Ebben a posztban a Dalai Láma egy idézete kapcsán szeretnék néhány szót szólni úgy nagy általánosságban az életbölcsességekről, amiket az ún. „tanítók,” „spirituális vezetők”, „mesterek” szájából lehet hallani. Jegyezzük meg, az idézet valójában nem tőle származik. Ebben a posztban nem a Dalai Láma személye, hanem az ilyen és ehhez hasonló életbölcsességek működése az érdekes, ha úgy tetszik a kritika nem a Dalai Lámának, hanem a mémnek szól, de azt is hangsúlyozom, hogy ezek a bölcsességek jellemzően az említett spirituális vezetőkhöz kötődnek (Római pápa, Paolo Coelho, Müller Péter, Bagdy Emőke és társaik) , és nem pl. Immanuel Kant, Sigmund Freud, vagy akár Kosztolányi Dezső nevéhez, úgyhogy amit általában a "tanítók" mondanak, az is pont ilyesmi szokott lenni.

Az említett megnyilatkozásal találkoztam már régebben az interneten, valamelyik nap pedig a tévében olvasta fel egy jóga-guru, mint nagy és megrendítő igazságot. A szöveg szerintem tényleg érdekes, éspedig azért, mert első ránézésre csakugyan szellemesnek tűnik. A szellemesség látszatának azonban megvan az oka, ami viszont nem a tartalomban, hanem a retorikai felépítésben keresendő. Íme a szöveg:

Amikor arról kérdezték a Dalai Lámát, hogy mi az, ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban, ezt válaszolta:

"Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen, aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, elfelejti élvezni a jelent; az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán."

Chiazmus

Ez a szöveg tehát tényleg azt a benyomást kelti, mintha lenne valamiféle tartalma, miközben nincs. Első lépésben nem is a tartalommal szeretnék foglalkozni, hanem a retorikai szerkezettel, bár csak nagyon röviden és tömören. A retorika szónoklattant jelent; ez olyan tudomány, amely a beszéd megszerkesztésének menetével és a hatáselemek kidolgozásának technikájával foglalkozik; az első retorikakönyvet a nagy görög filozófus, Arisztotelész írta.

A retorika körébe tartozik a szóképek tanulmányozása is, amelyek hatásossá teszik a beszédet, így fokozzák annak meggyőző erejét. A legismertebbek a metafora, metonimia, hasonlat, szinekdokhé és persze a szinesztézia (Tóth Árpád verssorának örök iskolás példájával: „lila dalra kelt egy nyakkendő”). Én itt nem ezekről, hanem egy kevéssé ismert, de nagyon érdekes képről, a chiazmusról szeretnék szólni.

A chiazmus átellenes csere: két nyelvi elem tükörszerűen felcserélődik két egymást követő, általában hasonló szerkezetű tagmondatban. Példának álljon itt ez a nagyszerű népi bölcsesség:

„Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.”

Szerkezete: élet / evés - > evés / élet.

Emlékszem, ez a mondat nekem gyerekkoromban nagyon-nagyon tetszett. Pedig ha belegondolunk, kiderül, hogy nincs semmi tartalma. Mert végülis miféle bölcsességet közöl, miféle állítást tesz ez a mondat? Semmit, csak azt, amit egyébként nem is lenne értelme elmondani. A mondat formája az, ami gyönyörködteti az embert, a szellemesség látszata nem más, mint az érdekes nyelvi szerkezet által kiváltott illúzió. „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” – még d’Artagnanék bátor hősiességének és összetartozásának jelszava sem lenne ilyen megindító chiazmus nélkül. Pontosan ez történik a dalai láma aforizmájában is:

• „Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen, aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét”: egészség / pénz -> pénz / egészség
• „úgy él, mintha soha nem halna meg és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán”: élet / halál - > halál /élet

Tökéletes chiazmusok. Ha ezt valaki jól csinálja, ha ismeri és alkalmazza a technikát, rögtön szellemesnek fog tűnni akkor is, ha valójában nem mond semmit. Üres, mechanikus formai játék, ha úgy tetszik, „lelketlen,” hiszen a tartalmat a szerkezet helyettesíti. Nem akarom az olvasót semmire sem buzdítani, de érdemes tenni ezzel egy próbát. Alkossunk chiasztikus szerkezeteket a jól hangzó, de semmit nem jelentő lélek, élet, türelem, béke, szeretet szavakkal (stb.). Nem mondom, hogy nagyon könnyű, de ha türelmesek vagyunk, össze tudunk fabrikálni néhány eget rengető életbölcsességet a buszra várva vagy mosogatás közben. Én megtettem, nagyjából fél órát szántam rá, íme az eredmény:

