Nicolas Everytt: "The non-existence of God" c. könyvének következő, fejezetéről lesz szó: az istenélményekről. A témát nem tartom különösen fontosnak, de érdekesnek igen. És akárcsak a csodák kapcsán, itt is fontos, és mély tudományfilozófiai kérdésekről lesz szó, nevezetesen az ismereteink fundamentumáról, illetve arról a kérdésről, hogy mi alapján fogadhatunk el egy érzékelési formát, és mi alapján utasíthatjuk vissza. Az istenélmények kérdése, bár elég világosan elkülönül a csodák kérdésétől, de kapcsolódik is, ugyanis egy istenélmény is sokszor kapcsolódik fizikailag látszólag lehetetlen dolgokhoz, másrészt, ha a hívők azt hiszik, hogy találkoztak valakivel, akkor felvethető a kérdés, hogy honnan gondolják, hogy ez a valaki isten? Ha pedig ennek igazán utánakérdezünk, akkor itt tulajdonképpen nem elég, hogy a hívő azt hiszi, vagy úgy érzi, hogy istennel találkozott, hanem tulajdonképpen szükség volna egy ugyanolyan erős igazolásra, mint a csodák esetében. De evvel a kérdéssel Everitt nem foglalkozik, én pedig lezárom a kérdést azzal, hogy utalok a csodáról szóló postomra.
Fontosnak én azért nem gondoltam ezt a kérdést, mert én gyakorlatilag nem találkoztam olyan hívővel, aki azt állította volna, hogy neki személyesen volt istenélménye, találkozott istennel, és ezt a találkozást szó szerint értette volna. Szerintem a világon általában kevés hívő állítja ezt, és kevés hívőnek jelent ez igazolást istenre. A többség szerintem azért hisz istenben, mert így nevelték, vagy valamikor ezt egy rokonszenves, vonzó világképnek tartotta, vagy, mert bizonyos istenérvek meggyőzték, esetleg olvasott valamilyen vallásos könyvet, netán a Bibliát, és ez győzte meg. Ezek persze mind nagy hülyeségek, de az istenélmény is az, szóval ilyen szempontból mindegy, csak én úgy becsülöm, hogy gyakorlatilag kicsi a jelentősége.
Az istenélményeknél, akárcsak a csodáknál a legelső, és döntő szempont, amivel szemben egy ateista szkeptikus állást foglal, az a hitelességük. Ezzel kapcsolatban a hívők egyik fajta állítása az, hogy a vallásos élmény, isten érzékelése egyszerűen egy új érzékelési mód. Ez akkor is jó megközelítés, ha technikai értelemben nem gondoljuk, hogy egy új érzékelési módról lenne szó, hanem csak az istenélmények hitelességét vizsgáljuk, mert ha egyszer ezeket az élményeket egy halmazba vesszük, akkor egy bizonyos fajta érzékelésnek tekintjük, amelyet legalábbis egységesen akarunk tárgyalni, megítélni, azaz ugyanazok a kérdések merülnek fel így is, úgy is.
Az egyik legegyszerűbb ellenvetésünk az lehet - és ezt Everitt nem is tárgyalja - hogy ennek az állítólagos érzékelési módnak nincs szerve, nincs arra fizikai, biológiai magyarázat, hogy ez az érzékelés hogyan is működne. Míg a többiek esetében van ilyen tudományos magyarázatunk, leírásunk. Ez meg nagyon alátámasztja a hitelességüket. Ha egyszer tudjuk, hogy a fény hogyan juthat a tárgyról a szemünkbe, tudjuk, hogy a szemünk és az agyunk azt hogy dolgozhatja fel, és tudjuk, hogy az embereknek (általában) van szeme és agya, akkor kézenfekvő, hogy lehet egy olyan érzékelési képességünk, mint a látás, legfeljebb ennek pontossága, vagy torz volta lehet kérdéses. És természetesen nem szükséges, hogy ez a szerv jól működjön, vannak gyengén látók, színtévesztők, sőt, vakok is. Ezzel szemben, ha egy másfajta érzékelésnek nem találjuk a szervét, nem találjuk központját az agyban, akkor eleve kétséges, hogy ez hogyan is lehetne.
De ez még nem egy döntő érv. Hiszen korábbi korokban az embereknek nem igazán volt fogalmuk még a fény és a hang mibenlétéről sem, a szem és a fül működéséről igen felszínes ismeretük volt, az agyról esetleg nem is tudták, hogy a gondolkodás szerve (azt hitték, a szív az), és mégis, az az ismeretük, hogy van olyan érzékelési módunk, hogy látás, és hallás, és szaglás, és ízlelés, és tapintás, ez az ismeretük igaz volt. Na most honnan lehet ezt tudni?
