Émile Zola
Ebben a posztban Emile Zola Lourdes c. regényét szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani a szerző egyéb műveivel együtt.
Zola nem igazán nagyra becsült szerző a kortárs irodalomtudományban, ahol többnyire az olyan önreflexív elbeszélői stratégiák reprezentálják a poétikai értéket, mint a többértelműség, a lineáris történet destrukciójának különféle módozatai, az elbeszélő kompetenciájának korlátozása vagy az elbeszélő nézőpontokkal való játék, az idézetesség, irónia és társaik. Zola regényeinek mesélője a klasszikus mindentudó narrátor, a történetek pedig lineárisak és lekerekítettek. Úgy is mondhatnánk, hogy a regényei nem szöveg-, hanem világszerű elbeszélések.
Ám ha igazi emberi sorsokra vagyunk kíváncsiak, és szeretnénk bejárni a tizenkilencedik század Franciaországának zegét-zugát, akkor nem szabad kihagyni ezeket a könyveket. A naturalizmus vezéralakja a húsz kötetből álló Rougon-Macquard ciklusban bemutatja a korabeli társadalom egészét; legemlékezetesebb regényei az alsóbb néprétegek életének egy-egy helyszínét örökítik meg: az Állat az emberben a vasútról mesél, A föld a parasztság mindennapjairól, a Párizs gyomra a piacról, a Hölgyek öröme a születő nagyáruházakról, és persze ott van mindenekelőtt a szorongató atmoszférájú, letehetetlen Germinal, mely a bányászok emberfeletti erőfeszítéseit festi le egy kétségbeesett munkássztrájk történetével, a végén a beomlott bánya katasztrófájának felejthetetlen jeleneteivel. Zola azért olyan magával ragadó író, mert mindig rendkívüli szuggesztivitással ragadja meg a világnak azt a szeletét, amellyel éppen foglalkozik: szavai nyomán tüdőnket betölti a föld szaga, a virágok illata, fülünk zúg a gépek zakatolásától vagy Párizs mormolásától. Megfagyunk a bánya hidegében, gyomrunk felkavarodik a kocsmák gőzében, de szívünk felmelegszik, ha Zola szerelemről mesél. A realisztikusnak induló leírások gyakran metaforikus látomásokká nőnek, átitatódva egzisztenciális pátosszal; a nyelvileg megjelenített dolgok mintha intenzívebb létezéssel rendelkeznének a valóságosoknál. A Germinalban pl. a bánya aknája óriási szörnypofaként nyeli el a munkásokat, nagyszerű vizuális megjelenítéseként annak az elvontabb folyamatnak, ahogy a tőke és a mindennapos robot felemészti az emberi lelkeket. Nagyon szép az a hasonlat is, ahol a mélyben a vájárok apró hangyákként lyuggatják át a földet, ahogy a szenet fejtik az erekből. A Lourdes-ban ilyen szuggesztív elem a végtelen éjszakában futó vonat képe, amely mintha az emberi lélek elárvultságának metaforája lenne, ahol a táj külső sötétsége és a tanyák magánya, elhagyatottsága összefolyik a hitét vesztett Pierre lelkének belső éjszakájával.
Lourdes
Miután befejezte a 20 kötetből álló Rougon-Macquart ciklusát, Zola egy újabb, de jóval rövidebb sorozatba kezdett, Három város címmel, három kötettel: Lourdes (1894), Róma (1896), Párizs (1898). Ez a trilógia a XIX. század vallási életével és társadalmával foglalkozik, egy közös főhőssel, Pierre Froment-nal. E sorozat első kötete a Lourdes, mely 1894 július 25-én jelent meg, miután 1891-ben és 1982-ben Zola többször is ellátogatott tanulmányútra a városba. A mű azonnal heves támadásokat váltott ki, Zola a katolikus egyháznál indexre került, miközben a kötet hatalmas közönségsikert aratott, egyetlen hónap alatt 120 ezer példány kelt el belőle, és ezzel a szerző harmadik legolvasottabb műve lett.
Zola teljesen ateista, bár nem kimondottan a harcos fajtából. A célja nem elsősorban az ítélkezés és a leleplezés, bár semmiféle illúziója nincs a hitet illetően. Inkább az az indíttatás vezérli, hogy minél alaposabban, komplexebben mutassa be a vallási életet és Lourdes legendáját. A gyógyulást kereső elesetteket, a betegség által halálra gyötört, szörnyű kínokat szenvedő kétségbeesetteket részvéttel figyeli, de nem hagy kétséget afelől, hogy a vallást infantilis jelenségnek tartja. Zola a jelenség pszichológiai, társadalmi okainak megértésére törekszik.
