A napokban Rüdiger Safranski Heidegger-könyvét olvastam (Rüdiger Safranski: Egy némethoni mester. Heidegger és kora. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.). Itt azonban nem Heideggerről, hanem a modernség és a vallás kapcsolatáról szeretnék szólni a könyvvel kapcsolatban.
A kötet egy érdekes részében Safranski bemutatja, hogy a húszas években a weimari köztársaságban milyen hihetetlen népszerűsége volt a különböző ködös vallási elméleteknek, melyek mind egy új világkorszak eljövetelét hirdették. (133-138). Szinte minden városnak büszkélkedhetett egy saját prófétával. Az emberek nem voltak hajlandók „a modern világ varázsától való megfosztottságát elfogadni.” (138)
Ez a „varázstalanítás”, ahogy Max Weber fogalmazta meg a modernség lényegét, fájdalmas űrt hagyott a világban, amit sokan sokféleképpen próbáltak orvosolni.
A modernség valahol Descartes-nál kezdődött. Híres mondata, a „Gondolkodom, tehát vagyok” az emberi gondolkodást, más szóval magát a gondolkodó embert tette meg első számú bizonyosságnak, kiinduló alapnak. Descartes ezután rögtön áttért Isten létének bizonyítására, ám itt akkor bekövetkezett egy alapvető fordulat: ettől kezdve nem Isten felől értjük az embert, hanem az ember felől Istent. Nem a Biblia és az egyházatyák szövegei képezik a legfőbb tekintélyt, mint a középkorban, hanem mi magunk. Az ember legfőbb jellemzője már nem a „teremtettség”, nem az istenhez való hasonlóság, hanem a gondolkodás. Descartes-tal kezdődik az ember emancipációja. Ezután már a racionális gondolkodás az a hatóság, amely elé beidézik a megvizsgálandó kérdéseket, nem pedig a Biblia. Nem az a kérdés, hogy mit mond az adott témáról a szent irodalom, hanem az, hogy hogyan áll meg az ész ítélőszéke előtt.
Ez a racionális gondolkodás elvezetett a szekularizmushoz és a tudomány, illetve a technika fejlődéséhez: ahogy a racionális ész egyre több kérdésre volt képes választ adni, Isten úgy szorult ki a lét nagy rendjéből. A dolgok már nem Isten teremtményei, akik a teremtő nagyságát sugározzák, hanem számszerűsíthető, törvényszerűségekkel leírható létezők. Ezeket a létezőket a saját esze segítségével, és nem a vallási kinyilatkoztatás alapján érti meg Ez tehát az említett varázstalanítás.
A társadalomban megszűnt Isten jelenléte és a vallás egyesítő hatalma, az emberek individualizálódtak, a nagyvárosok megjelenésével pedig egyre inkább atomizálódtak. Elidegenedtek egymástól, a termelésben pedig, ahogy Marx bemutatta, a saját munkájuktól, így önmaguktól is.
Az atomizálódás, a transzcendencia visszahúzódása sokak számára fájdalmas kiábrándulással járt. Megszűnt a nagy, megnyugtató harmónia, a távozó Isten kínzó ürességet hagyott hátra. Erre az állapotra sokféle válasz született. Egy ilyen válasz a romantikus művészet, amely az ésszel szemben az érzelmeket, a belső világot kívánta rehabilitálni. A romantika számára vonzó minden, ami szemben áll az ésszel. Ekkor lett eszmény a „zseniköltő”, aki nem törekszik harmóniára és nem szabályokat követve alkot, ahogy a klasszicista tette, hanem az irracionális ihlet állapotában, saját korlátlan fantáziájából. Ekkor vált rajongás tárgyává a természet, amely a romantikusok számára nem természettörvények által irányított létezők összessége, hanem csakis intuícióval, érzéssel megragadható korlátlan őserő (akár sötét örvényekkel teli tenger, mint Hugonál, akár kifinomult, szelíd táj, mint pl. Csokonainál). A romantikus művészek emiatt tanúsítanak olyan nagy vonzalmat az őrület, a szörnyek iránt (Hugo művei pl. tele vannak szörnyekkel: ilyen Quasimodo A párizsi Notre Dameban, Gwynplaine A nevető emberben, a rettenetes polip A tenger munkásaiban, a gonosz törpe a Bug Jargalban). Ebben a kontextusban érthető Goya híres rézkarca is (fenti kép), melynek címe: Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek.
