, hogy: "a kinek van, adatik; a kinek pedig nincs, még a mije van is, elvétetik tőle". Ez Lukács 19:26.

Több helyen is szerepel ugyanez az elv, például Máté evangéliumában, amely a tanmesét közvetlenebb módon, király és körítés nélkül adja elő:

"És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás." Mt 25:30.

Ez egy egészen más megfogalmazás, mint Lukács 19:26, de ez is elég agresszív és kegyetlen. Máténál ez igazából egy igen hosszú agymenés része, amely már Mt 24-től kezdődik. Máténál az adott mondat agresszivitása a tanmeséhez illő, és inkább az egész tanmese az, ami embertelen. Lukácsnál viszont az idézett mondat kirívó, indokolatlanul agresszív, és túlmegy a végítélettel kapcsolatos mondandón. Igazából nem kárhoztatható, ha valaki szó szerint érti, mert túlságosan is konkrét a megfogalmazás: a király szó szerint az ellenségek megölésére szólít fel, és nem fogak csikorgatásáról, kínzásról, hanem konkrétan ölésről van szó. Hasonló, végítéletről szóló igehelyek még Mt 3:10, Mt 7:19, Mt 8:12, Mt 10:14, Mt 10:28, Mt 11:21, Mt 13:41-42, Ide tartozik még képletesen a fügefa fent már említett megátkozása is: Mt 15:13 és Mt. 21:19, ide tartozik a szőlősgazda tanmeséje is, aki megöli a bérlőit, mert azok megölték a fiát Mt. 21:33-43, Mt 22, Mt 24:50, Mt 25, Mk 6:11, Mk 12, Lk 3:17, Lk 10:10-15, Lk 12:5, Lk 12:46, Lk 13:23-30, Jn 3:18, Jn 15:6, 

Továbbá a homályosság miatt egy ilyen rész egy "szent" könyvben bizony még akkor is az agresszív vallásüldözés melegágya, ha a pacifistább teológusok erre azt mondják, hogy ez a végítélet leírása, és isten ítéletét az ember nem veheti magára. Ez egyébként is kérdéses, mert a középkorban természetesen volt világi ítélkezés is, és az inkvizíciótól és boszorkányüldözéstől független kivégzések is voltak. Tehát nehéz lett volna tartani azt az álláspontot, hogy egy ember nem ítélkezhet másokon, és nem veheti át isten jogköreit. Tény, hogy a társadalom ezeket a jogköröket gyakorolta.

Továbbá, ha egy szentnek hitt könyvben ilyen szövegek szerepelnek, akkor mindenképpen lesz olyan hívő, aki ezt vallásüldözésre fogja felhasználni. Ahogy a történelem során ez be is bizonyosodott.

Ami a 3-as pontot illeti, az adott idézetek alátámasztják annak lehetőségét, hogy Jézus valójában eredetileg csupán egy lázadó zsidó felkelő volt, akit azért végeztek ki, mert lázított a farizeusok ellen, sokat fenyegetőzött a mennyországgal, és felforgatta a templomot. Valószínűleg egy fegyveres túlerővel szemben adta meg magát felfegyverzett csapatai élén:

"És még mikor beszél vala, ímé Júdás, egy a tizenkettő közül, eljöve és vele együtt sok nép fegyverekkel és fustélyokkal, a főpapoktól és a nép véneitől." Mt 26:47

Majd:

"És ímé egyik azok közül, a kik a Jézussal valának, kinyújtván kezét, szablyáját kirántá, és a főpap szolgáját megcsapván, levágá annak egyik fülét." Mt 26:51

Tehát majdnem csata kerekedett, de Jézus megadta magát. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus csapata is fel volt fegyverezve, csak Jézus maga végül nem vállalta a csatát a túl nagy túlerő miatt. De eredetileg erre készült.

Akár megrendezték a "feltámadását", akár olyan egyedi szerencse volt, mint amit Robert Graves ír le a Jézus királyban, akár kitalálták, ez lehetett az eredeti mítosz része, vagy kicsit későbbi hozzátoldás. Az egészen plauzibilis, hogy a békés, "újplatonista", a görög-római civilizációnak megfelelő tanításokat még később, Pál közreműködésével toldhatták hozzá az eredeti maghoz.

Ez egy plauzibilis hipotézis. Valamennyivel plauzibilisebb, mint az, hogy a békés Jézus legendájához később toldottak be erőszakosabb, lázadó részeket. Ez utóbbi azért kevésbé plauzibilis, mert ennek nem látom indokát, kevésbé életszerű. Egy lázadó képét utólag szépíteni, és ráaggatni olyan tanításokat, amilyeneket a békés, görög-római szolganyáj kívánt hallani, és ami eme szolganyáj irányítására a Római Birodalomban tökéletesen meg is felelt, ez plauzibilis életszerű, és érthető. A fordított sorrendet én most nem látom annyira valószerűnek, de nem is zárom ki. Az is ehet, hogy ennek a forgatókönyvnek is lehet indoklása: vettek egy békés tanítót, és valamiért ráaggattak agresszívebb tanításokat is. Talán a rómaiak elleni lázadás során. Jelenleg én inkább az első sorrendre hajlok, de igazából nem fontos, hogy ezt a kérdést eldöntsük, nem kell az első forgatókönyvet igazságnak hinni. Semmi jelentősége, hogy melyik sorrendben történt a mítoszalkotás.

Végül megismétlem, hogy aki még tud hasonlóan agresszív igehelyeket, írja be kommentbe, mert szeretném ezt egy gyűjteményként is használni, amikor ilyen igehelyeket keresünk egy vitához. Más nyelven természetesen töménytelen ilyen gyűjtés van, de online, és magyarul szeretnék egyet megalkotni.

Címkék: történelem agresszió jézus biblia mítosz evangéliumok történelmi jézus

28 komment

Létezett-e Jézus?

Brendel Mátyás 2016.11.06. 18:57

 

giphy.gif 

M. M. Mangasarian "The truth about Jesus" c. könyvében megint az a jó, hogy youtube-on is meghallgathatod.

De ha mégis mp3 lejátszón akarod meghallgatni, akkor a Librivoxról letöltheted. És mivel a könyv elég régi, a szerzői jogai lejártak, ezért a szöveget is le lehet tölteni.

A könyv egyike lehet a legkorábbi könyveknek, amelyek elég komolyan, és átfogóan érvelnek amellett, hogy Jézus tulajdonképpen lehet, hogy nem létezett. Érdekes módon sok olyan motívumot és érvet tartalmaz már, amelyeket azóta is felhasználunk vitáinkban. Másrészt kicsit néha komikus, és furcsa.

Mangasarian életrajza maga is szenzáció. Törökországból származott, a Princetonra járt, presbiteriánus lelkész volt, végül racionalista gondolkodó lett. A törökországi származás csak érdekes. A lelkészi hivatás viszont azért jelentős, mert Mangasariannak eszerint volt háttere, az evangéliumokat jól ismerte (ez látszik is a könyvben), de ráadásul volt a másik oldalon, és aztán meggyőződésből váltott véleményt. Bár a könyvben kicsit érezhető valamilyen mélyen motivált küzdelem, de azért elég sok jó érvet tartalmaz, hogy mi ateisták elolvassuk, és használjuk őket. Persze mindig óvatosan, és csak elelnőrzés után!

Például a könyv egy nagyon hangulatos tanmesével nyit, amelyben egy ókori görög 2500 év után feltámad, és csodálkozik azon, hogy az Apolló hit helyett a Jézus hit terjedt el Görögországban. A tanmese tényleg rendkívül eredeti, én nem ismerek hasonlót. Bár rácsatlakozik arra a motívumra, amikor ateisták azt fejtegetik, mennyi Jézushoz hasonló istenségben hittek az emberek Jézus előtt. De Mangasarian jól adja elő a tanmeséjét, nagyon hatásos az, amikor a keresztények először amellett érvelnek, hogy Apolló csak egy mítosz, hiszen senki nem látta, nincsenek bizonyítékai a létezésének, csak holmi szövegek, nem jelenik meg az emberek előtt, aztán amikor az ókori görög belelkesül, hogy "na végre, itt egy megjelenő, igazolható, kézzel fogható isten", akkor kiderül, hogy Jézus bizony pont annyit se tud, mint Apolló, és ha Apolló mítosz, akkor Jézus is. Mangasarian úgy fogalmaz, hogy Apolló szűztől született, de tudtommal Zeuszt mondták apjának, és bár a (fő)isten fia címben egyezik Jézussal, de szűznemzésről szerintem Apollónál nincs szó. Hasonlóan beszél később III. Amenhotep fogantatásáról is, de tudtommal ott is csak az a motívum, hogy az apja Ámon isten lenne, és az anyja szüzességéről nincs szó. Platónról is eképpen beszél, miközben Platón apja ismeretes. Igaz, egy mítosz vele kapcsolatban is létezik, miszerint Apolló volt az apja. Valószínűleg Mangasarian az istentől való fogantatás mítoszát a szűznemzés mítoszával egyenértékűnek vette, amiben van is valami. Hiszen egy istentől való fogantatás esetén  a szűznemzés is kézenfekvő lehet (már amennyire egy ilyen abszurd hipotézis esetén lehetségességről lehet beszélni), illetve egy lány félrelépését, és látszólag apa nélküli gyerekszülését foghatták az istenre.  A szűznemzés hangsúlyozása végül is csak annyit hangsúlyoz, hogy nem volt fizikai coitus, ami hát, hogy úgy mondjam, nem éppen egy fontos, és eget rengető kérdés. Meg hát ugye azt is tudjuk, hogy az evangéliumok esetében félrefordítás is van/lehet a dologban.

Mangasarian a fő részben az evangéliumok ellentmondásait sorolja, amelyek közül sok ismert. Ezek közül csak egy igazán muris példát mondok, azt, hogy a Máté evangéliumának rögtön az első fejezete József genealógiájával kezdi. Mt 1:16, majd két sorral lejjebb, hogy Mária nem Józseftől, hanem a Szent Lélektől volt terhes. 1:18. No de akkor miért József leszármazását írja le, ha József az, akinek köze nincs Jézushoz leszármazásilag? Nyilván már itt is látszik, hogy az evangéliumok tákolmányok. A genealógiát beletették az evangéliumba, amikor még József volt Jézus apja. Majd a szűznemzéses mesét is beletették, és nem érdekelte őket, vagy hülyék voltak ahhoz, hogy felismerjék az ellentmondást, és, hogy fél perc alatt lebuknak, ha értelmes ember olvassa az evangéliumot. Ja, hát ez az, nem értelmesek embereknek szánták azokat.

Mangasarian felveti egyik kedvenc kérdésemet, hogy  miért nem írta le Jézus a maga tanításait? Mangasarian is kifejti, hogy egy kicsit is intelligens embertől ez az adott korban már ésszerű lett volna. Én meglepődtem, amikor ezt a gondolatmenetet olvastam, hogy én tőle teljesen függetlenül jutottam ugyanide. Az oka ennek nyilván az, hogy Mangasarian is értelmes ember volt, én is az vagyok, és a kérdés, illetve az érv értelmes. Bármely értelmes ember teljesen függetlenül is eljuthat ide. Bár megjegyzem, egy olyan kultúrában, ahol a gyerekek kiskoruktól fogva tanulják, hallják az evangéliumokat, mint igazságot, hajlamosak vagyunk megszokni a butaságokat és ellentmondásokat, és sokszor fel sem tűnnek az ellentmondások, fel sem teszünk ilyen kérdéseket, sokszor eszünkbe sem jut meggondolni, hogy "jó, de miért is nem....?"

Már Mangasarian is felveti annak kérdését, hogy Jézust hányan idézték még más forrásokból.  Hogy Josephus Flavius leírásai részben hamisítványok, részben hamisítványok lehetnek, részben meg nem sokat írnak, hogy Tacitus említi naplójában, de erről Mangasarian azt álltja, hogy hamis.Valójában a mai történészek álláspontja az, hogy Tacitus leírása nem hamisítvány. Azt viszont sokan hozzáteszik, hogy csak arról van szó, hogy Tacitus azt írja le, amit hallott, hogy a keresztények mit hisznek. Inkább emiatt nem kell ezt a pár sort komoly igazolásnak venni. Mangasarian azt is állítja, hogy Plinius,  Quintilianus, Philon, Seneca és Epictetus esetében is hiányzik Jézus említése. Plinius említi egy levélben a keresztényeket, sőt, részletesen beszél róluk, de Jézus történelmi hitelességét illetően ez kevés. Quintilianus spanyol rétor volt, tényleg nem írt Jézusról, de ez mondjuk nem látom, miért lenne nagy érv. Philon Alexandriában élő zsidó teológus volt, és valóban nem írt Jézusról, inkább arról ismert, hogy a tanai erősen rokonok azzal a neoplatonista jellegű keresztény tanokkal, ahova a kereszténység tendált a zsidó vallástól elválva. Hogy Philon nem említi Jézust, az bizony komoly érv. Ő az, aki pontosan akkor élt, hogy azt mondhassuk, ha létezett volna Jézus, akkor azért kellett volna, hogy halljon róla. Seneca tudtommal valóban nem írt Jézusról, mivel Rómában élt, ennek kb. olyan jelentősége van, mint Tacitusnak.

 Mangasarian kitér Jézus perére is. Megjegyzi, hogy milyen furcsa is Jézus hallgatása a perében:

"Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod.    
És mikor vádolák őt a főpapok és a vének, semmit sem felele.
Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok bizonyságot tesznek ellened?
És nem felele néki egyetlen szóra sem, úgy hogy a helytartó igen elcsodálkozék." Mt 27:11-14.

Ez a viselkedés akkor is furcsa volna, ha Jézus egy közember lett volna, és akkor is, ha isten fia és küldötte. Teljesen normális emberi reakció, ösztön, igény, hogy ha az embert vádolják valamivel, akkor általában védeni szokta magát, vitatkozni szokott, meg szokta védeni az igazát. Még akkor is, ha igazából nem hisz abban, hogy ezzel el tud kerülni egy ítéletet. Az emberekben általában van egy olyan igény, hogy maguk előtt, a hallgatóság előtt, az ellenfél előtt igazolja magát. Hogy legalább egy elvi síkon legyőzze azokat, akik őt meg akarják ölni.

Még kevésbé hihető a történet akkor, ha Jézus nem egy közember lett volna, hanem "az ég küldötte", akinek üzenete van, aki prédikál, aki a világnak el akar mondani valamit. Egy ilyen ember miért csinálná pont az ellenkezőjét annak, mint amiért állítólag jött?! A mártírok, a szent ügyért meghalók általában pont arról híresek, hogy hogyan védekeztek, mit mondtak a perük során. Mangasarian felidézi Szókratészt, akinek leghíresebb beszéde az a védőbeszéd, amit Platón örökített meg. Szókratész egy értelmes filozófus volt. Jézus az evangéliumok szerint egy loser.

Persze egy mesében ez a hallgatás jól hangzik. Igaz, kicsit olyan, mintha görög, szofistákon nevelkedett okoskodók találták volna ki: Jézus, a trükkös szofista kifogott a bíróin azzal, hogy hallgatott, illetve "trükkös szójátékkal" fordította vissza a vádakat a vádlóira. Valójában Jézus "trükközése" óvodás szintű.

Ugyanakkor ez nem gondolom, hogy egy hívőt megrenget a hitében, mert túlságosan sok általános és józan belátást kíván tőle az, hogy belássa ennek a mítosznak az irrealitását.

Magasarian kitér egy kis ideig a szentháromság logikai abszurditására, amely Jézus történetében abban nyilvánul meg, hogy Jézus egyszerre azonos az apával, istennel, és egyszerre tudatlan azzal kapcsolatban, hogy mi lesz vele, mi lesz a sorsa, és, hogy az apja, mit kíván tőle, mit kíván ő saját magától. És ezen kívül is több helyen kifejezi azt, hogy ő nem tudja azt, amit csak az atya tudhat. "Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya. " Mk 13:32. Ez egy skizofréniás baromság.

Mangasarian azon is elidőzik, hogy kifigurázza az evangéliumok dramaturgiáját. Azt, hogy az egész történet stílusában, felépítésében rendkívül hatáskeltő, és egyáltalán nem olyan, mint egy tényleges, történelmi történet. Ebben sok igazság van, de ez sem annyira erős érv. Nem elég objektív. Persze igaza van ebben Mangasariannak, és nekünk, ateistáknak ez fontos is. Mert ez is hozzátartozik az evangéliumok magyarázathoz. Nekünk érdekes lehet azt meglátni, és beleépíteni az evangéliumokról szóló elgondolásunkba azt, hogy ez egy kitalált mese, és ezt a dramaturgiája is alátámasztja. De szerintem nem fog meggyőzni egy hívőt.

Egy azóta klasszikus észrevétel az, hogy Pál leveleiben bár szó van Jézusról, de relatíve kevés helyen, és igen szűkös mértékben van róla szó. Gyakorlatilag a keresztre feszítésen kívül minden életrajzi adat hiányzik, és a későbbi evangéliumok sok mondása, tanmeséje közül szinte semmi nem fordul elő Pálnál. Pedig Pál levelei nagyrészt a közösségekhez írt levelek, és eme levelekben Pál nagyrészt a közösségek egyben tartásáért, rendszabályozásáért küzd, és mindenféle mindennapi problémában igazítja el őket. Ezekben a kérdésekben teljesen kézenfekvő volna Jézust idéznie, Jézus tanmeséihez visszanyúlnia, amelyek többségében ugyanilyen "eligazító" jellegűek. Illetve kézenfekvő volna Jézus "csodálatos" történeteit elmesélnie. Számos kapcsolódó probléma van, például az asszonyok és család szerepe a közösségben. Bár Jézus ugye a család elhagyására buzdítja híveit, Pál pedig akármennyire is nőgyűlölő, az asszonyok közösségbe való befogadását akarja, hiszen neki minden "szavazat" számít. Pál ugyanis épp térítési versenyben van a jeruzsálemi közösséggel. Mangasarian kicsit eltúlozza azt, hogy Pál mennyire nem beszél Jézusról. Valójában Pál pár helyen említi Jézust, de a lényegi meglátás igaz: ez a pár hivatkozás nagyon kevés, és nagyon szegényes. Az egyetlen közösségi hivatkozás az eucharisztia története.

Fontos azt tudni, hogy Pál levelei az első keresztén dokumentumok. Ennek fényében pedig teljesen kézenfekvő magyarázata van a jelenségnek, amit Mangasarian, és azóta sokan mások leírtak. Mangasarian azt mondja, hogy Pál idejében Jézus csak idáig volt kitalálva. Ha valaki nem megy el odáig, hogy Jézus egyáltalán nem létezett, és azt mondja, hogy mondjuk tényleg létezett Jeruzsálemben egy lázadó, akit keresztre feszítettek, akkor is elég erős érv ez arra, hogy Jézus alakjának, mondásainak, történeteinek, tanmeséinek nagy részét utólagosan aggatták rá erre a szellemileg nem túlságosan jelentős lázadóra. Azaz amellett érv, hogy Jézus legfeljebb egy kis lázadó zsidócska volt.

Arra is kitér, hogy bár Pál sokat működött Jeruzsálemben, nem találkozott Jézussal, nem volt tanúja az állítólagos keresztre feszítésnek, nem említ semmit, hogy akkoriban hallott volna egyáltalán Jézusról. Ami furcsa, hiszen Pál tényleg elég valószínű, hogy Jeruzsálemben tartózkodott akkor, amikor Jézus is, és azokról a botrányos történésekről, vagy nagy hírű tanításokról kellett volna hallania már akkor, és erre utalnia kellett volna később.

Mangasarian érvel amellett, hogy az evangéliumokban, Jézus tanításában nincs semmi új, vagy semmi eredeti. Ez is olyan, hogy az, hogy mi "jó", erkölcsi felfogás kérdése. Nekem, sok ateistának és Mangasariannak tényleg nincs semmi, vagy nem sok értelmes tanítás az evangéliumokban. Ugyanakkor a hívőknek meg van, és sok ateista is azt mondaná, hogy Jézus tanításai igazából jók. Sőt, egy teljes mítosz van arról, hogy Jézus mennyire békés és modern eszméket vallott, amik mind jók voltak, csak a gonosz egyház nem tartotta be őket. Ezzel nagyon nem értek egyet, de most maradjunk Mangasarian könyvénél! Az egyik könnyen megfogható dolog az, hogy az ún. "aranyszabály" tényleg nem új dolog, és egyébként kétségbe is vonható. Mangasarian azt emlegeti, hogy már Konfuciusznál is megtalálható, de valójában még sok más helyen is.

Van egy érdekes érve azoknak, akik kulturális keresztények, azaz azt gondolják, Jézus nem létezett (vagy nem volt isten (fia)), de követik a keresztény tanításokat. Mangasarian úgy érvel, hogy ha abból is indulunk ki, hogy Jézus tanítása jó volt, egy hazugság igazságában hinni nincs kihatások nélkül. Aki hazugságban hisz, az hajlamos lesz máskor is hazugságban hinni, vagy hazudni. Azt már én teszem hozzá, hogy ugyanez jó érv általában az istenhit, vagy a halál utáni élet Pascal mérlegéhez hasonló indoklásával szemben, nevezetesen, hogy csak nyerni lehet, veszíteni nem. Veszíteni másban is lehet, de például abban is, hogy aki egy dologban ennyire opportunista alapon választ, az episztemikusan racionális helyett, az félő, hogy máskor is ezt teszi, és ott már veszíteni fog. Például, aki istenben hisz, az általában hiszékenyebb lehet, és könnyebben bedől olyan szélhámosoknak, és ez a tévedése még a valós világban kárt okoznak neki.

Mangasarian hozzáteszi, hogy eme hátrányos hatáson kívül a hazugságnak olyan hatásai voltak, mint az inkvizíció. Ez egy standard ateista érvelés. Egy érdekes pont a kereszténység bűneit illetően az, hogy Mangasarian nagyon hangsúlyozza, hogy a kereszténység viszonylag korai időktől kezdve agresszív volt. Idézi Constantinus állítólagos ediktumát, amit nem találtam meg, de helyette érdemes elolvasni a szaloniki ediktumot, amelyben az immár államvallás kereszténység nevében I. Theodosius "kikiáltotta" a katolikus egyházat a nikaiai zsinat követő között, és mindenki más eretneknek nyilvánított, akiknek üldözését kilátásba is helyezte, és ez meg is történt. Az az ún. ariánus vita, ami nem csupán békés vitatkozás volt, hanem igen kemény üldözés. Ezt a vitát, és üldözést aztán Mangasarian egy elég hosszú, fantáziadús fiktív történetben érzékelteti.

Ezek után Mangasarian megfogalmazza egyik kedvenc gondolatomat, amit már máshol is olvastam, de azt most hirtelen nem tudnám hivatkozni. Ezen észrevétel szerint a zsidók, mohamedánok, keresztények akkor mutatják ki a foguk fehérét, amikor hatalmon vannak, és ez alapján kell megítélni őket, nem pedig az alapján, amikor gyengék. Mindhárom vallás (és hozzáteszem más vallások is) békés, ha gyenge, és agresszív, ha erős. Egy Heine idézettel fejezi ki ezt a gondolatot, amely eredetiben így hangzik: "Denn die Religion, wenn sie uns nicht mehr verbrennen kann, kommt sie bei uns betteln. ", azaz: "Mert a vallás, amikor már nem tud minket  elégetni, kéregetni jön hozzánk.". Heinrich Heine: Zur Geschichte der Religion und Philosophie in Deutschland.

Mangasarian elkövet egy elég nyilvánvaló, de jelentéktelen hibát az érvelésében, amikor azt állítja, hogy a párhuzamosok soha nem találkoznak. Ez az euklideszi geometriában így van, de a könyv megírásakor (1909) már lehetett tudni, hogy ez nem egy abszolút igazság, hiszen Bolyai az Appendixet 1831-ben adta ki, Lobacsevszkij pedig már 1826-ban. Mangasarian azt állítja, hogy ezt a táblánál tudja demonstrálni, és ezt a tudományos igazolásra hozza fel példaként. A példa pont rossz, de amit mond, az igaz: a tudomány tudja demonstrálni az állításait. Mangasarian ezt egyébként az intuíció, a belső meggyőződés, vagy belső érzékelés elleni kritikának szánja, a hangsúly azon van, hogy ez az intuíció nem kommunikálható, ez nem győzhet meg egy másik, értelmes embert. És ebben tökéletesen igaza van. A tudományos érvek ezzel szemben kommunikálhatóak, és meggyőzőek, de erre nem a párhuzamossági axióma a jó példa.

Mangasarian észreveszi, hogy mindhárom monotesita vallás ázsiai. Ezek után következik egy szerintem túlzó kirohanás az ázsiai kultúra ellen. Ami a szerző származását tekintve egyébként érdekes dolog. De ráadásul még túlzó is. De van abban valami összefüggés, hogy tényleg közel-keletiek ezek a vallások, és ez talán nem véletlen. Érvnek azért ez kevés.

Mangasarian szembe állítja Ázsiát Európával, a pogány vallást a monoteistákkal (és a buddhizmussal). Az ázsiai, despotizmusra hajló népben még van is valami, hiszen Ázsiában valóban nem jutottak túl ezen a társadalmi szinten, amíg az európai befolyás meg nem növekedett. Abban is igaza van, hogy a 3 monoteista valláson eléggé látszik, hogy ázsiai. De a szembeállítás túlzásokba megy, és kiérződik belőle a gyűlölet. Sokat idéz egyedi szerzőket, ami nem igazol semmit, mert egyedi esetek.  Kicsit emlékeztet engem ez Nietzsche kirohanásaira a német kultúra ellen.

A könyv végén Mangasarian még dokumentál egy csomó vitát különféle pásztorokkal Chicagoban, itt a saját leveleit, vagy álláspontját teszi közzé, ami kicsit egyoldalú. De nagyon úgy tűnik, már akkor is elég kretének voltak a papok. Ugyanakkor ez ma különösen nem fontos, legfeljebb tanulságos kis történetek.

A saját álláspontommal zárnám ezt a postot.

1) Nyilvánvalóan úgy gondolom, hogy sem az evangéliumok, sem mások nem igazolják azt, hogy Jézus isten, vagy isten fia lett volna, vagy isten küldötte, és azt sem, hogy létezik isten.

2) Azt már kifejtettem, hogy az evangéliumok annyira tákolmányok, hogy a benne szereplő Jézus sok alak keveréke, és lehetetlen megállapítani, hogy ezen alakok közül melyik létezett, és melyiket hívták esetleg Jézusnak. Azt sem, hogy a többi alak létezett-e.

3) Szerintem nem az egyedüli, de egyik lehetséges hipotézis, hogy volt egy Jézus nevű zsidó lázadó, aki felforgatta Jeruzsálemet, agresszív volt, de eléggé loser, és hamar elfogták és keresztre feszítették. A gyógyító és tanító Jézus meséjét pedig az ő történetére aggatták rá a követői.

Végül. Még ha tudnánk is a pontos igazságot, nehéz annak az állításnak az igazságát eldönteni, hogy létezett-e Jézus. Mivel az állítás aluldefiniált. Ha például a 3-as pontban leírt eset igaz, akkor mennyire mondhatjuk, hogy az evangéliumi Jézus létezett? Hiszen az a Jézus, aki élt, az egészen más, mint aki az evangéliumokban szerepel. Az meg hát nyilván nem elég, hogy volt egy "Jézus" nevű alak Judeában akkoriban, hiszen nyilvánvalóan sok ilyen futkározott ott akkoriban. Úgyhogy ezért erre a kérdésre szerintem nem lehet válaszolni. De nem is kell, hiszen mi nem hiszünk ebben a mesében, és hát nem olyan fontos, hogy pontosan tudjuk, hogy ennek a mesének éppen mi a valóságos háttere, egész pontosan milyen forrásokból gyúrták össze. Biztosan sok forrásból.

Címkék: könyv mítosz pál evangéliumok történelmi jézus

Szólj hozzá!

Buddhista szent volt-e Jézus?

Brendel Mátyás 2016.10.15. 07:06

buddhist_jesus.jpg

Épp az imént (a napokban munkába biciklizve) hallgattam meg Nicolas Notovitch igen érdekes könyvét "The unknown life of Jesus" címmel. A Librivoxon is megvan, de egyszerűbb elérést ajánlok fel, youtube-on is megvan.

Ez a könyv arról szól, hogy Jézus állítólag Indiában járt volna fiatal korában, abban az időben, amikor az evangéliumok valóban nem írnak róla semmit. A történet alapja egyébként körülbelül ennyi. Pontosabban két dolgot lehet felhozni egy ilyen hipotézishez. Igazolásnak ez persze nagyon kevés:

1) Valóban van egy nagy hiátus Jézus életrajzában az evangéliumok szerint.

2) A Jézushoz kapcsoló tanítások és mondások egy része valóban hasonlít buddhista tanításokhoz. Különösen a hatalom, a vagyon elvetéséről szóló részek, illetve az, hogy valamennyire az egyedi ember boldogságára fókuszál. Fogalmazhatnék úgy, hogy a "hippis" részek.

Fontos hangsúlyozni, hogy az evangéliumokban szereplő Jézus és tanításai önellentmondásosak, és több részből tevődnek össze. Van ezekkel teljesen ellentétes, erőszakos Jézus figura is.

1)-et illetően nincs különösebb magyarázatra szükség. Amennyiben például Jézus egyáltalán nem létezett, akkor nincs abban semmi meglepő, hogy az életrajzát ilyen hiányosan találták ki. Ha létezett, de a születése mégis mese, akkor is érthető, hogy a legendája ott kezdődik, ahol ismertté vált. A szűznemzés meséjét meg persze hozzáköltötték ehhez.

2) magyarázatához pedig tökéletesen elég némi keleti hatást feltételezni. Buddha tanításainak 5 évszázaduk volt eljutni Júdea területére. Nem kellett Jézusnak ehhez keletre mennie.

Notovitch könyve ettől függetlenül szerintem teljesen elragadó, például a hosszú útleírása miatt, amivel kezdődik. Teljesen el van ragadtatva a polyandiától, azaz attól, hogy a nőknek több férjük lehet, és a nők jogai miatt is. Egyáltalán nagyon oda van a nőkért. Ez az útleírás szükségtelenül hosszú, de lehet, hogy Notovitch ezzel akarta hitelessé tenni a hoax könyvét. Notovitch valószínűleg tényleg járt Indiában, bár az útleírás részében is vannak gyanús dolgok.

A nézeteit illetően már sokkal több a furcsaság. Például a 152. oldalon  úgy ír, mintha Gautama Buddha és Shakyamuni két külön személy volna. Az első életét az i.e. 6. századra teszi, ami helyes, de Shakyamuniról azt írja - -ő Cakya-Mouni néven említi - hogy i.e. 1200 körül élt.

A buddhizmust egyébként tiszta monoteistának mutatja be. A kolostorvezető szájába olyan véleményeket ad, amik nyilván Notovitch saját véleménye. Amikor részt vesz egy buddhista fesztiválon, akkor nagyon kikel a sok maszk miatt, majd a bálványok imádása, a fetisizmus ellen. Ezt a nézetét később is kifejti.

Itt egyébként a kolostorvezető teljesen leereszkedő stílusban magyarázza meg, hogy az egyszerű, hülye népnek szüksége van erre a sok cirkuszra, hogy felfigyeljenek az isteni tanításra. Még szimpatikus is lenne, ha az ostoba, hülye nép fölé helyezve magát nem hinne egy ugyanolyan ostobaságban maga is.

