A fenti Descartes szobor több másik között a párizsi Ecole Normale Superieure épületén található, a belső udvarban, a Rue d'Ulmon. Egyébként egy csodálatos kertben található, és a homlokzaton valóban nagy francia gondolkodók mellszobrai sorakoznak. Nyilván véletlen egybeesés, hogy Descartes a dualizmus talán legismertebb képviselője. A jelkép azonban tökéletes, ugyanis a dualista világkép feloldhatatlanul önellentmondásos, törött.

Ha a szubsztancia-dualizmus történetét tanulmányozva, a meglepő dolog, hogy mennyire üres, zavaros, önellentmondásos, tisztázatlan az elképzelés alapja. Nem csak az elmélet kibontása hiányzik, nem csak a részletek, hanem mindjárt az elgondolás fogalmi alapja üres. Mit is jelent a szubsztancia-dualizmus? Odáig egyértelmű, hogy szerintük két szubsztancia van, az anyagi létét nem tagadják, ebben egyetértenek a fizikalistákkal (materialistákkal). A különbség a másik szubsztancia feltételezése. A másik szubsztanciának pedig valamiben élesen különböznie kell az anyagi szubsztanciától.

Fejtsük ezt egy kicsit részletesebben! A fizikalisták például úgy gondolják, hogy léteznek protonok, neutronok, elektronok. Ezek elég különféle elemi részecskék. A fotonnak például se töltése, se nyugalmi tömege nincs. Ezeknek az elemi részecskéknek van valamiféle elhelyezkedése, de ez nem feltétlenül nagyon egzakt, a kvantummechanika szerint sokszor eléggé meghatározatlan. Sőt, a kvantummechanika szerint az is belefér, hogy ezek az elemi részecskék nem is annyira klasszikus testek, tömeggel, kiterjedéssel, hanem esetleg hullámcsomagok. De a fizikalizmusba még az is belefér, hogy létezhetnek elektromágneses mezők, gravitációs mezők, a string-elmélet szerint meg még nagyobb furcsaságok is lehetnek. Újabban még rejtett dimenziókról is beszélnek. Hawking imaginárius időről is beszélt. És mindez belefér a fizikalizmusba. Beleférne még akár kiterjedés nélküli elemi részecske, tömeg és töltés nélküli részecske, vagy a térben igencsak elosztott, esetleg fényévekre is csatolt részecskék. Az elektromágneses vagy gravitációs mezők kiterjedhetnek akár az egész Univerzumra is. Az anyag tehát lehet határtalan, és konkrét pozíció nélküli is.

A nem anyagi szubsztanciának tehát, ha tényleg másik szubsztancia akar lenni, nagyon elkülönültnek kellene lennie. A szubsztania-dualisták a történelem során ezt az elkülönülést, ezt a különbséget többféle dologban látták.

"Substance dualists typically argue that the mind and the body are composed of different substances and that the mind is a thinking thing that lacks the usual attributes of physical objects: size, shape, location, solidity, motion, adherence to the laws of physics, and so on. " Írja az Internet Enciclopedia of Philosophy.

Tehát a megkülönböztető tulajdonságok állítólag, a nagyság, alak, pozíció, szilárdság, mozgás, a fizikai törvényekhez való alkalmazkodás, és hasonlók. Ezek közül az utolsón kívül mind nevetséges, ezt az előbbi bekezdéseben láttuk. Az utolsó, a fizikai törvények kérdéséhez tartozik például a kölcsönhatások kérdése, amit meg fogunk itt tárgyalni. A fizikai törvényeknek való megfelelés, vagy nem megfelelés még sok más témát is felvet, de ezeket nem tárgyalom most. Ilyen például az energiamegmaradás törvénye.

Az egyetlen olyan elkülönítő tényező tehát, ami komolyan vehető lenne, az a kölcsönhatás lenne. Ha tehát az anyagi nem hatna kölcsön a nem anyagival. Ez egy olyan különbség lenne, mint egy elektron és foton közötti különbség, és más anyagi dolgok közötti különbségek. Ez radikálisabb különbség lenne, ami jogossá tenné azt, hogy két szubsztanciáról beszéljenek.

Csakhogy a szubsztancia-dualisták általában feltételezik, hogy a nem anyagi szubsztancia kölcsönhat az anyaggal. Milyen kölcsönhatásról van itt szó? Például arról, amikor isten állítólag valami behatással van az életünkre, és arról, amikor az állítólag transzcendens lélek határozza meg a viselkedésünket ebben a világban. Illetve fordítva: amikor különféle tudatmódosító szerek, vagy fizikai körülmények befolyásolják az elménket. Például az oxigénhiány, a sérülések, vagy extrém esetben, a halál is. Azt ugye még a túlvilági életben hívők sem tagadják, hogy a test halála befolyásolja a tudatállapotunkat. Valamilyen módon az elmének és istennek kölcsön kellene hatnia a világgal. Ez utóbbi probléma azért jelentős, mert teljesen mindennapos, és furcsa lenne ezt isteni csodával "magyarázni", még ha az nem is lenne magyarázat.

1) Ha a transzcendens világ alapjában másfajta szubsztanciából áll, akkor hogy képes kölcsönhatni a mi világunk szubsztanciájával?

2) Illetve vice versa: ha a transzcendens szubsztancia kölcsönhat a mi világunk szubsztanciájával, akkor mitől transzcendens?

A problémát már maga Descartes is felismerte, és a tobozmirigyben gondolta a csodálatos kölcsönhatás létrejöttét. Igen ám, de az, hogy megnevezi az agy egy részét, amelyről akkoriban különösebben nem ismertek semmit, nem magyarázat. Azóta azt is tudjuk, hogy a tobozmirigy bizony egy közönséges mirigy, amely a napi ciklus alakításában van szerepe. De már csak azért sem lehet magyarázat, mert egy logikai ellentmondást nem lehet megmagyarázni. Az feloldhatatlan.

