Egy blog.hu-s ajánló adott kedvet a Gravity c. filmhez, melyet tegnap néztünk meg egy kicsi, öregecske, de azért hangulatos német mozi (nem, nem fordították le a címet "Schwerkraft"-ra) "űrszerű magányában", mivel rajtunk kívül nem volt senki a teremben, de technikai szempontból semmi baj nem volt. A filmről általános és részletes bemutatót nem írok, mert az Index elég részletesen megtette ezt. Nem csalódtam, valóban jó film, lehet, hogy az év legjobb filmje. Egész biztosan a nagyon kevés értelmes filmek egyike ebben az évben.
Egy bekezdés erejéig annyiban foglalnám össze, hogy olyasmi, mint az Űrodüsszeia, csak rövid, és így kibírható azoknak is, akik amazt unták. Abszolút olyan, mintha egy Arthur C. Clarke (aki ateista volt) novella lenne, és Kubrick filmjéhez látványban is hasonlít, és abban is, hogy eléggé ügyeltek a realitásokra a gravitációt, az űrt illetően. Tudnék mibe belekötni, de nem fogok, mert van más mondandóm. A történet közepesen érdekes, közepesen bonyolult, nincsenek benne olyan óriási csavarok, mint a manapság szokásos filmekben, nagyjából kiszámítható hova fog kilyukadni a történet, és az is, hogy majd jönni fog egy fordulat, és, hogy Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) csak nem hal meg a film közepén. Tudjuk, hogy "Ryan közlegény megmenti magát", mert különben elfogynának a szereplők. Olyan zseniálisan megírt történetet nem is várhatunk a filmtől, tudniillik a rendezők írták. Ahelyett, hogy vettek volna egy profi sci-fi-t. Ami a filmben további érték, és ezzel eljutunk a blog témájához, az, hogy van mondanivalója.
A mondandó persze nem egy nagy filozófiai értekezés, nem ér fel Kant, Descartes, Russell filozófiájával, még az itteni blogpostok is mélyebbek szoktak lenni. De a Gravity mégis sokkal többet mond, mint a filmek nagy része. És hát mégiscsak sokkal élvezetesebb ez a tartalom mozgóképbe beleköltve. Alapjában azt mondhatnánk, hogy az élet értelme a kérdés, egy szingli, elidegenedett, magányos nő a világűr drámai problémái közepette jut el odáig, hogy tulajdonképpen mit is keres ő a világban. Sandra Bullock egy pár jól fogalmazott mondatot mondott erről egy riportban Velencében. A kérdés természetesen vetődik fel, amikor a biztos halál vár rá egy űrkapszulában, miközben semmi más dolga nincs már, minthogy pont ezen gondolkodjon. Sok másik interview-ban Sandra Bullock és Cuaron mesél arról, hogy a forgatás egészen hasonló megpróbáltatás és életutat jelentett.
A téma egyik szokásos megközelítése, nevezetesen a család, a barátok megint csak drámai módon vannak kizárva azzal a fordulattal, amikor Ryan elmondja magának, ha meghal, senkinek nem fog hiányozni. Egyetlen lánya volt, aki egy balesetben meghalt, és ez a tragédia tette őt magányossá, talán depresszióssá is. Az élet értelme pedig nagyon sok embernek minimálisan valami olyasmit jelent, hogy ha más nem, akkor tovább él utódaiban, emléke pedig tovább él szeretteiben. De ne feledjük, hogy ez is csak annyiban ad értelmet az életnek, ha úgy gondoljuk! Gondolhatjuk, hogy ez sem ad az életnek értelmet, ha olyanunk van, és gondolhatjuk azt is, hogy valami egész más viszont adhat. Ryannak ezzel kell megbirkóznia. És miközben megoldja a túlélésének problémáját, valamennyire ezt az életkérdést is meg fogja oldani.