Issa (Jézus) története a könyvnek csak kis részét képezi. Ebben Mózestől kezdve elmeséli a Bibliában írtakat, nagyon vázlatosan, egy kis eltéréssel. Például Mózes a fáraó fiaként szerepel. Ezek a kis eltérések vélhetően szintén Notovitch hipotéziseit mutatják be. Issa egész történetét úgy meséli el, és olyan modern nyelven, modern, "racionális" érvelésekkel, hogy nyilvánvalóan nem egy eredeti, i. sz. 1. századi buddhista szövegről van szó. Lehetne azzal védekezni, hogy a modernség a fordítás eredménye, de például a Biblia szövegéből tudjuk, hogy egy fordítás nem ilyen, és még ha szándékosan akarnák modern nyelvre fordítani, az is iszonyat nehéz volna. Nehéz lenne megmondani, milyen lenne egy buddhista szöveg egy ilyen Jézus életéről, de az biztos, hogy nem ilyen.

Issa történetének leírása után Notovitch még egy magyarázó fejezettel zárja a könyvét, ahol sok nézetét megismétli, illetve védelmébe veszi a Bibliától való eltéréseket, de nagyon átlátszó, hogy saját nézeteit védelmezi.

Ezek a nézetek egy 19. századi "felvilágosult keresztény" nézetei, aki a bálványimádást ellenzi, és a Bibliából azt a bizonyos fajta hippi részt emeli ki magának. Ennek alátámasztására használja a buddhista szent kitalációját. Ez a kereszténység persze a nem legrosszabb kereszténység, de ez is naiv. És semmiféleképpen nincs olyan módszer, amivel biztosítható lenne, hogy a kereszténység csak erre a naiv hippi mozgalomra korlátozódna. Mindenképpen és elkerülhetetlenül hozzátartozik az az egyház is, amely eretnekeket és boszorkányokat irtott, hogy másról ne is beszéljünk.

Az I. "fejezetben"írja:

"2. For there was tortured and murdered the great and just Issa, in whom was manifest the soul of the Universe;

3. Which had incarnated in a simple mortal, to benefit men and destroy the evil spirit in them;"

De aztán az V. fejezet szerint:

"14. Issa denied the Trimurti and the incarnation of Para-Brahma in Vishnu, Siva, and other gods; "for," said he:

15. "The eternal Judge, the eternal Spirit, constitutes the only and indivisible soul of the universe, and it is this soul alone which creates, contains and vivifies all."

Azaz az I. fejezetben úgy mutatja be Jézust, mint ami a keresztény vallás és a buddhista vallás közötti kompromisszumos megfogalmazásnak tűnik: Jézus eszerint olyasmi, mint "isten fia", de a megfogalmazás buddhistás: "az univerzum szellemének inkarnációja". Ez összeegyeztethető volna a szentlélek tanával. Tehát az I. fejezetben Notovitch elég bravúrosan ötvözi a keresztény és buddhista vallást. Jézust itt egy sor hindu és buddhista szent, vagy "buddha" egyikeként mutatja be, aki kicsit több, mint emberi, de hát ilyen avatar-"félistenek" szerepelnek a hindu vallásokban is.

De az V. fejezetben ezt már elfelejti, itt már mást akar bemutatni, mégpedig a lázadó, hippi Jézust, aki nem fogadja el hindu tanítást. És itt az I. fejezetben felépített szép konstrukciót lerombolja. Nemcsak azzal, hogy a felépített sorozatot, amibe Jézust helyezte lerombolja, de azzal is, hogy Jézus kimondja: az, ami ő maga az I. fejezet leírása szerint, az lehetetlen, képtelenség.

Notovitch történetét ma komoly helyeken nem veszik komolyan. Néha hallani egy-egy zavart elmétől Jézus indiai kapcsolatairól ezt azt, de ez olyan körökben terjed, amely körök sok másfajta marhaságot is bevesznek. Ők azok, akik tárgyi bizonyítékok, pontos hivatkozások, dokumentumok nélkül elhisznek dolgokat. Például egy youtube film alapján. Notovitch történetét ugyanis semmiféle kézirat nem igazolja, holott ő azt állítja, hogy ő a Hamis (a kis hamis, nem is tudta, hogy magyar nyelven már ezzel leleplezte magát:) kolostorában látott kéziratot jegyzetelte ki. Ennek a kéziratnak akkor meg kéne lennie. Sőt, hasonló kéziratoknak, több példányban kéne megtalálhatónak lennie a tibeti kolostorokban. Pont azért, mert ahogy Notovitch leírja, ezeket másolták, és elküldték más kolostorokba is. Ahogy a középkorban a Bibliát a keresztények. Még ha Issa nem is a legfontosabb alakja a buddhista vallásnak, egy pár példánynak kéne lennie az életéről. De ezek közül egy sincs azóta sem meg.

Érdekes még a könyv olyan szempontból is, hogy egy olyan mítoszt olvasunk, amelyről egész biztosan tudjuk, hogy kitalált. És bár elmondtam, hogy milyen jelekből lehet tudni, hogy hamisítvány, és komoly helyen senki nem veszi komolyan a könyvet, de azt látjuk, hogy tudatlan, buta emberek ilyen meséknek is bedőlnek, van pár ember, aki hiszi, hogy Jézus Indiában nevelkedett. És az is a helyzet, hogy Notovitch könyve az adott hibákkal együtt is sokkal konzisztensebb, mint az evangéliumok a sok ellentmondásukkal, és sokkal bugyutább meséjükkel.

Címkék: könyv buddhizmus jézus kereszténység történelmi jézus

4 komment

Megjelent az ateizmusról szóló könyvem

Brendel Mátyás 2016.10.08. 06:00

miertvagyokateistakonyv.png

"Miért vagyok ateista?" címmel megjelent a könyvem, amely arról szól, ami a címe: kreacionizmustól, Biblián, tudományfilozófián, az iszlám valláson át az erkölcsi, emberi, személyes problémákig nagyjából mindenről, ami az ateizmussal kapcsolatos lehet. A könyv ennek a blognak a javát, és jobban időtálló postjait  tartalmazza, sokszor jelentősen átdolgozva, szebben átfogalmazva. Mindenképpen jobban olvasható, jobban kezelhető, egységesebb, szebb, szebben dokumentált, mint ez a blog. PDF-ben és ePub (bocs, ez csúnya, de kis képernyőn mégis ez ajánlott, és nem olyan nagyon rossz ) formátumban van meg, tehát egy mozdulattal el tudod vinni magaddal a strandra, a parkba, utazásra, és akkor is olvashatod, ha éppen nincs internet-hozzáférésed. A bloghoz képest egyetlen hátránya, hogy nincsenek tagek. A PDF-ben azonban könnyen lehet szavakat és kifejezéseket keresni. A tartalomjegyzék oldalszámai nem stimmelnek, ezért elnézést kérek. De ahhoz, hogy egyáltalán ilyen tartalomjegyzéke legyen, át kellett vigyem egy másik szövegszerkesztőn, emiatt lehet eltérés a tartalomjegyzék és a PDF oldalszámai között. Vagy a PDF export során csúsztak el a dolgok. Ellenben az én PDF olvasómban a tartalomjegyzék linkekkel van ellátva, és az működik. Továbbra is akad egy pár nyelvi hiba a könyvben, akárhányszor néztem át. Sajnálom, hogy nem sikerült tökéletesre, de hát ki teremt tökéleteset?:) Más szempontból nagyon jól néz ki a könyv, meg vagyok vele elégedve.

A könyvet szabad terjeszteni, megosztani, és mindenekelőtt elolvasni. A kereskedelmi kiadás jogát fenntartom, ha később lenne erre érdeklődő. Jelenleg egy kiadó sem akarta kiadni. A Typotex kiadóval kétszer is volt olyan tárgyalásom, ahol már elérte a komoly terv szintjét, de aztán visszakoztak.

Címkék: könyv ateizmus

56 komment · 5 trackback

Occam borotvája és a regresszió

Brendel Mátyás 2016.09.20. 07:13

Az igazolás elvét sokan ismerik “Occamborotvája” néven is. Sokan ismerik, hogy ez az elv azt mondja ki, hogy csak az olyan dolgok létezését szabad elfogadni, amelyek feltételezése nem felesleges. Vagy lehet úgy is mondani, hogy aminek létezése specifikusan igazolt. Akik erre az elvre hivatkoznak, általában evidensnek veszik, hogy ez az elv miért jó, miért szükséges, miért helyes, miért ésszerű. Ezért ritkán magyarázzák ezt el. A hívők pedig általában nem fogadják el ezt az elvet, vagy legalábbis a saját hitüket kivételnek gondolják, és azt is szokták mondani, hogy az Occam borotvája elv maga is csak egy igazolatlan hit. A hívők és az ateisták közötti legdöntőbb különbség talán pont ez, hogy a hívő ezt az elvet nem fogadja el, és nem is érti, miért olyan fontos ez az elv. Emiatt fontos elmondani, min alapul ez az elv. Ennek megértése ugyanis segíthet az elv jelentőségét elfogadni, és azt is, hogy nem egy önkényes hitszerű szabályról van szó. Egy elv egyébként sem lehet hit, hiszen inkább praktikus szempontból lehet megközelíteni: működik, vagy nem? Occam borotvája pedig szükséges és praktikus elv.

Mesterséges intelligencia kutatóként dolgozom, és ennek során nagyon sokszor ún. klasszifikációs vagy regressziós feladatokat kell megoldani. A regressziós feladat elmondása könnyebb, és egyváltozós függvényekkel laikusok is meg tudják érteni. Képzeljük el tehát el, hogy vannak bizonyos adataink, amelyek adatpárokból állnak. Vannak különféle (valós) x értékek, és hozzá tartozó (valós) y értékek. Ez azt jelenti, hogy adva vannak egy 2 dimenziós koordináta-rendszerben, azaz síkban pontok, különféle x és y értékekkel. A regressziós feladat az, hogy ezekre a pontokra egy függvényt illesszünk. Általában azért, mert azt feltételezzük, hogy a pontjaink egy valódi függvényből vett minták, de esetleg bizonyos hiba, azaz zaj torzítja el őket.

Különféle nagyon jól kidolgozott regressziós módszerek mellett van egy nagyon jó kis praktikus eszköz, amelyet Eureqanakneveznek, egy bizonyos Nutonian Team fejlesztette, és ezt sokszor használtam a munkámban. Ez a program különféle elemi műveletekből és más függvényekből próbálja összerakni azt a függvényt, amely jól illeszkedik a pontokra.

Például képzeljük el, hogy az f(x)=56-5x2 függvényből vannak a adataink.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az adataink (kis négyzetek) minták egy valós függvényből (folytonos vonal)

De annyival nehezítsük meg a feladatot, hogy az adunk hozzá az értékekhez egy kis „véletlen” hibát. Azaz az f(x)=56-x2+z függvényről van szó, ahol z a zajt jelöli.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az eredeti függvény értékeit kicsit eltorzítottam egy additív zajjal, ami mérési hibát . Az x^2 az x² jelölése az informatikában.

 Akiért kicsit a matematikának, annak elmondom, hogy a táblázatkezelőmben nem volt véletlenszám-generátor, ezért a z=sin(1000x) álvéletlen függvényt használtam. Ennek értékei ebben a felbontásban véletlennek tűnnek.

Ábra 5: Látható, hogy az Eureqa egész jól elboldogult a feladattal. Kb. 10 másodperc alatt már közel jutott a megoldáshoz. A kék görbe a hibát jelzi, és látható, hogy pár próbálkozás után egyszer csak közel jut a megoldáshoz. Utána már csak a konstansok behangolása történik. A zaj miatt nyilván nem várhatunk pontos megoldást, de a sárgával jelölt rész tulajdonképpen az eredeti függvényt adják vissza, a paraméterek egy egész kicsit mások. A maradék rész a zaj becslése, itt nem várhatjuk, hogy megtalálja a szinusz függvényt, hiszen azt szándékosan majdnem véletlennek állítottam be.

Amit itt fontos tudatosítani, az az, hogy az összes lehetséges függvényt nem lehet kipróbálni. Ezért a program az egyszerű függvényektől kiindulva a bonyolultabbak felé haladva keresi a megoldást. Úgy állítottam be, hogy a polinomok terében keressen. A „size” a függvény nagyságát, azaz bonyolultságát méri, és a program igyekszik olyan megoldást találni, aminek kicsi a bonyolultsága. Csak akkor fogad el egy bonyolultabb függvényt, ha az jelentősen jobb. A program kénytelen így eljárni, mert nincs más módszer a megoldás megtalálására. Lehet kicsit variálni az algoritmuson, de alapjában nincs más működő algoritmus erre a feladatra, mint egy keresési fa bejárása az egyszerű függvényektől a bonyolultabbak felé. Ez akkor igaz, ha a feladat megoldását olyan általános alakban keressük, mint az Eureqa. Amennyiben lineáris regresszióról lenne szó, akkor ott már igen leszűkítettük a keresési teret, továbbá tudjuk a hiba gradiensét, és ez segít a keresésben. De az Eureqa elvben sokkal nagyobb függvénytérben is tudna keresni, köztük olyanban is, ahol nincs gradiens. Megjegyzem még, hogy ez a módszer hasonlít az evolúcióhoz, csak itt a populáció a fa aktuális végpontjaiból áll. A reprodukcióban pedig szerintem nincs párosítás, csak mutáció.

De akár fakeresést, akár evolúciót, akár bármi mást veszünk, minden működőképes keresési/optimalizálási algoritmusnak kell tartalmaznia egy olyan elvet, amely egy “kályhát” jelöl meg, ahonnan el lehet indulni, és keresési irányokat jelöl ki a függvények végtelen terében, és egy olyan elv is kell, amelyik részben lekorlátozza, irányítja a keresést, amely az egyszerűbb megoldások felé irányít. Szakszóval a célfüggvénybe be kell építeni egy regulaziációs részt. Mert ugye a “legbonyolultabb” függvényektől nem lehet kezdeni a keresést. Az Eureqa soha nem találta volna meg a megoldást, ha a 1645sin(345x^34) függvénytől kezdi, és a bonyolultabbak felé keres.

Minden függvényt az ember, de még a számítógép sem tud áttekinteni. Muszáj az egyszerűbb megoldásokat preferálni, és a bonyolultabb hipotéziseket büntetni.

Ehhez hasonló az elv, amikor a megfigyeléseinkre, mint adatokra illesztünk hipotéziseket, ami a tudomány, vagy általában a megismerés feladata. Ott sem lehet áttekinteni minden hipotézist, ott is az egyszerűbbektől kell kezdeni, és a feleslegesen bonyolultakat kerülni kell.

A függvényünket egyébként nem véletlenszerűen választottam ki. Pontosan leírja azt, hogy mennyi lenne egy 56 méteres toronyból elejtett kő magassága az idő szerint, ha nem tekintjük a légellenállást, és a gravitációs gyorsulást kereken 10 m/s²-nek vesszük. Az 56 egyébként a Pisai ferde torony közelítő magassága, amiről eszünkbe juthat Galilei állítólagos kísérlete, amit a valóságban nem ő, és nem Pisában vitt véghez, de a példa kedvéért képzeljük el, hogy véghez vitte!

Galileinek körülbelül ilyen adatai lehettek volna, ha az időt és a magasságot elég pontosan tudta volna mérni. A zaj egy kis mérési hibát, vagy légköri perturbációt, vagy más egyenetlenséget is megenged a kő esésében. Na most a képzeletbeli Galileink, ha nincs valami előzetes elképzelése, akkor az Eureqahoz hasonlóan, egyszerű függvényekkel próbálkozhatott volna. És ha nincs valamilyen kifinomultabb regressziós algoritmusa, akkor ilyen próba-és-szerencse módszerrel kísérletezhetett volna. De neki is az egyszerűbbtől a bonyolult felé kellett volna haladnia, mert a 1645sin(345x^34) függvénytől a bonyolultabbtól fele haladva Galilei sem jöhetett volna rá a megoldásra.

Na most ha ezt általánosítjuk a tudományra nézve, akkor ahol csak vannak megfigyeléseink, lehetőleg mérési adataink, és egy magyarázatot keresünk rá egy függvény (vagy egyenlet) formájában, akkor ilyen regressziós feladatot akarunk megoldani. És mindig szükség van erre a regularizációs elvre.

Ennek a regularizációs elvnek egy korai formáját fogalmazza meg az Occam borotvája elv, amely tehát nem valamiféle alaptalan hit, hipotézis, metafizikai elv, hanem egy szükséges módszerbeli elv. Enélkül az elv nélkül emberi és gépi megismerés nem működhet, mivel végtelen számú, és tetszőlegesen bonyolult hipotézist nem tudunk áttekinteni.

A tudományfilozófiában járatosabbaknak megjegyzem, hogy természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az Occam borotvája elv, az a különféle tudományos elméletválasztási stratégiákban megfogalmazott ökonomikussági elvek közül csak egy egyszerű, igen korai, kezdetleges megfogalmazás. Hasonlóan a gépi tanulásban alkalmazott többféle regularizációs terminusokhoz, a tudományban is megfogalmazhatóak különféle variánsok.

Ha az itt kifejtett érvekre a hívők azt mondják, hogy az istenről szóló hipotézist az Occam borotvája nem vágja le, mert nem szükségtelenül bonyolult, akkor a válaszom az, hogy de bizony, jelenlegi tudásunk szerint ez így van, hiszen a tudomány nem tarja szükségesnek ezt a hipotézist: “Erre a hipotézisre nem volt szükségem, Uram”. A hipotézis tehát szükségtelen ahhoz, hogy az adatokra függvényt illesszünk. Nélküle is van jó elméletünk, és egy isten feltételezése sem javít az illeszkedésen.

A hívőknek két módja volna arra, hogy az istenben való hit racionális legyen: vagy igazolt vélekedésnek kéne lennie, amelyet Occam borotvája nem diszkvalifikál, vagy meg kéne alkotniuk a hit alapú regressziós módszert. Kíváncsian várom ennek a hit alapú regressziós algoritmusnak az implementációját.:)

Címkék: igazolás mesterséges intelligencia tudományfilozófia occam regresszió

89 komment

Amikor pár éve még keresztények irtottak muszlimokat Európában...

Brendel Mátyás 2016.09.18. 12:34

dscn4514.JPG

A jelenlegi néphülyítő uszítások közepette gyakran elhangzanak olyan "érvek", hogy az iszlám sokkal rosszabb a kereszténységnél, és még, ha a kereszténység az inkvizíció és boszorkányüldözés során emberek tízezreit is irtotta ki, az régen volt, nem tudok (tudunk, mi ateisták) ilyen eseteket mondani a közelmúltból. Ilyenkor azt próbálják megetetni velünk, hogy még ha a kereszténységnek volt is sötét időszaka, mára már megjavultak. Az egyik szokásos érvem erre, hogy a keresztények, még ha  meg is változtak volna (nem), nem a maguk érdeméből változtak volna meg, hanem rákényszerítettük őket a szekularizáció során. És ha ez sikerült az újkorban egy többségben lévő vallással szemben, akkor egy nagyon erős kisebbségben lévő vallással (iszlám) szemben gyerekjáték lesz a jövőben. Természetesen miközben az iszlámnak Európa azon országaiban, ahol nincs többségben, esélye sincs olyan hatalomra kerülnie, mint a keresztényeknek, aközben illegális terrorista sejtek és egyedi őrültek ölhetnek meg embereket. De hol van ez az államilag szervezett népirtásokhoz képest, amelyeknél napok, hetek alatt ölték meg emberek ezreit!?

A másik érv pedig az, hogy a keresztények még ezalatt a nyomás alatt sem megváltoztak, hanem inkább meghajoltak. És erre nagyon jó példa az, hogy ahol a szekuláris államszervezet meggyengül, és a keresztények szabadon garázdálkodhatnak, ott még az utóbbi években is elkövettek szervezett népirtásokat. És nem mellékesen, hanem bizony teljesen, és tökéletesen vallási alapon. Erre olyan példám van, amely alig több, mint 20 éve történt.

Nemrég beszámoltam a nyaralásomról, amelynek során mellékesen megismerkedtem Európa egyetlen muszlim többségű országával, Bosznia-Hercegovinával. A muszlim többség megléte itt egyébként vitatható, a Wikipédia szerint 50,7% a muszlimok aránya. Az, hogy ebben az országban a muszlim a legnagyobb vallás, az viszont egyértelmű, mert a nem-muszlimok katolikusokra, ortodoxokra, és egyebekre oszlanak. Más felmérések más adatokat mutatnak, úgyhogy lehet erről vitatkozni, de nem ez a lényeg. A muszlim és nem muszlim lakosság egyébként ugyan keveredik, de nagyon markáns muszlim, ortodox és katolikus területek vannak. Ennek megfelelően egyébként Bosznia Hercegovina különös politikai struktúrát alkot. Ugyanis van a Bosznia-hercegovinai Föderáció, ahol a muszlimok és horvátok (katolikusok) vannak többségben, és van a Boszniai Szerb Köztársaság (Republica Srpska), ami nem keverendő Szerbiával, de ott szerbek vannak többségben. Ennek egyébként nem voltam tudatában, amikor átutaztam. Az út egy kis részén a Szerb Köztársaság részén haladtam át, de turistaként nem vettem észre semmit.

Szarajevóban azonkívül, hogy megnéztem a szrebrenicai mészárlásról szóló múzeumot, megvettem Misha Glenny könyvét "The fall of Yugoslavia" címmel. Korábban nem érdekelt a jugoszláv háború, mert azt gondoltam, hogy, hát "Balkán, hülyék, csináltak egy csomó hülyeséget, nem akarok én ezzel foglalkozni!" A véleményem az előbbiről nem változott, csak az utóbbiról, nevezetesen, hogy a nyaraláskor kifejezetten kedvem lett ezt a könyvet elolvasni, bár Dubrovnikban nem sokat olvastam belőle, és utána fejeztem be, egyébként egy másik strandon.

Azt fontos tudni, hogy Misha Glenny nem egy helyi író, hanem orosz származású angol, aki a BBC tudósítója volt, és ekként járta be Jugoszláviát a háború alatt, és sokszor ott volt a legforróbb pontokon. Glenny beszél szerb-horvátul (ez valójában ugyanaz a  nyelv, ld. pl. 126.o., tehát elég jól meg is értette magát mindenhol. A könyv stílusában, főleg az elején humoros, ironikus, szakrasztikus akar lenni, aztán eléggé belekomolyodik. Nem mondja végig a jugoszláv háborút, gondolom azért, mert visszahívták Londonba. Van egy utószó, ahol inkább a nagyhatalmak szerepéről mond véleményt, és még mindig nincs lezárva a történet. A nagyhatalmak szerepéről Glenny a saját véleményét mondja el, ami helyenként különös, sokszor plauzibilis, de nem tudom megmondani, mennyire van igaza. Nem értek a témához, bonyolult is, és mivel offtopic, ebbe nem is megyek bele.

Amibe belemegyek, az a vallás szerepe az egész konfliktusban. És ebben Glenny véleménye nemcsak plauzibilis, de egyet is értek vele. Nem lehet azt mondani, hogy érdektelen vélemény, hiszen ő nagyon közel volt a mindennapi eseményekhez. Glenny egyébként oroszként esetleg a szerbek felé lehetne elfogult, de egyáltalán nem az, sőt, elég kritikus a szerbekkel. Nem is elfogultan szerb-ellenes, mert az EU-ban eluralkodó, "a bosnyákok egyoldalú áldozatok, a szerbek egyoldalú agresszorok" álláspontot is kritizálja.

De kezdjük talán azzal, amit az imént említenem kellett, hogy a szerb, a horvát és a bosnyák nyelv egyetlen nyelv. Glenny mind a három "népcsoportban" megértette magát, és sehol nem említ kommunikációs problémát. Tudtommal a szerb és horvát között árnyalatnyi különbségek vannak abban, hogy egy-egy szónak kicsit lehet más a jelentése, illetve több jelentéséből máshol lehetnek a hangsúlyok. A bosnyáknál ezt nem tudom. Az is egy fontos különbség, hogy a horvátok és bosnyákok latin betűkkel írnak, a szerbek pedig cirill betűkkel. Láttam útközben sok cirill betűs feliratot kétnyelvű táblákon, ahol a cirill betűk le voltak "graffitizva". De, ne felejtsük, hogy a cirill-latin ábécé különbsége egész pontosan a katolikus-ortodox különbséggel egyezik, azzal a kiegészítéssel, hogy az ortodox görögök görög betűkkel írnak, de ez Jugoszláviában nem fontos.

A bosnyákok pedig ugye latin betűkkel írnak, de muszlimok. Ők nagyobb részt megtért európai népek, és csak kisebb részt a hódító törökök leszármazottai. Jugoszláviában és Albániában további muszlim kisebbségek is vannak, de a bosnyák az, amelyik államalkotó szintet ért el. Egyébként pedig a bosnyákok is ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a szerbek és a horvátok. Nincs tehát nyelvi különbség. Genetikai különbség se nagyon van. Az egyetlen különbség a vallási, illetve az ebből fakadó írásbeli különbség. Amikor tehát a jugoszláv háború során szerbek, horvátok és bosnyákok támadtak egymásra, akkor ugyanolyan nyelven beszélő, ugyanolyan genetikájú népek csak és kizárólag vallási alapon különböztették meg egymást. A "bosnyákok" név Glenny könyvében így nem is szerepel, mert boszniai muszlimokról van szó, ahogy boszniai szerbekről és horvátokról. De még pontosabb lenne boszniai muszlimokról, ortodox hívőkről és katolikusokról beszélni, ezért innentől így fogok róluk beszélni. Mert csak ez a különbség köztük. Tehát bár nemzetiségi konfliktusnak tűnik a dolog, de valójában csak politikai, és igazából valláson alapul. Ahogy Glenny fogalmaz (172.o.)

"Valójában, ami meglepő - Bosznia-Hercegovinában különösen - hogy a muszlimok, horvátok és szerbek milyen közel állnak egymáshoz. A vallás az, ami elválasztja ezeket az embereket, bár ez nem egy felekezeti konfliktus."

Megjegyzem, ha csak a vallás választja el őket, akkor bár nyíltan lehet, hogy ezt nem hangsúlyozták annyira, de a mélyben ez bizony felekezeti a konfliktus. Ezt látni fogjuk Mladic videójában is, ahol nyíltan is vallásos az uszítás.

Na most a másik fontos dolog, ami kiderül Glenny könyvéből, hogy a háborúban népirtást, civilekkel szembeni erőszakos cselekményeket, nők megerőszakolását követett el mindenki mindenki ellen. Katolikusok, ortodoxok, muszlimok mindenki, mindenki ellen. Nem ugyanolyan arányban, a leginkább, legsúlyosabb, és legismertebb atrocitásokat ortodoxok követték el muszlimok ellen. Glenny könyvében a szrebrenyicai mészárlás benne sincs, korábbi atrocitások vannak benne.

Mi ebből a tanulság? Van tulajdonképpen egy nép, amelyet a politika megoszt, és azon az alapon tud csak megosztani, hogy ezeknek az embereknek különböző a vallása. Az ortodoxoknak be tudják mesélni, hogy a katolikusok, majd a muszlimok ki fogják irtani őket. Elhiszik, hogy a katolikusok usztasák (112.o.), mert a második világháborúban az usztasa tényleg sok atrocitást követett el az ortodoxokkal szemben (kozarai mészárlás). Ebből a félelemből az ortodoxok például eléggé lerombolják Vukovárt, és sok a civil áldozat (123.o.). Erről az olvasó talán hallott, mert ez a város igen közel van Magyarországhoz. A katolikusok persze tényleg követtek el korábban igazságtalanságokat, és Jugoszlávia felbomlása után az ortodoxokkal szemben voltak diszkriminációk is. No de ezt Vukovár lerombolásával megbosszulni nem igazságos, nem civilizált, nem arányos és nem jogszerű büntetés.

És ugyanezek az ortodoxok elhiszik, hogy a muszlimok is usztasák, pedig a muszlimok nem katolikusok. És bár igaz, hogy volt elég sok muszlim is az usztasában, de ez még kevésbé indok bármire is, mint a katolikusok esetén. De az ortodoxok elhiszik, hogy a muszlimok mindegyiküket ki fogják irtani. Attól félnek, hogy a muszlimok dzsihádot fognak kezdeni ellenük (70.o.). Ezzel mosták az agyukat (ugye, milyen ismerős?)  Ezért inkább jó előre elkezdik irtani a muszlimokat a saját és az elfoglalt területeken. A legismertebb szrebrenyicai mészárlást Glenny el se meséli, mert előbb vége a könyvének, de felsorol olyan eseteket, mint a prejidori mészárlás, doboji mészárlás, visegrádi mészárlás (201. o) zvorniki mészárlás,  a bratunaci mészárlás, brcskoi mészárlás (204.). A bratunaci mészárlásról szóló szemtanú  beszámolója volt számomra talán a legsokkolóbb az egész könyvben. Az ortodoxok erősebbek, mert Jugoszláviát inkább ők irányították, és a jugoszláv hadsereg fennmaradó része is inkább velük van, a fegyverzetük is. Szerbia maga is, és Szerbiát támogatja Oroszország is.

A katolikusok Nyugat-Európából kapnak támogatást, és lassan felzárkóznak. A muszlimokat csak nagy sokára kezdik támogatni a törökök, de fegyvert gyakorlatilag nem tudnak tőlük csempészni. Ezért járnak a muszlimok a legrosszabbul, legalábbis a népirtást illetően. A határokat illetően a végén kb. ugyanaz a helyzet, mint ami a Jugoszlávián belüli határ volt. Ha úgy vesszük, eleve igazságtalan, hogy ennyi ortodoxnak és katolikusnak kell Boszniában élnie. De ha úgy vesszük, hogy ez már Jugoszláviában így volt, és egyébként is csak vallásról van szó, akkor meg nem mindegy?

Mindenesetre nem csak az látszik, hogy a vallás milyen jó arra, hogy megosszon olyan embereket, akiknek aztán semmi más okuk nincs kiirtani egymás. Boszniában a szerb politikusok pontosan azt csinálták, mint ma a náci-populista politikusaink: arra uszították a nép fogékonyabb, hülyébb részét, hogy a muszlimok majd jönnek, és kiirtják őket. A muszlimok meg hozzájuk képest alig követtek el atrocitásokat. Az agymosott náci szerbek viszont egy csomót. Ugyanez a veszély fenyeget most is. Nem az, hogy a muszlimok kiirtják Európát, hanem, hogy egy náci rezsim kiirt sok millió muszlimot Európában. Egy "holokauszt" fenyeget, egy újabb náci veszély. Ezért tanulságos olvasni a "főpróbáról", a boszniai népirtásokról. Amit ott kicsiben kipróbáltak, az nagyban megismétlődhet. És nem lesz jó nekünk, de még a náciknak sem. Ahogy a boszniai keresztényeknek sem volt jó a népirtás összességében.

 Ratko Mladic ezen a felvételen, amikor elfoglalják Szrebrenicát, arról beszél, hogy bosszút kell állniuk a muszlimokon (1:29).

De még egy érdekes dolog is látszik: a muszlimok, bár Európában talán itt vannak a legnagyobb tömegben együtt, volt hadseregük, volt és van egy országuk, vagy egy igen nagy országrészük egy országban, mégsem vezettek be sharia törvényt, és nem ők irtották leginkább ki az ortodoxokat és katolikusokat. Igaz az is, hogy ez azon múlott, hogy még így is gyengébbek voltak, és különösen, hogy a szomszéd országok közül nem volt muszlim. No de ebből az is következik, hogy ha a muszlimok máshol, Európában egy országban akár 4-10%-ot is érnek el, az még kevesebbre lesz elég, nem kell félni tőlük. Előbb várható az, hogy hülye katolikusok vagy ortodoxok elkezdik kiirtani őket, mint az, hogy ők tudják hatékonyan irtani a többieket. Ahogy Boszniában is történt.