Marie és Pierre
A regény egy Lourdes-ba tett zarándoklat történetét meséli el, öt napra osztva, kezdve a húszegynéhány órás vonatúttal. Lourd a regény megírásának idejére hihetetlen hírnévre tett szert, Franciaországból és az egész világról ezerszámra özönlöttek oda a zarándokok és a betegek.
Pierre Froment, a fiatal pap, a regény főhőse a koporsóhoz hasonló alkalmatosságban tengődő béna Marie Guersaint-t kíséri a Szent Szűzhöz a gyógyulás reményében. Az elbeszélő a vonatút elején Pierre visszaemlékezésén keresztül eleveníti fel az ő előtörténetüket.
Pierre kései gyerek; anyja mélyen hívő keresztény asszonyként kötötte össze életét egy nála tizenöt évvel idősebb férfival. A nő szerette és tisztelte is Michel Froment-t, aki tudós kémikus volt, és az Akadémia is tagjai közé választotta, ám nem hitt Istenben, és ez az ateizmus mélységes rémülettel töltötte el az asszonyt. Amikor az apa meghalt egy laboratóriumi baleset következtében, a nő Isten büntetéseként élte át a tragédiát, és halott társa lelki tévelygésének szörnyű családi vétkét azzal kívánta jóvá tenni, hogy a fiát papnak adja.
Marie családja Pierrék közvetlen szomszédja volt, a két kicsi sokat játszott együtt, és egymásba is szerettek. Marie nagyon szép lány, hosszú, ragyogó szőke hajjal, ám tizenhárom éves korában, vagyis tíz évvel a történet előtt lezuhant a lóról, és lebénult. A sérült lány és a papnövendék fiatalember szerelme így örökre beteljesületlen maradt.
Pierre a szemináriumi évek monoton litániái alatt igyekezett hű maradni anyja akaratához, és a dogmák magolása közben elfojtani magában az apjától örökölt tudásvágat és a kételyeket. Amikor anyját is elvesztette, a temetést követően súlyosan megbetegedett, és a lábadozás gyötrelmes heteit a családi házban töltötte. Ezen idő alatt egyetlen ember, a család orvosa, doktor Chassaigne látogatta rendületlen szorgalommal. A doktor hosszan mesélt a kispapnak az apáról, és Pierre előtt a vidám anekdoták hatására egészen más kép rajzolódott ki a tudós kémikusról, mint amit anyja nyomán őrzött róla: Michelle Froment nem a komor, Istent elutasító tudós volt már, hanem derűs, jószívű, tudásvágytól hajtott ember. Pierre lelkében ekkor kerekedett felül az apa személye az anyán, és ennek a hatására jutott több hónapig tartó, mélységes lelki válságba, amiből végül ateistaként került ki.
Ám Pierre arra már nem volt képes, hogy kilépjen az egyház kötelékéből, és megszegje Istennek tett esküjét. Ehhez túlságosan uralma alatt tartotta a beidegzett hit, illetve annak maradványa Egyfajta hősies önfeláldozással ragaszkodott döntéséhez, és ápolta tovább mások hitét, amit ő maga már elvesztett. Pierre abban reménykedik, hogy Lourdes-ban talán majd visszakapja gyermeki, naiv hitét, ám az utazás még mélyebb kiábránduláshoz vezet.
Ez az előtörténet már önmagában is szépen bemutatja a vallás negatívumait. A hit bűntudatot és szorongást ébreszt, és értelmetlen gátlásokkal béklyózza meg az emberek lelkét. Pierre anyjának riadalma, amit a férj hitetlensége miatt érez, egyáltalán nem a saját egyéni szeszélye, hiszen a kereszténység hitrendszerében nagyon is kilátásba van helyezve a büntetés a hitetlenek számára. Jézus maga is leszögezi, hogy az üdvözülés a hithez van kötve, anélkül kárhozat vár az emberre – ezt többször is nyomatékosan hangsúlyozza, mindenekelőtt János evangéliumában. A pokolbüntetés tehát a hívő számára szörnyű valóság. Aztán a hit destruktív hatalma érezhető Pierre sorsában is, akinél még az ateistává válás sem tudja kiölni a szorongást, hogy megszegve esküjét kilépjen a papság kötelékéből. Szintén emiatt a meg nem haladható eskü miatt nem lehetnek egymásé Marie-val, holott egyértelmű, hogy szeretik egymást, és boldog pár lehetne belőlük.
