Ernst Haeckelről anno annyit lehetett tudni, hogy a szocializmusban az NDK-ban elneveztek pár dolgot róla. No meg, hogy lenyűgöző rajzokat készített az embrionális, evolúcióra hasonlító fejlődésről, és a különböző rendszertani osztályok, nemzettségek fajairól. A szocialista nyomulásból azt is lehetne gondolni, hogy biztos valami komcsi volt. Nos, nem. Akkor élt, amikor a kommunizmus még gyermekcipőben járt, és különösebben akkor sem tartozott a kommunista-szimpatizánsok közé. A nácik is megpróbálták kisajátítani - de ez is erőltetett volt - egy pár rossz mondata kapcsán, amely a természetes és mesterséges emberi szelekcióról szól. Végül a nácik nem használták fel, mert eme elszólásai nem voltak hangsúlyosak, annál figyelemreméltóbb az egész életműve, amelynek mint mondom, nem sok köze van a kommunimzushoz, csakis a tudományos modernséghez, felvilágosodáshoz.
A könyv címe, amelyet meghallgattam, "Az Univerzum rejtélye", és egy pár akkoriban fontosnak gondolt, és Haeckel szerint is legfontosabb megoldatlannak hitt kérdés körül mozog, de leginkább az evolúció és az emberiség törzsfejlődésével és egyedfejlődésével kapcsolatban. Ez utóbbi ismeretes módon Haeckel specialitása volt. A könyvben azonban nincs túl sok szakbarbár részlet az egyedfejlődésről - bár onnan is érdekes és fontos példákat hoz elő - hanem inkább egyfajta filozófiai főműnek tekinthető, annál is inkább, mert utolsó jelentős könyve volt.
A könyv részletes ismertetésekor nem adok meg oldalszámokat, hiszen hangoskönyvben hallgattam. A sorrend körülbelül megfelel a könyvbeli sorrendnek, hiszen egy-egy hallgatás után írtam fel pár jegyzetet magamnak. A könyv könnyen elérhető interneten angolul szöveges formátumban is, és abban kulcsszavakra keresve rekonstruálható, hogy melyik rész hova vonatkozik.
Haeckel a 19. század végén felvilágosult filozófiát képviselt, egy olyan korban, amikor már jelentős tudományos haladást értek el, éppen akkor kezdett a tudomány által annyira kinyílni a világ, hogy egy komplett tudományos világkép már összerakható volt. Persze, mint látni fogjuk, az Univerzumról Haeckel még olyan dolgokat gondolt, ami az akkori tudásnak ugyan megfelelt, de ma már megmosolyogtató. Még a relativitáselmélet, a kvantummechanika és a big ban theory előtt vagyunk. De ez csak az Univerzum eredetét és sorsát érinti, nem pedig az emberek és az élővilág életét a Földön. Ami ezt illeti, ott Haeckelnek egészen előrehaladott biológiai ismeretei voltak, és nagy vonalakban mindennel tisztában volt. A világtörténelemben először érte el a tudományos haladás ezt a szintet, hogy az ember tulajdonképpen tisztában lehetett saját működésével, eredetével, sorsával. És ez fantasztikus olyan szempontból, hogy lehetőséget ad egy felvilágosult, modern világkép kialakítására, amely Haeckel munkájában nagyon is tetten érhető. Éppen ez benne az érdekes: hogy egyrészt nem egészen tudta még ugyanazt, amit ma tudunk, de nagyon is fontos dolgokat tudott már belőle. Vagy például az, hogy hogyan igazolt bizonyos téziseket, melyek ma már olyan kézenfekvőek, hogy nem is gondolunk arra, milyen igazolásai lehetnek. De akkor még sokkal élőbb problémák voltak. De ne szaladjunk előre!
Mindezzel szemben Haeckel mindjárt az elején olyan gondolatokkal is előhozakodik, amelyek sötét, elkeserítő állapotokat mutatnak be. Arról értekezik, hogy miközben a tudomány fantasztikusan halad előre, aközben az országot még mindig olyan politikusok, vallási vezetők, ügyvédek, bírók irányítják, akiknek a tudományos műveltsége gyakorlatilag nulla, és éktelen hülyeségeket hisznek például az ember működéséről. És ezek emberekről döntenek, olyan kérdésekben, ahol a tudományos ismeret iszonyatosan releváns volna, de nekik abszolút tévképzeteik vannak. A félelmetes ebben az, hogy az azóta eltelt idő, a reformok, az analfabétizmus felszámolása, a még nagyobb tudományos fejlődés, az azóta összehozott igazolások töményutelen mennyisége ellenére ez még ma is nagyon így van: a hülye emberek jelentős része még ma is hisz a babonákban, ezotériában, new age dolgokban és vallásokban. És ezek az emberek még mindig iránytanak országokat. Akár a legjelentősebb, nyugati országokat is.