És még egy kis érdekes rész. A 148. oldalon Glenny azt meséli, hogy Tito úgy tartott békét Szarajevóban, hogy ha elítéltek egy ortodoxot, akkor tuti volt egy pár hétre rá egy muszlim és egy katolikus elleni per is. Ez persze ilyen szinten hülyeség, de az biztos, hogy itt a szekularizmus békefenntartó ereje jelentős. Hogy az államnak szekulárisnak kell lennie, és akkor rendet lehet tartani. Az államnak, például a bíróknak egyenlően kell kezelni minden vallást. Nem a szám szerinti, erőltetett egyenlőség szintjén, hanem az egyenlő mérce szintjén. És akkor nem lesz baj. Ezért a szekularizmus bizony megoldás, függetlenül attól, hogy mennyi muszlim van, és a megoldás a szekularizmus.

Glenny könyve megszakad valahol a háború közepén. Még Szrebrenyica sem szerepel benne, hát még összesítés. A Wikipedia „Bosnian War” c. szócikkben van egy táblázat, amely az áldozatokról számol be:








Látható, hogy a bosnyák áldozatok száma nagyobb, mint a többi népcsoport áldozatainak száma. Egyedülálló módon a muszlimok az egyetlen népcsoport, amelyiknél a civil áldozatok száma nagyobb, mint a katonai áldozatok száma. Mindkettő oka a durva népirtásokban keresendő. Azóta, mint ismeretes, több ítélet is született, amelyben megállapítottak népirtásokat, melyeket ortodox szerbek követtek el muszlimok ellen.

Címkék: könyv iszlám keresztény népírtás

16 komment

Vallás ateistáknak

Brendel Mátyás 2016.09.13. 15:59

religion-for-atheists-pb.jpg

Alain de Bottonra igazából eléggé haragszom a "Religion for Atheists" (azaz "Vallás ateistáknak") c. könyve miatt. Már a címe alapján is gondoltam, hogy nem fogok én egyetérteni ezzel a könyvvel. Még Párizsban vettem meg a Shakespeare and Co. könyvesboltban. Akkoriban még hajlottam arra, hogy "hát megveszek mindenféle ateista könyvet, támogassuk az ateizmust, olyan kevés ateista könyvet adnak ki"! Ma már inkább nem venném meg. Bár a tömérdek hibája mégis olyan, hogy érdemes róla írni, amihez azért mégiscsak el kellett olvasnom.

A cím alapján a könyv még lehetett volna kevésbé rossz. Amire én számítottam, az valami olyasmi volt, hogy egy határozottan ateista szerző ír mondjuk 80 százalékot arról, hogy a vallásban, a különféle vallásokban mi a hiba, mi a rossz, mi a visszataszító, mi az unszimpatikus, és aztán 20 százalékban ír valami olyasmit, hogy mégis van valamelyik vallásban valami érdekes dolog, amit éppenséggel ateisták is átvehetnének.Valahogy úgy, ahogy még a 11. oldalon írja, ahol sok retorikus butaság után azt az igazságot leírja, hogy lehet valaki ateista, és találhatja a vallást néha ("sporadically") hasznosnak. A baj az, hogy de Botton ennél sokkal tovább megy: olyan hamis képet akar festeni a szekularizmusról, hogy az nagyjából megbukott, és csak az menthet meg minket, ha a vallástól igen sok mindent átveszünk. A következő, tehát a 12. oldalon már átfordul abba a hazugságba, hogy a "szekuláris társadalom nem tudott tehetségesen megoldani" egy csomó társadalmi problémát, amiről majd a könyve szól. És mivel a könyvében a társadalmi kérdések nagy részét felsorolja, ez lesújtó vélemény lenne. Ha igaz lenne. 

Alain de Botton végzettségére nézve filozófus, foglalkozása szerint esszéista, kicsit irodalomtörténész és építészet-történész is. Ilyen témákban írt könyveket. Nem tudok megszabadulni attól a benyomástól, hogy ezt a könyvet egész egyszerűen rutinból, pénzért írta (magáért a könyvért kapott bevételért), és miután megvolt a koncepció, azután különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül írt le hazugságokat, tódításokat, ferdített, hallgatott el dolgokat, és használt retorikus túlzásokat. Ez utóbbi nyilván a vérében van, láthatóan ő ez a fajta megélhetési filozófus.

Kritizálni a könyvét mégis nagyon hasznos, mert először is, mindaz a hülyeség, amit leír, csal félig olyan, mint ahogy egy keresztény védi a vallását. De Botton olyan marhaságot tényleg ritkán ír, ami csupán egy keresztény dogma vagy hit volna. Nem fogalmaz úgy, hogy a vallásban az a jó, hogy igaz, vagy úgy, hogy isten tényleg van. De például Jézusról ír úgy, mint isten fiáról, és mintha már-már megfeledkezne arról, hogy Jézus nem isten fia (szerinte sem), tehát nincs szó arról, hogy ebben rejlene bármiféle nagysága. Mintha bizony számára Jézus jelentősége, nagysága abból származna, hogy "mégiscsak isten fia".

A sok társadalmi kérdés között van egy olyan javaslat a könyvben, amelynél kicsit elgondolkodnék, hogy jó lenne-e szekuláris verzióban: ez a zsidó engesztelés napja, a jóm kippur (53. o.). De ennél is látok problémákat:

(i) Az a helyes, ha akkor kérünk bocsánatot, amikor rájöttünk, hogy valakit igaztalanul megsértettünk. Rögtön, és nem évente egyszer. Ha lehet, minél inkább rögtön az eset után!
(ii) Szerintem nem sok ember kérne ilyenkor őszintén bocsánatot, inkább valamiféle szokásos, alibi bocsánatkérések mennének divatba. Pl. "sajnálom, hogy nem szerettelek elégé".

A könyvből nagyon olyan benyomásom van, hogy Alain de Botton gyakorlatilag szerelmes a vallásba, különösen a kereszténységbe (a 127. oldalon képes ódákat zengedezni Páduai Szent Antalról, aki halaknak prédikált, röhej), és egy kicsit a buddhizmusba és a zsidó vallásba. Az iszlámról, vagy más vallásokról egy szót sem ír, itt is megmutatkozik korlátoltsága. Botton nem műveletlen, de a műveltsége eléggé szűk. Sok dolgot tud a keresztény vallások kapcsán, valamennyit a zsidó vallásról és a buddhizmusról. Némi műveltség ragadt rá a filozófiából, kultúrtörténetből, mert ez a végzettsége és foglalkozása. De ehhez képest mégis nagyon kevés, amit tekintetbe vesz a könyvben. Különösen durva az, hogy mintha a szépirodalom gazdag tárháza szinte teljesen hiányozna az eseményhorizontjáról. Tesz pár utalást ilyen regényekre, drámákra, de a teljes szépirodalom gazdagságát és erejét mintha teljesen ignorálná. Pedig egy pár másik könyve alapján azt várnánk, hogy nem bizonyulhat ennyire irodalmi analfabétának. A korlátos műveltségének vészesen szelektív vaksággal való felhasználása mellett hangsúlyos az is, hogy a kereszténységbe olyan értelemben is szerelmes, hogy a világi és a keresztény megoldások közül sokszor teljesen indokolatlanul tekinti a világi megoldást túl kevésnek, és a keresztény megoldást többnek. Anélkül, hogy erre igazából okot mondana. Mindenesetre a könyv egy igen terjedelmes óda a kereszténységhez egy állítólagos ateistától. Alain de Botton ateizmusa úgy látszik, kimerül abban, hogy éppen csak nem tudja bevenni a szentháromság, a szűznemzés, és más keresztény meséket, de még ezekre a mesékre is romantikus elfogultsággal néz, mintha nagyon szeretne hinni bennük, csak nem menne.

A világi megoldásokról szólva a 18. oldalon például leszögezi, hogy a tudomány és a művészet kevesebb belátást és vígaszt ad, mint a vallás. Azt, hogy a tudomány kevesebb belátást adna, mint a vallás - értve ezalatt megértést, tudást - határozottan tagadom, az ellenkezője igaz: a vallás kevesebb, valójában semmiféle tudást vagy megértést nem tud adni, csak egy szélhámos pótlékot. Akinek ilyenre van igénye, az persze a valláshoz fordul, de Alain de Botton állítólag pont nem veszi be az ilyen primitív tudáspótlékokat. És pozitív példának ezt nem állíthatjuk be! Nem csúszhatunk bele abba sem, hogy "de hát az emberi gyengeség", és kell valamit adni akár a saját gyengébbik felünknek, akár a gyengébb embereknek! Nem. Nekik segítséget kell adni abban, hogy megértsék, miért a tudomány ad tudást, a vallás miért nem, hogy rászokjanak arra, hogy igényeljék a valódi tudást, és igényesek, erősek maradjanak ebben. Ezt pedig nem a vallásokhoz való lerontással érjük el. Ami a vígaszt, és a művészetet illeti. A művészet sok vigaszt adhat. Ha valakinek mondjuk szerelmi csalódása van, fél a haláltól, meghalt valakije, akkor versek olvasása sok vígaszt adhat neki. Vagy jó példát mond de Botton, amikor Csehov drámáira hivatkozik a 135. oldalon. A vallásban szerinte az a jobb, mint Csehovban, hogy egy rendszerezett, totális kontrollt adnak az életünkhöz. Szerinte az a jobb, ha kevés könyvünk van, de azt megbecsüljük (139.o.). Szerintem meg éppen ellenkezően: az a jó, ha sok könyvből merítünk, és nem ragaszkodunk a Mein Kampfhoz csak azért, mert nincs más a könyvespolcon.

Lehetne Csehovból olyan fanatikus kultuszt csinálni, mint a Star Wars, Harry Potter és hasonló fanatizmust, csak azt gondolom, ezek negatív példák. És a vallás is pontosan ezért negatívabb a művészetnél. A művészet eltekintve az ilyen fanatikusoktól, szabadon hagyja neked a választás lehetőségét, nem akar totálisan kontrollálni. De Botton a 193. oldalon veti fel azt a hülye ötletet, hogy óriásplakátokon kéne reklámozni az emberek általános gondjait, amiken tépelődnek, hogy tudjuk, mások is gondolnak ilyenekre, nem vagyunk egyedül. Nehéz megmagyarázni, hogy de Botton hogy lehet annyira vaksi, hogy nem veszi észre, művelt ember ezeket pont könyvekből, vagy a színházból tudja. De Botton valami iszonyatosan műveletlennek tűnik, vagy pedig ideológiai okokból teljesen megfeledkezik ezekről a dolgokról.

dscn5429.JPG

Illusztráció a könyvből: de Botton azt szeretné, ha nagy felületeken reklámoznának emberi érzéseket. Teljesen nyilvánvaló, hogy a filmek ennél sokkal jobbak, hatásosabbak, gazdagabban oldják meg emberi érzések ábrázolását.

Szerintem a művészetnek elégnek kéne lennie. Itt nyilván lehet azt mondani, hogy a vallás több vigaszt ad, mert hát például a halál esetében elég nehéz azt a mesét überelni, hogy aki meghalt, nem is halt meg, és tovább él  mennyországban. De ha így vesszük, akkor az alkohol és a kábítószerek is adnak vigaszt, és az ennyire eszement vigaszokat értelmes ember már nem gondolja pozitívumnak. Értelmes, és pszichésen egészséges embernek a művészetek, és az embertársak által nyújtott, nem meséken alapuló vígasz elég kell, hogy legyen. A vallás a tudományhoz és a művészetekhez képest a józan ész határain belül nem jobb, sőt, igazából nincs is helye e kettő mellett. Továbbá a vallás az a tudomány és a művészet között egy olyan zagyvaság, amelyik sem a tudomány, sem a művészet szerepét nem tudja betölteni, és ezért felesleges diszciplina. Itt még  Rudolf Carnap filozófiájára hivatkozok.

Alain de Botton, bár filozófusként akár ismerhetné is - de nem használ hivatkozásokat. Először is kevés olyan tényről beszél, amit könnyedén lehetne hivatkozni, vagy idézni. Nem idéz a Bibliából vagy keresztény gondolkodóktól, vagy egyházi dokumentumokból. Mindenféle általános állítást kézenfekvően igaznak vesz a kereszténységről, holott ez csak az ő nagyon felszínes, és legtöbbször szerintem téves véleménye. Ezentúl nagyon sok olyan állítást tesz, ami az emberekről általában szól. Hogy mi hogy jobb a társadalomnak. De ezeket sem támasztja alá. Ezek közül van pár, amiről szerintem már van ismeretünk, és szerintem nem igaz. És van sok, ami csak simán spekuláció, de Bottom véleménye, de semmi nem támasztja alá, hogy ennél több lenne. Például a 25. oldalon azt állítja, hogy az emberek társaságkedvelése fordított kapcsolatban áll a népsűrűséggel. Felsorol sok plauzibilis példát, amikor nagyvárosokban idegenek vagyunk egymáshoz. De nagyon sok ázsiai népnek, amelyek igen nagy népsűrűségű országban laknak barátságosabb hírnevük van, mint sok európai, vagy észak-amerikai, ritkán lakot területen élő népeknek. És ez is van annyira plauzibilis, mint amit de Botton mond. Én ilyen kérdésekben konkrét felmérések nélkül nem állítanék semmit, sőt, kétlem, hogy lenne ilyen összefüggés bármelyik irányban. De Bottont már az is hiteltelenné teszi, hogy ennyire hasból mond dolgokat a társadalomról. És akkor erre jön még nagyon sok logikai hiba, vagy ismert tények elhallgatása a világról.

Viszonylag világosan körvonalazódik, hogy Alain de Botton egy midlife crisiben élő filozófus, aki nem olyan boldog a családjával, nagyon esetlen, nagyon beszűkült, magányos életet él, és sehogy sem sikerül neki másik kitörési pontot találnia, mint a kereszténység, mert valahogy ő maga is esetlen és buta. De Bottonnak mindenféle dologgal baja van, ami nem is tartozik a valláshoz: a társadalommal, az emberekkel, a családdal, a technikával, a tudománnyal, a haladással, a modernséggel, a liberalizmussal (70.), a reklámokkal (88.o.) az erkölcsi relativizmussal, a felvilágosodással, a környezetszennyezéssel (200.) a művészettel (208. o.) és leginkább a szekularizmussal. (Csak egy példa: a 29. oldalon a modern társadalmat ostorozza a workoholizmus miatt, miközben ennek nincs köze a valláshoz, és egy speciális, nem általános részletkérdés. Egyébként meg a munkahely társasági és életformáló szerepét lebecsüli.) Tulajdonképpen ahogy a kereszténységet védi, az ezekben a vonatkozásokban nagyon hasonlít egy Jáki Szaniszló féle igen konzervatív, igen beszűkült, és minden fent felsorolt dologban hibát látó kritikával. Amiben az is arcátlanság, hogy például a környezetvédelem szempontjából a különféle vallások egyáltalán nem töltöttek be határozottan pozitív irányába mutató szerepet.

Sokszor csak értetlenül állok azelőtt, hogy de Bottonnak végül is mi baja van, és miért nem jó a szekulris megoldás? A 95. oldalon például a példaképekről beszél. Nyilván a szentek a kereszténységben nagy példakép-tárházak voltak, bár kicsit egysíkúak. Megint azt kell, hogy mondjam, hogy az irodalom, a filmek sokkal változatosabb, jobb példaképeket tárnak elénk. De Botton is felsorol lehetséges példaképeket, például Abraham Lincolnt, csak aztán azt nem értem, hogy egy Lincoln film helyett, amelyben megelevenedik az ember és a komplexitása, miért jobb neki egy ósdi szentkép, és egy történet, ami alig mutat be nekünk egy valódi embert? Hogy lehet neki egy ikon jobb, mint egy egész estés film? Való igaz, hogy a középkorban, a faluban élő gyereknek, aki előtt csak egy szent ikonja volt, ahhoz, mint példaképhez talán jobban ragaszkodott. Míg a mai gyerekek, ha megnéznek egy filmet Che Guevaráról, akkor lehet, hogy egy napig imádni fogják, aztán meg mégsem lesz ő a példakép, mert más ingerek is érik őket. De én ezt jó dolognak tartom. Nem baj, ha egy Che Guevara csak kevés befolyást szerez egy gyerek életében, nem baj, ha később rájön, hogy talán nem kéne mindenben követnie! Che Guevarát könnyű naivan imádni, és egy pár aspektustól eltekintve nem jó példakép.

Vagy értetlenül állok azelőtt is, hogy a 202. oldalon arról beszél, hogy az emberekben a csillagokat nézve tudatosodik, hogy "mi a helyünk az Univerzumban". Ez a tudományos ismeretterjesztés egyik legelcsépeltebb gondolatai közé tartozik, amióta Carl Sagan a Kozmoszban divatba hozta. Mi a halál hiányzik még itt de Bottonnak? Mire kell neki a vallás? Azt hangsúlyozom, hogy semmiféle Univerzumról szóló gondolat nem igazolja valójában isten létezését. De Botton mintha mégis ebbe az irányba csúszna el, és akkor meg kell, hogy kérdezzem, egyáltalán, tényleg ateista?!

A 101. oldaltól kezdve de Botton az oktatást ostorozza. Leginkább az egyetemeket. Első óriási, és kézenfekvő hibája az, hogy az egyetemektől vár el olyan dolgokat, amit a gimnáziumban valamilyen szinten megadnak. Az egyetemeknek, a de Botton által idézett John Stuart Mill idézetel szemben nem az a feladatuk, hogy teljes embereket neveljenek. Nem erkölcsöt kell oktatniuk (hacsak nem ez a szakirány), hanem egy szakmában képeznek felső fokon diákokat. Én úgy fogalmaznék, hogy az egyetemek azt tesztelik, és arra tanítanak, hogy egy vizsgára fel tudjál készülni, hogy tudjál tanulni magadtól is, és hogy át tudjál menni igen nehéz teszteken. Adnak konkrét szakmai ismeretet is, de az 10 év múlva már elavul. És adhatnak még kapcsolati tőkét. Amire de Botton gondol, arra a gimnázium való: ott még nevelgetik a gyereket, és számtalan olvasmányt kell elolvasnia. Ott bizonyos fokon erkölcsöt oktatnak, de szerencsére nem olyan buta, abszolutista erkölcsöt (az én időmben még legalábbis így volt), ami az olyan konzervatívokra jellemző, mint de Botton. Eleve az az elképzelés, hogy az a jó, ha a gyerekbe belenevelnek egy erkölcsöt, az az egyetlen igaz erkölcs buta hitén alapul. Amennyiben a gimnáziumoknak nem céljuk teljesen agymosott gyerekeket nevelni, akkor az, hogy nem direktbe nyomatnak egy bizonyos erkölcsöt, az nem negatívum, hanem jó dolog. Az is eleve buta elképzelés, hogy valami iskolában fel tudnak arra készíteni, mit csinálj, ha válságban van a házasságod (112.). Mintha az ilyen azonos mintára menne mindenkinél és mintha ez érdekelné a tinédzsereket.

Hasonlóan a 142. oldalon elkezdi azt kifejteni, hogy a vallásokban az elmélet sokszor kapcsolódik foglalkozsokhoz, szertartásokhoz, gyakorlatokhoz. Ez a szekuláris esetben is így van. Egyáltalán nincs ilyen ellentét. Sőt, a vallások esetében is sokszor könyveket kell megtanulni, vagy elméleti "tudást" a könyvekből. És a szekuláris világban is sok esetben gyakorlatokról van szó. De Botton eseményhorizontjáról döbbenetes módon teljesen hiányoznak például a sportok. Ahol egy oktatótól kaphatsz elméleti oktatást, aztán kipróbálhatod. De ez csak egy példa volt. De Botton példái viszont érthetetlenek. Mit adna az, hogy ha valami vallásos dogmákon japán teaszertartással egybefűzve meditálnék?! Szerintem a japán teaszertartásnak van egy korlátos érdekessége, de nem gondolom, hogy elengedhetetlen vagy fontos lenne a bölcsességhez állandóan ezt a szertartást elvégezni. Minden embernek egyébként is vannak saját kis szokásai, "szertartásai", és azt gondolom, jól van az úgy, hogy ezt az emberek a maguk kedve szerint választják, és nem valami pap írja nekik elő.

A 152. oldalon beszél a meditációról. A meditáció talán a másik olyan ötlete, amiben persze semmi új nincs, teljesen elcsépelt, de legalább nem totál hülyeség. Én kipróbáltam a meditációt, kicsit próbáltam csinálni, láttam, hogy mi a hatása, mi a jó benne, de manapság már nem csinálom. Legutóbb a Madrissella csúcsáról visszafele jövet egy hegyi patak partján kicsit meditáltam, mert olyan kedvem volt, olyan volt a hely, és meg kellett várni a barátaimat. De azért nem egy olyan nagy was ist das.

A 173. o. körül sokat ír Szűz Máriáról. Ha csak arról lenne szó, hogy hát az embereknek szükségük van egy női példaképre is, ezzel is tud szolgálni a társadalom: nagyon sokan rajonganak királynőkért, történelmi királynőkért, az elnök felségéért, és hasonlókért. Ezek ugyanúgy nagyon naiv, az adott személy igazi énjéhez nem nagyon kötődő rajongások. Akinek ilyesmire van szüksége, megtalálja a valláson kívül is. Kifejezetten károsnak tartom viszont azt, ahogy arról beszél, hogy a felnőttek, ha gyerekesek, az jó. Nem, nem jó. A felnőtt legyen felnőtt, és legyen elég érett! Legfeljebb játszásiból, viccesen lehet néha gyereket játszani, de egy Szűz Mária kultusz nem ez a kategória.

A 183. oldaltól kezdve arról beszél, hogy a vallások pesszimisták, és ez milyen jó, mert a világi szféra meg túl optimista. Én ezt nem gondolom. Azt sem gondolom igaznak, hogy a vallások olyan pesszimisták lennének, egyik lényegük, hogy a "nép ópiumát" képezik. Azt sem gondolom, hogy a világi szféra meg túl optimista lenne. Az igaz, hogy a világi szféra arra épít, hogy a tudománnyal, fejlődéssel, haladással jobbak lesznek a dolgok, de ez, ha nem ölt vallásos mértéket, akkor nem túlzottan optimista, csak realistán az. És az optimizmus-pesszimizmus vitáról kb. ez is a mondandóm: teljesen értelmetlen vita, szubjektív beállítottságról szól. Ami a ténykérdéseket illeti, ott meg realistának kell lenni. Ez a jó megoldás, nem az optimizmus vagy a pesszimizmu végletei.

A művészettel de Bottonnak még további bajai is vannak. (i) Hogy a vallást a múzeumokban a vallási környezetből kiragadva mutatják be (209.). Ez nem rossz dolog, érdemes elvonatkoztatva is látni pár vallásos szobrot ahhoz, hogy jobban megértsük. A templomban is maradt elég szobor. (ii) Baja van a modern, absztrakt művészetekkel (214.). Ebben hajlamos vagyok vele jelentős mértékben egyetérteni. Szerintem a "nagy fekete négyzet" nem művészet. De ez egy vallástól független kérdés. (iii) Szerinte a középkori művészetnek jó volt, hogy korlátos volt a tematikájuk (221). Szerintem az igaz, hogy a művészek korlátok között is sokszor szépen ki tudnak bontakozni, de azért unalmas az a sok szent kép. (iv) Szerinte a múzeumonak össze kéne csoportosíani a képeket tematika szerint (242.) Ez egy értelmes alternatíva. Azért csak alternatíva, mert hülyeség volne lemondani a kronologikus tárlatokról. Egyébként de Botton szerintem itt is nyitott kapukat dönget: az időszakos kiállítások között ilyen is van. De ha jól belegondolunk, akkor azért megvan annak az oka (extra munka, nincs elég kép ugyanabban a témában, egy képen nem csak egy téma van), hogy miért nem terjedt el ez jobban. De Botton a könyvében sokszor képekkel kidolgozott, futurisztikus ötletekkel jön, de az nem esik le neki, hogy a világ nem azért nem olyan, mert mindenki hülye, hanem azért, mert ő a hülye: nem látja, hogy mi a hátulütője az ötleteinek, miért nincs rá valódi igény (a rövid hype-on túl, ami lehetséges).

dscn5432.JPG

Illusztráció a könyvből. Miután de Botton leszidja a modern művészetet, ötletel egy ilyen alkotáson, amilyenhez hasonló sok van különféle városok parkjaiban. Teljesen elcsépelt dolog.

A 253. oldalon a reformáció és a modernség egyszerűségét ostorozza. Sokan nem értenek vele egyet. A reformátusok sem, de mások sem. De Botton egyébként itt nem először mond ellent magának is. A 120. és a 264. oldalon xplicit is dícséri az egyszerűséget. A buddhizmusban is ezt szereti, és az imént a művészetek bekorlátozását (ez is egyfajta egyszerűség) dícsérte. Ez egyébként tipikus jellemzője a vallásban szerelmeseknek: az is dícsérni való, ha a vallás egyszerű, de az is, ha rokkokósan túlbúrjánzóak. Csak hát kilóg a lóláb.

A 268. oldalon dícséri a középkori souvenir shopokat, ahol hamis ereklyéket adtak el. Eléggé érthetetlen, hogy szerinte ebben mi a jó. A modern társadalom ezt a túrizmusban talán még sokkal nagyobb arányokban is csinálja. Igaz, kevesebb benne a fanatizmus, mint a zarándoklatokban, de ez határozottan így jobb. Szerintem teljesen rendben van az, hogy egy túrista elmegy kedvenc írójának szülőházába, például Illiers-Combray-be, megnézi, hol nevelkedett az az író, és egyrészt többet megért a könyvből, motiválja más könyvek elolvasására, másrészt ez tényleg lehet a turistának egy emlékezetes élmény. A souvenir shopban meg vesz valami emléket, mondjuk egy naplót, és egy szép tollat, amiről nem hiszi azt, hogy kigyógyítja a rákból. Még azt sem, hogy nagy író lesz belőle. Csak egyszerűen egy motiváló élmény. Még akkor is, ha Proust nem a kedvencem, és még csak nem is olvastam, viszont Illiers-Combray nem volt túlságosan messze a lakhelyemtől.

A 272. oldalon még olyat is leír, hogy sajnos nincs módszerünk meghatározni ezeket a gyógyító helyeket. De van: tudománynak nevezik,és a valóban gyógyító helyeket meg is találja. Például a fürdőket, speciális ásványianyag tartalommal. A vallás szent helyei közül tudtommal nincs ilyen.

A 280. oldaltól kezdve arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyházaknak micsoda vagyonuk és hatalmuk van. Ez, mint kritika, teljesen helyes. A szekuláris államnak ezt kordában is kell tartania. Sokkal többet kéne korlátozni az egyházi előjogokat, amiből a jogtalan hasznukat lefölözik. Másrészt viszont de Botton egészen másik oldalró fogja meg a kérdést: szerinte az ateizmusnak egy ateista vallás formájában erős egyházat is ki kellene építenie. Ez pedig totális, és nagyon veszélyes hiba volna. Nem gondolom, hogy a szekularizmusnak, az ateizmusnak az államon kívül valami nagy, erős szervezetet kellene kialakítania. Az ilyen szervezetek állanadóan eltorzulnak, és az elnyomás segítői lesznek. Ahogy az egyházak is. Vagy úgy járunk velük, mint a kommunizmussal.  Szerintem jól van az így, hogy az ateizmusnak nincsenek nagy szervezeteik. Vannak értelmes emberek, vannak gondolkodók, vannak kis mozgalmak. És valóban, ha sikerülne szervezetet alakítani, és pénzt szerezni, nagyobb befolyásunk volna. De a végén ebből lenne az ateista diktatúra.

A 290. oldalon vezeti elő azt a tervét, hogy a ppszichológiai rendelőket a Mc Donaldshoz hasonlóan kéne uniformizálni. Aminek semmi köze a témához, egyike de Botton sok hülye ötletének. A pszichológia még nem egy egységes tudomány, és amíg még nem tart ott, jó is, ha különféle, vetekedő nézetek színtere marad. Az a tudományosság egyik fontos eleme, hogy vannak különféle iskolák, amíg nem dől el viszonylag egyértelműen, hogy kinek van igaza. De ráadásul a pszichológia gyakorlatában egy olyan feladatot tűz ki maga elé, hogy emberek pszichéjével foglalkozzon, ami minden, csak nem uniform, és amely gyakorlathoz az uniformizáltság csak nagyon ritkán ad előnyt. A legtöbben felhördülnének azon, hogy pszichológusok futószallagon kezeljék a hozzájuk fordulókat. Azonnal fordulnának is ki a rendelőből.

A 300. oldaltól kezdve August Comte-ot dícséri, aki valóban egy szekuláris társadalmat képzelt el erősen humanista vallással és óriási szervezetekkel. De hát Comte nem véletlenül nem talált sok követőre. És de Botton munkásságából sem lesz semmi. Remélem legalábbis.

 De Botton esetlenségét és butaságát jelzi az is, hogy például a 14. oldalon arról panaszkodik, hogy a "high-minded" értelmiségi embereknél nem divatos a tanácsadó ("self-help") könyvek olvasása. Ebből kiviláglik, hogy mintha ő maga olvasott volna sok ilyet abban az időben. Azt kell, hogy mondjam, hogy azok a tanácsadó könyvek, amelyekre itt gondol, amelyek az egyes emberek sorskérdéseiben próbálnak tanácsot adni, valóban tipikusan csak nagyon limitált színvonalat érnek el, és tényleg nem valók egy művelt értelmiséginek. Ha de Botton úgy gondolja, neki valók, akkor ott valami baj van nála. Szerintem az, hogy egy közepes tapasztalatokkal, közepes értelmi képességekkel, nálam hülyébb ember elmondja a véleményét arról, hogy mit hogy kéne csinálni az életben, olyan kérdésekben, melyeket én százszor meggondoltam, amelyekben van tapasztalatom, amelyekben ráadásul nincs is egy igaz válasz, amelyben az élet során változik a felfogásom, szóval, hogy ilyen kérdésben ilyen buta könyveket olvassak, az tényleg felesleges időpazarlás. Ha de Botton mégis úgy gondolja, akkor talán nem is olyan "high-minded". Persze, a butább embereknek ezek a könyvek fontos kapaszkodót jelenthetnek, és fiatalabb embereknek is, akiknek még nincs annyi tapasztalatuk. Volt, amikor én is olvastam ilyen könyveket, de már régóta nem. Nem is gondolom úgy, hogy ezekben a kérdésekben annyira mellélőttem volna, az életem során csak apróbb változásokat várok. Az furcsa is lenne, ha nem így volna 40-en túl. Ha még mindig nem tudnám, mit akarok.Természetesen sok részletkérdésben megkérdezek embereket, és sok mindenben van, hogy valaki jobban tud nálam valamit, de ezek nem azok a kérdések, amikre de Botton gondol. És sokat mond, hogy ez az ember ezekben a kérdésekben az önsegítő könyveket és a vallásokat tartja értékes forrásnak. Tehát a "hogyan gyógyuljunk meg pozitív beállítottsággal" könyv mellett a "hogyan gyógyuljunk meg isten segítségével" könyvet tartja értékes forrásnak.

De Botton könyve tematikájában, megközelítésében nagyon hasonló a Sunday Assembly ötletéhez. Elég nyilvánvaló, hogy ha az ötetét tovább visszük, és a tettek mezejére lépünk, akkor abból valami olyasmi lesz, mint a Sunday Assembly. Ez pedig egy igen rövid hype után nagyon gyorsan összeomló mozgalom volt. Nem igaz az, hogy az embereknek erre tényleg szükségük van, mert nem tölt be olyan funkciót, amire a társadalmunknak ne lett volna már megoldása. Nem igaz, hogy az ateisták nagy tömegben tényleg szekuláris misét, agape éttermeket és szekuláris éneklést akarnak. Akik ilyet akarnak, azok megtalálják a maguk kórusait, a bulikat, partykat, amelyek sokkal jobban működnek, mint a Sunday Assembly, vagy de Botton naiv ötletei.

Az Agape étterem ötletéről is elég hosszan ír, miközben itt is komoly problémáim vannak az ötlettel:

1) Ha ez egy értelmes ötlet lenne, már lennének ilyen éttermek.