• Minden ház téglából épül, ám nem lesz minden téglából ház.
• Ha bölcs és boldog akarsz lenni, szeress tanulni, és tanulj meg szeretni! Gyűlöld a harcot, de harcolj a gyűlölet ellen. Élj játékosan, de ne játssz az élettel!
• A nőknek azért van szüksége a férfiakra, hogy érezzék: valakinek szüksége van rájuk.
• A szeretet az élet lelke, a lélek a szeretet élete.
• Minden napsugár egy lélek, és minden lélek egy napsugár.

 Ezek a mondatok olyanok, mintha lenne bennük valamiféle tapasztalat, gondolat, pedig nincs. Csupán chiasztikus szerkezeteket raktam össze. Bár én találtam ki őket, valószínű, hogy nagyon hasonlókkal találkozott már az olvasó, mivel az ilyesfajta aforizmák ugyanarra a kaptafára épülnek. A chiazmussal kapcsolatban lezárásként szeretném hangsúlyozni, hogy nem azt akarom, mondani, hogy minden chiazmus üres, lehetnek ilyen formában valóban szellemes és okos tartalmak is, de alkalmas a megtévesztése.

Tartalom

Miután látjuk, mitől tűnik szellemesnek a Láma megnyilvánulása, megkérdezhetjük, mit is mond tulajdonképpen. Először azt közli, hogy az emberek feláldozzák az igazi értékeket a pénzért. De vajon kire is vonatkozik ez? Minden embere? A Dalai Lámára is? Vagy csak mindenki másra? Csak az összes többi ember ilyen felszínes, ő meg nem? Nem túl nagy általánosítás ez? Aki ilyet mond, mintha nem lenne túl megértő az embertársaival kapcsolatban.

Aztán kiderül, hogy az emberek nem élnek a jelenben. Pedig ezek szerint kéne. De hogyan kell a jelenben élni? Mit jelent ez? Carpe diem? Ez valamiféle hedonizmus hirdetése? És hogyan lehet nem a jövő felé élni? A jelenünket az teszi boldoggá, ha van miért küzdenünk, van miben reménykednünk, ha van jövőképünk. Mért kellene elfeledkeznünk a jövőről? Vegyünk egy példát. Ha én elkezdek tanulni egy idegen nyelvet, akkor az egészen biztosan több kemény év, amíg valami eredményét fogom látni. Erre bizony nem lehet mondani, hogy a jelenben élek. Mit tegyek, hagyjam abba a tanulást? Miféle értelmetlen jótanács ez? És mi az, hogy „igazán élni”? Milyen az igazi élet?

Szintén probléma az szöveggel a fekete-fehér látásmód. Az egyik oldalon ott a pénz hajhászása, a másikon az igaz érték. Köztes út nincs. Árnyalatok nincsenek. Fokozatok nincsenek. Vagy a romlott világ, vagy a mennyei harmónia. Vagy a züllött üzleti élet, vagy a kolostor. Vagy az autentikus lét, vagy az értéktelen létezés. Az ember nem pénzből él. Nem pénzből taníttatja a gyerekeit. Nem pénzből vásárol kulturális javakat.

Az üzenet lényege tehát az, hogy a pénz nem boldogít, és hogy a jelennek kell élni. Nos, ugyanezt vagy valami hasonlót hallhatunk bármely slágerszövegben, a legtöbb giccses popdalban, Kozsótól, Zámbó Jimmytől vagy éppen Kovács Ákostól is. Ezért ugyan nem érdemes a rejtelmes Keletre menni.

A gondolatnak tehát nincs semmi értelme, és annyira általános, hogy teljesen üres. Ha ezt összevetjük pl. Csíkszentmihályi Flow-elméletével, látható a különbség. A flow sem mond semmi konkrétat, de mégis van jelentése.  Az ember ezek szerint akkor boldog, ha talál egy olyan tevékenységi formát, amit örömmel, de nagy energiabefektetéssel tud végezni, amely fejleszti a személyiségét, és rendezi a tudattartalmait. Csíkszentmihályinál sincs konkrét cselekvési terv, de vannak javaslatai (pl. különböző sport-és művészi tevékenységek, tanulás stb.)

