Az Arte tévében egy roppant érdekes filmet láttam épp az imént az egyik legismertebb szado-mazochista könyv, az "O története" szerzőjéről. A film németül és franciául pár napig elérhető lesz online, én is így néztem meg. A könyv maga volt már a kezemben, de soha nem olvastam, úgy látszik, nem érdekelt. Most sem maga a könyv és a tartalma fogott meg, hanem a szerzője, a története, és egy értelmezés, melyet maga a szerző mondott el. Az 1975-ös film fele egyébként megvan youtube-on:
A regény szerzőjeként a borítón Pauline Réage volt megjelölve a kiadáskor, de ez írói álnév volt. Sokáig nem lehetett tudni, ki az igazi szerző, míg Dominique Aury azaz valójában Anne Cécile Desclos fel nem fedte, hogy ő az író. Addig sokan úgy tartották, a szerző csak férfi lehetett, mivel nő ilyet nem írna.
A filmben a legérdekesebb ez a történet, hogy miért ír egy nő egy ilyen regényt, hogyan adatja ki álnéven, majd sokkal később, amikor már a szülei, a szerelme meghalt, amikor ő maga is már egy idős nő, felfedi magát. Felfedi, mert akkor már másokat nem sért ezzel, és akkor már a kora enyhít némit a botrányon. Bölcs terv, bölcs előrelátás, meggondoltan bátor kivitelezés.
Kiderül, hogy a regény Dominique Aury (ezt használják igazi neveként, még ha nem is ez az) szerelmes levele szeretőjének és főnökének, Jean Paulhannak, akivel titkos viszonya volt. A regény Paulhan lenyűgözésére és meghódítására szolgált. De nyilván kifejez sok mindent. A filmben megszólaló írónő azt vallja, és ez hihető, hogy a regény nagyjából fantázia, és inkább metaforikus. Kifejez érzelmeket és viszonyokat, valamint egyfajta irodalmi bravúr akar lenni.
A lenyűgöző dolog az, hogy a szerzőt még élete végén meg tudják szólaltatni, hosszú riportot készítenek vele, amelyben az idős nő őszintén vall, mert már nincs mit takargatnia. És a vallomása nagyon bölcs, emberi és lenyűgöző. Lenyűgöző az irodalmi bravúr is, hiszen nincs szó életrajzi regényről, de metaforikusan értve talán mégis. Valamilyen módon akármennyire is elrugaszkodott fantázia a mű, mégis szól Dominique Auryról. Szól az érzelmeiről szeretője iránt, a vélhető szenvedéséről a kapcsolatban, a kiszolgáltatottságáról. Szól a gyerekkoráról és a családjáról, a pszichéjéről és belső világáról.
Ami pedig a végén igazán megfogott, és abszolút találónak találom, amikor maga Dominique Aury elmélkedik arról, hogy a mazochizmus végül is mennyire rokon a vallással. Mert egyszerű elgondolás elintézi a dolgot azzal, hogy a mazochista élvezi a szenvedést. De amit Dominique Aury mond, és a pszichológusok gondolom, szintén valami ilyesmit mondanának, hogy van emögött több is. A mazochista azért is veti alá magát, mert végül is az boldogítja, hogy elvesztheti magát, hogy mások irányítása alá kerül, hogy teljesen átadja magát valaki másnak. Akárhogy is jár ez szenvedéssel, amely aztán lehet, hogy élvezetté alakul át, a másik sík itt az, hogy a mazochista megszabadul a felelősség, a tudatosság, az állandó gondolkodás és döntési kényszer problémáitól. A mazochistának nem kell gondolkodnia, nem kell döntenie. Sokaknak pedig az ettől való megszabadulás, az önmaguk teljes elvesztése jó dolog, legalábbis egy időre. Végül is a tudatmódosító szerekben is ezt keresik az emberek a drogoktól az alkoholig. A probléma ott kezdődik, amikor ez függőséggé válik.
Na most és itt jön a meglepő fordulat - legalábbis sok olvasónak az lehet - hogy ez mind mennyire hasonlít a valláshoz. És ezt nem én mondom, hanem a filmben hangzik el többször, több személytől. A mazochizmus és a vallás külsőségekben is hasonlít, hisz egy apáca isten szolgája, sok mindenről lemond, sokszor a mazochizmusig viszik el ezt a lemondást. A szerzetesek szinte vagy szó szerint is kínozzák magukat. Ismeretes a középkori flagelláns mozgalom, amely a vallást ténylegesen elviszi a mazochizmusig. És ismeretesek ilyen szertartások az iszlámban és a hinduizmusban vagy taoizmusban is. Aury és a filmben megszólaló szakértők is párhuzamot vonnak a mazochizmus, az ima, a kolostorok között. Aury szavai szerint az ima a teljes kiszolgáltatottság.