2) De Botton csak azt próbálja naivan megoldani, hogy ezek szerint gyáva idegen emberekkel ismerkedni.

3) Másik oldalról teljesen jogos az, hogy az emberek nem feltétlenül akarnak idegenekkel olyan gyorsan ismerkedni, hogy mindjárt arról beszéljenek velük, hogy mi nyomja a lelkiismeretüket ("mit bántál meg az életben?"). Annak, hogy nem akárkivel ismerkedünk, hogy először felületesen közelítünk ("mit dolgozol,") bizony van szerepe és oka az életben. De Botton erről a 46. oldalon írja le butuska gondolatait.

4) Az Agape Étterem ötlete nem a vallás által motivált. A mise nem étterem, és pont azt nem tudja, amit de Botton az étteremnél is hiányol. Nem, idegen emberek misén nem szoktak ismerkedni.

5) Ellenben vannak nagyon jó szekuláris szokásaink, amelyek nagyon alkalmasak ismerkedésre. Akár a közvetlen ismerkedős oldalak, akár a munkahely, partyk, házibulik, szervezett utazások, bármiféle hobby klubjai. Az egyik talán meglepő példa a telekocsi szolgáltatás, ott aztán lehetősége van az embernek akár sok-sok órát is idegenekkel beszélni. És azt kell, hogy mondjam, hogy nem minden embernek van erre igénye, nekem például kifejezetten nincs. Nekem a munkahely, party, házibuli és hobby az, ami igényemre való, mert ott még jó lehetőségek vannak valakivel nem kötelezően ismerkedni. Szóval de Botton itt is igen korlátoltnak néz ki, mint aki nem ebben a világban él, vagy nagyon lemaradt volna arról, hogy mik vannak az egyszerű, mindennapi életben.

dscn5428-e.JPG

Illusztráció a könyvből. Elég nyilvánvaló, hogy de Bottonnak egy swinger klub hiányzik

Mindenképpen ide kívánkozik az a gondolat, hogy de Botton mindig is egy liberális társadalomban élt, és ebben a luxusban finnyáskodik a liberális társadalomról, a problémáiról. Nagy naivitásában bele sem gondol abba, milyen az, amikor egy társadalom tényleg nem szabad. Ha nem vallásos példákat nézünk, akkor talán még de Botton is visszaretten a nem liberális nem demokráciáktól: a nácizmustól, a kommunizmustól, a fasizmustól, ahol tényleg megmondták az embereknek, hogy mit csináljanak, és nem véletlenül nem szeretjük az ilyen társadalmat. Kivéve persze egy igen hülye réteget. És a kommunizmusban nem csak az volt a baj, hogy amit megmondtak, hogy hogy éljenek az emberek, az olyan szörnyű lett volna, mert éppenséggel úgy is lehet élni, sokan maguktól is úgy életk volna, úgy éltek. A baj az, hogy akik elkezdenek megmondani, soha nem tévedhetetlenek, mindig mondanak baromságokat is. A másik baj, hogy mindig vannak olyanok, akik mást akarnak, és az a más sokszor semmivel sem rosszabb, csak más. És ezt a másságot nem szeretik a diktatúrák, és a vallások, és de Botton sem.

Az 52. oldalon az eredendő bűnről beszél. Itt is csak megdöbbenni lehet. Jó, persze, az eredendő bűn meséje a keresztényeknél kifejez valamit. Talán még sokak lelkiismeretfurdalását is kifejezi. De hogyan mehet el de Botton amellett, hogy egy iszonyatosan igazságtalan, embertelen dologról van szó, ami szembe köpi az emberi alapjogokat? Egy gyerek még a szülei bűnéért sem felelős (ha nem vett részt bennük). És sajnos a történelemben sok bűnt követtek már el ilyen bugyuta elképzelések miatt. És akkor nyomassuk fullba a vallásos kreténséget?!

De Botton könyve egyébként szándékával teljesen ellentétesen mégis hasznos volt számomra. Teljesen megerősített abban, hogy miért szekuláris társadalomban szeretnék élni, miért liberális demokráciában szeretnék élni. Miért fontos számomra a szabadság. Hangsúlyosan értve ezt úgy, hogy mindabban tényleges szabadságom legyen, amit a törvény nem tilt.

Miért lenne hiba, és nevetséges megalkudni de Botton gyerekded, naiv, önállótlan, paternalista birkamentalitásával. Miért lenne rossz, ha egy ilyen korlátolt, konzervatív, bigott példa követendővé válna. Még ha ateista is. Hogy miért gondolom szánalmasnak azt, ha valakinek mankóra van szüksége ahhoz, hogy elhatározza, mit szeressen, mit csináljon. Ha de Bottom egy egész könyvben arról sirdogál, hogy nem mondja meg neki senki, hogy mit csináljon, akkor milyenek lehetnek a nála sokkal butább és műveletlenebb embertömegek?! Belegondolni is rossz. A 77. oldalon arról beszél, hogy nincs bölcsességünk kihasználni a szabadságot. De hát beszéljen a maga nevében, és a lelki szegények nevében, de ne az én nevemben! Továbbá még azon lelki szegényeknél is, akiknek nincs elég eszük, hogy éljenek a szabadsággal, az a helyes konklúzió, hogy okosítani kell őket, és nem az, hogy hülyén, karámba tartani őket.

Arról nem beszélve, hogy mivel ateista, amikor azt kívánja, hogy valaki mondja meg neki a dolgokat, akkor egy másik ember szolgájává válik. Miért? Mi alapon?! Egyetlen értelmes oka lehetne erre, ha bevalja, hogy ő maga nagyon hülye. Csak az a baj, hogy a vallásban, vagy hasonlóan paternalista közösségekben pont nem a legokosabb emberek szokták megmondani a frankót.

Hogy miért fontos a szabadság. De Bottom egész komolyan felveti azt, hogy nem baj, ha a vallás beleszól abba, hogy mit csinálunk a hálószobában (73.), sőt, egyenesen jónak gondolja, ha a Biblia azt is előírja, hogy hányszor. Ezt én valami hajmeresztő baromságnak, és sértésnek gondolom. És de Botton könyve szándéka ellenére azért jó, mert egy egészen váratlan irányból emlékeztet minket arra, hogy mi a rossz a vallásban.

Hogy miért van szükség arra, hogy pozitív, követendő példának állítsuk az olvasók elé azt az embert, aki a demokratikus törvények betartása mellett tényleg tud önállóan és szabadon élni. Akiben van annyi ész, erő és akarat, hogy azt mondja: "a magam életem ura vagyok, az erkölcseim ura vagyok, a céljaim ura vagyok, azt csinálom, amit magam elé tűztem, saját akaratomból". És ki meri mondani: "ki vagy te, hogy megmondd nekem, mit csináljak?" (de Botton a 74. oldalon kezdi ezt kritizálni) Ezt a fajta világszemléletet, mentalitást talán legjobban Nietzschével tudnám illusztrálni, bár Nietzschét más szempontból kritizáltam, de a könyvei tele vannak ezzel az önállósággal és szabadággal. Az Übermensch lényege végül is ez.

Végezetül csak felsorolnám egy listában, a hogy a világban mennyi minden nem vallásos tevékenység van, amit de Botton alulértékel, vagy egészen egyszerűen ignorál, figyelembe sem vesz, pedig alkalmat adnak szórakozásra, ismerkedésre, elgondolkodásra, szertartásokra, társasági életre:

- partyk, házibulik, komoly és könnyűzenei koncertek, kocsmák, romkocsmák, ...

- sakklubbok, bridzs klubbok, gó klubbok, billiárd szalonok, ...

- regények, versek, színházak,...

- filmek, sorozatok, ...

- múzeumok, művészeti galériák, ezeknek kiállításai, tárlatai, különféle modern események, mint a "múzeumok éjszakája"

- szervezett vagy szervezetlen utazások, kirándulások, biciklitúrák, kajak, kenu túrák, ...

- a sport rengeteg formája, beleértve az egyre divatosabb extrém sportokat, vagy új sportokat

- a telekocsi szolgáltatás, illetve esetleg más technológiai újításból adódó lehetőségek

- ha már technológiai újtásról beszéltem: az internet

dscn5430.JPG

Illusztráció a könyvből. De Botton máshol szidja az élményfürdők, élmény-hotelek világát. Holott akkor már százszor inkább az, mint egy ilyen lehangoló fürdő.

És akkor mindaz, ami nekem éppen most eszembe jut nyilván még mindig a teljesség igénye nélkül van. Inkább csak azokat a dolgokat soroltam fel, amelyek nekem képben vannak, engem érdekelnek. Eme lehetőségek mellett én nem gondolom, hogy egy vallást kellene kidolgozni ateistáknak, hogy szükséges volna ilyen szervezetre. Ha van egy olyan mozgalom, amelyik nem megy el túlságosan vallásos irányba, akkor az nem olyan nagy baj, de ha elhal, az is jó. A Sunday Assembly mozgalom elhalása végül is elég szépen pontot tett eme kérdés végére: nem, az emberek végül is nem igényelnek ilyesmit olyan nagyon igazán.

 

 

Címkék: könyv irodalom vallás művészet ateizmus Sunday Assembly erkölcsi relativizmus

20 komment

Egy muszlim ország Európában

Brendel Mátyás 2016.09.05. 06:12

dscn4400.JPG

Augusztusban Dubrovnik közelében, Horvátországban nyaraltunk barátokkal. Na most Dubrovnikba autóval menni  két útvonal jön szóba Magyarországról. Az egyik a kényelmes, valamennyivel hosszabb, de kicsit drágább, és unalmas autópálya, amely szép nagy kerülővel, de ha nincs dugó, akkor biztosan, és kiszámítható idő alatt levisz legalábbis a Neumnál lévő Bosnyák földnyelvig. Aztán, hogy a falatni bosnyák (pontosabban hercegovin) földnyelven, a két határátkelőn mennyi idő alatt érsz át, az már kevésbé kiszámítható.

A másik lehetőség átmenni Bosznia Hercegovinán (a továbbiakban "bosnyák"). Itt az út jelentős részét nem autópályán teszed meg. Az EU-ból is kilépsz, aminek úgy látszik, az a következménye, hogy kérik az autód biztosítását (Neumnál nem, mert elhiszik hogy csak gyorsan átutazol). Viszont az út távolságban rövidebb, tehát benzinre és ezen kívül autópályára is kevesebbet költesz. Két autópálya szakasz van, ott euróval tudsz fizetni, és nem drága.

Na most mivel ez nem egy útibeszámolós blog, nem mondom el a többi kalandomat a határokon, elég az, hogy én lefele menet a bosnyák útvonalat választottam, mivel érdekesnek tartottam, és Szarajevóban találtam egy igen olcsó szállást. Megint nem részletezem a szállást.

Doboj után belépve Boszniába, igen hamar a Bosna völgyében haladt az út, és bizony olyan muszlim területen, hogy a falvakban templom helyett rendre mecseteket láttam. Szarajevóban sok más egyéb mellett a bazárt néztem meg, és több mecsetet láttam, mint katolikus vagy ortodox templomot. A muszlim többségű terület Mostarig folytatódott, talán még pár falunyit délebbre is.

Ami erre a blogra tartozik, az az egyszerű, de sokak tudatában nem élő tény, hogy ha nem is az EU részeként, de Európában létezik egy muszlim ország. Bosznia és Hercegovina legnagyobb vallási közössége muszlim, és összességében kicsivel 50% felett vannak az országban. Hercegovina az már többségében talán nem muszlim, de ott is élnek, hiszen az emlegetett Mostar Hercegovina nem hivatalos fővárosa. A döbbenet az, hogy a muszlimoktól oly nagyon rettegő Magyarországtól mintegy 100 kilométerre már kezdődnek az olyan falvak, amelyekben nem templom, hanem mecset van. Itt vannak a szomszédban. Na most milyen tanulságokat vonhatunk le ebből?

1) A muszlimok tudnak demokráciában élni: Bosznia és Hercegovina lehet, hogy nem a demokrácia mintaországa, lehet, hogy elég nagy a korrupció, de azért vannak olyan demokratikusak, mint Magyarország a mostani rezsimmel.

2) A muszlimok, ha többségbe is kerülnének, Európában nem valószínű, hogy bevezetik a sharia jogot. Bosznia Hercegovinában többségben vannak, és nincs sharia jog, sőt, vallásszabadság van.

3) Az iszlám összefér a szekularizmussal, értve ezalatt, hogy annyira, mint a kereszténység. Sok muszlim magánember nyilván érzelmileg elborultan simán muszlim egyházállamot vezetne be, azt sem mondanám, hogy Bosznia Hercegovinában a szekularizmus példaértékű, de ami a vallásszabadság részét illeti, az például egész jól működik. A muszlimok csak éppen, hogy többséget képeznek. De nem annyira hülyék. Tudják azt, hogy nehéz volna elnyomni azt az elég jelentős katolikus és ortodox kisebbséget, ráadásul a környező országok biztos közbe lépnének, mivel a nem muszlimok legtöbbször etnikailag is egy szomszéd ország kisebbségéhez tartoznak. A sok vallású, és etnikai összetételű ország vezetői tehát tudatában vannak annak, hogy az ország törékeny stabilitása azon múlik, hogy nagy szabadságot adnak a jelentős kisebbségi vallásoknak. Természetesen, ha a muszlimok nagyobb többségbe kerülnek, akkor könnyen meglehet, hogy egyáltalán nem ilyen megfontoltak. De ilyen Európában nem fenyeget egyik országot sem. Igazából Bosznián kívül az egyszerű többség sem fenyeget.

 4) A muszlimok nem feltétlenül kényszerítik rá vallásukat másokra, és nem feltétlenül üldöznek más vallásúakat, vagy ateistákat. Pláne nem a halálba. Ez igazából az előző variálása, és ugyanaz lehet mögötte. A bosnyák muszlim vezetők úgy tűnik felfogják, hogy ha elkezdenék a nem muszlimokat irtani, akkor végül nagyon visszaütne rájuk a népirtás.

5) Ehhez kapcsolódik valami Bosznia történetéből, nevezetesen a jugoszláv háború, ezen belül pedig súlypontként Szarajevó ostroma és a srebrenicai mészárlás. Mindkettővel eléggé mélyen megismerkedtem egy múzeumban Szarajevóban. Azt gondolom, hogy nagyon elborult szerb nacionalistákon kívül mindenki elismeri, hogy ezek emberiség ellenes durva büntettek voltak, és nem muszlimok követték el keresztényeken, hanem keresztények muszlimokon. Legalábbis nagyrészt, mert persze lehet, hogy ateisták is követtek el dolgokat, és lehettek áldozatok is, és a muszlimok is lehet, hogy bizonyos helyeken visszavágtak. De a tettek zömét keresztények követték el muszlimokon. És egy népet irtottak, és ezres nagyságrendben.  Könnyen elfelejtik ezt azok, akik ma azt mondják - és ateisták is mondják ezt a baromságot - hogy az iszlám mennyivel szörnyűbb a keresztény vallásnál. Nem kell a középkori inkvizícióhoz és boszorkányüldözéshez visszamennünk, hogy keresztényeket találjunk, akik Európában népet irtottak, és vallási alapon. Mert ugye a bosnyákok egyébként szlávul beszélő nép, és azt tippelem, hogy genetikailag nem nagyon különböznek a szerbektől.

dscn4514.JPG

Még valamit ehhez a mészárláshoz. Boszniában régóta élnek ortodox és katolikus keresztények, muszlimok, és néhány zsidó. Szarajevóban például mindegyiknek van temploma. Na most még Szarajevó ostroma alatt is a szarajevóiak tudtommal egységesek maradtak, és nem irtották egymást. Bosznia tudtommal igen régóta egészen jól megvolt ezzel a vallási sokféleséggel. Az emberek is jól megvoltak ezzel. Bár nyilván okoz bajt a hétköznapi életben is a vallás, nyilván vannak esetek, amikor a vallás alapján embereket hátrány ér, és ez baj, és ez a vallás hibája, de az igazán nagy baj, az emberirtás akkor történt meg, amikor a vallást a politika, a nacionalizmus felhasználta. Tehát egyrészt észre kell venni, hogy sok békés közember meg tud élni más vallásúakkal, másrészt viszont a vallási különbség durva dolog lehet, amikor a hatalom uszít. A srebrenicai mészárlás múzeumában én láttam olyan felvételt, amelyen Ratko Mladic a történelmi múltra hivatkozva a muszlimokon való bosszúállásról beszélt a katonáinak Srebrenicánál. Nem a bosnyákokat nevezte meg, hanem konkrétan a muszlimokat. Konkrétan a vallásra hivatkozott, és ez konkrétan emberek ezreinek életét vette el.

6) Bár a bosznia hercegovinaiak valamivel több, mint 50%-a muszlim, ezeknek nagy része felekezeten kívüli, azaz nem szunnita vagy shiita vagy wahabita, hanem a maga módján muszlim. Ami pedig arra utal, hogy a muszlimságuk nagyrészt csak identitásra szolgál, és nem valami mély hit. Egy másik felmérés bár kissé más számokat mutat (két felmérés vagy egy felmérés két kérdéssora is lehet ellentmondásos, mert ezekben a kérdésekben a kategóriák nem igazán pontosan definiáltak, és a válasz eléggé függ a kérdés megfogalmazásától, a mintavételezéstől, meg a válaszoló pillanatnyi hangulatától) sokkal több az ateista, és a nem is olyan mélyen vallásos. Ez pedig egy Európában eléggé általános trendre, az elvilágosodásra utal a muszlim közösségen belül is.

dscn4543.JPG

Hozzátenném még azt is, hogy Szarajevóban nem láttam még fejkendős muszlimot sem, csak talán a mecsetnél. (Igen, az egyik mecsetbe bementem, hogy lássam, milyen egy igazi, működő mecset.) Mostarban láttam niqabos nőket, azaz egész testük fekete öltözetben volt. Láthatóan egy férfinak több felesége is volt.

dscn4872.JPG

Később pedig láttam muszlimokat az étteremben, ahogy elkülönülve ettek. Értve ezalatt nem azt, hogy tőlünk elkülönülve, mert ott voltak szomszédos asztaloknál, hanem a nők, a férfiak és a fiúk voltak elkülönülve. A lányok az asszonyokkal voltak. Ezt persze én hülyeségnek tartom, és ha bármi módon érintve lennék, akkor nem fogadnám el. Egyébként érdekes, ahogy a fiúk átszaladgáltak a nőkhöz, ők még a természetes jó dolgot csinálták. Ez mutatja milyen erőltetett a dolog. De ezek a muszlimok, a sok nejükkel niqabban és a másik csoport a szeparált étkezéssel szerintem turisták voltak. Az ilyen dolgokat egyébként szerintem felesleges betiltani. Nekem az eszembe se jutott, hogy ott terrorista robbantás történhet, és a barátaim a gyerekekkel is félelem nélkül mászkáltak a bazárban. Én meg biztos nem fényképezhettem volna, ha terroristák lettek volna.

dscn4920.JPG

De ismétlem, a muszlimok nagyobbik része egyébként felekezeten kívüli, és Bosznia nem nyomra rá a muszlim vallást a nem muszlimokra. Nem tudok trendeket mutatni, és a trendek egyébként sem biztos, hogy mutatnának ennél több eredményt, de ha a muszlimok nagyobbik része nem nevezi magát szunnitának vagy shiitának, hanem azt mondja, hogy "le van szarva", az már egy kis jó jel.

Összességében nem mondom, hogy szívesen élnék Boszniában. Ahogy Borsodban vagy Szatmárban sem. A gazdaságuk nem valami nagyon jó, a demokráciájuk nem jobb, mint a magyar, nem beszélem a nyelvüket, és nem is akarom megtanulni. Ateistának lenni bizonyára nem túl jó ott, de másrészt meg nem egy katasztrofális ország.  A muszlim többség ellenére nincs sharia jog, nincs egyházállam. Nem nyomják el a más vallásúakat, nem üldözik őket, annak ellenére, hogy ők voltak üldözve, és őket irtották keresztények. A biztonság lehet, hogy nem annyira jó, de végül is az új nyugati kocsimmal mertem éjjel parkolni Szarajevóban, és semmi baja nem volt. A közlekedési stílusuk durva, de ez az olaszoknál is így van. A bazár péntek éjjel tele volt európai módon kicsiccsentett nőkkel, és nem erőszakolták meg őket. A szórakozási szokásaikra nézve a legnagyobb bajom az volt, hogy a legjobb bárnak úgy tűnik azokat tartják, amelyekből iszonyat hangosan dől a zene. De mivel távol szálltam meg tőlük, ez sem zavart. Másrészt Németországban gyakran zavarnak a hangoskodó németek, és olaszok.

Tehát még egyszer összességében: az látszik, hogy az iszlám vallás, akárcsak más vallások, nem éppen a fejlődés zálogai. De a nácik azon félelmei, hogy az iszlám a keresztény vallásnál rosszabb, hogy ezek mindenhol shariát vezetnek be, nem tudnak a demokráciához alkalmazkodni, nem tudnak integrálódni egy adott országban, hogy Európában mindenkit megerőszakolnak, aki nő, és mindenkit megölnek, aki más vallású, az nagyon cáfolódott.

Címkék: iszlám vallásszabadság menekültkérdés

2 komment

Hogyan küzdjünk az iszlám ellen, a migrációs helyzetben?!

Brendel Mátyás 2016.08.30. 06:23

pf_15_04_02_projectionsoverview_projectedchange640px.png

Ezen a képen a világ vallásainak demográfiai projekciója látható a Pew Research Center szerint. Szerintem az ateizmus jövője ennél azért lesz jobb, mert a technológiai fejlődést, a tudást, a világiasodást, a kitéréseket alulbecsülték vagy egyenesen ignorálták.

Ebben a postban kifejezetten ateista szemszögből fogom leírni, hogy ha az iszlám ellen akarunk küzdeni, akkor mi a legjobb stratégia, különös tekintettel a migrációs kérdésre. Mivel demokrata vagyok és liberális, ezért azokat a kérdéseket nem is fogom vizsgálni, amelyek ártatlan muszlimok kiirtására vonatkoznak. Nem is indoklom meg külön, hogy ártatlan embereket miért nem ölünk meg, hanem evidensnek veszem. Tulajdonképpen tényleg csak azt a kérdést fogom vizsgálni, hogy beengedjünk-e muszlim migránsokat Európába. A migráció kérdését sem fogom más szempontból vizsgálni, csak utalok arra, hogy demográfiai okokból bizonyos mennyiségű, és ez akár milliós nagyságrendű migráns bevándorló befogadása szükséges az elkövetkező évtizedekben. Abba a hosszú vitába nem megyek bele, hogy biztonságilag ezt megengedhetjük-e magunknak. Teljesen nevetségesnek tartom azokat a buta embereket, akik a terrorizmustól fosnak, miközben emberek tízezrei halnak meg az autóutakon. Az autókat mégsem tiltjuk be, mert bizonyos veszélyt elfogadunk, ha hasznosak. A migránsok által létrehozott veszély pedig elhanyagolható. A hagyományos bűnözésben semmiféle statisztika nem mutatja ki, hogy veszélyesebbek lennének, a terrorizmus pedig egyrészt nem is most hágott a tetőfokára, másrészt társadalmi szempontból igen sokadrangú kérdésről beszélünk. Ismétlem, az autó-balesetek jelentősebb veszélyt jelentenek.

Tehát ezek után csak és kizárólag a muszlim vallás elterjedésére fókuszálok. Ugye két lehetőség van:

A) Beengedünk Európában jelentős mértékű migránst, és azok között sok muszlimot.

B) Nem engedünk be Európába migránsokat,vagy legalábbis igen erő intézkedésekkel ezek számát nagyon leredukáljuk.

A B) esetet most közelítőleg úgy fogom analizálni, mintha tényleg egyetlen muszlim migránst sem engednénk be Európába. Az összes muszlim számához képest sikerülhet közel 0 százalékra leszorítani ezt az arányt, ha mondjuk a nácik nagyon drasztikus intézkedéseit is meglépnénk. Azaz mindenhova kerítést építenénk a szárazföldön, a tengeren meg mindenkit visszatoloncolnánk egyből, ahonnan jött. Ezzel ugyan Líbiával és Törökországgal nagyon komoly diplomáciai konfliktus keletkezne, de ezeknél az országoknál erősebbek vagyunk. Szerintem persze már csak ezért sem kéne ezt meglépni, de ezt most tegyük félre!

Nézzük tisztán a demográfiát, és először a B esetet!

B) A világban jelenleg él N muszlim, az egyik Wikipédia cikk szerint ez 1,6 milliárd körül van. Tudjuk még azt is, hogy eme muszlimok nagy része jelenleg, és a közeljövőben nagyobb szaporodási rátával rendelkezik, mint a keresztények és ateisták. Jelenleg keresztényből egyébként valamivel több van, kb 2 milliárd. Ateistából meg hát nagyon attól függ, hogy kit tekintünk annak, különösen a kínaiak esetében kérdéses ez, de ha a hivatalos kínai adat helyett a realitásokat vesszük, akkor inkább 1 milliárd alatt van. A lényeg azonban a muszlim vallás, amelynek hívei a közeljövőben jobban fognak szaporodni, mint a keresztények és ateisták. Továbbá, ezek a muszlimok általában olyan körülmények között élnek, hogy a gyerekeik is igen nagy eséllyel lesznek muszlimok. A muszlimok tehát egyóriási, belterjes populációt és kultúrát fognak alkotni. Mivel a muszlimokat nem fogjuk beengedni Európába és más nem muszlim országokba sem, sokkal kevesebb ismereteik, tapasztalataik is lesznek nem-muszlim nézetekről. Nehéz megbecsülni, hogy a kommuninákió, a globalizáció migráció nélkül mennyi információcserét eredményez, de azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy kevesebbet. Migráció nélkül a muszlimok nem nagyon fognak nem muszlim környezetbe csöppenni. Ezért a muszlim kultúrában sokkal kevesebb ismeret lesz arról, hogy milyenek a nem muszlim országok, vallások, és az ateizmus. Milyen a liberális demokrácia, és milyenek a szekuláris országok. Eközben a keresztények és ateisták kisebb szaporodási rátával fognak szaporodni. Sok keresztény meg fog térni ateistának, lehet, hogy az egész nyugati világ ateista lesz, de a teljes populáció csökkenni fog, és a muszlim vallás nem csak a kereszténységet, de a kereszténységet és az ateizmust is várhatóan túlnövi. Ha a muszlimok száma egy év alatt általában q-szorosára növekszik (ez ugye nem csupán a szaporodási rátától függ, hanem a halálozásoktól is, de jelenleg q nagyobb, mint 1), akkor a következő évben Nxq, utána Nxqxq és k év múlva Nxq^k muszlim lesz. Azaz exponenciálisan növekednek egy viszonylag nagy q-val.

A) Ebben az esetben a muszlimok egy jelentős része nem muszlim országban fog élni. Na most a nácik mondhatják hogy ezek a muszlimok nem fognak integrálódni, de amennyiben tartjuk magunkat a realitásokhoz, az európai országok szekulárisok maradnak. Legalábbis nagyon remélhetjük, és fogunk is ezért küzdeni. Ez pedig azt jelenti, hogy azok a muszlimok, akik Európába jönnek, minimum látni fognak más példákat, ismerni fogják a liberális demokráciát, a szekuláris államot. Na most a gyerekeket és fiatalokat leszámítva nem meredek feltételezés az, hogy akik Európában élnek, azok nyilván nagyobb részt szeretnek Európában élni. A Németországban élő mintegy felső becslésben 4 millió török származású ember például nagyrészt még mindig muszlim, de azért van Németországban, mert ott szeret élni, és jobban, mint Törökországban. Ez pedig akárhogy is, de elismerése annak, hogy a német rendszer jobb, mint a török. Muszlimként ezek az emberek jobban szeretnek a szekulárisabb, és vegyesebb vallású Németországban élni, mint Törökországban. Ez pedig sokat jelent.

Az is nagyon fontos, hogy ezek a muszlim gyerekek európai történelmet, európai tudományt tanulnak egy európai iskolában. Egyébként meg a török gyerekek nagyrészt németül, és németül beszélnek jobban. Azaz ezek a gyerekek először mindenképpen muszlim németek lesznek. Közben pedig lazul a vallásuk is, és vannak olyanok is, akik áttérnek.

A következő fontos elem az, hogy az európai muszlimok jobban el tudnak vinni információkat a többi földrész muszlimjaihoz. Azért, mert az ő nyelvüket beszélik. A perzsát, az arabot, az afrikai nyelveket, stb. Jobban eljut a muszlim országokba a demokrácia, a liberalizmus a szekularizmus vagy az ateizmus híre.

A következő fontos tényező pedig az, hogy tudjuk, az Európában élő muszlimoknak kisebb a szaporodási rátája, mint a másik földrészen élő muszlimoknak. Így Európában az a bizonyos q sokkal kisebb, mint más földrészen, továbbá a megtérések is lejönnek ebből. Ha a világot vesszük, akkor a migráció önmagában semmit nem változtat az összes muszlim számán. Ha figyelembe vesszük, de ezt nem szándékom érvként felhozni, akkor a migráció során sajnos halnak meg emberek, de ezt hanyagoljuk el, és ne tekintsük érvnek!

Ha Európát vesszük, akkor a migrációs beáramlás növeli Európában a muszlimok számát. Az persze fontos, hogy Európában a muszlimok ne legyenek többségben. De ahogy rámutattam, évi pár százezres migárció esetén ilyen még vagy száz évig biztosan nem fenyeget. Azután pedig már úgyis kiszámíthatatlanok a folyamatok.

Összességében tehát ha beengedünk Európába pár százezer muszlimot évente, akkor a világban lévő muszlimok száma a hatások miatt várhatóan csökken. Mert a migráció maga nem változtat, a szaporodási rátájuk csökken, a megtérések által a számuk csökken, és a visszahatásuk a muszlim országokra még egy másodlagos hatás révén ugyanilyen folyamatokat indíthat el.

Összességében tehát megéri beengedni a muszlimokat egy olyan pár százezres mértékig évente. Amennyiben a B esetet nézzük, akkor a világban elég hamar nagyon nagy többségben lesznek a muszlimok. És hiába "védtük meg tőlük Európát", ez a nagy többség szerintem nem lesz jó. Az A esetben ugyan Európában némi munka vár ránk. Vitázni kell muszlimokkal, ügyelni kell a szekuláris szabályokra. Együtt kell élni velük. De a világ összes muszlimját sikerült korlátozni sőt, lehet, hogy több ateistát sikerült ezzel "csinálni" a muszlim kitértek miatt.

Általánosságban beszélve van egy olyan meglátásom, amelyet számszerűen nehezen lehet igazolni, de plauzibilisnek is hangzik, hogy a kevert országokban a különféle vallások aránya nem csak eleve korlátos, hanem jobban is csökken, és szerintem a kevert vallású országok gyorsabban világiasodnak. Például Franciaország, Németország, Magyarország. Monolitikusabb vallású Lengyelország és Románia. De a sok más hatás miatt sok a trendnek ellent mondó összehasonlítást is lehetne hozni, teljes statisztikát pedig nem csináltam.

Plauzibilisnek hangzik, hogy ha a muszlim tapasztal, lát ateistákat és keresztényeket, akkor a többség inkább liberálisabb vallású lesz, és nem fundamentalistább. De a keresztényekre is igaz, hogy ha muszlimokat látnak, tapasztalnak, akkor egy kicsit tükröt tartunk eléjük ezzel: sok szempontból nekünk ateisták ilyenek vagytok ti keresztények, mint nektek a muszlimok. Hát nem nevetségesek?! Arra is hivatkozhatnék, hogy Európában a szekularizmus pontosan abból is fejlődött ki, hogy a protestások és keresztények harcoltak, és az uralkodóknak már elegük volt ebből. Az első vallásbéke a 30 éves, igen véres vallási háborút lezáró Vesztfáliai béke részeként született. Arról is lehetne értekezni, hogy sok  ateista került ki korábban a zsidó vallásból, akik szintén Európában voltak és vannak diaszpórában.