A film mindenképpen erre a blogra való azért is, mert ugyanekkor, tehát amikor Ryan a gyakorlatilag elkerülhetetlennek látszó halálra vár, felvetül benne, hogy imádkozzon, de nem teszi, mivel azt mondja - tulajdonképpen magának - hogy nem tanították meg imádkozni. Érdekes megoldás ez Cuaróntól. Ryan ugyanis éppen egy olyan extraordinális problémával áll szemben, amelyre egyáltalán nem taníthatták meg, és végül mégis megoldja azt. Ugyanakkor nem imádkozik, tehát ez a kifogás, amit felhoz, tényleg csak kifogás. Az ember nem azért nem imádkozik, mert nem tanulta meg, hanem azért, mert nem hisz, mert nem látja értelmét. A film jelszava lehetne: "segíts magadon, s isten is megsegít!" Ez a film az emberekről, érzelmekről, az életről szól.
Isten nem segít. Isten jelen sincs sehol a filmben. Megnéztem egy tonna riportot is, egyikben sem beszélnek istenről vagy vallásról. "Az emberi lehetőségeknek semmi közük vallásos elméletekhez, ezt hírdeti a Gravity". Ryant az elején megsegíti Matt (George Clooney), aztán viszont már magára van utalva, és csak az ügyesség, kitartás, és intelligencia segíti meg. Meg a végén a Tiangong űrállomás. De isten sehol sem. Még azt se mondhatnánk, hogy isten véletlennel, csodával segít, mert az elemek vegyesen szerencsésen és balszerencsésen bánnak Ryannel: a törmelék éppen eltalálja az űrrepülőt és az űrállomást is. Éppen nem találja el Ryant és a kínai űrállomást. Ryan általában kicsit bénán, éppen, hogy tud megkapaszkodni a különféle űreszközökben. Az űrállomáson tűz üt ki, de a tűzoltó készülék lesz a végső megoldás kulcsa, amihez viszont Ryan intelligenciájára van szükség.
Az imádkozással teljesen kontrasztban van egy olyan muris jelenet a filmnek ugyanabban a részében, amikor Ryan ugatni kezd a rádión keresztül valami eszkimó kutyáknak, ami szerintem a tundrára kivetett magányos farkasok élethelyzetét és kommunikációját szimbolizálja. Egyfajta primitív életmódot. Gondolatokat egyáltalán átadni nem tudó, csak jelenlétet, és jó adag érzelmet átadó kommunikációt reprezentál. És ebbe Ryan belemegy, pedig értelmesnek ez sem túl értelmes. De az imába nem. Az élet "szertartását" választja, isten szertartását elveti.
Én azt gondolom, hogy itt az Egyesült Államok közönségének egy olyan történetet, olyan filmet próbáltak eladni, amely egészen ateista. Csak problémáról, megoldásról, emberi kapcsolatokról, magányról, az életről, a Világmindenségről, meg mindenről szól, és csak vallásról, és csak istenről nem. A film előbb mondható egzisztencialistának, mint vallásosnak, de én annak se mondanám, A vallás jelképesen egy ikonka formájában tűnik fel egy pillanatra az orosz űrhajón, ami teljesen azt szimbolizálja, mintha a vallás már teljesen a múlt lenne. No és ezt az ateista filmet úgy adták el, hogy azért nem vágták az emberek pofájába, hogy Ryan ateista, hanem ezen a kifogáson, magyarázkodáson keresztül tették rokonszenvessé.
A képi világban több helyütt teljesen tervezetten, szándékosan, kicsit talán erőltetve is, szerepelnek erős képi szimbólumok. A farkasfalkásat már említettem. Aztán ott van, ahogy Ryan magzati pozícióban lebeg egyedül az első űrkapszulába való visszaérkezéskor, és a végén, amikor kiúszik a tenger partjára, és végre földet érez a markában. Majd amikor a tengerparton az űrben elgémberedett lábbal, mint egy járni tanuló kis gyermek, vagy előember, végre feláll. Ami persze az evolúció szimbóluma. Ezekkel az erős képi szimbólumokkal mondja el végül is a film a nem túl bonyolult, nem túl kifejtett, nem mindent szájba rágó mondandóját: az életünkben magunknak kell boldogulnunk, és magunk adunk értelmet. Lehetnek ebben válságaink, és ezekből a válságokból kikecmereghetünk, ami egyfajta újjászületéshez hasonlíthat. Már amikor ennyire drámai.
Hát ez lenne a born again atheist története.:) És az persze igazából nem lényeges, hogy Sandra Bullock maga ateista-e, de meglehet, hogy az.