Bernadette és Lourdes története
Lourdes előtörténetét a regény főszereplője, a hitetlenné vált pap, Pierre elbeszéléséhez kapcsolódva ismerjük meg, aki az első nap végén, éjszaka a vonaton adja elő a történtek nagy részét, majd később a kórházban folytatja. A Szent Szűz 1858 február 11-én, egy keddi napon jelent meg először Lourdes-nál egy hegyi forrás mellett, csipkebokrok között Bernadette Soubiron-nak, a tizennégy éves pásztorlánykának. Ezt követően egy két hetes időszakban a lány néhány kivétellel minden nap látta Máriát, aztán valamivel később még kétszer, összesen tizennyolc alkalommal. Mária ragyogó fehér szövetből készült ruhát viselt, szép volt, mint a szentképeken, és kifejezte Bernadette-nek az óhaját, miszerint egy kápolnát szeretne építtetni Lourdes-ban.
Bernadett szülei olyan nagy szegénységben éltek, hogy lányukat kénytelenek voltak nevelőszülőkhöz adni. Bernadette iskolába nem járt, olvasni nem tudott, még a Miatyánkot is csak alig-alig sikerült neki megtanulni. Testi-lelki fejlettségben igencsak alulmúlta a korát; asztmában szenvedett. Maga Lourdes dombokkal körülvett aprócska település volt akkoriban, elzárva a külvilágtól, Párizstól a lehető legnagyobb messzeségben, közel a spanyol határhoz. Az itt élő embereknek tanulatlanok voltak, gyermeki fantáziavilágukban a babonák összemosódnak a vallási hagyományokkal. Ebben a világban nőt fel Bernadette; nevelőanyján és a helyi papon kívül másokkal nemigen volt kapcsolata, naphosszat bolyongott magányosan a nyájjal, miközben az általa ismert egyetlen imát mormolta. Képzeletében a szentképeken látott tarka figurák a helyi legendák boszorkányaival, vámpírjaival együtt elevenedtek meg, sötétedés után nem mert a torony közelébe menni, ahol a hiedelem szerint az ördög lakott; amikor Máriával találkozott, először attól félt, hogy az ördög az. Pierre orvos ismerőse szerint a lány egyszerű hisztériában szenved, képzelgései sablonos képeket mutatnak. Ezen a ponton ateistaként szóvá tehetjük: milyen érdekes is, hogy a Szűzanya éppen egy ilyen lánynak jelenik meg, és nem egy tanult, művelt főnek, aki értelmesen tolmácsolhatná az emberiségnek az üzenetét! Ez az értelemellenesség jellemző is egyébként a keresztény hiedelemvilágra: Jézus sem örökített ránk egyértelműen megfogalmazott, írott szövegeket, inkább hagyta, hogy különböző, egymásnak ellentmondó változatokban maradjon ránk a története és a szavai, ezzel lehetővé téve az évszázados vallásháborúkat.
A csodalátó lány híre mindenesetre gyorsan elterjedt a környéken, és egykettőre eljutott a világi hatóságokhoz és az egyházhoz is. A klérus és a hivatal egyaránt elutasította a csodát: a püspök attól tartott, hogy a gyerekes mese lejáratja az egyházat, a kultuszminisztert a felfordulás aggasztotta, a forrást végül a megyefőnök kerítéssel záratta körbe, amit katonák őriztek. Ám az egyszerű emberek csodavágya akkora volt, hogy fellázadtak, erőszakkal akartak a varázslatos víz közelébe kerülni, megfenyegették a polgármestert, a hatalom pedig végül engedni kényszerült. Megnyílt az út a tömegek előtt. Lourdes felvirágzott: a forrás vizét elterelték és az újonnan épített medencékbe vezették. Gombamódra szaporodtak a fogadók, különféle egyházi építmények; 1869-ben mondták az első misét a Szűzanya által óhajtott templomban, ami akkor még nem készült el teljesen.