Végül ugyanezek a konklúziók vonatkoznának a keresztényekre is, de hát ők már itt vannak. Talán a muszlim országokba kéne őket beengedni, de ehhez ottani ateistáknak nem kampányolhatok. Vonatkozik ez buddhistákra és más vallásúakra is, de az ilyen migránsokból Európába jövők száma igen csekély. De ha lennének, azt mondanám, keveredjenek csak a vallások, szerintem ez nekünk, ateistáknak hosszú távon inkább jó.

Címkék: iszlám muszlim menekültkérdés

54 komment

Helyes-e betiltani a burkinit?

Brendel Mátyás 2016.08.21. 07:38

Az utóbbi hetekben Európa országaiban, Franciaországban, de már Németországban is felmerült a burkini betiltása. Egyes városok, mint például Cannes polgármestere ezt már el is határozta. Manuel Valls, a francia miniszterelnök támogatta. Németországban szóba került, a kormány, a pártok és a média vitát folytat róla.

A burkini tiltása bagatell kérdés, de nagyon fontos elveket feszeget. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos írnom róla, ugyanis itt nemcsak az említett polgármesterek, politikusok, hanem nagyon sok ateista is olyan véleményt képvisel, ami valójában tökéletesen szembe megy az ateizmus demokrata, liberális alapon való képviseletével. Több hír postolása után a facebookon azt láttam, hogy olyan hozzászólások voltak, amelyek arról tanúskodtak, hogy sok ateista nem az értelem, a szabadság alapján ateista, hanem az ateizmusa nem más, mint egy erős ideológia, amit önző módon akar terjeszteni, nyomni, akárcsak egy vallásos fanatikus. Ahogy a vallási fanatikusok sokszor betiltanának túlságosan paráznának tartott dolgokat, úgy ezek az ateisták betiltanák a túlságosan prűd viseletet. És még ha nekem nyilván nem is tetszik a burkini, nem értek egyet a betiltásával. Sőt, nagyon lehangolónak, tartom azt, hogy sok ateistának ennyire fogalma nincs a liberalizmus és a demokrácia eleiről. Olyan ateisták, akik az európai, felvilágosult értékeket védik az iszlám ellen, szembe köpik ezeket az európai, felvilágosult értékeket. Félelmetes.

De azért a kérdés nem egyszerű. Írnom kell arról, hogy mi szól a burkini betiltása mellett, és aztán arról, hogy mi szól ellene, és melyek azok az elvek, amik felülírják az első szempontokat. Az sem mindegy, hogy hol tiltják be a burkinit, és az is fontos, hogy mi a burkini. Kezdjük az utóbbival. A burkini nem burka. Én még nem láttam, és irreális volna az, hogy egy ilyen fürdőruha a teljes arcot és szemet takarja. Ha valaki fürödni akar, akkor azért nem valószínű, hogy az arcát is takarni akarja.

burkini.jpg

Ezzel szemben a burka az egész arcot takarja, és a szemnek vagy csak egy rés, vagy egy szitaszerű anyag van meghagyva. Egészen más.

burka.gif

A második, hogy nem mindegy, hogy hol tiltják, és milyen indokkal. Nyilván jobban meg lehet indokolni, hogy egy uszoda betiltsa a burkinit, hiszen az egy zárt hely, zárt medence, a vizet tisztítani kell. Egy uszodában fürdősapkát is előírhatnak, akkor ennek megfelelően tilthatják a burkinit. Nyilván azt sem lehet, hogy nagykabátban ugorjak be a medencébe. Továbbá az uszodába belépőt fizetek, az egy zárt hely, valakinek a magántulajdona, vagy közösségi tulajdon, de nem olyan nyilvános hely, ahova bárkinek joga van csak úgy bemenni. Ez lehet, hogy elsőre nem érthető, de érthető, ha ezzel szemben egy tengerpartot veszünk. A tengerpartra mindenkinek joga van lemenni, egy óriási vízmennyiségről van szó. A tengerbe belegázolhatunk akár bundában is, sőt, vannak, akik lovagolnak a tenger sekély vizében. Itt a tiltásnak csak ideológiai oka lehet. Csakhogy ideológiai okokból ilyet itt nem teszünk. Ha pedig az apácákat nem tiltjuk ki a tengerből, akkor a burkinit hogyan tilthatnánk?! Hol lenne itt a szabadság és az egyenlőség?!


apacakapacban.jpg

Érdemes arra is kitérni, hogy a burkini technikailag alig különbözik egy száz évvel ezelőtti fürdőruhadivattól. Akkor még az európai divat is elég prűd volt.

deauville-baigneuse-1919-agence-meurisse-gallica-bnf-1.jpg

Pontosabban, 1919-ben ez volt a merész divat, mert a láb kivillanása akkor Európában bizony libertiánus volt.

Szerencsére ma már Európában túl vagyunk ezen, ami jó. De amikor például olyan keresztények dölyfösen hivatkoznak erre, akiknek keresztény elődei még keményen harcoltak az ilyen liberális fejlemények ellen, akkor az röhejes.

Abszurd az is, hogy míg 100 éve a liberálisok azért küzdöttek, hogy aki nem szégyellős, had fürödjön kevesebbet takaró ruhában, addig most egyes európai keresztények és liberálisok kényszeríteni akarnak nőket, hogy libertiánus módon fürödjenek. Holott ezek a nők lehetnek őszintén szégyellősek is akár. Még ha a burkinit kényszerítették is rájuk, a szégyellősségük lehet valódi. Akik a nők jogait akarják védeni, azok hogy feledkeznek meg erről? Hogy akarnak nőket végül is meztelenkedésre kényszeríteni?! Abszurdum.

Egy német cikkben arról lehet olvasni, hogy a burka betiltását - azt már megbeszéltük, hogy a burkini ehhez képest lightos - bizonyos helyeken, bíróságon, iskolákban és az autókban tiltanák. A bírósági és iskolai tiltás jogos lehet szekuláris alapon. Az autóban meg biztonsági okokból. Hasonlóan lehet indokolni a tiltást tüntetéseken, hogy mindenki azonosítható legyen, de akkor ennek vonatkoznia kell a szélsőségesekre is, akik maszkban tüntetnek és zavarognak, és az anonymous maszkokra is. Valószínűleg ilyen jellegű tiltások azok, amelyek a kormányzó CDU-ban többséget is szerezhetnek, az alkotmánnyal is összeegyeztethetőek, és reálisak is.

Akik úgy érvelnek, hogy a nők jogainak megvédése a fontos, azoknak az a válaszom, hogy természetesen a nők jogai fontosak. És természetesen minden olyan eset elítélendő, amikor nőket erre kényszerítenek. Európában azonban ezt nem úgy oldjuk meg, hogy betiltunk dolgokat, hanem úgy, hogy a nőknek valóban garantáljuk a szabadság jogait. Például kényszeríthet egy férfi egy nőt a szex valamilyen formájára, de nem az a megoldás, hogy betiltjuk a szex olyan formáit, amikre a férfiak esetleg kényszeríthetnek nőket, hanem az, hogy a kényszert magát tiltjuk. Európában azt mondjuk, hogy egy nőnek joga van ellent mondania, ha a férfi fizikailag kényszeríti, akkor az bűntény. A nő továbbá el is válhat. A burka vagy burkinire való kényszerítés elleni küzdelemnek is ez a módja: Európában biztosítani kell a nőknek a jogot, hogy ha akarnak, európai fürdőruhában fürödjenek, ha a férjük kényszerítik őket, akkor legyen hova fordulniuk, ha a kényszertől menekülve válni akarnak, tudjanak válni. És fontos, hogy tudják, mihez van joguk. Mindezt nem lehet azzal helyettesíteni, és értelmetlenség is azzal helyettesíteni, hogy tiltjuk a burkinit. Arról nem beszélve, hogy logikai abszurdum a nők szabadságjogait azzal védeni, hogy tiltunk, azaz elvesszük a szabadságuk egy részét.

Vannak, akik úgy érvelnek, hogy a burka az iszlámmal, az iszlám meg a terrorizmussal függ össze. Itt azonban két olyan abszurd lépés is van, amiből egy is jogtalan. Betiltjuk-e Európában az iszlámot az iszlám terrorizmus miatt?! Nem. Azért nem, mert Európában felismertük, hogy a kollektív büntetés helytelen, és valószínűleg nem is hatékony. A muszlimok elsöprő többsége nem terrorista. Őket a terrorizmus miatt büntetni jogtalan lenne. Na most a burkának meg még kevesebb köze van a terrorizmushoz.

Konkrétan annak nincs sok veszélye, hogy valaki a tengerparton, burkiniben robbantson. A burkini nem alkalmas robbanószer eltakarására. Azonkívül, bár egy tengerparton sokan lehetnek, de nem igazán az a célhelyszín, ahol igazán sok ember halálát lehet előidézni. Amennyiben valahol mégis ilyentől félnek, akkor rendőröknek kell járőrözniük a tengerparton. Ez a szokásos, európai megoldás.

Amikor ebbe a kérdésben az európai értékekről beszélünk, akkor a szekularizmusra szoktunk gondolni. Igaz, hgy még Magyarország sem igazán szekuláris ország, hiszen a kormány vastagon építi az egyházállamot, de ebbe most ne menjünk bele! A szekuláris elvek közül viszont fontos a vallásszabadság. Egy vallásos szekulárisnak azért, mert elfogadja, hogy bár az ő hite az "igaz hit", de erről még nem sikerült mindenkit meggyőzni. Vagy ökumenikus alapokon elfogadja, hogy más vallások is egész jó közelítések. Vagy egyszerűen a demokratikus elvek erősebbek nála, mint a hitének hülye hittételei. A szekuláris ateista kb ugyanígy van vele, csak ő azt gondolja, hogy a hit hülyeség, ellenben a tévedő embereket nem lehet rövid távon meggyőzni erről, és a társadalomnak addig is működnie kell. A szekuláris ateista mondhatja azt, hogy az embereknek joguk van hülyéknek lenniük, amennyiben ezzel másoknak nem okoznak jelentős kárt. És a hülyeséghez nemcsak joguk van az embereknek, de ki is fejthetik azt, meg is jeleníthetik azt.

Európa felismerte, hogy sosincs olyan okos ember, aki tévedhetetlenül mindent tudna, és ha megtesznek valakit cenzornak, akkor az inkább csak azt eredményezi, hogy az ő hülyesége, vagy az ő ideológiájának hülyesége érvényesül, nem az igazság. Európa felismerte, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából a vélemény és szólásszabadság jobb, mint a cenzúra és az ilyen jellegű tiltások.

És úgy őszintén szólva, ha egy muszlim nőnek a férje burkinit ír elő a strandon, és a burkinit betiltják, akkor a férje mit fog csinálni?! Komolyan azt hiszik a döntéshozók, hogy akkor a férj azt fogja mondani: "Fatima, hát ez van, akkor menjél ki bikinibe a strandra!"? Nem inkább az lesz, hogy Fatima így már ki se mehet a strandra? Míg burkiniben legalább megengedte neki, hogy kimenjen?! Aztán ha Fatima és Mohamed a strandra jár, akkor esetleg az is előfordulhat, hogy kinyílik előttük a világ, és Fatima majd egyre rövidebb burkinit vesz, és eljutnak a bikinihez, pontosan úgy, ahogy a bigott, viktoriánus, keresztény Európa eljutott idáig.

Na most a terrorista robbantás nyilvánvalóban nagy kárt okoz, ami felülírja a vallásszabadságot. Az autóvezetés biztonsága erősebb lehet a vallásszabadság elvénél. Egy tüntetésen a közbiztonság fontosabb lehet a vallásszabadságnál. De az, hogy szerintünk a burka hülyeség, akár etikai, akár divat, szempontjából, akár abból a szempontból, hogy az iszlám vallás hülyeség, ez nem fontosabb a szabadságnál.

Címkék: iszlám vallásszabadság

53 komment

Ha a bűvész át tudja verni az embereket, akkor elhihetjük-e a vallás úgymond csodáit?!

Brendel Mátyás 2016.08.03. 00:32

simon1.png

Az alábbi  felvétel az America's Got Talent 2016 egyik bűvészéről szól, nemrég láttam egyik ismerősömnél megosztva. Ma olyan korban élünk, hogy az értelmes emberek, ha meglátnak egy ilyen felvételt, akkor feltételezik, hogy trükkről, és nem csodáról van szó. Ez egy jó hír, hiszen azt mutatja, hogy az értelmes emberek a történelemből, az ismereteik alapján, az élettapasztalataik alapján, és a háttérismereteik alapján ma a priori azt tartják valószínűbbnek, hogy egy ilyen ember nagyon ügyes, és nagyon okos módon kitalált egy megtévesztő trükköt, és nem azt, hogy véghezvitt egy csodát. Ez nagyon jó hír. Ez nagyon helyes, és alátámasztja azt az általános meggondolást, amelyet a csodák, és Hume érvelése kapcsán leírtam, tehát, hogy:

1) A történelem nem szolgál meggyőző csodákkal.

2) Ilyet igen nehéz volna szolgáltatni.

3) De szerintem ha létezne isten, és akarná, akkor tudna szolgáltatni csodákat, és azok megkülönböztethetőek volnának az ilyen trükköktől.

Ahhoz, hogy ezeket az állításokat erősítsem, mindenképpen jó volna, ha kimutatnám, hogy az ebben a  videófelvételen látható trükk tényleg trükk, és nem csoda. Ezzel két dolgot mutatok meg:

A) Hogy még az olyannyira csodának látszó dolgoknak is van racionális magyarázata, mint ennek a trükknek.

B) Hogy ez a trükk sem csoda, és vélhetően ha ez a trükk nem csoda, akkor a jóval kevésbé dokumentált történelmi "csodák" még kevésbé aspirálhatnak meggyőzően a csoda titulusra, hiszen ha egy ennyire, látszólag lehetetlen dologra van racionális magyarázat, akkor a jóval kevésbé lehetetlen történeli "csodákra", például Jézus "feltámadására" szintén van magyarázat.

Összességében, ha racionálisan leleplezem ezt a bűvészt, akkor azzal demonstrálom a racionalitás erejét. Először is feltételezhetjük, hogy a videó hiteles, és megmásítatlan felvétele annak, ami történt. Ha nem volna az, akkor persze vágásokkal simán össze lehetne hozni egy ilyen trükköt. És különféle kameraállásokból ez még a műsorban is lehetséges lett volna. De induljunk ki abból, hogy a trükk nem ennyire primitív, és meglátjuk, valóban nagyon érdekes trükkről van szó.

A bűvész két trükköt mutat be. Az első annyira nem is trükkös. Itt a bűvész kb. 4-6 elforgatást csinál a Rubik-kockán. Ebből zacskóba betételkor a felét visszaforgathatja, kivételkor a másik felét. Ez teljesen plauzibilisen megmagyarázható egyszerű kézügyességgel és memóriával. Illetve a bűvész nyilván pontosan begyakorolta, hogy pontosan mely elforgatásokat fog elvégezni, és így azt is, hogy hogy kell azt félig vakon visszaforgatni. Ismétlem, én ezt nem tudnám megcsinálni, legfeljebb nagyon sok gyakorlással, a bűvésznek érdeme, hogy ilyen ügyes, nem lehúzni akarom, hanem csak megmagyarázni.

Az érdekesebb trükk a második. Itt a bűvész eleve egy csavart alkalmaz. Simon összekavar egy Rubik-kockát, a bűvész pedig kikap a zacskóból egy kirakott kockát. Aztán leleplezi magát, hogy persze, két kocka volt a zacskóban. Ezután visszaadja Simonnak az összekevert kockát, és kirakja annak mását, anélkül, hogy igazán lehetősége volna azt látni.

 

 Az első hipotézis, ami felmerülhet a trükk kapcsán, hogy a bűvésznek hihetetlen kézügyessége és memóriája van, képes kirakni a SImon által összekevert kockát úgy, hogy azt csak igen felszínesen, pár másodpercig látta. Nevezetesen, amikor berakta, és kivette. Utána ugyanis Simon eltakarja a kockát. Elvben ez sem volna lehetetlen, de igazolni fogom, hogy nem ez a trükk megfejtése.

Az a látszólag őszinte manőver, hogy bevallja, volt két kocka a zacskóban. elleplezi  azt, hogy a zacskóban valójában három kocka volt. A bűvész az őszinte bevallás után nem ellenőrizteti a zacskót, és a közönség nem is gondol arra, hogy ellenőrizze. Íme a figyelemelterelés első fogása.

De hogy tudja a bűvész három kockával megcsinálni a trükköt? A következőképpen: 1) Van az a kocka, amelyet Simon összekavart. Ez a zacskóba kerül, és soha többé elő nem veszi a bűvész. AMikor a zacskót lerakja, akkor fogja az abben még benne lévő első kockát. 2) Van egy előre összekavart kocka, amelyről azonban a bűvész pontosan tudja, hogy hogy van összekavarva. És 3) Van egy kirakott kocka a zacskóban.

A trükk az, hogy a bűvész a 2. kockát adja vissza Simonnak. Sem Simon, sem a közönség nem veszi észre, hogy a 2. kocka nem az 1. kocka. Ezek után a 3. kockát elővéve a bűvész pontosan ki tudja rakni a 2. kockát, hiszen az bár össze van kavarva, de egy a bűvész által pontosan ismert módon. A bűvésznek csak azt kell betanulnia, hogy a 2. kocka milyen forgatásokkal van összekavarva.

Mindezt igazolni is tudom, mert a videófelvétel nem hamisított, tehát látszik rajta.

Na most a kulcs. Itt van egy screenshot az 1. kockáról, amelyet tényleg Simon kevert össze:


simon1.png

 

Elég csak megjegyezni a sárga, 2x2-es négyzetet.
A bűvész által megmutatott 2. és 3. kocka, amelyet a 2. mintájára kevert össze ezzel nem egyezik. Ezt a fenti kép is mutatja, de megismétlem. Az első oldala:

simon2.png

De nem egyezik a második  oldal sem:

simon2_2.png

És a harmadik sem:
simon2_3.png

A negyedik és ötödik sem:
simon2_4-5.pngÉs a hatodik sem.

simon_2_-6.png

Íme tehát, igazoltam, hogy a Simon által összekevert 1. kocka nem egyezik meg a 2. és a bűvész által összekevert 3. kockával. Az meg, hogy a bűvész a 3. kockát össze tudta kavarni pontosan olyanra, mint az előre, rögzített módon összekavart 2. kockát, az ügyes mutatvány, de nem csoda.

Az ilyen bűvészekkel természetesen nincs semmi bajom. Ezek a bűvészek nem állítják, hogy ők képesek csodára, nem állítják, hogy meg tudják szegni a fizika és logika törvényeit. Ők csak trükköt mutatnak be. "Csak a kezemet figyljék", mondta mindig Rodofló, utalva arra, hogy trükközni fog. Ezek a bűvészek megtévesztik a közönséget, szórakoztatják őket. Becsapják őket a trükkjükkel, de nem hazudnak csodát. Valójában amellett, hogy sok embert szórakoztatnak, és azok rá sem jönnek, hogy hol verték át őket és magukat, ezek a bűvészek hasznosak. Hasznosak, mert visszaigazolják az értelmes embereknek, hogy csodák nincsenek, csak trükkök vannak. Ha ennek a trükknek van magyarázata, akkor könnyen el lehet képzelni százféle magyarázatot Jézus állítólagos "feltámadására", a vízen járásra, a szűznemzésre, Lázár feltámasztására, a víz borrá változtatására, és hasonlókra. Ezek az evangéliumi "csodák" jóval keésbé dokumentáltak, mint ez a bűvésztrükk. Visszaigazolják azt is, hogy a racionális gondolkodásnak milyen nagy az ereje.

Végezetül: nem, nem kerestem rá a trükk megoldására az interneten, nem is tudom, hogy bárki leírta volna a megoldást.

És a rciionális gondolkodás erejére egy másik példa: ma több percen át kerestem a kocsikulcsom, íg végül kikövetkeztettem, hogy a kocsi bezárása után az egyik fontos dolog, amit csináltam, hogy egy gumimatrac-pumpát felhoztam, és visszatettem a dobozába. Amilyen szórakozott voltam, abba ejtettem bele a kulcsot is. De racionális gondolkodással kikövetkeztettem, hogy elég nagy esélye van annak, hogy ott hagytam. Amúgy évekig lapulhatott volna a dobozban, mire megtalálom...

Címkék: csodák bűvészet

98 komment

Jó-e, ami természetes, és rossz-e, ami mesterséges?

Brendel Mátyás 2016.07.31. 19:38

chemtrails_musik.png

Nemrég hallgattam meg hangoskönyv formájában John Stuart Mill "Three essays on religion" ("Három esszé a vallásról") c. könyvét. Ha pontosan emlékszem, akkor a bevezetőben elmondják, ez nem egy olyan könyv, amelyet Mill így kiadott volna, vagy ki akart volna adni, hanem egyszerűen tényleg 3 esszé, amit utólag úgy gondoltak, hogy össze lehet kötni azzal, hogy a vallásról szólnak, és ki lehet adni egy könyvben. Ebben a postban a természetről szóló esszéről lesz szó. Ez az, ami közvetlenül nem is a vallásról szól, és ha a vallásos ideológiák nem volnának olyan hülyék hogy érvet akarjanak csinálni a természetből akkor nem is kellene, hogy a vallás szóba kerüljön, de szóba kerül benne, így én is szólni fogok róla. Számos módon köthető nemcsak a valláshoz, hanem teljesen modern vitákhoz a vallás kapcsán.

Millt én nem tartom nagyon jó filozófusnak. Egy olyan liberális, nagyjából empirista, valamelyest baloldali gondolkodó volt, aki jó neveltetést kapott, tudott írni, a szemlélete nagy vonalakban rokonszenves számomra, de szerintem nem alkotott zseniálisakat. A könyvei bizonyos mértékig jól összefoglalnak bizonyos témákat, én is ezért hivatkozok rá, apropóként használom, hogy elmondjam az egyetértésemet,  kritikám, vagy kiegészítésemet. A természetről például, mint látni fogjuk, Mill véleménye távol áll a vallások hülyeségeitől, de eléggé sajátságos vélemény, igen túlhangsúlyozza a mesterséges dolgok szeretetét. Ehhez bizonyára hozzájárul az hogy a 19. században élt, amikor a mesterséges vívmányok előnyeit már látni ehetett, de a hátrányai még nem jöttek ki. Például a környezetszennyezés még nem volt jelentős, a globális felmelegedésről még mit sem tudtak. De ne szaladjunk előre!

Mill megkülönbözteti a természet szó sok jelentést. Ennek kevés jelentősége van, mert ez csak akkor jelentene problémát ha a "természet" szó eme jelentéseit összekavarják, és visszaélnének vele a vallások. De nem erről van szó. Két eltérő jelentést mégis kiemelek: (i) a természet az Univerzum, azaz minden, a rá vonatkoznak a természettörvényekkel együtt.  Ezt a jelentést tükrözi a "természettörvény" szó maga, ami univerzális törvényekre vonatkozik. Általában fizikai törvényekre. Ezzel szemben szűkebb értelemben (ii) a természetes a mesterséges ellentéte. Azaz nem ember alkotta dolog, vagy még szűkebb értelemben, nem a természettől alapvetően különböző technológával alkotott dolog.

A második jelentés eme két variációjára kitérek, mert ennek van jelentősége. Például lehet azt mondani, hogy mondjuk a tehénből fejt tej mesterséges, hiszen az ember mesterségesen tenyésztette a marhát ilyenné, a marha eredetileg nem adott volna állandóan tejet, és egyébként is, az ember feji a tejet, a tehén magától nem spricceli a vödörbe. Ha meg egy fejőgép feji a tejet, akkor pedig pláne mesterséges eszközök segítségével állt elő abban a formában, amelyben ismerjük. Aztán meg ugye még pasztőrözik is, mindenféle módon kezelik, adnak hozzá adalékanyagokat, elvesznek belőle anyagokat. Mégis, a tejet nem feltétlenül mondjuk mindig olyan értelemben mesterségesnek, mint például a műanyagokat, amelyek a természetben nem fordulnak elő, mert molekuláris szinten olyan struktúrákról van szó, amilyen a természetben nem áll elő. Bár a természetben vannak más, hasonló polimerek, de amiket műanyagoknak nevezünk, az pont nincs.

Sokan ebben a második értelemben erkölcsi érvet faragnak abból, hogy valami mesterséges vagy természetes. Érdekes módon vannak olyan vallások, vagy vallásos jellegű népbutító ideológiák, amelyek szerint a természetes jó, a mesterséges rossz, más vallások pedig sok esetben pont azt mondják, hogy a természetes a rossz, a mesterséges a jó. Persze nem pont ugyanazokról a dolgokról van szó. A keresztény vallás például mindkét dolgot egyszerre teszi, és egészen közel álló kérdésekben. Például a keresztény egyházak többsége szerint a mesterséges fogamzásgátlás rossz, és csak azért, mert mesterséges. Mert beavatkozás a természet isten alkotta rendjébe. Ugyanakkor ugyanezek a keresztény egyházak szerint például ha egy nő kedve szerint szexel sok férfival házasságon kívül, akkor az rossz. Pedig a természetben az állatoknál ez lépten-nyomon előfordul. Itt az, hogy ez természetes, érdekes módon átfordul azzá, hogy ez "állatias", és rossz dologgá válik.

Egyébként mindkét fajta érvelés eleve úgy hibás, ahogy van. Abból, hogy valami természetes, nem következik az, hogy rossz, vagy az, hogy jó. Semmi köze hozzá. Az, hogy valami természetes, azaz, hogy a természetben de facto így van, az egy deskriptív megállapítás az "is-ought" distinkció "is" oldalára esik. Ezzel szemben az, hogy mi jó és mi rossz, az nem deskriptív leírás, hanem normatív. Itt nem arról van szó, hogy de facto mi hogy van, hanem arról, hogy hogyan kéne lennie. Ez az "is-ought" distinkció "ought" oldalára esik. És ahogy ismeretes, az "is" és az "ought" logikailag független dolog. Az egyikből nem következik a másik. Van, ami de facto valahogy van ("is"), és jó, hogy úgy van, és van ami nem jó, hogy úgy van. Emellett van, ami nincs úgy, ahogy kéne lennie, illetve van, ami szerencsére nincs úgy, ahogy nem kéne lennie. Ráadásul az, hogy minek hogy kéne lennie, az az emberek szubjektív véleménye, ami az érzéseiktől függ. Nem pedig egy külső, objektív tény.

Ha egy nő egy hónapban három különböző férfival szexel, vagy egy férfi három különböző nővel, akkor ez de facto így van. Hogy ez így jó, vagy rossz az teljesen független attól, hogy de facto így van-e. Ennek értelmében pedig attól is független, hogy a természetben így van-e, vagy csak mi csináljuk így. De összefoglalva: a természetből, vagy a természet törvényeiből, vagy abból, hogy mi természetes nem lehet erkölcsi törvényeket levezetni. Ha egyébként valaki komolyan gondolná, hogy egész pontosan az a jó, ami természetes, annak pontosan úgy kéne élnie, mint az állatok. Lehet, hogy ebben akkor nincs benne a műanyag, de akkor az angol wc sincs benne, és a házasság sincs benne, és lehet, hogy benne van a poligámia.

Ha a természetes mindig a jót jelentené (a mesterségessel szemben), akkor az egész társadalmunk hülyeség lenne. Mill egy csomó példát sorol fel erre, például a  mocsarak lecsapolása. Ez a példa persze kicsit 19. századi, de azért ma sem szeretnénk, ha mocsarak lennének városok belterületén, a mocsarakat úgy szeretjük, ha a lakóhelyünktől távol vannak, és csak az ott élő állatoknak vannak fenntartva, illetve azoknak, akik éppen oda szeretnek kirándulni. De nem szeretnénk a mocsarakat az összes természetes nyűgével együtt a munkába menet átélni.

Közbevetőleg: itt felmerülhet az a kérdés, is, hogy ha isten teremtette az Univerzumot, akkor a mesterséges dolgokat nem közvetlenül teremtette, de hát ha ezek mégis jó dolgok, akkor isten teremtése nem tökéletes. Persze lehet azt mondani, hogy isten eleve betervezte az emberi technológiai fejlődést, de akkor azt kell, hogy mondjuk, ez az isten betervezte a technológiai rosszat is, és felelős érte. Röviden: isten vagy felelős a technológiai rossz dolgokért is (atombomba), vagy nem felelős, de akkor a technológiai jó dolgok is az ember alkotásai, és nem isten érdemei. Akkor van a világon valami, ami istentől függetlenül jött létre, és jó. Akkor isten nem lehet a tökéletes jó, hiszen a teremtése még javítható volt.

Ez a kérdés szorosan kapcsolódik a világban levő gonosz problematikájával, amellyel már sokszor foglalkoztam. Millnél azonban egy olyan példára, megfogalmazásra akadtam, ami szerintem nagyon találó. Mill azt mondja, hogy ha a világ igazságos lenne, akkor minden ember pont annyi jót és rosszat kapna, amennyit érdemel, tökéletes erkölcsi történet lenne. Ezt szakszóval úgy is mondják, hogy a világ merikrokrata lenne. Én ennek nagy híve vagyok, és mivel a világ nem ilyen, ezért nem is tudom elfogadni, hogy egy jóságos isten teremtette. A világ jelenleg nem meritokrata elven működik, és korábban sem eszerint működött. Az, hogy a meritokratizmus híve vagyok, azt jelenti, hogy szeretném, ha így működne, és próbálok érte tenni.

Mill szerint a  természetesből nagyon sok rossz van, sokkal nagyobb rossz, mint a mesterségesből. Itt jön az ki, hogy Mill a 19. században élt, amikor ez még eléggé igaz volt. Én ma már nem lennék ilyen határozott ebben, de azt állítom, hogy az emberi technológia összességében nagy fejlődés, és megéri érte. Hogy emellett a természetes rossz, vagy a mesterséges rossz a nagyobb, az egy külön kérdés. Mill nagyon irtózott a természettől, ahogy említettem, itt már kezd egyoldalúvá válni a véleménye.

Mill kitér arra - és ez a gonosz problematikájának egyik védekező kísérlete -, hogy van, hogy jóból rossz lesz, és rosszból jó. Ezáltal próbálják a hívők védeni, hogy isten miért engedi meg a rosszat: van, amikor jót eredményez. És fordítva: isten a jót engedi, de van, hogy rossz lesz belőle. Mill helyesen rámutat, hogy ezek mellékeffektusok. a fő effektus az, hogy legtöbbször jóból jó lesz, rosszból rossz meg rossz. Mill szerint azért, mert az "akinek van, annak adatik" elve dominál. Ez szerintem így hülyeség, a természetben pozitív és negatív visszacsatolások is vannak. De énszerintem a  jóból azért lesz legtöbbször jó, és a rosszból legtöbbször rossz, mert a természet egyszerűen folytonos függvények szerint változik. Azaz legtöbbször nem ugrik nagyokat. De az nem igaz, hogy a termszetben az önerősítő pozitív visszacsatolás dominálna. Ha dominálna, akkor a természet instabil lenne.

Mill egyébként a jóról és rosszról eléggé abszolút értelemben beszél. Olyan, mint egy erkölcsi abszolutista. Mindenképpen úgy ír, mint aki meg van győződve arról, hogy legalább bizonyos erkölcsi értékek abszolút értékek. Ez szerintem tarthatatlan. Pont az "is-ought" distinkció miatt. De ez egy másik nagy kérdés, az erkölcsi relativizmus, amiről szintén már elég sokat írtam.