A könyvben a darwini elmélet sok olyan előzményéről olvashatunk, amelyről ma már ritkán szoktak megemlékezni, ugyanakkor nagyon is érdekes. Érdekes, hogy milyen korábbi elméletek voltak erre a kérdésre, illetve mit gondolhattak az emberek arról, hogy hogyan jelent meg az élővilág. Ez azért érdekes, mert valamikor a 18-19. században az már ekkor is nevetségesnek hangzott, hogy a Bibliai teremtés szó szerint igaz lenne. Az is, hogy isten a fajokat tényleg mind megteremtette volna. Valami folyamat, más magyarázat már régen kívánkozott. Haeckelnél olvashatunk Lamarck és Goethe elméleteiről. Lamarck elméletében szerintem az az érdekes, hogy az átörökíthető szerzett tudás sokkal gyorsabb fejlődést tenne lehetővé, tehát ez a folyamat sokkal hatékonyabb evolúciót eredményezne. De nem ez a valós evolúció folyamata, mégpedig azért nem, mert nehéz megoldani a szerzett tulajdonságok átörökítését. Ennek megoldásával még nem jött elő az evolúció.
Haeckel a valláskritikájában egy érdekes gondolatot fogalmaz meg, amely ma is érvényes, és ritkán találkozni a megfogalmazásával. Szembe állítja azt, hogy az istenhit, leginkább a teológusok istene egyre elvontabbá vált, kénytelen volt egy egészen absztrakt deista istenné átalakulni, egészen odáig, hogy manapság a magukat kereszténynek vallók is kacérkodnak egy spinozai, panteista istennel, aki nem több, mint valami természettörvény-halmaz. Ezt a változást a filozófiai kritika motiválja: ma már nevetséges azzal jönni, hogy valaki a kaporszakállúban hisz. A hívők maguk szokták ezt kikérni maguknak, sokszor álvédekezést is fabrikálnak belőle: akkor is így védekeznek, ha az ateisták egyáltalán semmiféle kaporszakállú istent nem emlegettek, nem kritizáltak, nem vettek célba.
A másik tendencia az, hogy ugyanakkor a keresztény vallás elkezd egyfajta szeretet erkölcsévé is válni, ahol isten talán nem is fontos. Mindenesetre azt mindenképpen fenntartják ezek a keresztények, hogy az istenük szerető, személyes, személy. Haeckel ezt úgy emlegeti, hogy egyfajta gerinchúros istenben hisznek. Ez éles kontrasztban van, és nemhogy összeegyeztethetetlen az elvont istennel, aki nem több, mint valami absztrakt természettörvény-halmaz, de egyszerűen nevetséges a kettőt egy lapra hozni. És ahogy ezt Haeckel előadja, az ember tényleg ledöbben, mert efelett annyira könnyen elsiklik az ember, a keresztény kultúra annyira kimossa az emberek fejét, hogy még az ateisták is hajlamosak elsiklani felette. Persze, az ateisták mindenféle vitában felhoznak ilyen kritikákat, én is, de ennek az érvnek az ilyen éles, jó összefoglalását én még máshol nem olvastam, és magam sem írtam le így.
Az egyik érdekes pre-darwini elmélet - amely igazából vallásos elmélet - arról szól, hogy isten praktikusan vagy elméletileg is végtelen lelket csomagolt egymásba, és ezt helyezte el Ádám spermájába, vagy Éva petesejtjébe. A spermáról és petesejt jelentőségéről akkoriban még elég zavaros nézetek voltak. Ez a preformáció és a scatulatio elmélete, amelyet például Leibnitz is tartott, de ma már annyira nevetséges, hogy nem is nagyon lehet erről az interneten más forrásban olvasni, mint Haeckel könyvében, magában. Ugyanitt Haeckel felsorol egy csomó furcsa és ismert alternatívát, amely a monista (Haeckel megnevezése a maga materialista filozófiájára) felfogás alternatívájaként fel szoktak hozni. Például, hogy a lelkek az életünk előtt valami lélek-tárolóban úszkálnak, és isten fogantatáskor vagy születéskor, vagy a kettő között táplálja belénk. Mint mondom, ezek közül sok nevetséges, és ma már egzotikusnak számít, de akkoriban bizonyára népszerűek voltak, ezért említi őket Haeckel.