Erre adott válasz Heidegger modernség-kritikája is, amely egyébként messze túllőtt a célon, és amely az önmagát megvonó lét közeli visszatérésének ígéretét hordozza. Sokan úgy gondolták, a vallást kellene rehabilitálni, ami megmentené az embert a modern elidegenedéstől, ami célt és értelmet adna az ember számára, és megteremtené a közösséget, visszaállítaná a harmóniát.
Safranski könyvében az az érdekes, hogy kiderül: már az adott korszakban is akadt olyan gondolkodó, aki mindezt egészen másképpen fogta fel. Max Scheler volt az a filozófus, aki szerint, ahogy Safranski összefoglalja, az embernek be kell látnia, hogy „a nagy szellemi szintézisek kora lejárt. Emiatt azonban nem szabad elhagynia a terepet, nem lehet rezignált. Saját maga kérdésessé válását mint lehetőséget kell kell megragadnia. (…) A bizonyosságok elvesztése egyúttal olyan folyamat is lehet, amely révén új isten születik. Nem a ’rejtekhelyet és támaszt’ nyújtó isten, nem a ’világon kívül, létező mindenható isten’, hanem hanem a szabadságé. (…) Ez az isten nem nyújt menedéket azoknak, akik bénán lemaradnak a modernség mögött.”
Amit eddig veszteségként fogtak fel, az Scheler szerint tehát inkább új esély. Esély arra, hogy önmagunknak válasszunk értékeket, célokat. Ám a választás egyúttal teher és felelősség is. Nincs olyan hatalom, ami célt adna nekünk, levéve a vállunkról a felelősséget a választásainkért. Ha elvesztegetjük az életünket, saját magunkat kell okolnunk érte. Ez sokak számára kényelmetlen állapot: kényelmesebb lenne egy kész világkép mocsarában dagonyázni. Ezzel kapcsolatban eszembe jutnak Lucifer rendkívül találó mondatai Az ember tragédiájából, amik akkor hangzanak el, amikor Ádámékat a maga útjára csábítja azáltal, hogy öntudatra ébreszti őket. Külön érdemes megjegyezni az utolsó két sort, ami ragyogó tömörséggel fejezi ki az egész poszt tartalmát:
Igen, tán volna egy, a gondolat,
Mely öntudatlan szűdben (=szívedben) dermedez,
Ez nagykorúvá tenne, önerődre
Bízván, hogy válassz jó és rossz között,
Hogy önmagad intézzed sorsodat
S a gondviseléstől felmentene.
De trágyaféregül tán jobb neked
Tenyészni kis körödnek lágy ölében
S tudás nélkül elfogyni életeddel.
Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
Nemes, de terhes önlábunkon állni.
Az a biztonság, amit Ádámék „trágyaféregként” átéltek Isten közelében, a paradicsomban, a felvilágosodás után elveszett. A felnőtté válással megszűnt a lét egyszerűsége, minden a saját választásunktól függvénye lett.
Nincs meg többé a vallás által megteremtett közösség, amelybe az ember betagozódik, mint öntudatlan sejt. Nincs örök bizonyosság, amit Isten jelentett valamikor. Van azonban helyette lehetőségünk és felelősségünk, hogy saját magunk döntsünk a céljainkról és az értékeinkről. Nincs egy nagy közösség, de van helyette a közösségek pluralitása, amelyeket az emberek a hasonló érdekeltségek és érdeklődési körök alapján hoznak létre. Az ilyen közösségre jó példa lehet az a blog is, ahol a közös téma alapján kapcsolódnak egymáshoz a résztvevők (posztolók és kommentelők), hasonló kérdésekre keresve választ (persze említhetnék sportklubokat, irodalmi köröket, baráti társaságokat is stb.). Az ilyesfajta közösségek nem az isteni eszmére ráhagyatkozó boldog tudatlanokból jönnek létre, hanem öntudatos szereplők tudatos döntései alapján szerveződnek.
A modernség és a szekularizmus így tehát a vallás által létrehozott egységgel szemben értékesebb közösségekhez és öntudatosabb individuumokhoz vezet akkor, ha vállaljuk a döntésink felelősségét és a gondolkodás kihívását.