A rossz problémájára Mill szerint csak az a megoldás, hogy isten nem omnipotens. Ezzel csak az a gond, hogy ez ellenkezik a legtöbb vallás doktrínáival. Ez egy logikailag lehetséges hipotézis volna, de nem népszerű, és persze ez sem  egy igazolt hipotézis. Nem racionális benne hinni. Egyszerűbb hipotézis az, hogy nincs isten. Az is jogosan felvethető, hogy ha isten nem mindenható, akkor "isten isten-e egyáltalán". Illetve az is, hogy ki teremtette azt, ami korlátozza istent. Akkor isten nem az egyedüli teremtő lenne. Vagy van valami, amit más teremtett, és neki korlátot jelent, vagy van valami, amit senki nem teremtett.

Mill megvédi Leibnizet Voltaire-rel szemben, mert Mill szerint Leibniz nem azt állította, hogy az elképzelhető világok legjobbika van, csak az összességében lehetséges világok legjobbika. Tehát, hogy Leibniz szerint a mi univerzumunkban lévő rossz logikailag kiküszöbölhetetlen velejárója egy nagyobb jónak. Amolyan "collateral damage". Csakhogy szerintem ezt Voltaire is így értette. Az "elképzelhető világok legjobbikát" így szokták érteni, azaz logikailag megengedett világra gondolnak. Voltaire iróniája ez ellen az elképzelés ellen szólt. Mert eléggé nagy lehetetlenség azt hinni, hogy a világban lévő összes rossz azért van, mert kiküszöbölhetetlen velejárója a nagyobb jónak. Az sem plauzibilis elképzelés, hogy ennél a világnál ne létezhetne logikailag konzisztens jobb világ, ha máshogy teremtették volna meg a szabályait, vagy bizonyos állapotokat, (véletlen dolgokat).

Végezetül még arra térnék ki, hogy ma miért aktuális ez a természetes-mesterséges probléma. Két példát fogok említeni. Az olvasónak nyilván magától is eszébe jutnak azok a vitás kérdések, amelyek manapság foglalkoztatnak minket, és valahogy a vallással kapcsolatosak. Az egyik ilyen példa az a chemtrail hívők, akik egy összeesküvés-elméletben hisznek, de a mozgalomhoz elég nagy merítéssel hozzácsapódnak olyan témák is, hogy tulajdonképpen minden mesterséges dolog rossz. Valójában ugyebár a kondenzcsíkok, amelyeket a repülők húznak, nagyrészt vízből állnak. Ugyanolyan vízből, mint a természetes víz. Csak azért károsnak gondolni, mert egy repülőből jön ki, marhaság. A repülő persze széndioxidot, és még kis mértékben más gázokat is bocsát ki. Ezek közül van üvegház-hatású, vagy ózonréteget romboló gáz is. Teljesen jogos felvetés az, hogy a mellékes gázok redukcióját megcélozzuk, mert ezek nem szükségszerű termékei az égési folyamatnak. De ez egy technológiai kérdés, amire technológiai válasz lehetséges csak. Azt felvetni, hogy töröljük el a repülést, úgy, ahogy van, mert mesterséges, az túlzás, és marhaság. Tenni azért, hogy kevés káros hatása legyen, az jogos. De ennek az ésszerű mérlegeléséhez pont az olyan szélsőséges dogmáktól kell megszabadulni, hogy a mesterséges rossz dolog. Tudom, a chemtrail hívők jelentős része azt hiszi, a repülőgépek szándékosan permeteznek további anyagokat, amelyek a nép butítására, megbetegedésére szolgálnak. Ez eszeveszett összeesküvés-elmélet, és hülyeség. De emögött valahol mélyen az a reflex húzódik meg, hogy ami természetes az eleve rossz, vagy legalábbis gyanús.

Egy másik, frekventált példa a homoszexualitás, ahol egy gyakran elhangzó érv, hogy nem természetes. Ez duplán is hülyeség, mert egyrészt a homoszexualitás a természetben is előfordul, másrészt pedig ebben a postban pont azt fejtegettük, hogy nincs olyan szabály, hogy ami nem természetes, az rossz. Maga a katolikus egyház sem mondja általában azt, hogy csak a természetes jó, vagy azt, hogy ami mesterséges, az mind rossz. Tehát a homoszexualitásnál sem lehet ilyen nem létező szabályra hivatkozni. Mégis megteszik. Nem mennék bele a chemtrail vagy a homoszexualitás kérdés részletes elemzésébe, az messzire vezetne. Csak azt akartam illusztrálni, hogy Mill eme esszéje jó muníciót ad ebben a két kérdésben egy visszatérő érv kilövésére. Akár ellenpéldákat is lehet Mill esszéjéből venni, de az érvei mindenképpen figyelemreméltóak.

Címkék: könyv természet gonosz természettörvények

6 komment

Az istenélményekről

Brendel Mátyás 2016.07.26. 06:27

istenelmeny.jpg

Nicolas Everytt: "The non-existence of God" c. könyvének következő, fejezetéről lesz szó: az istenélményekről. A témát nem tartom különösen fontosnak, de érdekesnek igen. És akárcsak a csodák kapcsán, itt is fontos, és mély tudományfilozófiai kérdésekről lesz szó, nevezetesen az ismereteink fundamentumáról, illetve arról a kérdésről, hogy mi alapján fogadhatunk el egy érzékelési formát, és mi alapján utasíthatjuk vissza. Az istenélmények kérdése, bár elég világosan elkülönül a csodák kérdésétől, de kapcsolódik is, ugyanis egy istenélmény is sokszor kapcsolódik fizikailag látszólag lehetetlen dolgokhoz, másrészt, ha a hívők azt hiszik, hogy találkoztak valakivel, akkor felvethető a kérdés, hogy honnan gondolják, hogy ez a valaki isten? Ha pedig ennek igazán utánakérdezünk, akkor itt tulajdonképpen nem elég, hogy a hívő azt hiszi, vagy úgy érzi, hogy istennel találkozott, hanem tulajdonképpen szükség volna egy ugyanolyan erős igazolásra, mint a csodák esetében. De evvel a kérdéssel Everitt nem foglalkozik, én pedig lezárom a kérdést azzal, hogy utalok a csodáról szóló postomra.

Fontosnak én azért nem gondoltam ezt a kérdést, mert én gyakorlatilag nem találkoztam olyan hívővel, aki azt állította volna, hogy neki személyesen volt istenélménye, találkozott istennel, és ezt a találkozást szó szerint értette volna. Szerintem a világon általában kevés hívő állítja ezt, és kevés hívőnek jelent ez igazolást istenre. A többség szerintem azért hisz istenben, mert így nevelték, vagy valamikor ezt egy rokonszenves, vonzó világképnek tartotta, vagy, mert bizonyos istenérvek meggyőzték, esetleg olvasott valamilyen vallásos könyvet, netán a Bibliát, és ez győzte meg. Ezek persze mind nagy hülyeségek, de az istenélmény is az, szóval ilyen szempontból mindegy, csak én úgy becsülöm, hogy gyakorlatilag kicsi a jelentősége.

Az istenélményeknél, akárcsak a csodáknál a legelső, és döntő szempont, amivel szemben egy ateista szkeptikus állást foglal, az a hitelességük. Ezzel kapcsolatban a hívők egyik fajta állítása az, hogy a vallásos élmény, isten érzékelése egyszerűen egy új érzékelési mód. Ez akkor is jó megközelítés, ha technikai értelemben nem gondoljuk, hogy egy új érzékelési módról lenne szó, hanem csak az istenélmények hitelességét vizsgáljuk, mert ha egyszer ezeket az élményeket egy halmazba vesszük, akkor egy bizonyos fajta érzékelésnek tekintjük, amelyet legalábbis egységesen akarunk tárgyalni, megítélni, azaz ugyanazok a kérdések merülnek fel így is, úgy is.

Az egyik legegyszerűbb ellenvetésünk az lehet - és ezt Everitt nem is tárgyalja - hogy ennek az állítólagos érzékelési módnak nincs szerve, nincs arra fizikai, biológiai magyarázat, hogy ez az érzékelés hogyan is működne. Míg a többiek esetében van ilyen tudományos magyarázatunk, leírásunk. Ez meg nagyon alátámasztja a hitelességüket. Ha egyszer tudjuk, hogy a fény hogyan juthat a tárgyról a szemünkbe, tudjuk, hogy a szemünk és az agyunk azt hogy dolgozhatja fel, és tudjuk, hogy az embereknek (általában) van szeme és agya, akkor kézenfekvő, hogy lehet egy olyan érzékelési képességünk, mint a látás, legfeljebb ennek pontossága, vagy torz volta lehet kérdéses. És természetesen nem szükséges, hogy ez a szerv jól működjön, vannak gyengén látók, színtévesztők, sőt, vakok is. Ezzel szemben, ha egy másfajta érzékelésnek nem találjuk a szervét, nem találjuk központját az agyban, akkor eleve kétséges, hogy ez hogyan is lehetne.

De ez még nem egy döntő érv. Hiszen korábbi korokban az embereknek nem igazán volt fogalmuk még a fény és a hang mibenlétéről sem, a szem és a fül működéséről igen felszínes ismeretük volt, az agyról esetleg nem is tudták, hogy a gondolkodás szerve (azt hitték, a szív az), és mégis, az az ismeretük, hogy van olyan érzékelési módunk, hogy látás, és hallás, és szaglás, és ízlelés, és tapintás, ez az ismeretük igaz volt. Na most honnan lehet ezt tudni?

Különösen problémásnak látszó kérdésfeltevés ez egy empirista számára - az ateisták többsége pedig empirista - hiszen az empirizmus szerint minden tudásunk alapja az érzékelés. Egy logikai pozitivista számára pedig a probléma ugyanúgy létezik, hiszen számára minden a valóságról szóló szintetikus állítás empirikus alapú kell, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy az érzékelési módok megítélésében nincs hová visszahátrálni. Tehát a látás megbízhatóságát nem tesztelhetjük valami még megbízhatóbb dologgal. Nincs a valósághoz, az igazsághoz közvetlenebb hozzáférésünk, nincs "ground truth". A megoldás pedig nyilván az érzékszervi adatok belső analízisében rejlik, azaz a különféle érzékelési képességeinket egymással teszteljük.

Ezen magyarázat előtt a kérdés még egyszerűnek tűnt. Hülye kérdés, mondhatnatta volna az olvasó, még az előző bekezdés olvasása előtt, hiszen honnan is tudnám, hogy jól látok? Hát egyszerűen tudom, és kész. Szakszóval kifejezve, és Everitt erre utal, az érzékeléseinkről szóló ismereteink közvetlen, adott ismeretek, ezek az ismereteink fundamentumai, ezekről szólnak a logikai pozitivisták által protokolltételeknek nevezett állítások (bár ezek pontos formájáról vitatkoztak), ezek az Everitt áltl is properly basic, azaz alapállítások. Everitt egy másik fejezetben foglalkozik azzal, hogy a Plantinga által "kidolgozott" reformed epistemology szerint a "létezik isten" ilyen alapállítás, de erre itt most ne térjünk ki, foglalkozzunk inkább azzal, hogy lehet-e isten érzékelése egy külön érzékelési mód, illetve az istenélmények csoportja lehet-e egy viszonylag megbízható élménycsoport. Everitt másokat követve arról beszél, hogy "veridical" élményről van-e szó, azaz olyanról, amiben alapesetben megbízhatunk, mint például ahogy abban megbízunk, hogy ha látunk valamit, akkor az létezik.

Itt Everitt, és mások is, akik a veridical élményekről beszélnek, illetve arról, hogy alapból megbízunk az állításainkban - ez például Swimburne érve - láthatóan nagyon megfeledkeznek az érzékcsalódásokról. Az érzékcsalódások azt demonstrálják, hogy még ha különösebben semmiféle zavaró tényező nincs, még ha tiszta is az agyunk, jók az érzékszerveink, akkor is megtévesztenek minket az érzékszerveink. Nekem kedvenc, és a postban használt példám az lesz, hogy ha egy pálcát belelógatunk egy patakkvízbe, akkor azt látjuk, hogy meg van törve. És nem igaz, hogy alapértelmezésben megbízhatunk a látásban, még akkor sem, ha semmiféle zavaró tényező nem játszik közre. Tehát Swimburne azon érve, hogy alapból megbízunk az élményeinkben, tehát az istenélményekben miért ne, már ott bukik, hogy alapból sem bízunk meg az élményeinkben.

De honnan tudjuk azt, hogy a látás, minden hibája mellett egy valamilyen szinten megbízható, reális érzékelési mód, és nem egy hallucináció?! A másik oldalon, mi az érvünk az ellen, hogy az istenélmény nem egy ilyen érzékelési mód? Itt Everitt egészen jó érveket hoz fel. Ezt a kérdés sokszor H.G. Wells c. "vakok országa" példameséjével szokták elmondani a hívők (Wells a meséjében nyíltan nem mond egyértelmű konklúziót). Erről már írtam egy postot, amelyben elég részletesen kifejtettem, hogy a hívők szerintem miképpen és hogyan tudnák igazolni, ha lenne egy plusz érzékelési módjuk. De nézzük, hogy Everitt kapcsán hogyan foglalhatjuk ezt össze talán kicsit másképpen!

1) Az érzékelés mechanizmusa. Az összes érzékelési módunkhoz van szerv, és tudjuk, hogy miképpen vagyunk képesek érzékelni azt a bizonyos dolgot azzal a bizonyos szervvel. Tudjuk, hogy a szemünk hogyan konvertálja a fotonokat akciós potenciállá, amit az agyba továbbít, és az agy feldolgozza azt. Erről a feldolgozásról is van egy csomó ismeretünk. A hívő persze beleköthet, hogy nem elégedett a látás magyarázatával, vagy úgy általában a gondolkodás magyarázatával fizikalista alapon. De ha összevetjük, hogy miféle elmélet van arról, hogy miképpen érzékelheti az ember a transzcendenset, akkor ég és föld a különbség. A transzcendens érzékelésénél még a materiális okozás problémája is felvethető, mint teljesen áthidalhatatlan problémát.

2) Everitt a mechanizmus hiányát igazából úgy veti fel, hogy arra nincs mechanizmus, hogy miképpen volna lehetséges a privát érzékelés. Ez akkor vetődik fel, ha az ateista azzal a kritikával jön, hogy hogy lehet az, hogy amikor egy hívő istenélményről számol be, akkor azt a legritkább esetben erősíti meg más is, akár akkor sem látják mások istent, ha jelen vannak. A hívő ekkor jöhet azzal az igen gyenge érveléssel, hogy csak ő képes látni istent. Ami nem igazán képzelhető el. Ha a hívő azt mondja, hogy - ahogy Everitt kifejti - isten csak bizonyos embereknek mutatja meg magát, akkor ez (i) olyan összeesküvés-elmélet, amiért elmegyógyintézetbe szokták vinni az embereket (ii) akkor isten vessen magára, hogy nem hiszek benne, ő tehet róla!

3) A megbízható érzékelésnek van egy fontos tulajdonsága: a saját állapotom, helyzetem, vagy más dolgok által befolyásolható, és az így előidézett változás az érzékelt tartalomban következetesen összefügg a helyzet, vagy a környezet változásával. Everitt almával mondja el a példát, de ez elég unalmas. Én az egyik kedvenc példámmal élnék ebben a postban, tegyük fel, hogy bizonyos emberek tudnának ultrahangot érzékelni, és azzal tájékozódni, akárcsak a denevérek. Ebben az esetben az ultrahangokat nyilván a fülünkkel hallanánk. Mindkét fülünk befogása nyilván kioltaná az érzékelést, az egyik fülünk befogása szintén részben degradálná, de lehet, hogy teljesen tönkretehetné a távolságbecslést. A fejünk helyzetének változása szintén ennek megfelelő változást kell, hogy okozzon az érzékelésben. Miközben egy adott, mozdulatlan tárgy relatív helyzetének meg kellene maradnia. Na most a hívő jöhet azzal, hogy ez isten esetében elvileg is lehetetlen. Istennek nincs helyzete, nem egy tárgy a téridőben. Csakhogy, ha mégis érzékeljük, akkor lehet, hogy lenne egy entry pointja a téridőben a róla jövő érzékleteknek. Ha a jelenségek minden hiányát, ami valamifajta igazolást jelentene, kimagyarázunk, hogy isten nem ilyen, akkor a végén marad egy igazolatlan, és jelentés nélküli hipotézisünk.

4) A konzisztenciának nem csak egy érzékelésen belül, hanem érzékelési módok között is meg kell lennie: ha 5 méterre érzékelek egy tárgyat, akkor azt normál esetben látnom is kell, ha odamegyek érintéssel is érzékelnem kell tudni. A tárgy mérete, alakja, helyzete is megfelelő kell, hogy legyen. Ha egy nagy gömböt látok, de egy téglatestet érzékelek az ultrahanggal, akkor valami nem stimmel az ultrahangos érzékeléssel. Egy másik példa az érzékcsalódásra a vízbe mártott bot: ezt eltörve látom (a fénytörés jelensége miatt), de törés nélkülinek találom, ha megfogom. Mivel a tárgyak létezésében és alakjában is egy bizonyos konzisztenciát feltételezünk, amely a vízbe mártástól egy ág esetében nem különösebben változhat meg, ezért itt a látott élményre mondjuk azt, hogy tévedés van benne (ilyen szinten egyik érzékelési mód sem teljesen megbízható, csak bizonyos szintig). Ez a példa jól mutatja, hogy hogyan állapítjuk meg, mely érzékeléseinkben bízzunk, és melyeket nyilvánítsuk érzékcsalódásnak, amikor összevetjük őket egymással.

5) Az érzékcsalódásokon időzve még egy kicsit, az istenélmények kapcsán elég kézenfekvő az, hogy itt is lehet érzékcsalódásról, vagy módosult tudatállapotról, képzelgésről szó. Egész egyszerűen akár hallucinációról, vagy arról, hogy valamilyen homályos dolgot félrenéztek, vagy hamisan emlékeznek rá. Ugyabár egy a múltról szóló beszámoló ilyen módon is téves lehet.

6) Everitt helyesen rámutat arra, hogy az, hogy adott esetben mások is megerősítsék az élményt, szintén sokat segít az igazolásban. Ha pedig olyan esetben nem látnak mások semmit, amikor pedig kéne (mert jelen vannak), akkor ez kifejezetten az élmény hitelessége ellen szól. Itt akkor a hívő jöhet a privát érzékeléssel, amiről már szóltam.

7) Az is jó, ha az élmény reprodukálható. Ha tudhatom, hogy isten valahol huzamosabb ideig érzékelhető, akkor később is meg tudom erősíteni az élményem hitelességét. Ha ez annak ellenére nem sikerül, hogy várhatóan kéne, hogy sikerüljön (például egy pillanattal később), akkor ez egyenesen az élmény hitelessége ellen szólhat. Itt megint óvatosnak kell lenni, mert a reprodukálhatóság elvárásának például van határa. Nem várhatjuk el, hogy isten ugyanott rostokoljon másnapig, csak, hogy józanul is megnézhessük. De az, hogy egy ilyen reprodukció még az esetek egy részében sem történik meg, az több mint gyanús.

8) Lényegében itt is igaz, hogy ha sikerülne ráhúzni a jelenségre egy elméletet, és jósolni lehetne, hogy isten mikor, kinek, hol jelenik meg, akkor az egy csapásra hitelessé tenné az élményt.

Mindez az istenélményeknél nincs meg. Egyenként mindig meg lehet próbálni magyarázni a hiányt, de együtt az összes felsorolt pont, az reménytelen. Az pedig még inkább furcsa, hogy isten nem csinálja ezeket a "megjelenéseket" jobban, pedig hát nem egy nehéz dolog, és ugye állítólag isten még mindenható is. Igazán nem lehetne számára gond konzisztensen, reprodukálható módon, mindenkinek megjelenni. A bujkáló, és esetleg pár hívőnek mindenféle szabályosság nélkül, össze-vissza megjelenő isten pedig már kifejtettem, hogy kissé beteges, "paranoiás" feltételezés.

 Everitt megemlíti, de méltatlanul kis hangsúllyal azt, hogy a különféle istenélmények, akárcsak a csodákról szóló beszámolók, és a különféle vallások maguk is, földrajzilag igen különös eloszlást mutatnak. Keresztény vidékeken általában keresztény látomásokról hallunk, muszlim vidékeken muszlimokról, indiai vidékeken indiai istenekről. Itt megint lehet azzal próbálkozni védekezni, hogy isten mindenki számára úgy jelenik meg, mint ami az ő elképzelése, de akkor egyszerűbb magyarázat az, hogy ezek a jelenségek mindenkinek a hitéből táplálkozó, saját képzelgések.

Az összes pontot, és Everitt összes kritikáját le lehet fedni egy teljesen profi tudományfilozófiai megközelítéssel: az empirizmus szerint - és ebben még a logikai pozitivizmus, sőt, a popperi racionalizmus is egyetért vele, az elméleteinket aszerint kell megválogatni, hogy az összes megfigyelésünket együtt minél jobban, egyszerűbben megmagyarázzuk. A jóság kritériumaiba nem mennék bele, de ennek jegyében például minél kevesebb érzékcsalódást, és hazugságot, csalást kell feltételezni. A fénytöréses példánál pedig alapvetően két fő hipotézist tehetünk fel:

A) Vagy a látásunkat zavarja meg valami (modern ismereteink szerint ez a fénytörés jelensége).

B) Vagy a látásunknak van igaza.

Csakhogy a B) esetben feltételeznünk kell olyan dolgokat, hogy (i) A tapintásunk, amely szerint a bot nem tört el, téves. (ii) A bot rejtélyes módon kiegyenesedik, amikor a vízből kivesszük. Emiatt a B) hipotézis túl bonyolult. Nem áll össze a kép. Hasonlóan, egyszerűbb azt feltételezni, hogy a Bibliában tévedések, hazugságok, metaforikus dolgok vannak, és a keresztények, akik istenélményekről számolnak be, szintén vagy tévednek, vagy hazudnak, vagy nem szó szerint értik az istenélményt, mint azt feltételezni, hogy a keresztényeknek igazuk van, de az összes többi vallásnak, és misztikus szektának nincs, továbbá a bibliai ellentmondásokra van valami magyarázat, és az összes isten ellen szóló érvre is van, amelyeket ezen a blogon valaha is elővettem.

Ide kapcsolódó probléma az is, hogy ahogy Everitt megjegyzi, alapból eleve érthetetlen, hogy egy isten miért lenne érzékelhető. De ha éppen akarja, akkor a mindenhatósága miatt azt is el lehet gondolni, hogy érzékelhető lehet. Csak éppen akkor nem lehet megmondani, mifélének kéne lennie. Teljesen jogos kérdés az, hogy a hívő hogyan is ismeri fel istent?! Everitt szerint gyakori válasz, hogy egyszerűen tudják, anélkül, hogy szóban ki tudnák fejteni  az indoklását. Ez is gyanúra ad okot.

Én itt annyit tennék hozzá, hogy tapasztalatom szerint az álomban fordul elő ilyen, amikor tudom, hogy ki kicsoda, de nem tudnék semmi konkrétumot megnevezni, hogy honnan tudtam volna, mit is jelentene ez a tudás. Egész egyszerűen az agyam bizonyos része ebbe az állapotba billent be. De ez a képzelgésre jellemző dolog. Ugyanis a valós dolgokról általában tudjuk, hogy honnan ismerjük fel őket, minimum akkor meg tudjuk ezt fogalmazni, ha rákérdeznek.

Everitt nem hivatkozik rá, de kapcsolódó kutatási téma a neuroteológia. Ez a vallásosság és az agy kapcsolatát kutató tudományterület. Ebben a postban nem fogom ezt részletesen bemutatni, de a vizsgálatok bizonyos agyterületek és a "szupernaturális élmények" kapcsolatát mutatták ki. Eme területek mágneses ingerlésével "spirituális" élményeket lehet kiváltani. Ezek az élmények lehet, hogy hasonlóak a kalsszikus istenélményekhez, lehet, hogy elvontabbak. Én azt olvastam, hogy tipikusan testen, téren és időn kívüliség élményéről van szó, és a kapcsolódó agyterület, a temporális lebeny pontosan ilyen információk feldolgozásáért felelős. Az, hogy ilyen élményeket ki lehet váltani az agyban, erősen igazolja azt, hogy ezek emberi képzelgések. Természetesen a hívőnek itt is van ad hoc magyarázkodó hipotézise: az agy adott központja isten, vagy a túlvilág jeleit képes befogni, és ha ingereljük, akkor valóban képzelgéseink lesznek, ellenben, ha ingerlés nélkül van istenélmény, akkor az valódi. A gond csak az, hogy ez megint a nyakatekert hipotézis ez egyszerű magyarázat helyett. A másik, hogy ismerve azt, hogy az agy működésében mennyi sok zavar következhet be, természetes hipotézis az, hogy akkor ez az agyterület el is romolhat, ingert kaphat máshonnan, aktivizálódhat tévesen is. Annyi pszichés betegség, érzékelési zavar mellett ez nem meglepő. Az ateista az összes ilyen élményt ilyen túlműködésként, vagy működési zavarként magyarázhatja. A hívőnek meg semmi alapja, hogy kijelentse, hogy eme élmények egy része mégis hiteles üzenet lenne. Számos érv szól még az ellen, hogy itt egy valódi érzékelésről lenne szó, de a neuroteológia külön postot érdemel. Egy magyar könyv, amely elég jól bemutatta ezt a kutatási területet Szendi Gábor: Isten az agyban c. könyve. Természetesen ez a könyv az adott időpont állását mutatta be, a kutatási terület rohamosan fejlődik, és még sok, részletesebb eredmény várható a jövőben.

A végén visszatérnék arra, hogy nagy átfedést mutat ez a kérdés a csodákkal. A csoda kézenfekvően istenélmény is lehet, és az istenélmény szükségszerűen csoda, legalábbis a csoda elterjedt értelmezése szerint. Az istenélmények esetében többet időztem az érzékelések értelmezééné, megbzhatóságánál. Hogy honnan tudjuk, mi hallucináció, és mi igaz, mikor nem megbízható valami, mikor pedig igen. Ez azért érdekes mert mindezeket a tapasztalataink közötti összefüggések alapján kell eldöntenünk, nincs egy biztos háttérismeretünk, vagy alap érzékelési forma, ami mindennek az alapja volna. Ha lenne, az már dogma lenne. És ugyanezek a kérdések a csodák esetében is felmerülnek. Ott is kérdés volt, hogy miben bízhatunk meg, miben nem, és hogy tudjuk ezt úgy megalapozni, hogy közben nem hivatkozhatunk semmi dogmára, vagy tévedhetetlen érzékelési formára.

 

Címkék: könyv isten élmény vakok országa

59 komment

Igazolhatják-e a csodák isten létezését?

Brendel Mátyás 2016.07.16. 09:51

1024px-wilhelm_r_uber_hubertus.jpg

A képen "Szent Hubertusz" megtérését előidéző állítólagos csodát ábrázolták. A vadászó fiatal nemesnek a legenda szerint megjelent egy szarvas, az agancsa között kereszttel. Fogok beszélni erről az állítólagos csodáról is, de kezdjük az elején, az általános kérdésfeltevéssel: igazolhatják-e csodák isten létezését?

Az erről a kérdésről szóló tanulmányok klasszikusan Hume egyik könyvfejezetével szokták kezdeni, ez pedig "A csodákról" szóló X. fejezet az "Tanulmány az emberi értelemről", c. könyvben. Én sokat olvastam másodlagos irodalomban erről a fejezetről, de nem akartam volna erről addig postot írni, amíg el nem olvastam magam is az eredeti szöveget, ugyanis kétségem volt azt illetően, mennyire pontosan adják vissza mások Hume tézisét. Miután elolvastam, az nyilvánvaló, hogy Hume azt állítja, hogy:

1) A vallástörténelemből, vagy történelemből ismert csodák semmiképpen nem igazolják isten létét, vagy ama vallás igazságát, amelyhez kötik. Ha pedig nem vallásos csodáról van szó, akkor isten igazolása ugyan szóba sem jön, de akkor egyszerűen nem adhatunk hitelt a csodának.

2) Ha elvben tekintjük a kérdést, akkor Hume szerint mindenképpen nagyon nehéz volna odáig eljutni, hogy egy csodát elfogadjunk igaznak (megtörténtnek). Ennek különféle nehézségei vannak, amelyeket nyilván én is elemezni fogok.

Hume érvelésében egyébként lesz hiba, amit meg is fogok mutatni, továbbá nem eléggé letisztázott a fogalmazása, érvelése és szerkezete (Pont ezért sem teljesen világos, hogy Hume állítja-e, hogy a csodák elfogadása elvben abszolút lehetetlen. Sokan így interpretálják Hume végkövetkeztetését), mindazonáltal roppant élvezetes elolvasni mégis a szöveget, mert:

A) Maga a kérdés feltevése és megközelítése a tudományfilozófia legérdekesebb kérdéseihez visz el minket. Úgy mint, mikor igazolt, mikor cáfolt egy elmélet, mi legyen az elméletválasztás módszere, tényleg empirikus-e a tudomány, és ez mit jelent, bizonyosság-e a tudás, és ha nem, akkor mi a jelentősége és mik a kritériumai, mi egy ad hoc hipotézis, mik az ismereteink megbízható alapjai, van-e egyáltalán fundamentuma, lehetünk-e realisták, vagy relativisták, illetve teljesen szkeptikusoknak kell-e lennünk?

B) Hume láthatóan nagyon kiakadt a babonás emberekre, és a keresztény vallásra is, és rendkívül jól érvel amellett, hogy egy ókori könyvben olvasott állítólagos csodák mennyire gyenge hitelességűek, és, hogy még a különféle más csodákról szóló beszámolókhoz képest is nagyon gyengék. Tehát, hogy a keresztény vallásban emiatt hinni, nagyon eszement dolog, hiszen összehasonlításban és abszolút értelemben is gyenge lábakon áll.

Az egyik híresebb, és talán legfrappánsabb érve az, hogy ha a csodák igazolnák isten létét, és valamely vallás igazságát, akkor ugyanilyen mércével a többi vallás is igazolt lenne, de hát ezek a vallások ellent mondanak egymásnak. Itt észrevesszük, és felhasználjuk, hogy a különféle vallásoknak kb. azonos szinten és módon "igazolt" csodái vannak: általában szent könyveikben, más könyvekben, saját hagyományukban, saját egyházuk által elismert csodákról van csupán szó. Ez az érvelés általánosítható a vallás "módszerére", hiszen bármilyen "módszertani elv" (és itt valamely elv mellőzését, például az empirikus igazolás nem megkövetelését is elvnek tekintek), amely általánosan jellemző a vallásokra, nyilván nem lehet jó elv, hiszen egymással ellentmondó hipotéziseket eredményez. Erre alapoztam, "A hit eredendő hibája és ennek társadalmi kihatásai" c, írásomat.

Hume emellett élvezetesen, érdekesen, olvasmányosan fejti ki, hogy a Bibliában szereplő csodákat konkrétan miért is nem fogadhatjuk el erősen igazoltnak: mert műveletlen embere írták, régen írták, hiszékeny emberek beszámolóiról van szó, nincs független megerősítése, egymásnak is ellent mondanak a tanúk. Kifejezetten tetszett, mert én is szoktam hangsúlyozni, hogy a tanúvallomások összevetése teljesen józan, és értelmes módszer, és én is azt szoktam emlegetni, hogy a bíróságokon is ezt teszik. A Biblia tanúvallomásai egy bíróságon úgy dőlnének meg, mint a huzat.