Különösen problémásnak látszó kérdésfeltevés ez egy empirista számára - az ateisták többsége pedig empirista - hiszen az empirizmus szerint minden tudásunk alapja az érzékelés. Egy logikai pozitivista számára pedig a probléma ugyanúgy létezik, hiszen számára minden a valóságról szóló szintetikus állítás empirikus alapú kell, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy az érzékelési módok megítélésében nincs hová visszahátrálni. Tehát a látás megbízhatóságát nem tesztelhetjük valami még megbízhatóbb dologgal. Nincs a valósághoz, az igazsághoz közvetlenebb hozzáférésünk, nincs "ground truth". A megoldás pedig nyilván az érzékszervi adatok belső analízisében rejlik, azaz a különféle érzékelési képességeinket egymással teszteljük.
Ezen magyarázat előtt a kérdés még egyszerűnek tűnt. Hülye kérdés, mondhatnatta volna az olvasó, még az előző bekezdés olvasása előtt, hiszen honnan is tudnám, hogy jól látok? Hát egyszerűen tudom, és kész. Szakszóval kifejezve, és Everitt erre utal, az érzékeléseinkről szóló ismereteink közvetlen, adott ismeretek, ezek az ismereteink fundamentumai, ezekről szólnak a logikai pozitivisták által protokolltételeknek nevezett állítások (bár ezek pontos formájáról vitatkoztak), ezek az Everitt áltl is properly basic, azaz alapállítások. Everitt egy másik fejezetben foglalkozik azzal, hogy a Plantinga által "kidolgozott" reformed epistemology szerint a "létezik isten" ilyen alapállítás, de erre itt most ne térjünk ki, foglalkozzunk inkább azzal, hogy lehet-e isten érzékelése egy külön érzékelési mód, illetve az istenélmények csoportja lehet-e egy viszonylag megbízható élménycsoport. Everitt másokat követve arról beszél, hogy "veridical" élményről van-e szó, azaz olyanról, amiben alapesetben megbízhatunk, mint például ahogy abban megbízunk, hogy ha látunk valamit, akkor az létezik.
Itt Everitt, és mások is, akik a veridical élményekről beszélnek, illetve arról, hogy alapból megbízunk az állításainkban - ez például Swimburne érve - láthatóan nagyon megfeledkeznek az érzékcsalódásokról. Az érzékcsalódások azt demonstrálják, hogy még ha különösebben semmiféle zavaró tényező nincs, még ha tiszta is az agyunk, jók az érzékszerveink, akkor is megtévesztenek minket az érzékszerveink. Nekem kedvenc, és a postban használt példám az lesz, hogy ha egy pálcát belelógatunk egy patakkvízbe, akkor azt látjuk, hogy meg van törve. És nem igaz, hogy alapértelmezésben megbízhatunk a látásban, még akkor sem, ha semmiféle zavaró tényező nem játszik közre. Tehát Swimburne azon érve, hogy alapból megbízunk az élményeinkben, tehát az istenélményekben miért ne, már ott bukik, hogy alapból sem bízunk meg az élményeinkben.
De honnan tudjuk azt, hogy a látás, minden hibája mellett egy valamilyen szinten megbízható, reális érzékelési mód, és nem egy hallucináció?! A másik oldalon, mi az érvünk az ellen, hogy az istenélmény nem egy ilyen érzékelési mód? Itt Everitt egészen jó érveket hoz fel. Ezt a kérdés sokszor H.G. Wells c. "vakok országa" példameséjével szokták elmondani a hívők (Wells a meséjében nyíltan nem mond egyértelmű konklúziót). Erről már írtam egy postot, amelyben elég részletesen kifejtettem, hogy a hívők szerintem miképpen és hogyan tudnák igazolni, ha lenne egy plusz érzékelési módjuk. De nézzük, hogy Everitt kapcsán hogyan foglalhatjuk ezt össze talán kicsit másképpen!