Mellesleg maga az a kérdés is jellemzően szánalmasan ezoterikus, amelyre a mester válaszolt. Mi az, ami a leginkább meglepi őt. A jó öreg leginkább. Spirituális családnál mindig csak a legek a vendégek. A legmeglepőbb, a legigazabb, a legszebb. A többi mellékes, csak a leg az érdekes. Mert mindenben van leg, mindenben van végső és igaz, amelyért csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és máris minden más felesleges és lényegtelen. A spirituális vezető ha belép egy kertbe, legyen ott megannyi különböző tarka virág, ő rögtön megtalálja az egyetlen legszebbet, amihez képest a többi csak árnykép. Neki az élet összetettsége és bonyolultsága semmi, ő bárhova néz, mindenhol rögtön felragyog az Egyedüli Nagy és Végső Igazság, amely mindazonáltal két mondatba jól belefér, nincs benne semmi meglepő, a megértése nem igényel semmiféle szellemi erőfeszítést, viszont kinyomtatva jól mutat virágcsokrok és plüssmacik társaságában emlékkönyvekben, meghívókban. Sokkal könnyebb ugyanis rátalálni a nagy igazságra, mint szembenézni azzal, hogy a világ milyen bonyolult, milyen nehezen érthető, és sokszor mennyire más, mint amilyennek mi látni szeretnénk. Az ilyen bölcsességek megszabadítanak minket a gondolkodás terhétől, megnyugtatnak minket aggodalmunkban, megerősítenek ama hitünkben, hogy az emberi szív meleg, illatos és édes, mint a frissen kisült karácsonyi kalács, a kozmosz csupa lélek és transzcendens harmónia, Isten szeret minket, és a Boldogság, a Belső Béke ott van a kezünk ügyében a polcon, akár a papírguriga a kagyló mellett.

Életbölcsesség és szaktudás

Az említett spirituális vezetőket, tanítókat (lásd első bekezdés) azokkal a személyiségekkel lehet szembeállítani, akik valamilyen területen valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Akik valóban felmutattak valamit, és nem mondvacsinált spirituális forrásokból, pozíciókból, isteni sugallatokból próbálnak tekintélyt szerezni maguknak. Ezek az emberek lehetnek tudósok, művészek, sportolók, a lényeg az, hogy valamilyen speciális területen kiemelkedő mennyiségű és minőségű tapasztalatuk van. Csakis ez utóbbiakra érdemes figyelni, csakis ők rendelkeznek általános jellegű bölcsességgel is, és csakis nekik van olyan tudásuk, amire ér valamit. Csak arra érdemes hallgatni, aki valóban sokat tud valamiről, és képes árnyaltan gondolkodni.

Ez tágabb értelemben is igaz. Darwin nem a világról és a metafizikai igazságokról, hanem csakis a fajokról kívánt többet megtudni, és ezen keresztül alakította át az egész világképünket. Freud a mentális zavarokkal (elsősorban a hisztériával) foglalkozott, és így alkotta meg a lélek újfajta koncepcióját. Aki egy adott tudományban elmélyed, az ezen keresztül kap képet a nagyobb összefüggésekről, ezen keresztül szerez tapasztalatokat, képvisel értékrendet.

Azok a „mesterek,” akik rögtön az emberi természetről, a barátságról meg a kozmoszról akarnak elmélkedni, csakis a leggyatrább közhelyekig jutnak. Akik a semmiből akarnak bölcselkedni, mintha ők lennének az első emberek a világon, nem jutnak semmire. Aki nem olvasott végig könyvtárnyi könyvet, aki nem látja, mennyire bonyolult és összetett a világ, csak az képes azt a primitív képzetet dédelgetni, hogy ő rögtön az emberi természet meg a világmindenség lényegébe hatol bele, mintha lenne ilyen lényeg. Amikor Isten és a mindenség hangját véli hallani, valójában csak silány olvasmányemlékei köszönnek vissza, amiket nem mélyítenek el az ismeretek vagy a reflexió. Ha az emberi természet meg a lelki működés a téma, akkor egy filozófiaprofesszort érdemes kérdezni, nem pedig a spirituális vezetőket. Legalábbis akkor, ha szeretnénk megtudni valamit, és nem a Kozsó-féle rózsaszín szirupban kívánunk fürdőt venni.