Ide kapcsolódik, és ez vezet át Hume fő érveléséhez az a klasszikus ellenvetés, hogy sok történelmi eseményt ennyi, és ilyen erős bizonyíték alapján elfogadunk. Bár ez az érv ott már mindenképpen bukik, hogy más történelmi eseményt sem fogadunk el, legalábbis a részleteit nem, ha a beszámolók ellentmondásosak. Ha azonban van pár nem ellentmondásos beszámoló, akkor valóban, a plauzibilis történelmi hipotéziseket elfogadjuk, mert ezek nem mondanak ellent a háttér-ismereteinknek. A vallásos csodák azonban általában ellentmondanak a tudományos ismereteink, ellent mondanak annak, amit természet-törvényeknek hívunk.

Hume alapvető érvelése az, hogy mivel minden ismeretünk empirikus alapokon nyugszik, a természettörvények is ilyenek. Amikor természettörvény ütközik egy csodáról szóló beszámolóval, akkor valójában egy beszámoló ütközik sok beszámolóval, illetve akár saját megfigyeléssel is. Na most a természettörvényt viszont azért fogadtuk el természettörvénynek, mert nagyon sok megfigyelés igazolta. Például azt, hogy minden ember halandó, és, hogy amikor tényleg meghalt, akkor nem támad fel, azt olyan iszonyatos mennyiségű élettapasztalat igazolja (és hozzáteszem, most már a biológiai háttérismereteink is, amelyet még több megfigyelés és kísérlet igazol), hogy ehhez képest egy feltámadásról szóló ellentmondásos beszámoló egy kis szekta tagjaitól, akik műveletlenek voltak, régen éltek, és a beszámolókat évtizedekkel később írták le, hát ez igen gyenge.

Hume nagyjából úgy érvel, hogy ha a természettörvényt N megfigyelés támasztja alá, akkor az annak ellent mondó csodát is N megfigyelésnek kell alátámasztania. És ez már hibás érvelés, Hume is felveti, hogy lehet olyan megbízható beszámoló, amely erősebb, de aztán, amikor arról van szó, hogy igazolható-e legalább a csoda megtörténte, akkor mégis másképp foglal állást.

Hume hibája egyébként egy hamis dilemma. Akkor lenne igaza, ha logikailag csupán két lehetőség közül választhatnánk:

A) Vagy a természettörvény igaz, és az azt igazoló N megfigyelés igaz, és a csodát igazoló M megfigyelés hamis.

B) Vagy a csoda igaz, és az azt igazoló M beszámoló igaz, és az természettörvényt igazoló N megfigyelés hamis.

Ha logikailag valóban csak ez a két lehetőség volna, akkor a B esetet csak akkor választhatnánk, ha M>N lenne, illetve még a megbízhatóságot figyelembe véve, az M beszámolós megbízhatósággal súlyozott összege nagyobb lenne az N megfigyelés megbízhatósággal súlyozott összegénél.

Hume pedig úgy érvel, hogy ez egyetlen állítólagos csodára sem teljesül. Ebben igaza is van. Továbbá Hume valami olyat mond, hogy ennek teljesítése nehéz. És lehet, hogy azt is akarja állítani, hogy praktikusan lehetetlen. Ebben pedig abszolút nincs igaza, mert ezzel analóg esetekben a történelem folyamán többször megtörtént, hogy a természettörvény elvetését választották a tudósok, és teljesen jogosan. De ne szaladjunk előre!

A harmadik, lehetőség ugyanis a következő:

C) Az eddig természettörvénynek tartott összefüggés részigazság, sok esetben érvényes az összefüggés, az N megfigyelés igazságában nincs okunk kételkedni, ugyanakkor az M beszámoló is igaz, mert a törvény alól van kivétel.

Így pedig az N megfigyelésnél sokkal kevesebb, sőt, talán egy megbízható megfigyelés is elég lenne annak igazolására, hogy a vélt természettörvény megsértésével van dolgunk. Ehhez a tézishez azonban sokkal könnyebben is eljuthattunk volna, és ez mutatja, hogy Hume azért itt egy elég nagyot tévedett, hiszen nagyon triviális, hogy nincs igaza, mert hát a vélt természettörvények megsértését a tudomány történetében többször láttuk, hiszen jó pár elmélet megdőlt a tudomány története során. A legjobb példa talán a newtoni fizikát megsértő megfigyelések és kísérletek voltak, nevezetesen a Merkúr perihéliuma, és a Michelson-Morley kísérlet. A részletekbe itt nem szükséges belemenni, elég talán, hogy az anomália a Merkúr perihéliumával kapcsolatban azt jelentette, hogy a Merkúr pályája olyan paraméterekkel rendelkezett, amely a newtoni mechanikának ellentmondott. A Michelson-Morley kísérlet pedig azt igazolta, hogy a fénysebesség nem adódik hozzá az alapsebességhez, ha mozgó inerciarendszerben vagyunk, és ez szintén ellentmondott a newtoni mechanikának. Miközben a newtoni mechanika nagyon sok esetben működött, bevált predikciókkal rendelkezett, sőt, már az ipari forradalom teljes technológiája nagyrészt azon alapult. Tehát itt van a klasszikus eset, amikor N igen nagy, M igazából csak pár megfigyelés és kísérlet, és mégis, a fizikusok elfogadták, hogy ezek a kísérletek valósak, és ellentmondanak a newtoni fizikának. Hume persze ezt a tudománytörténeti fejleményt nem ismerhette, mert korábban élt. És korábban nemcsak Hume, de például Kant sem tudta elképzelni a newtoni mechanika cáfolását.

Érdemes nagyon röviden kitérni arra, hogy a Merkúr perihéliumánál próbálkoztak ad hoc mentőhipotézisekkel. Korábban ugyanis egy hasonló esetben az Uránusz keringési anomáliájából sikeresen egy másik bolygó létezését jósolták meg, és ez a Neptunusz képében ez fényesen igazolódott. De a Merkúr esetében a mentőhipotézisek csődöt mondtak, és a newtoni fizika - ahogy Lakatos mondaná - degeneratív kutatási programmá vált. A Michelson-Morley kísérlet esetében az éter elmélet volt a segédhipotézis, amely Einsteinig még tartotta is magát. Tehát a csodákhoz nagyon hasonló jelenségek a tudomány történetében vannak: ismerünk híres anomáliákat, amikor a tudósok egyetértett abban, hogy egy korábban természettörvénynek hitt összefüggésnek egy anomália ellentmond, és nem tagadták az anomália jelenségének hitelességét, legfeljebb azt nem tudták, nincs-e valamilyen mentőhipotézis. Ha van, akkor az anomáliának vége, ha nincs, továbbra is fennmarad. Az igaz, hogy ha egy segédhipotézissel, vagy egy újabb, átfogó elmélettel sikerül megoldani az anomáliát, az még inkább megerősíti az anomália jelenségének hitelességét, de a Merkúr perihéliumánál például annyira egyértelmű volt az anomália, hogy a tudósoknak nem volt kétségük. Ennek oka nyilván az, hogy egy potenciálisan akárhányszor megfigyelhető jelenségről van szó.

Csodák esetében szokták feltételezni, hogy azok ritkák, de valójában a ritkaságnak, vagy reprodukálhatóságnak nincs elvileg döntő szerepe a kérdésben. Egy reprodukálható jelenség természetesen azért jó, mert tényleg potenciálisan akárhány megerősítést kaphat. Tehát gyakorlatilag akármilyen nagy M elérhető. De egy egyszeri jelenség is lehet igazán erősen igazolt, és mégis anomália. Így például az 1054-es szupernóva, amely a Rák-ködöt hozta létre arról híres, hogy a világ több országában regisztrálták, és aligha lehetett ez összebeszélés, vagy kollektív hallucináció eredménye. Igaz, ez a megfigyelés jelenlegi tudományos ismereteinknek nem mond ellent.

Ezt a csodákról szóló postot egyébként Niholas Everitt: "The non-existence of God" c. könyve motiválta, ezt olvasom mostanában a strandon. A könyv végigveszi az istenről szóló érveléseket, és minden fejezetben tárgyal egy nagy csoportot. A szerző analitikus filozófus, ateista, és minden fejezet végén az a konklúziója, hogy az isten mellett szóló érv gyenge, az isten ellen szóló érveknek pedig van bizonyos erőssége. Nem mindenhol értek egyet azzal, ahogy Everitt érvel, sok fejezetben, az analitikus filozófia egyik túlzó jelenségét látom, nevezetesen, hogy Everitt teljesen feleslegesen túlragozza a dolgokat. Például az ontológiai istenérvnél végigveszi egy csomó filozófus teljesen hasonlóan rossz érvét, teljesen reménytelen érvek analízisébe megy bele, és szőrszálhasogató, miközben fontos érveket meg kihagy.

A csodákról szóló fejezetben például teljesen feleslegesen problémázik azon, hogy az, hogy egy természettörvény alól van kivétel, az logikai ellentmondás. Természetesen. Ezért a pontos fogalmazás az, hogy korábban természettörvénynek gondolt törvény cáfolatáról van szó, amely megmutatja, hogy a törvény csak korlátosan érvényes. Az istenhívők szokásos elképzelése szerint isten a világot és a törvényeit teremtette, tehát a természettörvények mindaddig tényleg teljesen érvényesek, amíg istennek eszébe nem jut beavatkozni, és természetesen csak ő tudja a természettörvényeket felfüggeszteni, ha akarja. Ennek igazolására pedig az tényleg logikus volna, ha tudnának mutatni olyan csodákat, amikor egy egyébként mindig érvényes törvény egy különleges esetben meg lett szegve, és akkor mondhatják azt, hogy a megszegés isteni csoda, a megszegő maga isten. A hívő számára rossz hír, hogy Hume-nak annyiban igaza van, hogy a történelemből ismert csodának tartott mesék ettől nagyon messze vannak. De abba nincs Hume-nak igaza (ha állított ilyet), hogy ilyenek igazolása teljesen lehetetlen.

Na most Everitt néhány mellékes, de mégsem felesleges dologra is kitér. Helyesen megjegyzi, hogy csodának azt is nevezhetjük, amikor egy esemény nem mond ellent kifejezetten egy természettörvénynek, csak nem tudjuk a tudományos magyarázatát, és azt hiszi a hívő, hogy soha nem is fogjuk tudni. Például az élet keletkezése nem mond ellent nagyon szorosan a fizika törvényeinek, csupán egy roppant különös jelenség, és jelenleg nem tudjuk a pontos magyarázatát. A hívő hiheti, hogy soha nem is fogjuk tudni, de hát honnan tudná a hívő, hogy soha nem fogjuk?! Everitt helyesen rámutat, hogy ezt a hívő nem tudhatja. Ha pedig a hívő minden jelenleg nem megmagyarázott jelenség mögött istent lát, az a fehér foltok istene, aki méltatlanul bujkál az egyre szűkösebb rejtekhelyén: a tudomány fehér foltjai között. Ezt a képet a hívők általában kikérik maguknak, egy ilyen istenhit roppant defenzív, és méltatlan volna.

Egy másik lehetőség a koincidenciák csodája. Itt sincs arról szó, hogy valami ellent mond a fizika törvényeinek, de furcsa egybeesésről van szó. Everitt olyan példát mond, hogy egy agyi stroke miatt egy mozdonyvezető eszméletét veszti, az automatikus fékezés megállítja a vonatot, és így az nem üt el a sínen egy gyereket. Ez egy roppant különleges egybeesés. Everitt szerint itt soha nem igazolódhat isten mert hát nincs szó a természettörvényeknek való ellentmondásról, nincs szükség istenre magyarázatként. Én azt mondanám, hogy ha statisztikailag túlságosan szokatlan egybeesések tömkelegeit látnánk, és mindegyik egy jóságosnak feltételezett isten vélhető céljainak megfelel, akkor ez egy erős igazolás lenne. De a valóságban ilyet nem látunk: a valóság nem jóságos. ld. erről a gonosz problematikáját.

Everitt itt le is zárja a fejezetet, és nem tárgyalja elég mélyen a kérdést. Pedig van még itt némi mondandó. Már láttuk, hogy a koincidenciáknál is van mit keresni, de azért az analízisem fő sodrában visszatérnék a klasszikus, természettörvényeknek ellentmondó csodák esetére.

Egy másik igen jó írás a csodákról John Stuart Mill könyvében található, amelynek "Three essays on religion" a címe. Ezt egyébként hangoskönyvben, a librivoxról töltöttem le. Mill is Hume írásából indul ki, és nagyon jól végigveszi a lehetőségeket, hasonlóan ehhez a posthoz. A csodákról "Revelations" címmel van szó, a "Theism" c. esszében.

Milt nem tartom a legzseniálisabb filozófusnak. Számos esetben van hiba a gondolataiban, elég gyakran nem elég határozott, vagy furcsa számomra az álláspontja. Például az istenhívővel, ateistával és agnosztikussal szembe állítja magát, és szkeptikusnak mondja magát. Na most az agnosztikussal szemben szkeptikusnak lenni, az már elég meredek dolog. Sokszor pedig azt a szöveget mondja el, amit várok, de nincs benne semmi meglepő.

De itt Mill  mégis meglepett. Legalábbis félig. Mégpedig azzal, hogy azt mondja, a csoda és az anomália között az a különbség, hogy az anomáliához a tudomány előbb-utóbb találni szokott egy új elméletet. Amihez az is hozzátartozik, hogy mint a Merkúr perihéliumánál is, reprodukálható eseményről van szó. Már kifejtettem, hogy bár ez praktikusan fontos különbség lehet, de elvben nem. Mill azt is írja, hogy ez az új elmélet az, ami később visszaigazolja az anomáliát. Erről is írtam, hogy ez félig igaz, és itt már Mill hibásat is állít. Ugyanis például a Merkúr perihéliumát már akkor elfogadták, amikor még nem volt meg a magyarázata a relativitáselmélettel.

És mégis, érdekes, a Merkúr perihéliumánál komolyan nem vetődött fel, hogy ez egy csoda lenne. Miért nem? Hát azért, mert hiányzott az, hogy istennek ezzel ugyan milyen motivációja lenne?! A Merkúr perihéliuma társadalmi szempontból lényegtelen dolognak nézett ki, és máig nem zavar sok vizet. Ezzel szemben a legkisebb bibliai csodáknál is szerepel valamilyen motiváció. És ez a kulcskérdés.

Ugyanis a monoteista vallások hiténél egy olyan hipotézisről van szó, miszerint isten nemcsak fel tudja függeszteni a természettörvényeket, de istennek céljai vannak, ráadásul ezek az emberek nemes céljaival jól egybeesnek, legalábbis a hívők hite szerint. No de ezzel mégiscsak van egy bizonyos elméletünk. Igaz, isten motivációi nem adnak hatásmechanizmust a csodákról, és egész pontosan jósolhatóvá sem teszik a csodákat, de bizonyos szinten ad egy fél magyarázatot rájuk: "az anomáliát isten okozta, ezért és ezért a jó célért".

Ha tehát van egy anomáliánk, amely elég erősen igazolt ahhoz, hogy feltételezzük, a régen természettörvénynek hitt összefüggés nem mindig igaz, akkor feltételezhetjük azt, hogy ez egy tudományos anomália, amire majd találunk tudományos magyarázatot egy átfogóbb elmélet által, gondolhatjuk azt, hogy soha nem lesz rá magyarázat, és gondolhatjuk azt, hogy csoda. De ez utóbbit csak akkor, ha a csoda motivációja következetesen látszik. A motivációkat sem dobálózhatunk ad hoc: nem hozhatunk fel minden csodára egy légből kapott hipotézist a motivációra. Néhány világos motivációval kellene tudni lefedni a csodákat. Ha tehát az Univerzum tele volna olyan természettörvény-sértésekkel, amelyek rendre az emberek, és a pozitívnak mondott erkölcsök érdekében történnének, akkor ez szerintem igazolása lehetne istennek. Tehát, ha rendre megmenekülnének az ártatlanok a természeti katasztrófákban, és ha a bűnösök csodálatos módon megbűnhődnének. Csak hát a valóságban ez nagyon nincs így, és ez már megint a gonosz problémájához vezet minket: a természeti katasztrófákban sok ártatlan hal meg, anélkül, hogy isteni csodák kimentenék őket. Az állítólagos csodák tekintetében megfigyelhető még két tendencia is, ami még abszurdabbá teszi azt a hipotézist, hogy egy jóságos isten beavatkozásai lennének:

A) A történelem folyamán egyre csökken a számuk. Ami azzal nem fér össze, hogy isten művei lennének jó ügyek érdekében, viszont arra a feltételezésre jól illeszkedik, hogy tanulatlanság, butaság okán született félreértések, tévedések.


B) A csodák abszolút nem fontossági sorrendben történnének. Egyik kedvenc példám erre "Szent" Hubertusz legendája, mely szerint egy az agancsai között keresztet viselő szarvas jelent meg neki, amitől megtért kereszténynek. Ez a legenda, ha egyáltalán adunk neki hitelességet, és nem mesének tekintjük, még mindig kézenfekvően magyarázható hallucinációval, optikai csalódással, vagy hasonlóval. Ez egy nagyon jó példa arra, hogy egy, a természettörvényekkel nehezen összeegyeztethető jelenségnek - ha nem ezeket a segédhipotézises magyarázatát vesszük - akkor az anomália valóságának igazolásához holmi régi, megbízhatatlan legenda közel sem elég. A legenda szerint "Szent" Hubertusz megtérése senkinek nem mentette meg az életét, de élete során nyilván tett sok jó dolgot, ám ez mindösszesen jelentéktelen a történelem nagyobb katasztrófáihoz képest. Például a Holokauszt megakadályozására isten nem tett gyakorlatilag semmi nagy dolgot, és semmi következetes dolgot.

Összességében az ilyen "csodák" túl ritkán történnek csak meg, pontosan olyan gyakorisággal, ahogy várjuk, amennyiben nincs isten. Mert ugye koincidenciák vannak, ezt már megbeszéltük.

Tehát az Univerzum szerintem nem tud felmutatni annyi, olyan erősen igazolt csodát, amely de facto igazolná isten létezését. Ugyanakkor azt a vádat is el kell utasítanom, hogy én, mint ateista lehetetlenül korlátolt lennék, és engem csodák tömkelegei sem győznének meg. Nem igaz, meggyőzhetnének, ha statisztikusan szignifikáns gyakorisággal fordulnának elő, és következetesen a legfontosabb jó célokért történnének. Ha a hívők jobb életet élnének, egészségesebbek lennének, ha az imák legalább statisztikusan szignifikáns mértékben működnének, ha a jó statisztikusan szignifikáns gyakorisággal elnyerné jutalmát, a rossz meg büntetését, és ez az emberi igazságszolgáltatás fölötti jelenség lenne, akkor ez meggyőzne istenről. A valóság viszont egy jóságos isten nélküli, közönyös Univerzumról győz meg. Azaz legfeljebb egy közönyös isten létezéséről lehetne elvben szó, de persze ez sem igazolt, és nem hiszek benne.

Címkék: könyv csoda Hume

37 komment

A Biblia rejtélyei

Brendel Mátyás 2016.07.04. 06:54

a_biblia_rejtelyei.jpg

Farkas Henrik könyvét szerintem sok éve vehettem egy antikváriumban, elvi alapon, gondolván, hogy "jó, ha ez a könyv megvan", illetve, "jó, ha a megvétellel eme könyvek megmaradását támogatom". Az, hogy el is kéne olvasni, csak olyan formában volt bennem, hogy "majd egyszer, talán". Ezek az egyszerek, és talánok általában strandolásnál, vagy az erkélyen ülve jönnek el, amikor még mindig inkább egy-egy klasszikus könyvet veszek elő.

Farkas Henrik könyve 1988-as, ez a rendszerváltás előtt nem sokkal volt. Igazából a dátumba már belefért volna, hogy esetleg a vallás irányába elfogult, de szerencsére nem. A "kommunista" könyveknél ebben a témában legalább ez a jó, hogy a vallás irányába nem valószínű, hogy elfogultak. Ettől még persze lehetne számos módon rossz, de nem az. Meg voltam elégedve azzal hogy egy szakértő könyvéről van szó, aki hivatkozza a megfelelő irodalmat. Ha bármely kérdésbe mélyebben bele akartam volna menni, akkor oda irányított volna, ahol folytathattam volna a témát, de igazából ebben a postban ezt biztosan nem teszem meg.

A könyv megközelítése teljesen szimpatikus, és talán ez benne a legfontosabb. Az összes fejezetben egy-egy bibliai rejtélyről, sok esetben csodáról, vagy csodálatosnak hitt dologról mutatja be, hogy annak milyen prózai magyarázata van, vagy lehet. Szerintem ezért a érdemes ezt a könyvet elolvasni. Iszonyúan fontos, hogy a fiatalok ilyen könyvet olvassanak, és nem népbuttó propagandát arról, hogy a Biblia milyen csodálatos, és hinni kell istenben.

A legtöbb magyarázatot, vagy lehetséges magyarázatot ismertem, mint tudományban és a keresztény vallásban is járatos ember. Más magyarázatok pedig szintén kézenfekvőek voltak. Például nem vágott földhöz, hogy Ézsau, a szőrös ember egészen kézenfekvő magyarázata az, hogy van egy ilyen genetikai atavizmus, a hypertrichosis lanuginosa (8.o.), de természetesen j volt olvasni a megerősítést, hogy tényleg van ilyen, és milyen gyakran fordul elő (nagyon ritka).

Az már érdekesebb, hogy Ezsau talán inkább Türosz torzonborz vadászistene lehetett (7.o.), és a történet nem annyira egy partikulárisan megtörtént esemény, mint inkább egy aitológikus történet: azt magyarázza meg, hogy a zsidó egyistenhit hogyan győzte le az Edomiták hitét. Vagy pedig egy konkrét történetet így kapcsolt össze egy aitológiai interpretációval. Ezsau vörös haja is szimbolizálhatja Edom néét, mert az "Edom" is vöröset jelent, bár inkább bőrszínre értik (7.o.). Ehhez kapcsolódik egyébként egy másik kérdés, amit "A rabszolgaság bibliai védelme" c. egyébként embertelenül negatív könyvben olvastam, ott azt íra Josiah Priest, hogy az "Ádám" szó elent vöröset, tehát, hogy Ádám vörös volt, nem fehér ember. Az etimológiai állítást most látom először megerősítve egészen más helyen. Ádám meg nyilván nem volt vörös, mert ebben a frmában nem is létezett, de lehet, hogy a Genezis meg Edomita eredettörténetből (is) származik. Ádám kérdését Farkas Henrik nem is említi. Érdemes még megemlíteni, hogy Jákob nemcsak a történetében csapja be apját és testvérét, hanem a neve is ezt jelenti (9.o.). A zsidók, úgy látszik büszkék voltak arra, hogy valamiféle becsapással kerekedtek az Edomitákon felül. Számomra ez ma nem éppen büszkélkednivaló. Hát de ez is csak arra utal, hogy a Biblia erkölcse rendkívül kétséges, változó, és az Ószövetség erkölcse nagyon elavult. Szerintem mondjuk az Újszövetségé is, de azt kevesebben fogják elismerni.

Jákob rászedése folytatódik azzal, ahogy Lábán eszén túljár a fekete juhokkal, és Farkas Henrik itt bemutatja azt, hogy Jákób lehet, hogy egy genetikai összefüggést használt ki, amit Rényi Alfréd állítólag matematikailag is modellezett (15.o.). Itt, és még pár helyen azért lehet, hogy a könyv elavult, és nem pont a legújabb álláspontot tartalmazza. De ez azért sem fontos, és máris le kell lohasztanun azok kedvét, akik azt mondják, hogy tehát Jákob olyan genetikai ismereteknek volt birtokában, amit aligha tudhatott, és ez is isten létezését igazolja. Jákob simán megfigyelhette ezt az összefüggést empirikusan, és megjegyezhette anélkül, hogy a genetikai alapjait ismerhette volna. Másrészt magában a Bibliában szerepel az is, hogy Jákob maga válogatta a juhokat, amivel visszajutottunk az erkölcstelen csaló történetéhez (48.o.). 

A Biblia egyébként nem csak itt tartalmaz ugyanarról a történetől két elég nyilvánvalóan eltérő változatot. Ugyanez a helyzet a genezissel, és a tízparancsolattal. Ezek is több változatban vanna meg. Ez pedig azt demonstrálja, hogy az Ószövetség igazából egy eyszerű mítoszgyűjtemény, amit próbáltak zsidó érdekek szerint válogatni, és farigcsálni, de hát elég pocsékul sikerült ez is.

Van pár érdekes fejezet a korabeli éghajlatról, a tevékről, az exodusról, de ezek hosszadalmas, komplex fejezetek. Itt egyébként megint az a benyomásom, hogy Farkas Henrik sokszor nem egészen megállapodott tudományos véleményt mond el, hanem inkább a sajátát, ami alapulhat bizonyos bizonyítékokon, de nem feltétlenül megalapozott a több elgondolás közötti döntése. Viszont ez talán nem is lényeges. Érdemes elolvasni ezeket a fejezeteket, csak azért, hogy képet kapjunk bizonyos dolgokról. Az megint igaz, hogy számos rejtélyes dolognak simán van prózai magyarázata, csak éppen többféle is lehet. Például a zsidók lehettek akár Egyiptomban is, mert sok nép megfordult ott, az időjárás miatt ez kézenfekvő is.

A háziállatokról szóló részben az az érdekes, hogy egészen kézenfekvő okai voltak annak, hogy mely állatokat tisztelték, melyeket nem. A tiltásoknak lehetett az a magyarázata, hogy nem volt szükségük arra az állatra, de más is. A legismertebb tiltás a mohamedánoknál és zsidóknál is a disznóhúsevés tiltása. Emögött lehetett simán az, hogy teljesen gazdaságtalan lett volna disznót tartaniuk, hiszen túl sok vizet és takarmnyt igényel (101.o.),

A tilalmak tehát sok esetben praktikus eredetűek. De azért ne essünk hasra a Biblia bölcsességétől, hiszen egyrészt, mindez akkor, és ott volt érvényes, ma már, és máshol egyáltalán nem.  Például Európában, a keresztényeknek már általában érdemes volt disznót tartani, el is vetették a tilalmat. Hasonlóan, a tengerparti országoknak érdemes tenger gyümölcseit fogyasztani, és a modern hűtési technológiával azok nem is romlanak meg (103. o).

De a tiltások között, és persze általában a Bibliban sok totális képtelenség is van. Például III. Móz 11:20 szerint: "Minden szárnyas féreg, a mely négy lábon jár, útálatos néktek." Csak hát négylábú, szárnyas féreg nincs.

 A tilalmaknak azonban van más oka is, éldául a disznó áldozati állat volt az Adonisz kultuszban (108.o.) a tiltásának oka tehát már megint egy rivális vallás lenyomása volt. A zsidó nép, és a zsidó vallás általában egy olyan palesztínai történelemben formálódott, ahol a zsidó nép fenn akart maradni egy csomó kánaánita nép között, és ha lehet, győzni akart felettük. Ez formálta a vallásukat, és még a monoteizmus kialakulásában is döntő szerepe lehetett. Az Ószövetségben ugyanis számos nyoma van a politeizmusnak, és egy mindenféle hitben élő népcsoportok között volt annak némi felsőbbrendűségi érzésre alapot adó indok, hogy "a mi istenünk különb, mert egyetlen isten". Ezek az én gondolataim, de közismert összefüggések.

Természetesen a tisztátalan állatok listáából is van két verzió, és ezek nem pontosan egyeznek (111.o.). Például V. Móz 14:19 szerint: "Minden szárnyas féreg is tisztátalan legyen néktek; meg ne egyétek." Míg III. Móz 11:21 szerint: "Csak azt ehetitek meg a négylábú szárnyas férgek közül, a melynek lábain felűl szökő-szárai vannak, hogy szökdécselhessen azokkal a földön."

 Jerikó alálharsonái kapcsán Farkas Henrik azt mondja, hogy a hanghullámok, ha eltalálják valaminek a sajátfrekvenciáát, akkor pusztítóak lehetnek. Ez a fizikai jelenség ismert, de Farkas Henrik szerint a zsidók Jerikó városát nem találhatták, csak romos állapotban. Ez megint egy olyan kérdés, hogy az exodus időpontja vitatott, és ezért nem biztos, hogy ez teljesen friss, megalapozott álláspont. A történet lehet akkor is metaforikus, ha tényleg volt ostrom, és a kánaánita népek csak megijjedtek a harsonáktól.

 A Frigyládával kapcsolatban Farkas Henrik felsorol pár, elsősorban technikai jellegű csodálatos hipotézist, de végül is csak arra jut, hogy ilyen kegytárgytartókat egyiptomban használtak, tehát maga a frigyláda, mint olyan nem túl meglepő, és esetleg némi statikus töltése lehetett, amely megrázhatott embereket, de nemigen ölhetett meg senkit (128.o.). Ez a bibliai népeknek csodás lehetett, és eltúlozhatták. A másik mód, ahogy a frigyláda halált hozhatott, hogy egyszerűen fertőző betegségeket terjesztett, himlőt vagy pestist (133.o.). Ehhez nem kellett csoda. 

Van egy történet a Bibliában, amikor Nábáb és Abihu lázad Mózes és Áron ellen, azonban a frigyládából fellobbanó tűz elégette őket. Farkas Henrik említi, hogy a tűzzel trükköző alexandriai készülék híres volt Egyiptomban (137.). Az könnyen feltételezhető, hogy Mózes ebből valamennyi tudományt ismert, és legalábbis használt tűzzel kapcsolatos trükköket a frigyláda kapcsán. Ehhez nyilván kellettek neki különféle gyúlékony eszközök. Nábáb és Abihu lehet, hogy csak hozzáértés nélkül nyúlta ezekhez, és baleset áldozatai lettek. Mindenesetre az elég prózai, és kijózanító, ha arra gondolunk, Mózes esetleg csak egyfajta bazári tűznyelő szintjén volt, és a "csodáinak" egy része, mint az égő csipkebokor is, csak ezen alapult. Egyébként ennek a történetnek is két verziója van a Bibliában, a másikban a föld nyeli el Nábábot és Abihut.

Az Ezekiel történetről, amely Däniken által lett híres - hiszen ő földönkívüli űrhajóval magyarázta a leírást - azt írja, hogy lehet meteor lezuhanásának leírása (148.o.), vagy harci szekér is lehetett (150.o.) nyilván megint szóba jön akár két történet keverése is.

Az egyik legérdekesebb bibliai rejtély, amely azonban különösebben nem szolgál isten igazolására, hanem nagyon sokan fogják úgy fel, hogy egy furcsaság, aminek biztosan van magyarázata, az a hihetetlenül nagy, konkrétan matuzsálemi életkorok. A 900 éves életkorok kézenfekvő magyarázata az, hogy ezek holdhónapok, és nem évek. A bökkenő csak az, hogy míg Matuzsálem 969 esztendős volt a Biblia szerint, Ábrahám már csak 175, Jákob 147. Ezek pedig még mindig hihetetlenül hosszú életkorok, de hónapban mérve meg már csak gyerekéletek lennének. Itt lehet, hogy már csak egyszerű túlzásról van szó, illetve nem is ismerték olyan pontosan az életkorokat az emberek. Farkas Henrik szerint a legjobb magyarázat, hogy az évszámok szimbolikusak, esetleg nem egy ember életét, hanem egy kor hosszát jelölik meg, és túlzóak, mert különösen a régebbi személyeknek ezáltal akartak tekintélyt adni. Jobb magyarázat hiányában ez kézenfekvő is lenne, csak valahogy ez az elég nyilvánvaló, de fokozatos átmenet a furcsa a nagyon nagy számoktól az már-már normálisan hosszú életkorig.

A vízözön kapcsán Farkas Henrik elveti Várkonyi Nándor elméletét, miszerint valóban történt egy világméretű vízözön (185.o.), hanem azt mondja, hogy sok népnél volt sok helyi vízözön, és a bibliai is csak egy ilyen. Egyébként is a Gilgames eposz átvétele, és ezzel megint ott vagyunk, hogy az Ószövetség csak egy összeollózott fércmű. A Vízözön Farkas Henrik szerint azért nem lehetett világméretű, mert az ásatások nem egyetlen, mindenhol megtalálható, mindenhol ugyanabban a korban megtalálható leletekről szólnak. Ez szerintem ma is a tudomány álláspontja, ha nem így lenne, arról már olvastunk volna.