Nem véletlen az sem, hogy a sokszor enyhén szado-mazochista erotikus fantáziák és az apácák, vagy a vallás más jelenségei sokszor összekapcsolódnak. Gondoljunk csak de Sade Justine-jére. De a fenti párhuzam is teljesen áll. A vallásban is roppant lényeges motivációs faktor lehet az, hogy egy ember lemond a személyiségéről, elveszik istenben, átadja az irányítást. A hívő ember többé vagy kevésbé mindenképpen istennek adja át az irányítást "legyen meg a te akaratod!", valójában persze a papoknak és az ideológiájuknak lesz a rabja.
Az irodalmi értelmezésekkel szemben sokszor kritikus vagyok. Sokszor gondolom, hogy egy ilyen okoskodás erőltetett, néha azt, hogy érdekes, de ki tudja, így gondolta-e a szerző ("gondolta a fene"). Ám itt, most nincsenek ilyen kétségek, tudjuk, hogy a szerző így gondolta. Ó maga mondja el nekünk.
Dominique Aury a film végén azt sugallja, hogy senki nem szabad, mindenki valahol börtönben van, mindenki rabja valaminek, mindenki átadja valaminek az irányítást, mindenki függő. Mindenki börtönőre lehet magának, mindenki fogva tarthatja magát. Itt de Sade-ra is hivatkozik (jé, egy ateista!). Úgy fejezi ki magát, hogy a börtön a szabadságba vivő út lehet. Ha ezt úgy érti, hogy például egy ilyen könyv megírása felszabadító lehet, akkor egyetértek.
A szabadság a 60-as évek egzisztencializmusának egy fontos témája. Az "O története" tehát egy mélyen egzisztencialista regény. Ez nem meglepő, csak a Zeigeistbe illeszkedik bele. Ennek a kornak és az egzisztencializmusnak a leghíresebb filozófusa, aki éppen ugyanakkor, éppen ugyanabban a városban, valószínűleg nagyon közeli körökben mozgott, valószínűleg ugyanazokba a kávézőkba jártak, és minimum párszor összefutottak, szóval Jean Paul Sartre erről azt mondta valójában mindenki szabad és felelős magáért, a legnagyobb fogságban, akár egy német fogolytáborban is. És azt kell mondjam, Sartre-nak van igaza, csak pontosan kell fogalmazzunk: bármilyen körülmény között lehetőségünk a szabadság és a felelősség és a döntések megőrzése. Akár a legnagyobb fogságban is. De persze lehetséges, hogy valaki feladja magát.
Az önfeladás pszichológiai csábítása érthető. Őszintén szólva bizonyos módját még meg is tudom érteni, ha ideiglenes. Ha valaki azért iszik meg egy pár sört, hogy elengedje magát. Én is szoktam inni. Az felesleges szigorúság volna, ha ezt is elítélnénk. De amikor ez függőséggé alakul, akkor ott az illető elvesztette a szabadságát. Aurynak igaza lehet, ha úgy értelmezzük, ahogy megfogalmaztam, azaz például egy mazochista fantázia megírása út lehet a szabadság felé. És az irodalomnak ez az önkifejezés egy nagyon fontos szerepe.
De Sartre filozófiáját világosabbnak találtam (már amennyire egy egzisztencialista filozófus világos lehet). Nem az veszti el a szabadságát, akit fogolytáborba vagy börtönbe zárnak, hanem az, aki tudatosan az önmaga végleges elvesztése mellett dönt, vagy aki tudat alatt válik függővé. Legyen szó alkoholról, drogról vagy vallásról.
Azt remélem nem kell hangsúlyoznom, hogy Sartre ateista volt. Ő a szabadságot választotta. Nem biztos, hogy minden ateista teljesen szabad, de az biztos, hogy egy börtöntől megszabadult. Aury története az erotikus regényével kicsit furcsább, de szintén egy út a szabadságba. Ha az idős nő riportját meghallgatjuk, akkor a nyíltsága, őszintesége mellbevágó, és ettől érdekes ez a dokumentumfilm. Azt kell, hogy mondjam, hogy engem ez a kerettörténet lenyűgözött, és sokat mondott, adott nekem. Volt némi "megvilágosító" ereje.
És miért tartom a szabadságot ilyen nagyra?! Abszolút érték-e a szabadság?! Nem. Nyilván, ha valaki a rabság mellett dönt, akkor nem mondhatjuk, hogy ez önmagában bűn. Csak azt gondolom, az emberek többségének a szabadság érték. Így azt gondolom, az ateisták büszkén támaszkodhatnak erre a szabadságra. Azt is gondolom, hogy a homo sapiens egyik fontos tulajdonsága ez a szabadság, és a tudatosság. Mi - képletesen szólva - pont azért jöttünk le a fáról, mert nem akartuk elveszíteni magunkat, mi a tudatosságot választottuk. Akik nem ezt választották, azok a fajok "fent maradtak a fán". És ha a tudatosság és a szabadság sokszor kellemetlen, nehéz dolog is, vagy boldogtalanságot is okoz, az mégiscsak roppant furcsa lenne, ha "visszamásznánk a fára". Azt gondolom, az egész társadalomnak már nem is lehet. A homo sapiens most már tudatosságra és szabadságra van "ítélve". Lehet ezt és az ezzel járó kihívást büszkén vállalni, és lehet gyáván elmenekülni előle holmi mesékbe.