1) Az érzékelés mechanizmusa. Az összes érzékelési módunkhoz van szerv, és tudjuk, hogy miképpen vagyunk képesek érzékelni azt a bizonyos dolgot azzal a bizonyos szervvel. Tudjuk, hogy a szemünk hogyan konvertálja a fotonokat akciós potenciállá, amit az agyba továbbít, és az agy feldolgozza azt. Erről a feldolgozásról is van egy csomó ismeretünk. A hívő persze beleköthet, hogy nem elégedett a látás magyarázatával, vagy úgy általában a gondolkodás magyarázatával fizikalista alapon. De ha összevetjük, hogy miféle elmélet van arról, hogy miképpen érzékelheti az ember a transzcendenset, akkor ég és föld a különbség. A transzcendens érzékelésénél még a materiális okozás problémája is felvethető, mint teljesen áthidalhatatlan problémát.
2) Everitt a mechanizmus hiányát igazából úgy veti fel, hogy arra nincs mechanizmus, hogy miképpen volna lehetséges a privát érzékelés. Ez akkor vetődik fel, ha az ateista azzal a kritikával jön, hogy hogy lehet az, hogy amikor egy hívő istenélményről számol be, akkor azt a legritkább esetben erősíti meg más is, akár akkor sem látják mások istent, ha jelen vannak. A hívő ekkor jöhet azzal az igen gyenge érveléssel, hogy csak ő képes látni istent. Ami nem igazán képzelhető el. Ha a hívő azt mondja, hogy - ahogy Everitt kifejti - isten csak bizonyos embereknek mutatja meg magát, akkor ez (i) olyan összeesküvés-elmélet, amiért elmegyógyintézetbe szokták vinni az embereket (ii) akkor isten vessen magára, hogy nem hiszek benne, ő tehet róla!
3) A megbízható érzékelésnek van egy fontos tulajdonsága: a saját állapotom, helyzetem, vagy más dolgok által befolyásolható, és az így előidézett változás az érzékelt tartalomban következetesen összefügg a helyzet, vagy a környezet változásával. Everitt almával mondja el a példát, de ez elég unalmas. Én az egyik kedvenc példámmal élnék ebben a postban, tegyük fel, hogy bizonyos emberek tudnának ultrahangot érzékelni, és azzal tájékozódni, akárcsak a denevérek. Ebben az esetben az ultrahangokat nyilván a fülünkkel hallanánk. Mindkét fülünk befogása nyilván kioltaná az érzékelést, az egyik fülünk befogása szintén részben degradálná, de lehet, hogy teljesen tönkretehetné a távolságbecslést. A fejünk helyzetének változása szintén ennek megfelelő változást kell, hogy okozzon az érzékelésben. Miközben egy adott, mozdulatlan tárgy relatív helyzetének meg kellene maradnia. Na most a hívő jöhet azzal, hogy ez isten esetében elvileg is lehetetlen. Istennek nincs helyzete, nem egy tárgy a téridőben. Csakhogy, ha mégis érzékeljük, akkor lehet, hogy lenne egy entry pointja a téridőben a róla jövő érzékleteknek. Ha a jelenségek minden hiányát, ami valamifajta igazolást jelentene, kimagyarázunk, hogy isten nem ilyen, akkor a végén marad egy igazolatlan, és jelentés nélküli hipotézisünk.
4) A konzisztenciának nem csak egy érzékelésen belül, hanem érzékelési módok között is meg kell lennie: ha 5 méterre érzékelek egy tárgyat, akkor azt normál esetben látnom is kell, ha odamegyek érintéssel is érzékelnem kell tudni. A tárgy mérete, alakja, helyzete is megfelelő kell, hogy legyen. Ha egy nagy gömböt látok, de egy téglatestet érzékelek az ultrahanggal, akkor valami nem stimmel az ultrahangos érzékeléssel. Egy másik példa az érzékcsalódásra a vízbe mártott bot: ezt eltörve látom (a fénytörés jelensége miatt), de törés nélkülinek találom, ha megfogom. Mivel a tárgyak létezésében és alakjában is egy bizonyos konzisztenciát feltételezünk, amely a vízbe mártástól egy ág esetében nem különösebben változhat meg, ezért itt a látott élményre mondjuk azt, hogy tévedés van benne (ilyen szinten egyik érzékelési mód sem teljesen megbízható, csak bizonyos szintig). Ez a példa jól mutatja, hogy hogyan állapítjuk meg, mely érzékeléseinkben bízzunk, és melyeket nyilvánítsuk érzékcsalódásnak, amikor összevetjük őket egymással.
5) Az érzékcsalódásokon időzve még egy kicsit, az istenélmények kapcsán elég kézenfekvő az, hogy itt is lehet érzékcsalódásról, vagy módosult tudatállapotról, képzelgésről szó. Egész egyszerűen akár hallucinációról, vagy arról, hogy valamilyen homályos dolgot félrenéztek, vagy hamisan emlékeznek rá. Ugyabár egy a múltról szóló beszámoló ilyen módon is téves lehet.