A Betlehemi csillag kapcsán Farkas Henrinél a jól ismert Jupiter-Szaturnusz együttállást találjuk meg válaszképpen (192.o.). Ehhez pedig Jézus állítólagos születését csak i.e. 7-re kell datálni, ami nem lehetetlen, mert az időszámítást Jézus születéséhez csak sok évszázaddal később kötötték, és akkor tévedhettek ennyit is.

Ezzel vége a könyvnek. Kihagytam pár kisebb részt és fejezetet, már csak azért is, hogy érdemes legyen elolvasni. Mint már megfogalmaztam, a könyv azért jó, mert történelmi, racionális beállítottságú. A válaszok keresésének módját, a gondolkodásmódot érdemes megtanulni belőle. Az egyes válaszok közül lehet, hogy van, ami ma már nem is a tudomány elfogadott álláspontja. Ilyen szempontból a könyv nem használható kézikönyvnek. Érdekes témák, kérdések, és lehetséges válaszok szempontjából igen. De a válaszokat érdemes mindig ellenőrizni a mai tudomány fényében.

 

 

Címkék: könyv történelem biblia valláskritika

13 komment

Isten és a melegek

Koós István 2016.06.18. 10:56

meleg.jpg

Az alábbiakban a vallási homofóbiáról szeretnék néhány szót szólni. Köztudott, hogy az orlandói mészárlás egyik vagy fő motivációja a muszlim Omar Mateennek a melegek iránti ellenérzése volt. A Pulse a melegjogok védelmének szimbolikus helye volt. Seddique Mateen, az elkövető apja elmesélte, hogy Omar egy alkalommal milyen indulatba jött, amikor férfiakat látott egymással csókolózni. Omar egyébként állítólag maga is rendszeresen látogatta a helyet; nem tudni miért: talán maga is homoszexuális volt, de lehet, hogy a melegek iránti gyűlöletétől próbált szabadulni.

Ám engem itt nem a konkrét ügy érdekel, hanem általában a vallási homofóbia. Ez ugyanis nem csupán az iszlám sajátossága, hanem, úgy tűnik, a semita vallásoké általában. A baptista  Roger Jimenez pl. úgy gondolja, nem szabad a szodómiát dicsőíteni azzal, hogy meggyászoljuk az áldozatokat. De nincs nagy véleménnyel a melegekről a Biblia sem: »Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.« (III Móz XX: 13) A kereszténység és zsidóság szent könyve tehát ugyanazt javasolja büntetésként, amit Omar tett. A következőkben tehát nem is fogom elválasztani egymástól a három ábrahámi vallást, csupán a közös fóbiájukról írok néhány bekezdést.

Az ilyesfajta vallási nézeteket én őrültségnek tartom. Az én fogalmaim szerint ugyanis az a bűn, ami másnak fizikailag vagy lelkileg árt, méghozzá szándékosan árt. Ha pl. véletlenül rálépek valakinek a lábára a buszon, azzal fájdalmat okozok, de ha ez csupán figyelmetlenség volt, akkor nem követtem el bűnt. Ha viszont akarattal (és mondjuk nem valamiféle önvédelemből) teszem ugyanezt, az már bűnnek tekinthető. Ám ha a környezetemben két azonos nemű embertársam egymásba szeret, szellemi és fizikai közösséget alkot, azzal ők

  1. nekem nem ártanak; sem fizikailag, sem lelkileg nem károsítanak, és
  2. nincs is ilyen szándékuk, hiszen a figyelmük eleve nem rám, hanem egymásra irányul. Tehát nem követtek el semmiféle bűnt.

Heteroszexuális emberként mondhatom persze azt, hogy az ilyen jellegű kapcsolat tőlem idegen, engem zavar, vagy hogy az én ízlésemnek nem felel meg. (Az igazság egyébként az, hogy nemigen érdekel, mert nem szoktam más emberek szexuális szokásaival, magánéletével foglalkozni.) Ám mivel, ahogy fentebb írtam, a párválasztás nem morális ügy, ez csakis ízlés kérdése lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember a mások párválasztását a saját ízlése alapján ítéli meg. A szerelem, a vágy útjai sokfélék, és mindenkinek megvan a joga, hogy a maga útját járja. Fura lehet pl., hogy Faludy György egy nála félszázaddal fiatalabb nőt vett feleséül, de ha Fanni elhitte neki, hogy nagy költő (nem az), és felismerte benne élete szerelmét, akkor miért tagadnánk meg tőlük a boldogságot? Csupán azért, mert én nem vezetnék oltárhoz egy ötven évvel idősebb nőt, még nem vitatom el tőlük, hogy nekik jó volt így.

Az emberi társadalmat ízlésüket, életcéljukat, életvitelüket tekintve rendkívül sokféle egyed alkotja. Az ember természetszerűleg idegenkedik mások értékrendjétől, ízlésétől, ám mégis kénytelen elfogadni azt, már csak azért is, mert ez az ára annak, hogy őt is elfogadják azok, akiknek a szemében ő az idegen. Én pl. nem szeretem a mulatós zenét, egyrészt mert nem tetszik, másrészt mert igénytelennek tartom. De azért nem jutna eszembe agyonlőni Balázs Palit, sem azokat, akik ezt a műfajt élvezik. Szintén nem rajongok a népzenéért, de tudom, hogy a népművészet komoly érték, ezért fontos, hogy megőrződjön. Vagy mondhatnám azt is, hogy én érzem szépnek, ha egy ember a nyakáig tele van tetoválva, de tisztában vagyok azzal, hogy nem is kell, hogy nekem tetsszen – elég, ha a szerelme vagy ő maga vonzónak találja azt. Semmi okom és alapom nincs arra, hogy saját magamat tegyen meg a normalitás abszolút pontjának, és saját magamhoz viszonyítsak mindenki mást a deviancia skáláján. Bizarr és igazságtalan tett lenne, ha a saját ízlésítéleteimet valamiféle isteni igazság mércéjévé tenném, és szent szövegekkel alátámasztva morális ítéletekké változatnám az ízlésítéleteket. Mindenkinek joga van a boldogsághoz, méghozzá olyan módon, ahogy ő szeretné. Senkinek nincs joga, hogy ezt elvitassa másoktól.

Azoknak viszont, akik úgy érzik, mégis nekik kell az eltérő szexuális irányultságú embertársaikon az erkölcsi ítéletet végrehajtani, és adott esetben fizikai megtorlásban részesíteni azokat, érdemes lenne végiggondolni két kérdést.

Isten, mint tudjuk, maga a tökéletesség. A keresztény Isten ráadásul tökéletes szeretetközösségben létezik önmagával (!!!). Istennek nincs neme, bár az Atya és a Fiú hímnemre utal, amiben azért van némi homofób töltet. De mindegy, legyen ez csak metafora, Isten pedig nem hím, és nem nőnemű lény. Egy ilyen tökéletes lényt vajon miért zavar, ha két azonos nemű ember szereti egymást? Miért ne lehetne két férfi vagy két nő között ugyanolyan bensőséges, önfeláldozó, intenzív szeretetközösség, mint egy hereroszexuális pár esetében? Egyáltalán, minek teremtett Isten két különböző nemet, ha tudta, hogy ebből csak a felfordulás és bűn származik?

De főként: miért érdekli ennyire Istent az emberek szexuális élete? Ha ő maga tökéletes szeretetközösség, miért nem elég neki önmaga, és miért foglalkozik ilyen megszállott módon a teremtett lényei szeretetközösségével? Nem inkább arról van szó, hogy az emberek azok, akiket eltántoríthatatlanul és leküzdhetetlenül izgat mások szexualitása? Nem lehetséges, hogy ez az érdeklődés annyira jellemzően emberi dolog, hogy egy tökéletes lényhez egyszerűen méltatlan lenne ilyen ócska pletykálkoldás, és mások nemiségében való vájkálás?

A másik kérdés az ítélet végrehajtását érinti. Isten állítólag majd a túlvilágon fogja igazán elbírálni az embereket. Akik pl. hisznek Jézusban, el fogják nyerni az örök életet a túlvilágon. Jézus a latornak is azt mondta, hogy vele lesz Isten országában, de nem mentette meg a keresztről. Másfelől Isten, ha akar, bizonyos esetekben nagyon is be tud avatkozni a világ folyásába. Elpusztította pl. Szodoma és Gomorrhát, összezavarta a nyelveket a bábeli toronynál, sőt egy ízben az egész emberiséget is kiirtotta némi plusz víztartalék bevetésével. Megjelent Saulnak a damaszkuszi úton, és mivel Isten mindenható és mindenhol jelenvaló, egészen nyugodtan megtehetné, hogy minden egyes embernek megjelenik külön-külön, közli az akaratát, vagy sóbálvánnyá változtatja őket a hasonló bűnben leledző embertársaik okulására.  

Nem világos tehát, hogy mi az oka Istennek arra, hogy éppen a melegek esetében az emberekre bízza a büntetést, méghozzá itt a földön. Miért nem bírja Isten kivárni, amíg meghalnak, hogy majd akkor majd ítélkezzék fölöttük? Mire ez a türelmetlenség? Vagy miért nem teszi meg Isten, hogy egy jó nagy villámmal sújtja a Pulse melegbárt, ha már időnként a keresztény templomokra is képes időnként ménkövet küldeni? És az ember miért nem hagyja rá Istenre az igazságszolgáltatást? Talán nem bízik Istenben?

Címkék: erőszak

234 komment

A tudomány illetkékessége: válasz Freund Tamásnak

Brendel Mátyás 2016.06.08. 20:37

 limitsofscience.jpglimitsofscience.jpg

A Magyar Tudományban korábban a tudomány határairól írtam egy cikket, amely a hasonló című könyv recenziója volt (BRENDEL 2011a). Ott a tudomány és áltudomány határáról volt szó. Ez a kérdés a tudományos módszer szigoráról és precíz körülhatárolásáról szólt. Látszólag egy másik kérdés a tudomány határa a vallás felé. Ez azért tűnik más kérdésnek, mert itt mintha a tudományos módszer illetékességéről, mint olyanról volna szó. Első megközelítésre azt gondolhatnánk, hogy míg az áltudomány az általunk ismert téridőn belül tevékenykedik, addig a vallásos hit azon kívül. Ahogy az ki fog derülni, ez így nem egészen pontos. Továbbá a téridő, mint olyan, nem jelent elvi korlátot a tudomány számára. Ahogy látni fogjuk, a tudományos módszer számonkérésének csak akkor van értelme, ha nemcsak annak szigorát, hanem teljes illetékességi körét is betartatjuk.

A legutóbb Hit és tudomány címmel megjelent cikkemre (BRENDEL 2011b, mely az azonos című könyv recenziója volt) Freund Tamás hasonló címmel írt választ (FREUND 2011), amelyben lényegében két tézist mond ki:

(i) a hit és a tudomány illetékességi szférája diszjunkt: "nem átfedő territóriumok".

(ii) A hitnek van illetékességi szférája: "Olyan kérdések esetében fordul az ember a hithez, amely kérdéseket a természettudomány fel sem tehet magának.".

Vegyük észre, hogy Freund Tamás itt pontatlan a szavakkal, mert már csak természettudományról beszél. Nem egyértelmű, hogy az általa pedzegetett kérdésekről mit gondol, hogy a társadalomtudományok tudnak-e választ adni. Ha igen, akkor itt sincs alap a valláshoz fordulni, hiszen a társadalomtudományok egyértelműen jobb módszert jelentenek. 

Van két másik hallgatólagos tézis is:

(iii) Ha valamire más, ismert diszciplínák nem adnak választ, akkor a hithez kell, vagy érdemes, vagy indokolt fordulni.

Freund Tamás figyelmen kívül hagy nagyon sok lehetőséget. Az első az, hogy a vallás annyira rossz módszer, hogy még akkor sem kell hozzá fordulni, ha nincs máshova fordulni. Például ha egyetlen hangszeren sem tudunk játszani, akkor sem érdemes a focihoz, mint sporthoz fordulni zenélés céljából, mert a labdarúgás sehogy sem alkalmas zenélésre (tekintsünk el a metaforikus, erőltetett állításoktól!). A másik lehetőség, hogy bizonyos kérdéseket esetleg nem kell (azonnal) megválaszolni. Például elképzelhető olyan kérdés, amelyre a tudomány még nem tud választ adni, de képes lehet rá. Például: "van-e Földönkívüli élet". A jövőben lehet, hogy választ kapunk erre a kérdésre. Különösen, mivel ez a kérdés pozitív irányban elég gyorsan eldőlhet. De akár lesz pozitív válasz, akár a negatív válasz megerősödésére kell várnunk, nyugodtan eléldegélhetünk addig válasz nélkül is. Nem kell a hithez fordulni, és nem is érdemes. Nekem például nincs hitem ebben a kérdésben.

Elképzelhető olyan állítás is, amelyre a tudomány praktikusan valószínűleg soha nem fog tudni válaszolni, például: "Hogy hívták Julius Caesar szépapjának szépapját, és mi volt a kedvenc színe". Vagy a híres viccbeli kérdés: "hány katonai áldozata volt a Szovjetuniónak a II. Világháborúban, sorolja fel őket név szerint!" De ezek praktikusan soha nem is fontos kérdések. Lehetnek továbbá olyan "kérdések", melyekre sem a tudomány nem tud választ adni, sem a művészet, sem más diszciplína, de nem is kell választ adni, pl. "mit egyek ma vacsorára?". Erre nem valamilyen diszciplínának, hanem nekem magamnak kell „választ” adni. Ez magánügy. A "kérdések" és a „válasz” azért van idézőjelben, mert ezek nem is kérdések, hanem problémák, amelyekre nem választ kell adni, hanem dönteni kell bennük. A döntés nem lehet, és nem is kell igaznak lennie. Az ilyen magánjellegű problémánál senkihez nem kell fordulni: nyugodtan eldönthetünk magunk is.

Végül sem a tudománynak, sem másnak nem kell válaszolni az olyan értelmetlen kérdésekre, mint: "Julius Caesar prím-e?" Mert erre nem lehet választ adni, ez egy értelmetlen kérdés. Ez a példa Rudolf Carnap híres cikkéből való (CARNAP 1931)

És a negyedik hallgatólagos tézis:

(iv) A hit ezekre a kérdésekre tud választ adni.

Mint látni fogjuk, Freund Tamás egyik kérdése sem ilyen, és persze semmi okunk azt gondolni, hogy lehetséges ilyen kérdés. Én nem ismerek olyan kérdést, melyre választ tudna adni a hit. Nem látom, hogy miképpen tudna, ha egyszer semmiféle módszere nincs,a mi erre alkalmas volna.

Tegyük mindezzel szembe azt a tézist, amelyet sok ateista képvisel, és én is képviselek, és amelyet Carnap így fogalmazott meg: "a tudomány a maga dimenzióin belül nem ütközik korlátokba". (CARNAP 1928, 253. oldal). Hogyan értsük ezt a tézist? Értsük valamiféle nagyképű scientista kijelentésként: "széjjel néztünk szanaszét a világban, és sehol nem találtunk semmit, amiről a tudomány nem tud"? Nem. Értsük talán valamilyen scientista fanatizmusként: "mélyen hiszünk abban, hogy nem létezhet olyan dolog, amiről a tudomány nem tud"? Nem. Értsük ezt valamiféle korlátolt tagadásként: "amiről a tudomány nem tud, az nem létezik, ha mégis, akkor letagadom"? Nem.

Miért nem jogosak ezek az interpretációk? Azért mert itt a tudományos módszerről van szó, és csupán arról van szó, hogy Carnap nem lát olyan elvi akadályt, amely ennek a módszernek korlátot szabna abban a dimenzióban, amelyben illetékes. Azaz Carnap csak annyit mond, hogy a tudományos módszer, ha nem is tökéletes, de legalább potenciálisan univerzálisan alkalmas arra, amire kitalálták. Nagyon fontos ez a módszertani, és nem ontológiai megközelítés: nem azért fordulunk a tudományhoz, mert előre tudjuk, hogy nem létezik semmi a tudományon kívül, nem azért, mert vakon hisszük, hogy a tudomány mindent meg fog válaszolni, hanem azért, mert a legjobb, sőt, tulajdonképpen egyetlen módszer eme kérdések megválaszolására. Nem tévedhetetlen, de a legjobb. A hitnek ugyanis például nincs is megismerési módszere.

A következő kérdés, hogy mi a tudomány „dimenziója”? A tudomány „dimenziója” az objektív kérdések területe. A tudomány tartománya az olyan kérdések tartománya, amelyekre igaz és hamis válaszok adhatók. Ez azt is jelenti, hogy a tudomány a tudás szférája, amely a megismerés szférája, mivel megismerés alatt azt értjük, hogy tudást szerzünk a világról vagy magunkról. Ami nem a tudomány feladata, az például az érzelmek kifejezése, a mindennapi döntések, de ezek nem is tartoznak a tudás, a megismerés kérdései közé.

Ha szemléletesen próbáljuk bemutatni, akkor a vízszintes ábrázolhatnánk a különféle „dimenziókat”, melyekben különféle diszciplínák illetékesek, akkor a tudomány mellé felsorakoztatnak például a művészetek, és kérdés lehet, hogy hol kap szerepet a vallás. Ha a függőleges tengelyen a módszertani szigorúságot vesszük, akkor a tudománynak a maga „dimenziójában” vetélytársa az áltudomány. Ha tehát a tudomány határa a kérdés, akkor láthatjuk, hogy a vízszintes és a függőleges hatások is érdekesek. A tudomány-áltudomány kérdése inkább a függőleges határokról szólt, a hit és tudomány kérdése inkább a vízszintes határról szól. De ez nem ennyire egyértelmű, mert végül is minden tudományos vetélytárs próbál vízszintesen és függőlegesen is támadni, illetve próbálja átjátszani magát, amikor kritika alá kerül. Éppen ezért, mint látni fogjuk, a tudományos módszerben elengedhetetlenül fontos mind a „vízszintes”, mind a „függőleges” határ.

Vegyük ezek után sorba Freund Tamás "kérdéseit"!

A) Az élet értelme: "például mi létezésünk értelme". Ez az a probléma, amely nem is kérdés. Carnap írja az Aufbauban: "Az élet rejtvényei azonban nem kérdések, hanem a gyakorlati élet szituációi." (CARNAP 1928, 260.) Ez pedig az élet értelmére is igaz. Itt nincs szó olyan kérdésről, amelyre lenne igaz válasz. Nem tudásról van tehát szó. Nem megismerésről. Ez a probléma valóban kívül esik a tudományon, de kérdésként valójában nincs értelme. Nem látom továbbá értelmét, miért kellene itt a hithez fordulni. Ez a kérdés messzire vezet és filozófiai kérdés (BRENDEL 2010), nemrég Mérő Lászlótól olvastam erről egy jó bekezdést:

Alap- és kognitív érzelmeinknek önmagukban éppúgy nincs semmi értelmük, mint ahogy magának az életnek sincs azon kívül, hogy ha jól működik, akkor jelen lesz a következő generációban is. () Így nem csak az érzelmeinknek adhatunk értelmet, hanem az életünknek is. Mindenki a saját szelfje alapján, amit hite, érdeklődése, habitusa, családja, nemzetisége és még sok minden más határoz meg. Mindenki összeállíthatja a neki leginkább megfelelő bolgogságportfoliót.(MÉRŐ 2010. 302.)

Jó hasonlat ez a boldogságportfólió, sok minden benne van: a) Az életnek nincs objektív értelme, amit meg lehetne ismerni, tehát nem tartozik a tudományos kérdések közé, b) az életnek nincs egyetlen értelme c) a portfólió időben is változik. a) miatt itt nem lehet szó kérdésről, megismerésről, tudásról. Ez a kérdés tulajdonképpen a már emlegetett magánproblémákhoz tartozik, amelyet minden egyes embernek magának kell eldöntenie, semelyik diszciplína nem illetékes. Aki a hithez fordul, az általában autoriter gondolkodású, a saját döntés szabadságáról és felelősségéről mond le, és becsapja magát, hogy itt igazságról lenne szó.

Az élet értelme az a probléma, amelyben a tudomány ugyan nem illetékes, de a hit sem adhat rá igaz választ, mert nincs rá igaz válasz. Tehát itt Freundnak nem csak (ii) tézise, hanem (iii) és (iv) is megbukik.

B) Az Univerzum eredete, és hangolása: "Hit kérdése az is, hogy ha a tér-idő dimenziók, azaz az anyagi világ létezésének kezdetét az ősrobbanásra tesszük, akkor azt vajon megelőzte-e egy tér-idő dimenziókon kívüli teremtő erő/szellem létezése és akarata". Nemrég jelent meg Stephen Hawkinstól a Nagy Terv című könyv (HAWKING & MLODINOV 2011), amely összefoglaló választ kísérel meg adni ezekre a kérdésekre. Hawking tudományos elmélete – melyet már korábbi könyvekben is bemutatott - szerint az Univerzum térideje olyan, mint a Föld felszíne. Az idő pedig fokozatosan „fordult ki” a térből. A Világegyetem „eleje” pedig a Déli sarkhoz hasonlít, amelynél délebbre semmi nem lehet, mégpedig a téridő szerkezete miatt. Tehát nem előzhette meg semmi a téridőt. Bővebben erről a Magyar Tudományban megjelenő cikkemben lehet majd olvasni (BRENDEL, 2012).

Tehát nagyon úgy néz ki, hogy a tudomány adhat választ ezekre a kérdésekre. Itt tehát Freund Tamás elhamarkodottan könyvelte el, hogy "Nem hiszem, hogy ez az alapkérdés tudományos kutatások segítségével eldönthető lenne".

Közbevetőleg reagálok pár olyan sorra, amely nem egy kérdést vet fel, hanem egy olyan tézist mond a tudományról, amely teljesen tudomány-ellenes:

"Ugyanakkor egyértelmű, hogy ateista tudóstársaim hite az enyémnél is nagyobb, hiszen minden anyagi entitás megjelenését, közöttük a saját létezésének értelmét kutató emberi agy kialakulását, az anyagi világ szerveződésének csodálatos logikáját és szépségét az atommagok szintjétől az univerzumig egy semmiből eredő, céltalan ősrobbanás véletlenszerű eredményének tekintik. "

Ezzel kapcsolatban a következőket jegyezném meg:

  1. Meg lehet közelíteni a kérdést szakszerű tudományos szempontból, és akkor arról kell beszélni, hogy melyik elmélet konzisztens, melyik a legjobban igazolt, melyik ad magyarázatot a legjobban megfigyeléseinkre. Ha pedig Freund tud egy az evolúciónál konzisztensebb, igazoltabb, nagyobb magyarázóerővel rendelkező elméletet az evolúció kérdéseire, akkor ezt szakújságokban publikálja, majd jogosan megkapja a Nobel-díjat, amennyiben időben kiderül, hogy igaza van.

  2. A tudomány által ma elfogadott magyarázatok ma empirikusan igazoltak, és Freund ezt az igazolt elméletet hasonlítja össze egy igazolatlan hittel. De ezen túl, ezzel Freund Tamás pontosan itt, ezen a ponton a tudományt és a hitet mégis vetélytársnak fogja fel. Meggondolatlan megjegyzésével maga szegi meg (i) tézisét.

  3. Ennek értelmében viszont úgy is válaszolhatunk, hogy a tudományos elméletek elfogadásához nem kell nagyobb hit. Sőt, semennyi hit nem kell hozzá. Mert a tudomány nem hit kérdése.

Freund igazából azért szegi meg az (i) tézisét, mert keres a hitnek illetékességi területet, de sehogy sem talál olyat, amelyben működik. Mert a hitnek nincs illetékességi területe. Tehát igazából a (ii)-(iv) tézisek kudarca miatt sérti az első tézisét.

C) A transzcendens lélek, és az agy elme dualista felfogása: "A teremtő lélekhez való hasonlatosságunk pedig hitem szerint abban áll, hogy lényünk szellemi komponense (...) szintén képes a tér-idő dimenziókon kívüli létre, amelyre meghívást kapott. Hogy van-e létünknek ilyen komponense, az hit és nem tudományos kutatás kérdése."

A dualista felfogás problémáiról írtam abban a cikkben, amelyre Freund Tamás válaszolt. Sajnos Freund ezekre nem reagált. Most ezt csak azzal egészíteném ki, hogy miért tarthatatlan az, hogy a transzcendens lélek tudományosan megközelíthetetlen kérdés.

  1. Tudományfilozófiai szempontból az előbb hivatkozott problémák nagyon röviden úgy foglalhatóak össze, hogy paradoxiális elképzelés az, hogy valaminek empirikus hatása van az életünkre, de empirikusan nem ismerhető meg. A lélek, a téridőn kívüli transzcendenciával ellentétben állítólag állandóan hatással van az életünkre. Az egyik leghétköznapibb jelenség. Ha pedig állandó hatással van, akkor nem lehet empirikusan hozzáférhetetlen. A tudomány kisebb hatású dolgokat, mint például neutrínókat is képes felfedezni, miért ne lenne illetékes egy olyan hétköznapi dologban, amely a viselkedésünkre van hatással?

  2. Mint azt fent leírtam, a tudomány illetékessége az objektív kérdések köre. Márpedig a "létezik-e, és milyen formában létezik a lélek" objektív kérdés. Freund Tamás és más hívők általános stratégiája, hogy az objektív kérdések egy területét elhatárolja, hogy "na ehhez a tudomány nem férhet hozzá". Ennek semmi alapja nincsen, mesterkélt. Miért pont az agy belsejénél húznánk határt?
    Képzeljük el, hogy ha az agy belsejét transzcendensnek mondjuk, akkor miért ne mondhatnánk ezt mondjuk a Naprendszeren vagy Tejútrendszeren kívüli dolgokra? Vagy a Nap vagy a Föld belsejére? Igaz, a tudósok messzi csillagokat látnak, trükkösen „belelátnak” a Napba és a Földbe is. De ugyanez igaz az agyunkra is.

Azon túl, hogy ennek semmi alapja nincsen, itt záródik be a kör, és jutunk vissza az áltudományokhoz. Az áltudományok, az ezotéria is gyakran így jár el. Azt mondják, hogy az „energiamező” létezik, hat ránk, de tudományosan nem hozzáférhető. Az „aura” létezik, érzékelhető, csak tudományosan nem hozzáférhető. Természetesen, mivel itt alapvető logikai ellentmondás van, ezért itt az álláspontok állandóan ingadoznak, változnak, fluktuálnak. Amikor tudományos igazolásról van szó, akkor a hívők azzal védekeznek, hogy a tudomány számára nem hozzáférhető a jelenség, de amikor reklámozzák a termékeiket, „módszereiket” akkor sok empirikus hatásról beszélnek. Olyannyira, hogy még készülékeket is árulnak.

Na most, a vallásos hívők, az egyházak sokszor kritizálják az ezotérát, pedig pont ugyanazt csinálják: önkényesen lekerekítik a világ egy állítólagos részét, ahol azt mondják, hogy a tudomány nem illetékes, hanem ők az illetékesek. Nyilvánvalóan csak az igazolás felelősségének kerüléséről van szó.

És itt térünk vissza a legfelül felvetett kérdéshez: a tudomány „vízszintes” és „függőleges” elhatárolására: a módszer és az illetékesség kérdése. A tudományosságot ugyanis nem csak úgy lehet kikezdeni, hogy "ugyan, ne vegyük már olyan szigorúan a módszertani előírásokat!", hanem úgy is, hogy "ugyan, nem mindenhol érvényesek ezek a módszertani előírások!". A „vízszintes” és „függőleges” támadás a tudományosság ellen könnyen vegyíthetők és váltogathatók. Hiszen ha egy módszer valakinek nem tetszik, ki akarja kerülni, akkor amellett, hogy a módszert fel akarhatja vizezni, kikerülheti úgy is, hogy az érvényességi területét próbálja leszűkíteni.

Ha például az aurahívőn igazolást kérünk számon, akkor nem csak az empirikus igazolás módszerén akarhat puhítani, hanem nyugodtan elismerheti az igazolás módszerét, csak annak hatóköréből próbálhat meg kibújni. Ha tehát a vallásos hívőknek megengednénk ezt, akkor nem lehetne kifogásolnivalónk az ezoterikusokkal szemben. Végül is azt látjuk, hogy vallás és ezotéria között nincs különbség ilyen szempontból: mindkettő támad „vízszintesen” és „függőlegesen” is.

Az egyetlen tartható álláspont, hogy a tudományos módszerhez nem csak az tartozik hozzá, hogy milyen elvárásaink vannak, hanem az is, hogy ennek illetékessége az összes objektív kérdés dimenziója. „Vízszintesen” és „függőlegesen” is éles a határ. Nincs kibújás.

Mit tudhatunk meg a hittől a „lélekről”? Praktikusan nagyon keveset, vagy semmit. A vallás részben népi pszichológiához hasonló "bölcsességeket" mond a lélekről, még ritkábban valami tudományosat ismétel meg. Ezen kívül meg valójában nem nagyon mondanak semmit. Az a kevés is kétséges, nincsen különösebb konszenzus róla, nem eredményez semmilyen sikeres technika, gyakorlati alkalmazás.

Freund (iv) tézise tehát itt is botlik: a vallástól nem tudunk meg semmilyen megbízható, új tudást a „lélekről”. Sérül a (iii) tézis is: egészen nyilvánvalóan nagyon sok ateista nagyon jól van anélkül, hogy a vallás "válaszaihoz" fordulna.

Amit az ember viselkedéséről tudni érdemes, azt a tudást a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia adja. Azt nem állíthatjuk, hogy eme tudományok jelenleg mindent megválaszoltak. Ugyanakkor Carnap fenti tézisével egybecsengően nincs semmi okunk azt gondolni, hogy ne lenne rá képes. És bár a pszichológia, a szociológia és a neurobiológia sok érdekes kérdésre még nem tud választ adni, nyugodtan megvárhatjuk, amíg adni tudnak. Aztán ezt vagy megéljük vagy nem, de lehet eme válaszok nélkül is élni. A hittől pedig soha nem kaptunk még ezekre a kérdésekre előbb, vagy jobb válaszokat. Freund Tamástól, mint neurobiológusnak sok ismeretet köszönhetünk. Freund Tamástól, mint hívőtől nem tudtunk meg semmi használhatót a „lélekről”.

Kulcsszavak: hit, tudás, test-elme dualizmus, élet értelme, ősrobbanás

 

Irodalomjegyzék:

BRENDEL, M. 2012. A Nagy Trónfosztás. Magyar Tudomány. 2012/03, p. 349.

BRENDEL, M. 2011a. A relativizmus határai: vajon létezik-e demarkáció a relativizmuson belül? Magyar Tudomány. 2011/05, p. 590.

BRENDEL, M. 2010. Az analitikus és egzisztencialista filozófia, valamint az élet értelme. Világosság.

CARNAP, R. 1928/1998. Der Logische Aufbau der Welt. Meiner Verlag.

CARNAP, R. 1931/1999. A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. 5
In: Tudományfilozófia szöveggyűjtemény. Szerk. Forrai G. és Szegedi P. Budapest: Áron Kiadó. 1999. 9-25. oldal. 

HAWKING, S., MLODINOV, L. 2011. A Nagy Terv. Akkord Kiadó.

MÉRŐ, L. 2010. Az érzelmek logikája. Tercium.

BRENDEL, M. 2011b. Hit és tudomány. Magyar Tudomány 2011/05. p. 1380.

FREUND, T. 2011. Hit és tudomány. Magyar Tudomány 2011/05. p. 1385.

 

Címkék: élet értelme tudományfilozófia objektív és szubjektív

20 komment