Amikor özönleni kezdtek Lourdes-ba az adományok, ahogy az várható volt, kitört az egyházon belül a hatalmi harc. Peyremale abbé, a helyi apát hozzálátott, hogy megépítse a hatalmas bazilikát, amivel a Szűz óhaját kívánta betölteni. A Barlang feletti egyházi ellenőrzést azonban a gátlástalan és hataloméhes Sempé atya szerezte meg, aki a püspök bizalmasa volt. Cselszövéseivel ellehetetlenítette az abbét, tönkretette az építkezést, és végül Lourdes ura lett, a pénzesőként záporozó adományok birtokosa. Peyremal végül belehalt a lelki megrázkódtatásba, Bernadette-t pedig, aki megmaradt ártatlan, naiv lánynak, kolostorba zárták, nehogy jelenlétével árthasson saját legendájának, mely időközben remek pénzforrássá vált. Bernadett itt is halt meg fiatalon.
A kezdeti naiv csoda tehát az egyházon belüli hatalmi harchoz vezetett, mihelyt a pénz ígérete ragyogta be a Barlangot. A régi Lourdes mellett megépült egy új Lourdes is, amely igencsak meggazdagodott a zarándokok elszállásolásából és kegytárgyak árusításából. Az utcákat elözönlötték az üzletek, melyeket roskadásig megtöltenek a giccses bóvlit, ízléstelen emléktárgyak, szentképek, rózsafüzérek. Pierre-ben mélységes visszatetszést kelt ez a kapzsiság, és az a disszonáns világ, ahol a régi naiv idők hitét idéző elemek keverednek a kapitalista világ tömegtermelésével. Pierre érzi, hogy ez olyan mélységes disszonancia, amit nem lehet feloldani, és arra gondol, hogy a kereszténység végérvényesen idejétmúlttá lett a modern világban.
Zola tehát a hit és vallás több különböző szintjét is bejárja a regényben: a hit a naivitásból, tudatlanságból és az emberek vágyaiból, önáltató fantáziájából születik, amiből aztán az egyház mint hatalmi intézmény kovácsol tőkét, kihasználva a csodavárást.
Csodás gyógyulások
A regény megírásának idejére Lourdes világszerte ismert zarándokhellyé nőtte ki magát, ahová a testi és lelki gyógyulásra vágyók elképesztő tömegei tódulnak folyton-folyvást. Betegeket és zarándokokat szállító szerelvények ezrei szelik át keresztül-kasul Franciaországot és a világot, teljes gőzzel robogva Lourdes, a csodák városa felé. A legsúlyosabb betegeknek adományokból fedezik az útiköltséget.
Olyan betegekről van szó, akiken az orvostudomány már nem tud segíteni, és súlyos fájdalmakat szenvednek, eltorzult testük riasztó látványt nyújt. Zola egy Bosch pokoli látomásait idéző szörnyű jelenetben idézi fel a vízhez zarándokló betegek horrorisztikus menetét. Nagy részükről már lemondott az orvostudomány, és csak a csodában reménykedhetnek. Zola részvéttel figyeli őket, ám megdöbbentő az apácák és papok kétely nélküli hite, akik szinte kézzelfogható valóságként beszélnek a varázslatos gyógyulásokról.
A szörnyű következményei ugyanis megvannak ennek a csodavárásnak: a bekövetkezendő varázslat bűvöletében a tüdőbajosokat kimelegedve, izzadtan merítik télen a jeges vízbe, együtt a fertőző betegekkel, a nyílt sebektől szenvedőkel. A medence vize, ahol a gyógyulni vágyókat megfürdetik, maga a fertő, az emberi szenny koncentrátuma, vagy ahogy Pierre nevezi, valóságos baktériumleves: a bőrdarabok, leázott var, a kötések úszó darabkái lepik a vérrel, gennyel és egyéb váladékokkal keveredő vizet. A regény egy különösen ijesztő jelenetében még egy halottat is a vízbe eresztenek abban a reményben, hogy Isten majd feltámasztja a szerencsétlent. A már hitetlenné vált Pierre elszörnyedve figyeli a higiéna elemi követelményeinek ilyen arcul csapását.
A csodavárás elkerülhetetlen, tragikus következménye a keserű kiábrándulás és kétségbeesés, ami az elmaradt gyógyulásokat követi. A Harmadik nap negyedik fejezete egy meglehetősen szívszorító jelenettel végződik: a szerencsétlen Vincent-né, aki utolsó fillérjeiből hozta el beteg gyerekét Lourdes-ba, éppen itt, a Barlang előtt veszti el a kicsit. A csodás felépüléseket vizsgáló iroda szerint a betegek tíz százalékánál tapasztalható ilyen jellegű változás. Még ha ezek valódi csodák lennének, akkor is ott a kérdés: milyen alapon válogat a Szűz? Azok, akik nem gyógyultak meg, bűntudatot éreznek, mert azt hiszik, az ő hibájukból nem segített a Szűz.