6) Everitt helyesen rámutat arra, hogy az, hogy adott esetben mások is megerősítsék az élményt, szintén sokat segít az igazolásban. Ha pedig olyan esetben nem látnak mások semmit, amikor pedig kéne (mert jelen vannak), akkor ez kifejezetten az élmény hitelessége ellen szól. Itt akkor a hívő jöhet a privát érzékeléssel, amiről már szóltam.
7) Az is jó, ha az élmény reprodukálható. Ha tudhatom, hogy isten valahol huzamosabb ideig érzékelhető, akkor később is meg tudom erősíteni az élményem hitelességét. Ha ez annak ellenére nem sikerül, hogy várhatóan kéne, hogy sikerüljön (például egy pillanattal később), akkor ez egyenesen az élmény hitelessége ellen szólhat. Itt megint óvatosnak kell lenni, mert a reprodukálhatóság elvárásának például van határa. Nem várhatjuk el, hogy isten ugyanott rostokoljon másnapig, csak, hogy józanul is megnézhessük. De az, hogy egy ilyen reprodukció még az esetek egy részében sem történik meg, az több mint gyanús.
8) Lényegében itt is igaz, hogy ha sikerülne ráhúzni a jelenségre egy elméletet, és jósolni lehetne, hogy isten mikor, kinek, hol jelenik meg, akkor az egy csapásra hitelessé tenné az élményt.
Mindez az istenélményeknél nincs meg. Egyenként mindig meg lehet próbálni magyarázni a hiányt, de együtt az összes felsorolt pont, az reménytelen. Az pedig még inkább furcsa, hogy isten nem csinálja ezeket a "megjelenéseket" jobban, pedig hát nem egy nehéz dolog, és ugye állítólag isten még mindenható is. Igazán nem lehetne számára gond konzisztensen, reprodukálható módon, mindenkinek megjelenni. A bujkáló, és esetleg pár hívőnek mindenféle szabályosság nélkül, össze-vissza megjelenő isten pedig már kifejtettem, hogy kissé beteges, "paranoiás" feltételezés.
Everitt megemlíti, de méltatlanul kis hangsúllyal azt, hogy a különféle istenélmények, akárcsak a csodákról szóló beszámolók, és a különféle vallások maguk is, földrajzilag igen különös eloszlást mutatnak. Keresztény vidékeken általában keresztény látomásokról hallunk, muszlim vidékeken muszlimokról, indiai vidékeken indiai istenekről. Itt megint lehet azzal próbálkozni védekezni, hogy isten mindenki számára úgy jelenik meg, mint ami az ő elképzelése, de akkor egyszerűbb magyarázat az, hogy ezek a jelenségek mindenkinek a hitéből táplálkozó, saját képzelgések.
Az összes pontot, és Everitt összes kritikáját le lehet fedni egy teljesen profi tudományfilozófiai megközelítéssel: az empirizmus szerint - és ebben még a logikai pozitivizmus, sőt, a popperi racionalizmus is egyetért vele, az elméleteinket aszerint kell megválogatni, hogy az összes megfigyelésünket együtt minél jobban, egyszerűbben megmagyarázzuk. A jóság kritériumaiba nem mennék bele, de ennek jegyében például minél kevesebb érzékcsalódást, és hazugságot, csalást kell feltételezni. A fénytöréses példánál pedig alapvetően két fő hipotézist tehetünk fel:
A) Vagy a látásunkat zavarja meg valami (modern ismereteink szerint ez a fénytörés jelensége).
B) Vagy a látásunknak van igaza.
Csakhogy a B) esetben feltételeznünk kell olyan dolgokat, hogy (i) A tapintásunk, amely szerint a bot nem tört el, téves. (ii) A bot rejtélyes módon kiegyenesedik, amikor a vízből kivesszük. Emiatt a B) hipotézis túl bonyolult. Nem áll össze a kép. Hasonlóan, egyszerűbb azt feltételezni, hogy a Bibliában tévedések, hazugságok, metaforikus dolgok vannak, és a keresztények, akik istenélményekről számolnak be, szintén vagy tévednek, vagy hazudnak, vagy nem szó szerint értik az istenélményt, mint azt feltételezni, hogy a keresztényeknek igazuk van, de az összes többi vallásnak, és misztikus szektának nincs, továbbá a bibliai ellentmondásokra van valami magyarázat, és az összes isten ellen szóló érvre is van, amelyeket ezen a blogon valaha is elővettem.
