Ebben a posztban a közelmúltban elhunyt remek kortárs költő, Borbély Szilárd Halotti pompa c. kötetéről szeretnék néhány szót szólni. 
Egy költői mű persze nem igazán alkalmas arra, hogy egy világnézeti blog tárgya legyen, mivel a költői nyelv alapvető jellemzője, hogy mindig sokrétegű, sokféle értelmezést tesz elehetővé, emiatt egy ilyen jellegű megközelítés természetszerűleg leegyszerűsíti a művet, mivel nem költői produktumként tekint arra. Viszont én ennek ellenére úgy érzem, hogy van ennek a kötetnek egy olyan értelmezési lehetősége, és felvet egy olyan problémát, ami ateista szempontból fontos lehet, és ez valójában nem annyira elszegényíti a szöveget, hanem - legalábbis számomra mindenképpen - hozzájárul a versek megrázó hatásához.
Tudni kell, hogy a Halotti pompa szövegeinek hátterében egy a valóságban megtörtént borzalmas életrajzi esemény áll. 2000 december 24-én hajnalban, vagyis szenteste napján betörtek a költő szüleihez, hogy kirabolják őket. A tettesek úgy tudták, hogy az idős házaspár házon kívül tartózkodik. Ők azonban otthon voltak, és amikor a betörők szembe találták velük magukat, az anyát több baltacsapással megölték, az apát pedig baltával és vascsövekkel halálosan megsebesítették. Az ügyet hosszú nyomozás és tárgyalás követte, ami azzal zárult, hogy gyanúsítottakat bizonyíték hiányában felmentették.
Megrázóan ír erről prózakötetének, az Árnyképrajzolónak Egy bűntény mellékszálai c. szövegében: "Az évezred utolsó karácsonyának első napján a telefonközpont géphangja üzent neki, hogy haladéktalanul hívjon fel egy távoli számot. Gyanútlanul pötyögte be a készülék billentyűzetén a megadott számsort. (...) Miután bemutatkozott, kialudtak a karácsony délelőtt fényei. Amikor letette a kagylót, még nem fogta fel, amit hallott. Megértette, de nem élte át. Aztán befelé kezdett zuhanni, be a testbe. Érezte a tapintható sötétet, érezte zuhanás gyorsuló tempóját. Ismeretlen mélység nyílt meg a talpa alatt,amely magával rántotta, valahová mélyre." 
A Halotti pompa, (mindenekelőtt az első ciklus a háromból) megidézi a szülők halálát. Ezzel párhuzamosan a ciklus másik fő témája Krisztus halála, szenvedése és feltámadása. Az egészben az a rendkívül érdekes, hogy a két téma motívumai kibogozhatatlanul összekeverednek. Sok esetben Krisztus szenvedéséről írva Borbély a saját szülei szenvedését idézi meg: a megváltót baltával és vascsövekkel verik halálra, ahogy a szülőkkel tették. Krisztus és a szülők sorsában az a közös, hogy mindannyian szörnyű kínokat szenvedtek, amibe belehaltak. Viszont óriási a különbség abban a tekintetben, hogy Krisztus halála értelmes halál, amennyiben célja, oka, rendeltetése van, és követi a feltámadás. Ezzel szemben a szülők halála totálisan értelmetlen, a szenvedés oktalan, céltalan, megmagyarázhatatlan. A rá való emlékezés pedig nem a hála és a remény érzésének hordozója, ahogy a keresztények tartják Krisztusról. hanem az elviselhetetlen és feldolgozhatatlan fájdalom kiváltója. A létezés totálisan abszurd, a szenvedés értelmetlen. Különösen megrázó módon fogalmazza ezt meg a következő vers:
XI.
Amikor a fájdalmában
szíve szakadt, halálában
az összetört Anya szólt:
"A Fiamért szenvedek én
kínos halált, őtet mentvén
élet bennem most megholt!"
"Azok, akik engem öltek,
soha, azok nem bűnhődtek,
halálom sem váltság volt."
Kálvárián, ahol ölték
töredelmes Anyát verték
arcul egy nagy baltával.
Nem szólhatott, dorongokkal
fejét szétverték botokkal,
csak mosolygott holtában.
Ti, akik ezt műveltétek,
szívembe mélyen verjétek
a feszület szögeit.
Ki tűrhetné, hogy ne szánná
pusztulását, hogy ha látná
férjével ily kínokban?
Vérben úszó holt Anyának,
értelmetlen halálának
oszd meg velem sebeit.
Midőn földdé lesz a Testem,
add, hogy megszűnjön a Lelkem
mindörökre: sic fuit!
A költeményben az is érdekes, hogy az utolsó versszakban a feltámadás témája magával a beszélővel kerül kapcsolatba (az ilyen egyes szám első személyű megszólalás nagyon ritka ebben a kötetben, a lírai én mintegy elrejtőzik benne), méghozzá negatív módon: a költői én elutasítja a feltámadás lehetőségét. Van olyan fájdalom, amit nem lehet túlélni, ami után nem lehet feltámadni. Vagy talán arról van szó, hogy nem akar része lenni egy olyan világnak, ami ennyire igazságtalan és értelmetlen, és nem kér új életet egy olyan Istentől, aki magára hagyja teremtményeit.
Mivel a két szenvedéstörténet motivikusan összekeveredik a kötetben, ez azt jelenti, hogy egyben Krisztus szenvedése is értelmetlen. Ha létezik olyan kimondhatatlan és értelmetlen rettenet, amire nincs magyarázat és nincs vigasz, akkor Krisztus nem tett semmit, nem győzte le a fájdalmat és a halált. Krisztus a legenda szerint értünk szenvedett, de miért szenvedünk mi? És a szenvedés végképp elviselhetetlen, ha ennyire abszurd, értelmetlen. Ezen Krisztus nem segít, ezt a fájdalmat nem oldja fel, ez nem megváltás, nem vigasz. Így tehát Krisztus halála is értelmetlen, nincs számára feltámadás. Nincs megváltás. Nem akarom azt állítani, hogy a kötetnek ez a legfőbb, központi jelentése, de egy ilyen értelmezési lehetőség mindenképpen benne van. És valóban, egyes szövegekben konkrétan meg is jelenik az örökre halott Krisztus:
(...) egy elmúlt, előző élet
visszfénye érkezne
most közén: egy Örök Krisztus,
aki halott. Csak hús, lélek nélkül, s mint nyelv, bűzlik
bennünk (...)
(I.)
Vagy egy másik példa:
A szörnyű Nap Rád bámulunk,
a Testre, kit szült Mária.
Nem mozdul, hallgat, nem bocsát,,
és nem támad fel már soha.
Ha létezik értelmetlen halál, akkor a Krisztusé is az. Krisztus meghalt, és nem támad fel soha.