Modern kifejezéssel ezt a problémát mentális okozásnak nevezik, és a dualistáknak esélyük sincs kimagyarázni a dolgot. Soha nem is tudták, és nem is lehet, mert logikai önellentmondásról van szó. A dualizmus kezdettől fogva döglött volt.

Azt gondolom, hogy bár egyértelmű, és világos, de mégis jobb, ha elmagyarázom részletesebben is mindkét pontot, mert nem mindenki érti így elsőre. Az első pont: tegyük fel, hogy van egy transzcendens létező, amely kölcsönhat a mi világunkkal, környezetünkkel, vulgárisan szólva, az "anyaggal"! Ismerünk mindenféle kölcsönhatásokat, de ahhoz, hogy valami ezekben részt vegyen, rendelkeznie kell elektromos vagy más töltéssel, vagy tömeggel. A transzcendens létezőnek meg nincs ilyenje. Hogy mije van, az jó kérdés, de töltése vagy tömege nyilván nem lehet, ugye?! No meg aztán a kölcsönhatásokat leíró egyenletek távolságokat is tartalmaznak, ha a transzcendens létező kölcsönhatásba lép, akkor miféle távolság szerint történik ez?! Mi kerül a képletbe?! Hogy lehet valaminek távolsága a mi terünkben lévő létezőtől, ha nem a mi terünkben létezik?! Vagy ha mégis a mi terünkben létezik, akkor máris kevésbé transzcendens.

Ha valami más kölcsöhatásról van szó, akkor persze lehet a távolság helyett valami más: például az evilági entitás és a transzcendens entitás pozíciójának valamilyen önkényes függvénye. És szerepelhet mondjuk az evilági elektromos töltés és mondjuk a transzcendens "szent töltés". Elég fura képlet lenne, de azt ugye értjük, hogy eleve kérdéses elképzelés, hogy az evilági és a transzcendens kölcsönhat?!

Ami a 2-es pontot illeti. Tegyük fel, hogy valami kölcsönhat az evilági létezőkkel! Vonzások, és taszítások lépnek fel. Gravitációs, elektromos, gyenge vagy erős vonzások és taszítások. Namost, ha ez így van, akkor honnan ismernénk fel, hogy a transzcendens transzcendens? Miben különbözik a transzcendens entitás egy evilági entitástól? Ha ugyanúgy hat kölcsön, akkor felismerhetetlenül azonos módon viselkedik. Miben különbözik egy evilági elektron és egy transzcendens "részecske"?! Sőt, egyáltalán, honnan tudnánk ezután, hogy a mi elektronjaink nem transzcendensek?! Mi igazolja, hogy nem csupán olyan transzcendens részecskék, amelyek úgy hatnak kölcsön, mint az elektron?! Honnan tudjuk, hogy nem minden transzcendens rajtunk kívül?! Vagy esetleg magunkat is beleértve?!

Ha pedig a transzcendens entitás egy másik fajta kölcsönhatással hat kölcsön az evilági részecskékkel, akkor a tudósok ezt teljesen természetesen kimérnék, és bejelentenék, hogy felfedeztek egy új részecskét és egy új kölcsönhatást. Hogyan tudná ezt a hívő megkülönböztetni a transzcendenstől? Miért, mikor lenne a transzcendens hipotézisének bármi alapja?! Hogy tudna a transzcendens nem immanensként feltűnni, amikor kölcsönhat velünk?

És akkor itt eljutottunk a metafizika krónikus betegségéhez! Olyan hipotézisekhez, amelyek ellenőrizhetetlenek, megkülönböztethetetlenek egy másik hipotézistől, és ezért csak elmebajhoz vezethetnek, más hasznuk nincs.

Mindezen nem segít az sem, ha több áttétet képzelünk el az evilági és a transzcendens között. A cselekvést például a kezünk végzi, a parancs az agyunkból érkezik. Ha lenne valamilyen transzcendens lelkünk, akkor valahol ott van az immanens-transzcendens határ átlépése, és ott van egy lehetetlen kölcsönhatás. Vázlatosan, és képek nélkül megírtam már egy cikk keretében a Magyar Tudományban.

Ez a baj tehát a dualizmussal:

A) Fogalmilag problémás az "egynemű két lényeg": a kölcsön ható másfajta szubsztancia.

B) Tisztázatlanok a kölcsönhatás képletei, a transzcendens működése. A teológia egész történetében semmit nem tudtak ez irányban felfedezni.

C) Ha létezne a transzcendensnek egy jó modellje, akkor nem tudnánk megkülönböztetni egy monista modelltől. Bármi lehetne transzcendens, és semmi sem transzcendens.

Az "egynemű két lényeg" szándékos célzás a Szentháromság tanára, amely szintén egy feloldhatatlan logikai ellentmondást próbál szőnyeg alá söpörni.

Ami a C pontot illeti, az Occam borotvája elv is a segítségünkre jön, aszerint is a monimzust,  az egyszerűbb feltevést kell elfogadni: a világ egyféle szubsztanciából áll, amelyiknek különböző formái halmazállapotban, tömegben, töltésbe, sok mindenben különböznek, de bizonyos kölcsönhatások miatt a világunk összefügg. A másik oldalról a világot a kölcsönhatások mentén ismerjük meg, ezért csakis egy egységes, monista világot fedezhetünk fel, mást nem. Ami nem hat kölcsön velünk áttételek útján sem, arról nem tudhatunk, az számunkra nem is létezik. Haszontalan, elmebeteg spekuláció.