Ide kapcsolódó probléma az is, hogy ahogy Everitt megjegyzi, alapból eleve érthetetlen, hogy egy isten miért lenne érzékelhető. De ha éppen akarja, akkor a mindenhatósága miatt azt is el lehet gondolni, hogy érzékelhető lehet. Csak éppen akkor nem lehet megmondani, mifélének kéne lennie. Teljesen jogos kérdés az, hogy a hívő hogyan is ismeri fel istent?! Everitt szerint gyakori válasz, hogy egyszerűen tudják, anélkül, hogy szóban ki tudnák fejteni az indoklását. Ez is gyanúra ad okot.
Én itt annyit tennék hozzá, hogy tapasztalatom szerint az álomban fordul elő ilyen, amikor tudom, hogy ki kicsoda, de nem tudnék semmi konkrétumot megnevezni, hogy honnan tudtam volna, mit is jelentene ez a tudás. Egész egyszerűen az agyam bizonyos része ebbe az állapotba billent be. De ez a képzelgésre jellemző dolog. Ugyanis a valós dolgokról általában tudjuk, hogy honnan ismerjük fel őket, minimum akkor meg tudjuk ezt fogalmazni, ha rákérdeznek.
Everitt nem hivatkozik rá, de kapcsolódó kutatási téma a neuroteológia. Ez a vallásosság és az agy kapcsolatát kutató tudományterület. Ebben a postban nem fogom ezt részletesen bemutatni, de a vizsgálatok bizonyos agyterületek és a "szupernaturális élmények" kapcsolatát mutatták ki. Eme területek mágneses ingerlésével "spirituális" élményeket lehet kiváltani. Ezek az élmények lehet, hogy hasonlóak a kalsszikus istenélményekhez, lehet, hogy elvontabbak. Én azt olvastam, hogy tipikusan testen, téren és időn kívüliség élményéről van szó, és a kapcsolódó agyterület, a temporális lebeny pontosan ilyen információk feldolgozásáért felelős. Az, hogy ilyen élményeket ki lehet váltani az agyban, erősen igazolja azt, hogy ezek emberi képzelgések. Természetesen a hívőnek itt is van ad hoc magyarázkodó hipotézise: az agy adott központja isten, vagy a túlvilág jeleit képes befogni, és ha ingereljük, akkor valóban képzelgéseink lesznek, ellenben, ha ingerlés nélkül van istenélmény, akkor az valódi. A gond csak az, hogy ez megint a nyakatekert hipotézis ez egyszerű magyarázat helyett. A másik, hogy ismerve azt, hogy az agy működésében mennyi sok zavar következhet be, természetes hipotézis az, hogy akkor ez az agyterület el is romolhat, ingert kaphat máshonnan, aktivizálódhat tévesen is. Annyi pszichés betegség, érzékelési zavar mellett ez nem meglepő. Az ateista az összes ilyen élményt ilyen túlműködésként, vagy működési zavarként magyarázhatja. A hívőnek meg semmi alapja, hogy kijelentse, hogy eme élmények egy része mégis hiteles üzenet lenne. Számos érv szól még az ellen, hogy itt egy valódi érzékelésről lenne szó, de a neuroteológia külön postot érdemel. Egy magyar könyv, amely elég jól bemutatta ezt a kutatási területet Szendi Gábor: Isten az agyban c. könyve. Természetesen ez a könyv az adott időpont állását mutatta be, a kutatási terület rohamosan fejlődik, és még sok, részletesebb eredmény várható a jövőben.
A végén visszatérnék arra, hogy nagy átfedést mutat ez a kérdés a csodákkal. A csoda kézenfekvően istenélmény is lehet, és az istenélmény szükségszerűen csoda, legalábbis a csoda elterjedt értelmezése szerint. Az istenélmények esetében többet időztem az érzékelések értelmezééné, megbzhatóságánál. Hogy honnan tudjuk, mi hallucináció, és mi igaz, mikor nem megbízható valami, mikor pedig igen. Ez azért érdekes mert mindezeket a tapasztalataink közötti összefüggések alapján kell eldöntenünk, nincs egy biztos háttérismeretünk, vagy alap érzékelési forma, ami mindennek az alapja volna. Ha lenne, az már dogma lenne. És ugyanezek a kérdések a csodák esetében is felmerülnek. Ott is kérdés volt, hogy miben bízhatunk meg, miben nem, és hogy tudjuk ezt úgy megalapozni, hogy közben nem hivatkozhatunk semmi dogmára, vagy tévedhetetlen érzékelési formára.