Egy érdekes kritikus gondolat a filozófiáról, és az akkoriban kibontakozó pszichológiáról az introspekció túlzott jelentőségének bírálata. Haeckel arra hívja fel a figyelmet, hogy bár az introspekció fontos információforrás, de csak erre nem lehet támaszkodni. Ha meggondoljuk, Spinoza, Descartes, Schopenhauer, Kant, és hasonló filozófusok nemrég általam bemutatott műveit, akkor láthatjuk, hogy ez egy elég általános és jogos kritika: ezek a filozófusok mind abba a tévedésbe estek, hogy amit ők önmaguk introspekciójakor magukban találtak, az valami egyetemes igazság. A filozófiai racionalizmus spinozai és descartes-i műveiben ez a hiba igen markáns, de Schopenhauer és Kant sem szabadult még meg tőle. Ők is irdatlan műveket tudtak építeni arra a hitre, hogy ami az ő fejükben van, az mindenki fejében úgy van.
Haeckel ír a hiányzó láncszemekről, és ez azért roppant érdekes, hogy a kreacionisták már akkor is hiányzó láncszemeket kértek számon, és azóta is. Csakhogy ugye azóta már annyi láncszemet fedeztek fel, hogy nevetségessé válik az egész. Tehát az, hogy amit az akkori kreacionisták az evolúció igazolásaként követeltek, azt azóta a paleontológusok mint valami sztahanovista brigád, már rég túlteljesítették. De a kreacionistáknak sosem elég. Lehet akármilyen sűrű a lánc, nekik nem elég sűrű az interpolációhoz. Holott nagyon kevés adaton is lehet interpolálni, és jobb, mintha egyáltalán nem interpolálnak, hanem a kreációban hisznek. Az is egy fontos gondolat, ahogy Haeckel utal arra, bizonyos korok, bizonyos életformák hiányzó láncszemeit azért iszonyat nehéz felfedezni, mert például a dzsungelben éltek, ahol alig volt lehetőség a csontok fennmaradására. Ez meglepő, de biztos igaza van, és akkor egy nagyon is fontos körülmény.
Haeckel időnként maga is furcsán beszél. Például beszél a lélek fejlődéséről az egysejtűektől az emberig. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent. Annyit jelentene csupán, hogy a "lélek" szót egy nagyon általános, felvizezett értelemben használja, olyan értelemben, hogy "élő", vagy valamiféle vitalitás-elméletről lenne szó, mint Diderot-nál? Kicsit mintha túl sokat tételezne fel az egysejtűekről.
Később részletesen sorra veszi a halhatatlanság melletti érveket, és kritika alá veszi őket. Ebben a részben maga a lista, az áttekintés az érdekes, nem annyira az ellenérvek. Teológiai bizonyítéknak nevezi azt, hogy a keresztény vallások elképzelésébe bele tartozik, hogy isten egy hallhatatlan lelket teremtett. De ez ugye maga is igazolatlan mítosz. Kozmológiai bizonyításnak nevezi (a kozmológiai istenérv más), hogy a világ morális rendje igényli a halhatatlan lelket. Haeckel szerint ez alaptalan dogma (persze szerintem is). Teológiai bizonyítéknak nevezi azt, hogy az emberiség felsőbb sorsa magában foglalja a lelkének tökéletesítését a halál után. Haeckel erre azt mondja, hamis antropizmus (nem értem, hogy gondolja). Morális érvnek nevezi azt, hogy az ember kielégítetlen földi vágyait kompenzálni a túlvilágon, és azt mondja, ez maga is csak egy vágy. Etnológiai érvnek nevezi, hogy a halhatatlanságba és istenbe vetett hit univerzális, és azt mondja, ez egyszerűen tévedés. Mármint az etnológiai hipotézis is. Ontológiai bizonyításnak nevezi, azt, hogy a lélek egy egyszerű, oszthatatlan egység, és így nem vehet részt a halál utáni bomlásban. Erre azt mondja, ez a pszichológiai folyamatok hibás felfogása. Haeckel elnevezései és kritikája sokszor nem érthető, de mint mondtam, csupán a lehetséges, hibás érvek összeszedése érdekes.