Az első napon, amíg Marie a medencéknél imádkozik, Pierre ellátogat a hivatalba, amit a csodás gyógyulások kivizsgálására és dokumentálására alapítottak Lourdes-ban, az emlékezetes esetekről szóló leírások Lourdes saját hírapjában is megjelennek. A procedúra, amivel itt Pierre megismerkedik, minden, csak nem meggyőző. A csodás gyógyulásról beszámoló betegeket az orvosok sebtében vizsgálják meg, és a magukkal hozott diagnózisokban foglaltakkal összevetve konstatálják, hogy a felépülés nem magyarázható a tudomány eszközeivel. A hozott orvosi leírások azonban nem megbízhatóak: különböző részletességűek, némelyikük egyértelműen összecsapott, máskor pedig erősen megkérdőjelezhető a lelet kiállítójának szakértelme.
Marie betegsége és gyógyulása
Pierre abban reménykedik, hogy Marie a Barlangnál felépül e betegségéből, és ezzel a csodás gyógyulással ő is visszakapja a hitét. A gyógyulás bekövetkezik, ám miközben Marie látszólag természetfeletti módon visszanyeri egészségét és szépségét, Pierre felidéz egy emlékképet, amit addig megpróbált elfojtani. Orvos barátja előre megjósolta neki a csoda bekövetkezését, és azt is, hogyan fog végbemenni: egy csapásra egy egzaltált pillanatban a fájdalom elhagyja a lány lábát és csípőjét, felfelé haladva a szájon át kiszáll a testből, mintha a lány kiköpné a kórt, ahogy a középkori ördögűzéseken a megszállottak megszabadultak a beléjük költözött démonoktól.
Az orvos jól látta, hogy Marie jelenlegi fájdalma nem szervi eredetű. Amikor tizenhárom éves korában a lány leesett a lóról, az ínszalagok és csontok valóban súlyosan sérültek, ám idővel regenerálódtak is. A lelki trauma azonban olyan súlyos volt, hogy a fájdalom mentális reprezentációja az organikus felépülés után is megmaradt. Az orvos megállapítása szerint a fájdalom nem kötődik szorosan a sérült organikus területekhez, és olyan helyekre is kisugárzik, ahol szomatikusan nem indokolt a jelenléte. A fájdalomérzet tehát tisztán pszichikus eredetű, de olyan erős a pszichikus késztetés, hogy csak egy nagyon erős mentális behatás képe azt feloldani egy olyan személynél, aki lelkileg és szellemileg egy gyerek szintjén rekedt, és a világtól elzárva él.
Ezt az erős mentális behatást Lourdes-ban meg is kapja Marie. A zarándoklat utolsó napján minden képzeletet felülmúló tömeg gyűlik össze a barlangnál. Pierre meg is állapítja magában, mennyire erős egy ilyen embertömegben az önszuggesztió. (Jegezzük meg, a tömeg pszichikus jellemzői ekkoriban kezdtek figyelmet kapni, Freudot is nagyon erősen foglalkoztatta a tömegpszichológia.) A több napos virrasztások, a kimerítő utazás, a monoton ima, az éjjel-nappal állandóan lobogó tengernyi gyertya fénye, a prédikátorok ordítása mind-mind összeadódik, és megteremti az embernél az egzaltált, önkívületi állapotot, ami az irracionális lelki élmények alapja.
Hit és élni akarás
Nem kell sokat gondolkodnunk, hogy szembetűnjön, mennyire fals ez az egész csodavárás, hogy milyen súlyos a probléma az egész hit gondolati alapjával. Nem is értjük, miként lehetséges, hogy a csoda lázában égő apácákban és különféle egyházi személyekben egy pillanatra sem ötlik fel a legnyilvánvalóbb gondolat, aminek kételyhez kellene vezetni: ha Isten mindenható, akkor a betegség is az ő műve! Ha ugyanis Isten valóban jó és mindenható lenne, akkor egyáltalán nem engedné meg a regényben leírt szörnyű betegségek létét. Ha Isten létezik, akkor ő nem a megszüntetője, hanem az oka és a felelőse az ember szenvedésének. Ha pedig Isten mindenhol jelenvaló, ahogy a keresztények tartják, akkor mindenhol egyformán ott található, így nem lehet kitüntetett szerepe a létezésben egyetlen meghatározott helynek sem, legyen az Lourdes, Jeruzsálem vagy valamelyik templom. Akkor miért gyógyulna meg az ember Lourdes-ban inkább, mint bárhol másutt? Ráadásul az is nehezen elképzelhető, hogy Isten az állandó imádkozáshoz kötné a kegyelem adományát. Miért jó az Istennek, ha az ember ugyanazt a néhány mondatos szöveget ezerszer ismétli el egymás után? Miféle ostoba Isten ez?
Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól sem, hogy ha a hívők igazán hinnének, akkor nem is az evilági gyógyulást kérnék Istentől, hanem azt, hogy minél hamarabb vegye őket magához, hiszen a kereszténység által beígért túlvilági élet kimondhatatlan boldogságához képest még az egészséges földi lét sem sokat jelent. Ez utóbbi gondolat igen élesen megfogalmazódik Zola regényében. Pierre a negyedik nap második fejezetének végén eltűnődik az imádkozó szenvedőket látva: valójában nem Istent, nem a túlvilágot, hanem az evilági egészséget, a gyógyulást, az életet akarják.
Zola szerint a hit nem más, mint a szenvedő és nyomorult ember vágya a boldogságra, arra, hogy tovább élhet a halál után, hogy létezik egy túlvilági, varázslatos erő, amely begyógyítja a lelki-testi sebeket, kompenzálja a szociális és biológiai igazságtalanságokat. Ez az emberi vágy egy illúziót, egy hazugságot hoz létre: a hitet a csodákban és a természetfelettiben, ez az erő működik a hit mögött akkor is, ha a teológusok ezer dogmába is csomagolják azt. De ez a vágy igazából nem az üdvözülésre, nem Istenre, nem a lélekre irányul, hanem az evilági életre, mert az élet egyetlen célja, hogy élni akar. Ez az elképzelés egyébként eléggé közel áll Nietzsche alapgondolatához a hatalomra törő akaratról, még ha a két szerző látszólag nagyon távol is áll egymástól.
Ám Zola azt is látja, hogy a hit csak illúzió, és nem adja meg az embernek a boldogságot. Ez a gondolat igen erőteljesen fogalmazódik meg a regény egyik keveset szerepeltetett, de nagyon fontos karaktere kapcsán. Ez a szereplő Volmarné, aki színleg azért megy a zarándoklat három napjára Lourdes-ba, hogy a betegeket ápolja, ám a valódi oka az, hogy titokban együtt lehet három napot a szeretőjével, és megmenekülhet néhány pillanatra a pokollá lett házasságától, zsarnok férjétől és anyósától. Az asszony be is vallja Pierre-nek, hogy őt nem érdekli a vallás. A templom hideg, sötét, ott csak ürességet érez. Az igazi boldogság a szerelem, az élet egyetlen célja, hogy tovább folytassa és örökítse önmagát.
Hit és tudás
Mi hát Zola végső szava a vallás ügyében? Nos, nincs egyértelmű végső szó, Zola nyitva hagyja a kérdést, bár sugall egyfajta konklúziót. Pierre lelkében az anya és az apa ellentéte révén benne él a hit é tudás kettőssége.
Pierre egyfelől megérti az emberek szenvedését, és megérti, hogy szükségük van az illúzióra, amit a hit jelent, és ami enyhítheti a szenvedésüket. Ezért nem akarja meggyőzni Marie-t sem; meghagyja lányt abban a naiv hitében, hogy a Szűzanya gyógyította meg. Mindent meg kell tenni, hogy csökkentük az emberek szenvedését, gondolja Pierre, még akkor is, ha ez a csak a hit illúzió, hazugsága árán tartható is fent. A hazugság tehát elfogadható, mondja Pierre-ben egy hang.
Csakhogy van egy másik hang is, ami erősebb a hit hangjánál, noha nem nyomja el teljesen azt. Ez pedig a racionalitás hangja, az apa hangja. A hazugságra még a szenvedés sem adhat felmentést. A józan eszet, az értelmet nem szabad feláldozni semmiért. „A szánalom csak kényelmes kibúvó,” az eszet használva kell cselekednünk, és harcolni a szenvedés ellen.
Összességében Zoláról tehát nem mondható el, hogy elvakult módon küzd a vallás ellen. Megérti a vallási motivációkat, és nem is hallgattatja el teljesen a vallás fontosságáról beszélő szólamot, ilyen szempontból a regényben részben végig megmarad a polifónia. Bizonyos esetekben a vallás elfogadható. Ám egyértelművé teszi, hogy összességében a hit puszta hazugság, illúzió, és a végső szó az értelmet illeti meg.