Ezek után kifejt néhány érvet a halhatatlanság ellen, ahol már maguk az érvek is fontosabbak, és érthetőbbek. A fiziológiai érv megmutatja, hogy az emberi lélek nem független, nem immateriális, hanem az emberi agy funkcióinak kollektív megnevezése (ez egész jó megfogalmazás). És ezeket pont ugyanúgy determinálják a fizikai és kémiai folyamatok, mint más funkciókat. Hisztológiaidnek az agy különféle területeihez, és az agy mesterséges károsodása specifikusan a funkció kiesését jelenti. A patológiai érv ehhez hasonló, csak betegségekről szól. Az ontogenetikus érv a gyerekfejlődés megfigyelése alapján azt mondja, hogy a lelki funkciók fokozatosan fejlődnek ki. Hasonlóan, a szenilitás korában fokozatosan veszenek el. Ehhez hozzá tenném, hogy ez utóbbiról sajnos nagyon közeli tapasztalatom van (még nem magamról van szó). A filogenikus érv a paleontológiából, összehasonlító anatómiából és pszichológiából merít, és rámutat, hogy az emberi agy és a funkciói is fokozatosan fejlődtek ki az emlősökéből.
Kitér Descartes cogito érvére is, és azt mondja, az ember bizony tévedhet a maga valójáról is. Ez nem annyira fontos, csak elő szokott jönni vitában, és feljegyeztem, Haeckel is úgy gondolja, a cogito nem jó érv.
Van Haeckelnek pár tévedése, szerencsétlen megfogalmazása is. Beszél például a tudományba vetett hitről ("faith"), ami rossz megfogalmazás, a tudományban nem kell hinni a hit "faith" jelentése értelmében.
Látványos tévedés az, amikor arról beszél, az éter létezésében annyira biztos, mint saját létében. Ez egyébként arra utal, hogy Haeckel maga esetleg tényleg hitt (faith) a tudományban. Ez nem példaértékű. Ezért nem szabad ilyeneket írni, vagy mondani, hogy egy jelenlegi tudományos elmélet tuti igaz. Nem tuti, de érdemes igaznak elfogadni.
Beszél arról, hogy a tudás és a vallás is hitet kíván. Próbálja helyre tenni a dolgot, hogy a természetfeletti ellent mond a természet törvényeinek. De ez így gyenge, mert akkor arra kell hivatkoznia, hogy a természet az elsődleges, és ez így dogmatikus. Valójában a természetfeletti elképzelések igazolatlanok, és gyakran önellentmondásosak. Sokszor ellent mondanak a tudománynak, de ezt úgy kell megfogalmazni, hogy egy igazolatlan hipotézis mond ellent egy igazoltnak. Így mondva nem dogmatikus, ha azt mondjuk: természetesen az igazoltat fogadjuk csak el igaznak.
Haeckel felsorolja a vallások diverzifikációját, a vallásháborúkat és más szörnyűségeket, ezeket a természetfeletti számlájára írja. Én mostanában sokat foglalkozom ezzel a témával, és azt mondom, a szörnyűségeket az igazolatlan hit széttartása okozza.
Van egy érdekes rész, ahol Haeckel bemutatja a Földön kívüli evolúció lehetőségéet. Szerintem alábecsüli, hogy ehhez mi kell, és ezért sűrűn előfordulónak gondolja. Egyelőre még nincs jele Földön kívüli evolúciónak, szerintem azért, mert jóval ritkább. Ad abszurdum szerintem lehet, hogy olyan ritka, hogy csak a Földön van a Világegyetemben jelenleg evolúció és élet.
Haeckel, sok más materialistához, vagy ateistához hasonlóan naivan szimpatikus egy vélt jézusi etikával. Egy ilyen felfogás ma igen népszerű. Gyakran beszélnek az igazi, jézusi kereszténységről. Szerintem ebben az is hamis, hogy ha Jézus egyáltalán létezett, egyáltalán nem valószínű, hogy mindazt tanította, amit ma jézusinak mondanak. Szerintem sok itt a görög filozófiából átemelt, rá aggatott elképzelés. Másrészt pedig komolyan gondolom, hogy még a jézusinak mondott, igazinak mondott kereszténység elvei is olyanok, amelyek irreálisak, részben károsak, részben pedig nekem személy szerint nem szimpatikusak. Valahogy úgy, ahogy Nietzsche sem szerette őket.
Haeckel könyve összefoglalva, jó kis csemege. Pláne, ha az ember meghallgathatja. Sok olyan filozófiai kérdést érint, melyek máig népszerűek. Sok jó érvet összefoglal. Néha téved, ilyenkor sokszor a kor hiányos tudását okolhatjuk. Másrészt viszont az is érdekes, hogy valamennyivel kevesebb tudásból is milyen jól összerakott egy monista világképet. Amit időközben evolúcióban, agykutatásban elértük, az Haeckel korához képest elképesztő súllyal szól - én így nevezném meg - a fizikalista felfogás mellett.
